Ézs. 49,13
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Immár karácsony második napján vagyunk itt együtt, de az ünneplés szempontjából ez már a harmadik ünnepnap. A legtöbb családban talán már túl vannak az öröm és a béke csúcspontján, már véget ért a várakozás és a készülődés, megsült, megfőtt a finom vacsora, kibontottak minden ajándékot, és lehet, hogy már a fenyőfáról is elkezdtek fogyatkozni a szaloncukrok.
Lassan megyünk kifelé az ünnepből, de igénk mintha nem akarna erről tudomást venni. Tegnap Mikeás prófétánál már volt szó a Mennyei Főpásztorról, aki népe elé áll, vezet minket és békességet ad. Ma pedig Ézsaiás szavain keresztül örömre, ujjongásra hív minket az Úr.
De mi is csalhat mosolyt arcunkra, mi adhat jókedvet ma nekünk, az ünnep csúcspontja után? Talán örülünk annak, hogyha az elmúlt napokban minden jól alakult, szépen lezajlott a családi együttlét, mindenki elégedett volt, és nem volt nagyobb veszekedés vagy vita a rokonok között. Örülhetnek a háziasszonyok, hogy a feszített tempójú készülődés, főzés, mosás, takarítás után végre hátradőlhetnek és kifújhatják magukat egy kicsit. Örülhetünk, ha maradt még egy kis pénzünk hó végére és örülhetünk, hogy nem kell havat lapátolnunk.
Ezek is jó dolgok, de Istenünk nem pontosan ilyen örömről beszél. Ő egy ajándék feletti örömről szól, egy olyan ajándékról, ami talán idén ott maradt a fa alatt. De az is lehet, hogy már évek óta kibontásra vár, csak nem kellett a címzettnek. Remélem még senki nem került ilyen helyzetbe, hogy egy általa adott meglepetés érdeklődés hiányában még csak felbontásra sem került. Szörnyen nagy csalódás lehet.
Istennek is van tehát egy sajátos ajándéka számunkra, amit hőn szeretett gyermekeiként gyakorta hagyunk figyelmen kívül. Ez az ajándék pedig az Ő végtelen és áldozatkész szeretete,
mely Jézus Krisztus földre érkezésében teljesedett ki és vált egészen nyilvánvalóvá.
Bár erről szól az egész ádventi készülődés és a gyertyagyújtások is, bár a falu közepén felállított betlehemi jászol is erről tesz bizonyságot, sőt még a templomban is erről hallani, mégis sokak számára ez az egész csak az ünnep egy eleme, egy nélkülözhetetlen kellék, ami vízkereszt után a karácsonyfával és a díszkivilágítással együtt eltűnik az életünkből.
Az ünnep elmúltával aztán visszatérnek a hétköznapok és velük együtt a gondok, a napi terhek és kihívások. Évközben egyből megérezzük Isten hiányát, és hasonlóan vélekedünk, mint a felolvasott igében Isten népe: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!”.
Megfigyelhető tendencia sok közösségben, hogy évközben csak a legfiatalabb és a legidősebb generációk, a kisiskolások és a nyugdíjasok járnak rendszeresen gyülekezeti alkalmakra. Persze mindenkinek szüksége van Isten igéjére és mindenkinek megvan a maga nehézsége, de talán mégis a legterheltebb, a legstresszesebb, a legtöbbet gürcölő korosztályok hiányoznak sokszor a padsorokból.
Tegnap tartottuk Bakonycsernyén a gyermekek karácsonyi műsorait, ahol az egyik színdarabban arról volt szó, hogy a családi készülődés során, a fadíszítés alkalmával a gyerekeknek eszükbe jutott, hogy szeretnék hallani a karácsonyi történetet, Jézus születését.
Mentek az apjukhoz, ő nem igazán emlékezett, mentek az anyukhoz, ő nem ért rá, szegény gyerekeknek már csak a nagyi tudta elmondani miről is szól valójában az ünnep.
Meglepődve olvastam még a hét elején egy internetes vitafórumon, hogy valaki azt a témát vetette fel, hogy szülőkként ők nem keresztyének, nem hisznek Istenben, és ebből kifolyólag nem szívesen beszélnek gyermeküknek a karácsonykor megszülető Kis Jézusról, meg angyalokról, nehogy idősebb korára ő is vallásos legyen. Csak azt nem tudta, hogy a vallásos változat helyett akkor mit meséljen csemetéjének.
Ezek után kérdezem: ki hagyott el kit? Ki feledkezett meg kiről? Isten biztos nem hagyott el egyikünket sem. Inkább mi vagyunk azok, akik kiléptünk ebből a kapcsolatból.
Ézsaiás az anya és csecsemője közti köteléket hozza fel példának, ami talán a legerősebb kapcsolat az emberek között. Mégis ez sem szétszakíthatatlan. Hadd ne mondjak erre példákat, csak szomorú és szörnyű dolgok jutnak eszembe. De Isten szeretete és hűsége még ennél a legerősebb emberi kapocsnál is erősebb, még ennél is jobban ragaszkodik hozzánk.
Mi emberek szeretünk túlzásokba esni, vagy éppen nagyot mondani, még akkor is, ha az nem teljesen igaz. De Isten nem tesz ilyet, ő, ha meg akar győzni minket, akkor sem hazudik vagy túloz. Azt mondja: én nem feledkezek meg rólad, sőt áldozatot hozok érted. Hatalmas áldozatot.
Melyikünk adná oda egyetlen gyermekét egy teljesen idegen ember életéért? Nyilvánvalóan senki. Kizárt dolog. Ő mégis megtette. Odaadta Jézus Krisztust, hogy megmentsen Téged és engem, mindannyiunkat. Talán elment a józan esze? Igen. Igen, ha a túláradó Atyai szeretet ilyen óriási és megrendítő megnyilvánulását bolondságnak tartjuk. De lehet, hogy csak azért gondoljuk így, mert ekkora szeretetet és áldozatot egyszerűen nem tudunk felfogni, hiszen mi képtelenek lennénk rá és emberileg meg sem tudjuk éretni.
De tudják mit, testvérek? Nem is kell megértenünk! Nem azért történt a születés csodája, Jézus földi élete, szörnyű kereszthalála és dicsőséges feltámadása, hogy mindezt pontosan megértsük. Nem megérteni, levezetni, kielemezni kell ezt az eseményt, szükségtelen és lehetetlen. Hanem helyette inkább le kellene borulnunk és áldanunk ezt az elképesztő szeretetet és határtalan kegyelmet, mely Istentől árad felénk.
Szeretetéből fakadóan még azt is mondja: tenyerembe véstelek be. Iskolásoknál lehet azt látni, hogy ha valamit nem akarnak elfelejteni, gyorsan felírják azt a tenyerükbe. Az úgyis mindig kéznél van, és olyan gyakran úgysem mosnak kezet. Folyton ott van az emlékeztető.
A felírásnál maradandóbb nyom a tetoválás. Bár magam nem értek hozzá, de valahol azt olvastam, hogy tenyérbe nem, vagy csak nagy ritkán tetoválnak, mert az nagyon érzékeny, nagyon fájdalmas. Istenünk mégis vállalta ezt, csakhogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja.
Egy ilyen bevésést, egy ilyen sebet bizony nem könnyű elfelejteni, bármihez nyúlunk, bármilyen kétkezi munkába kezdünk, felszisszenünk, mert érezzük kellemetlen jelenlétét.
Isten kegyelmével minden napon munkálkodik életünkben, minden napon újra munkához lát velünk, munkához lát értünk. Formál, vezet, próbák elé állít és bíztat. És minden nap ugyanúgy felszakadnak a Szent kezeken a szögek ütötte tátongó sebek, amíg velünk bajlódik. Mivel ilyen messze állunk a tökéletességtől, nincs idejük begyógyulni.
Ott vagyunk tehát mindannyian Isten markában, de nem úgy, mint egy zsarnok kezében a megfélemlített, elnyomott nép, hanem inkább mint egy szárnyaszegett madár. Fog és tart minket a kezében, hiszen látja a bajt és segíteni akar rajtunk. De mi csak a fogást érezzük. Azt, hogy korlátozzák szabadságunkat és ki akarunk ebből szabadulni. Aztán ha sikerül kibújnunk a fogásból, akkor sem tudunk elszállni szabadon, hiszen gyógyulás és segítség nélkül csak a földre hullunk és a porban vergődünk tehetetlenül.
Mégiscsak kell az orvos, mégis csak kell a segítség, mégiscsak szeretném hallani a karácsonyi történetet, mégiscsak szeretnék imádkozni és Istenhez kiáltani, aki nekem is Atyám a mennyben. Mégiscsak érdekel az ajándék, ami már évek óta ott porosodik a karácsonyfa alatt. Isten szeretetének ajándéka ma is itt van, és rendületlenül várja, hogy felbontsd végre. Ma még tart a karácsony, ma még lehet ajándékot bontani. Ne késlekedj tovább! Ámen.