János 5,39-44
39Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, 40és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. 41Én nem fogadok el dicsőséget emberektől, 42rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. 43Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok. 44Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyházunkban több jeles napnak, több vasárnapnak is sajátos jellege van, külön ünnep fűződik hozzá. Bár talán kevésbé ismert, de mai vasárnapunk az úgynevezett Biblia vasárnap, mikor egyházunk értékei közül a Szentírás kerül előtérbe. Ez a drága könyv, amely által hitünk szerint Isten szól hozzánk. Ott van az Ő szava az olvasott igében, és ott van Isten szava a Biblia alapján hirdetett, Krisztusról szóló prédikációban.
Nemrég tanultuk a konfirmandusokkal is a Bibliáról szóló fejezetet, és ha nagyon gonosz lennék, most felszólítanám őket, hogy mondják el, mit is tanultunk. De ne féljetek, nem teszek ilyet. Majd legközelebb! :)
Tekintsünk most inkább felolvasott igénkre. Ebben a részben Jézus a farizeusokhoz szól, és az Istenről szóló írások tanulmányozásáról beszél. Tudni kell, hogy abban az időben még nem létezett a mai értelemben vett Biblia, hanem Mózes öt könyvéből és néhány prófétai iratból álltak az úgynevezett Írások.
Ezeket az írásokat, a törvényeket és a próféciákat tanulmányozták szorgalmasan a farizeusok, vagy más néven írástudók. Ezek az emberek nem papok voltak, hanem a gyülekezethez és a hithez közel álló laikusok, akik nagy buzgalommal fürkészték az igét és amit megértettek belőle, azt másoknak is megtanították. Ma leginkább gyülekezeti munkatársnak tudnánk őket nevezni, akik a fiatalok és a felnőttek hitoktatásában vettek részt. Ezeket a tanítókat kezdték le rabbinak, magyarul Mesternek nevezni.
Viszont két baj volt ezekkel az amúgy derék és Istenfélő emberekkel. Az egyik, hogy a bölcs tanításaikkal szerették begyűjteni az emberektől a dicsőséget, a másik pedig, hogy a sok igetanulmányozás közben nem vették észre, hogy közben hús-vér formában előttük állt a megígért Messiás, akire ők is vártak. Ahelyett hogy Krisztust kutatták volna, emberek elismeréséért küszködtek.
Mindezek fényében mai igénk önvizsgálatra indít: mi vajon mi után kutatunk? Emberektől kapott dicsőséget szeretnék, vagy észrevesszük a megígért Messiást?
Nem is olyan egyszerű a kérdés, hiszen valljuk be, mindenkinek jól esik a dicséret Természetes emberi érzés, hogy ha jól elvégzek valamit, akkor utána dicséretet várok és kapok. Ilyen módon is növekszik a dicsőségem. Ezután jobban tisztelnek, felnéznek rám, emlegetik a személyemet és mindazt, amit elvégeztem. Dicséretet gyűjtök, növekszik a dicsőségem és máris lelepleződtem: tévúton járok.
Nyílván nem az alapvető emberi illedelmességről van szó. Természetesen Jézus szerint is illik megköszönni bizonyos dolgokat másoknak. Ebben az esetben is a dicséretnek tulajdonított túlzott jelentőségről van szó. Amikor átesünk a ló túlsó oldalára és már nem is az elvégzett munka a fontos, hanem az érte kapott dicséret. Amikor rutinból várjuk a dicsérő szavakat és rutinból jövünk tőle zavarba. Pedig magunkban tudjuk, hogy ez nekünk kijár.
Hányszor esünk abba a hibába, hogy ha csak úgy nem kapjuk meg a dicséret-jussunkat az elvégzettekért, akkor kerülő úton igyekszünk azt bezsebelni! Például kérdés formájában tesszük fel: Jó lett? Hogy ízlik, hogy tetszik? Valójában persze nem az érdekel, hogy jó lett‑e, ízlik-e, vagy tetszik-e, hanem csak azt akarjuk elérni, hogy végre megdicsérjenek. És nem nyugszunk, amíg nem sikerül kicsikarnunk a szavakat: Jó lett! Ízlik! Tetszik!
Viszont ha még így sem sikerül kiküzdeni a dicséretet, akkor egyszerűen megsértődünk. Többet nem is segítek neki, nem főzők neki, nem adok neki ajándékot, ha ilyen hálátlan! ― kiáltunk fel akár hangosan, akár magunkban. Valljuk be őszintén: gyakran ez jellemzi életünket, ez a dicsőséghajhászás.
Mindamellett viszont Jézus követői vagyunk, és minél jobban szeretnénk megfelelni Mesterüknek. Viszont Jézus ebben a kérdésben másfajta utat jár, és így nekünk is másfajtát ajánl.
Jézus megdicsőülése nem az emberektől kapott dicséretben, nem a népszerűségben, nem a magas piedesztálra emelésben, nem a hangos éltetésben teljesedett be. Amikor királlyá akarták tenni, sietve eltávozott onnan, amikor nyilvánosan bevonult Jeruzsálembe, akkor is csak egy hétköznapi szamárcsikóra ült fel. Nem ezekben a dolgokban dicsőült meg, hanem ellenkezőleg: az emberektől kapott gyalázatban, a megvetettségben, a népszerűtlenségben, a bitófára felemeltetésben és végül a kivégzésben. Ő így dicsőül meg, és így dicsőíti meg Övéit. A kereszthordozás útján érte el a Megváltást és az Atyától kapott üdvösséget. És mi? Mi hol keressük a dicsőséget?
Mai tanítványokként a kereszthordozásról, a megváltásról és az üdvösségről a Bibliában olvashatunk. Az evangéliumokban szereplő írástudókkal, farizeusokkal kapcsolatban általában negatív gondolatok jutnak eszünkbe. Pedig volt sok becsülendő tulajdonságuk volt, például, hogy igen buzgó emberek voltak: többek között a bibliatanulmányozásban is. Messze leköröznek minket odaszánásukkal. Sokszor a szektákat és a kisegyházakat is elítéljük sajátos stílusuk és tévtanításaik miatt. Mégis bibliaismeret terén sokszor meghaladja tudásuk és buzgóságuk az átlag gyülekezeti tagjaink szintjét.
Bárcsak lenne annyi buzgóság a mai keresztyénekben, sőt bennünk evangélikusokban, mint a farizeusokban volt arra, hogy keressék és kutassák az örök életet a Bibliában! Mert valóban ott található. Az Írás szavai, Isten szavai életet hordoznak. Az új élet kincsét, melyet egyedül benne találhatunk meg.
Csak vigyázni kell, hogy valóban meg is leljük. Mert a folyamat nem automatikus. Nem úgy működik, hogy elolvasom mondjuk János evangéliumát és utána biztos hogy hívő leszek. Sokan lapozgatják a Bibliát válaszokat keresve. Sok kincskereső van, de csak kevesen lelik meg valóban az értékes ércet, ásványt, drágakövet, nemesfémet. Maga a kutatás még nem garancia a sikerre, ez csupán az első fok. De aki még csak nem is keres, az végképp ne számítson rá, hogy talál!
Tehát elengedhetetlen kutatni a Szentírást, de önmagában még nem elegendő. Nagyon fontos lenne, hogy naponta olvassuk az Igét, hallgassunk minél több igehirdetést, de önmagában mindez még nem üdvözít. A Biblia igéi nem varázsigék, amik pusztán az elolvasástól valami nagy csodát művelnek. Aki csodákat tud művelni, aki egyedül üdvözít, az maga Krisztus. Az élő Krisztus, akinek személyéről és tanításáról az Igében olvasunk, és aki Szent Lelke által jelen van az életünkben. Közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
A Szentírást sok célra fel lehet használni. Tudományos kutatáshoz, történelem vagy irodalom órához. Bölcsességek megalkotásához, jól lehet ijesztgetni vele az istentelen embereket, jól lehet számolgatni belőle a világvégét. De lehet a könyvespolc dísze is, amihez csak ritkán szabad hozzányúlni. Egy féltett családi ereklye a vitrinben, amit a dédanyám olyan rongyosra olvasott. De ezek közül egyik sem a rendeltetésszerű használat.
A Biblia célját legjobban János foglalja össze evangéliuma végén: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” Jn 20,31
Az igében a farizeusok, és sok mai tanítvány éppen ezt véti el. Akiben nincs meg Isten szeretete, aki emberektől fogad el dicsőséget, aki a Szentírást is csak felületesen használja, az képtelen hinni és képtelen meglelni az életet.
Az igazi tanítványok ellenben pont azért lelik meg az örökéletet, mert magát Jézust találták meg, az Ő szeretete érte el szívüket, az Ő dicsőségét látták meg. Mesterük maga nyitotta meg értelmüket arra, hogy az Írásokban, mint pólyában, megleljék a gyermeket, Krisztust. Őbenne van az örökélet. Bibliavasárnap arra való, hogy az Írásokban ezt a Krisztust leljük meg, Aki örökéletet ad keresztáldozata révén a Benne hívőnek.
Kutassuk ezt az örök életet! Ámen.
(Szakács Tamás vázlata alapján)