Prédikáció - Vízkereszt ünnepe

Mt. 5,17

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.

Mt. 5,18

Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.

Mt. 5,19

Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nagy életfordulóknál, bizonyos életkor betölte után, egy-egy új korszak küszöbén, egy változás idején gyakran reménységgel tekintünk az elkövetkezendőkre. Változást várunk, pozitív változásban reménykedünk. Iskolásként várjuk a tanulóévek végét, amikor nem lesz már több dolgozat és házi feladat. Fiatalként várjuk, hogy betöltve a 18. életévünket megtehessünk olyan dolgokat,

amikre nagykorúként már jogosultak leszünk. Dolgozó felnőttként pedig várjuk már a nyugdíjas éveket, mikor nem lesz már semmire sem gondunk, mikor mindenre lesz időnk, és végre nyugalmunk lesz.

Emlékszem milyen nagy várakozás előzte meg a 2000-es év beköszöntét. Valakik nagy katasztrófától tartottak, mások talán úgy gondolták, hogy rögvest a jövő elképzelt világa köszönt ránk. Aztán eljött az új év, az új évezred, sőt már a 3. évezred első évtizedének a végén járunk, mégsem jött el a világvége, nem fordult ki a világ a sarkaiból, minden halad tovább a maga útján. Az iskolás is rájön, hogy a dolgozó ember élete is nehéz és fárasztó.

A 18 évet betöltött fiatal is belátja, hogy a sok felnőttkori joghoz sok kötelesség és felelősség is járul. És azt hiszem a nyugdíjas éveknek is megvannak a sajátos nehézségei, fájdalmai, amiket átélve már talán inkább lennénk újra fiatalok.

Várakozás egy eseményre, ami végül nem hozza el a kívánt beteljesülést. Jézus korában is várakozás élt a zsidó nép szívében. Nehéz helyzetben voltak: országuk és népük függetlenségét a megszálló Római Birodalom szorította korlátok közé. Az országban nagy volt a szegénység, sokan csak napról napra éltek, és nem volt semmilyen reményük a nélkülözésből való kilábalásra.

Ami miatt várakozás élt bennük, az az Írásokban és a próféták által megjövendölt Messiás ígérete volt.

A zsidó nép számára ez a Messiás elsősorban egy királyt jelentett – mint ahogy a messiás szó jelentése is felkent –, aki uralkodik majd népe felett, leveri és leigázza azokat, akik választottait elnyomják és megszállás alatt tartják. A politikai szabadság és függetlenség visszaszerzése mellett a jólét beköszöntét is tőle várták. Házat, élelmet, ruhát, talán a szükségesnél picit többet, jobbat, nagyobbat is.    

Ezek mellett a Messiásnak prófétai szerepet is tulajdonítottak, aki nemcsak világi, hanem vallási vezetője is egyben a népnek. Aki az Úr szavát és kijelentését tisztán és igazán hirdeti, aki az örök és az igaz főpap lesz. Aki hitelesen közvetíti Isten szavát, áldását az embereknek, illetve Isten előtt is közbenjár a népért.

            Körülbelül ezt várta tehát a nép és cserébe kapták Jézust. Azt az embert, aki egy jelentéktelen faluban hajléktalanul született, aki egy ács fia volt. Jézust, akit nem koronáztak királlyá, nem gyűjtött magának sereget, nem lázított a római uralom ellen, nem hozott a népnek jólétet és bőséget, sőt még a megszokott vallási formákat is bírálta és a mózesi törvényeket is újraértelmezte.

            Megszületett hát a Megváltó, a Dávid városában, de hát nem sokra mentünk vele. Járta az országot, prédikált, meggyógyított néhány embert, de nem hozott semmi nagy változást. Ehelyett bírálta az farizeusokat és az írástudókat, beleavatkozott a templomi árusításba és még a szombatot is megtörte! A zavarkeltéshez ért, a dolgokat feje tetejére állítja, de kézzelfogható eredményt nem nyújt.

Mégsem ő lesz az, akit vártunk. Úgy látszik megint tévedtünk, megint átvertek bennünket, majd valaki más lesz a Messiás.

            Jézusra általában jellemző, hogy nem úgy jön, nem úgy tesz és nem úgy cselekszik életünkben ahogyan azt mi várjuk. A zsidó népnek is évszádok alatt kiérlelt, szinte már szenté és sérthetetlenné vált váradalmai, vagy inkább elvárásai voltak a Krisztussal szemben. Szükségük volt a Szabadítóra, de feltételeket szabtak neki, hogy milyennek kell lennie, hogy is kell eljárnia küldetésében. A zsidó vallás annyira ragaszkodik ezekhez a kikötéseikhez, hogy nem ismerte fel Isten Fiában a Megváltót és még mind a mai napig várják a Messiást. 

            Viszont keresztyénként is megvannak a magunk elképzelési, kikötései Isten szabadításával, munkájával kapcsolatban. A legtöbb esetben akkor fordul az ember a Mindenható felé, amikor valami nehézség, szükség jelentkezik az életében. Életveszély, betegség, kilátástalan helyzet, boldogtalanság. Bár mi magunk már nem tudjuk megoldani a helyzetet, mégis bőszen gyártjuk terveket arra nézve, hogyan is járjon el a Szentlélek, hogyan is tegye meg a csodát. Elfelejtjük ilyenkor, hogy mit is jelentenek a mindenható, a csoda, és az ehhez hasonló szavaink. Olyan dolgokat jelölnek, amik többek annál, amit mi, emberi elménkkel el tudnánk képzelni. Jól ismerjük az Ézsaiási igét:

Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. (Ézs. 55,9)

A sokaság, akik a hegyi beszédet hallgatják, szintén azért vonzódnak hozzá, mert egy bizonyos újítót látnak benne. Egy olyan újítót, aki másképp csinálta, másképp értelmezte és másképp tanította a dolgokat, mint akkoriban "szokás" volt. Szombaton gyógyított, nem feddi meg a tanítványait, akik nem böjtölnek, a válólevelet Mózes engedményének és nem Isten akaratának tartja, nem ítéli halálra a házasságtörő asszonyt sem. 

Jézust azonban nehezen értették meg, mint tudjuk, tanítványainak sem igazán sikerült a legtöbbször. Akik a hegyi beszédet hallgatták, azok közül is sokan azért voltak lelkes követői, mert a fennálló rend, a farizeusi vezető réteggel szembe mert szállni. Úgy tűnt, új tanítást fog hozni a régi, száraz és sokszor képmutató vallásos törvények helyébe, felszabadít minden szigorú kötöttség alól és szabaddá tesz hatályuk alól.

Talán hallottuk már Szent Ágoston jól ismert gondolatát: „Szeress és tégy amit akarsz.” Sokan az Istenben való életet úgy élik meg, hogy főleg a mondat második felére koncentrálnak csak: tégy amit akarsz. Tehát szabad vagyok a Krisztusban, hívőként is bármit megtehetek, legfeljebb majd kérem az Ő bocsánatát. Nem lennének ilyen engedékenyek magukkal szemben, ha a mondat első felére is figyelnének: szeress. Nem csupán egy romantikus érzelemről, vagy egy általános értelmű, de valójában kiüresedett fogalomról van itt szó, hanem arról a konkrét és határozott szeretetről, amit Jézus két parancsolatban foglal össze: Szeresd az Urat teljes lényedből, teljes erődből, teljes elmédből, és szeresd a másik embert, mint magadat. Ezeket figyelembe véve és ezeket megtartva már egészen más jelentést nyer a mondat második fele: és ezen belül tégy, amit akarsz.

Jézus, bár Isten Fia volt, mégis emberi formában, ártatlan csecsemőként látta meg a napvilágot és vállalta az emberlét minden szükségét, gyengeségét és nehézségét. Isten országának követeként élt közöttünk, de az adott kereteket, a tradíciók kitaposott útját, a földi rend törvényeit nem tekintette szűkösnek, korlátnak, kényszerpályának. Éppen ezért Istennek az örök törvényét és rendjét sem akarja eltörölni. Attól, hogy a Krisztusi élet szabadságára jutunk, attól még ránk is vonatkoznak bizonyos játékszabályok, a hívő létnek is megvannak a maga keretei, vagy éppen korlátai. Ilyen korlátként adatott nekünk Isten törvénye is, amely bizonyos dolgokat megtilt, bizonyos dolgokat helytelenít és bizonyos dolgokra rámondja, hogy ez bűn. Az öntudatos ember nem szereti a korlátokat és a határokat. Szeretne maga rendelkezni sorsa, élete és döntései felett anélkül, hogy bárkinek számot kéne adnia, anélkül, hogy bárki előtt felelősséget kellene vállalnia azokért.

De képzeljünk csak el egy magas kilátót vagy egy hegyi szerpentint korlátok nélkül: nem dísznek vannak ott, nem az utazókat megharagítani, hanem azért, hogy megvédje őket. Megvédjen az ütközéstől vagy a mélybezuhanástól. Érdekességképpen az utak mentén bárhol látható szalagkorlát hivatalos megnevezése: pályaelhagyást megakadályozó, közúti visszatartó rendszer.

Ugyanígy Istennek a törvényei is ezt a célt szolgálják: segítenek, hogy a pályán maradjunk, visszatartanak, megóvnak lelkünk életveszélyes sérüléseitől.  

Mindamellett Isten törvénye önmagában még nem elég nekünk az üdvösséghez. Nem mintha bármi hiányosság lenen benne. A probléma az, hogy bűnös emberként nem tudjuk azt maradéktalanul megtartani. Isten szentségéhez és tisztaságához a magunk erejéből nem tudunk felnőni. Hiába a zsidóknál a rituális tisztálkodás, hiába a szerzeteseknél az aszkézis, a test sanyargatása vagy a magukra kirótt büntetések. Emberi módszerekkel nem juthatunk Isten előtti tisztaságra és szentségre. Luther Márton így tanít: „A törvény azért adatott, hogy a lelkiismeret szükségét lássa annak, hogy a törvénynél és tulajdon tehetségénél nagyobb dolgot keressen, azaz Isten kegyelmét. Ezért szükséges, hogy az ember Isten törvénye által tulajdon gonoszságára ébredjen, megérezze azt, és az isteni kegyelem segítségét szomjazva Krisztus felé törekedjék.”

Tehát Isten törvénye jó és megkerülhetetlen. Szava szent és sérthetetlen. De a törvény nem a végcél. Hiszen eljött Krisztus, hogy betöltse azt. Eljött Krisztus, hogy megadja nekünk azt az Isten előtti tisztaságot és ártatlanságot, amire mi magunk soha nem lennénk képesek. Halálával töltötte be a legősibb törvényt: miszerint a bűn zsoldja a halál. A mi bűneinknek zsoldja az Ő halála. Amit mi elrontottunk életünkben, azt ő helyrehozza, amit mi összemocskoltunk cselekedeteinkkel azt ő tisztára mossa.

Részesülhetünk váltságában, miénk lehet kegyelmének ez a drága ajándéka. Miénk lehet a Krisztus hit, ha szeretnénk és őszintén kérjük azt: „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24 alapján).

És akkor a mi életünkben is eljöhet a fordulópont, eljöhet a várva várt változás. A megkönnyebbülés, a felüdülés, a reménység és a boldogság. Lehet, hogy nem olyan úton, ahogy azt mi elképzeltük. Lehet, hogy nem olyan formában és abban az időben, ahogy azt mi elterveztük korábban. De biztos vagyok benne, hogy minden tervünknél és minden álmunknál csodásabban és teljesebben érkezik meg az evangélium ajándéka, az új élet Jézus Krisztusban. Ámen.

Prédikáció - Az év első vasárnapja

Ézsaiás 63, 7-11

 ⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.  ¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.  ¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét?

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idő, az évek és évtizedek, életünk napjai elmúlnak, de Isten jelenléte állandó az életünkben. Elkezdődött egy új év, talán sok minden megváltozik idén körülöttünk, de Isten szava és ígérete változatlan. Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.

            A szilveszteri hangulatban sokan vágynak a névtelenségre, személytelenségre. Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok és az örökifjak olyan kikapcsolódási, szórakozási lehetőségeket keresnek, ahol nem ismerik őket. Ahol vagy igazán önmaguk lehetnek, vagy éppen kibújhatnak a bőrükből és úgy viselkedhetnek, ahogy máskor, máshol nem mernének. Ezek az emberek általában csalódottak: azokról, akiket barátaiknak hittek, kiderült, hogy körükben nem érezhetik magukat igazán felszabadultan, hogy velük közösségben bizonyos dolgokat nem tehetnek meg, amit pedig szívesen megtennének. Ezért bizalmatlanná váltak, s igazán őszinték csak olyan emberek körében tudnak lenni, akik nem ismerik őket.

Ezek az emberek talán megrettennek, amikor azzal szembesülnek: Isten igazán ismeri őket, igazán személyesen ott van az életükben. Talán épp ezért menekülnek egy olyan helyről, ahol isten személyes jelenlétét hirdetik. Pedig Isten személyes jelenléte nélkül nem is beszélhetünk megváltásról, egyházról, keresztyénségről, de még csak az egyes ember élő hitéről. Hiszen a hit nem csak arról szól, hogy tudomásul veszem egy világ felett álló szellemi lény létét. Ez csak egyfajta világnézet vagy filozófia. Ebből csak az Istennel való személyes viszony formál valódi hitet. Amikor gyermekeként viszonyulok a Mennyei Atyámhoz. Akinek elmondhatok bármit, aki előtt sírhatok, aki előtt bevallhatom tévedésemet és hibámat, akinek szava szerint élem az életemet.

Népszerű gyermekjáték a bújócska, ahol valami eldugott helyre jutva rejtve, egyedül és csendben lehetek, ahol nem lát senki, nem tudja senki sem, hogy ott vagyok. Felnőttként is szeretjük a bújócskát, csak éppen már Istennel szemben. Ádámhoz hasonlóan elbújunk a bokrok közé, csak hogy ne találjon ránk. A munkába, a fáradtságba, az elfoglaltságokba, a sértettségbe, a közönybe bújunk, hátha ott nem talál meg. Elfordulunk tőle, kikerüljük a templomot, egy jó magas polc tetejére vagy épp a szekrény mélyére tesszük Bibliánkat, az Istenről, hitről beszélő embereket meg sem hallgatjuk. Tékozoló fiúként, talán még régről, talán gyermekkorból ismerjük is az Atyai ház melegét, az Isten jelenlétét, de már túl messzire jutottunk, már túl régen volt, az már a múlt.

A bibliai tékozló fiú meggondolta magát, megfordult és hazament. De sok mai tékozló nem fordul meg, nem vált irányt, ott marad elveszett helyzetében. Ezekért az elveszettekért Isten útra kel és utánuk meg, harcol értük, meg akarja őket menteni. Az elmúlt napokban szomorúan tapasztaltam meg valami hasonló érzést. Otthon, a szülői háznál van két kutyánk és az egyik a szilveszteri petárdarobbanásoktól megijedve kijutott az utcára és elszökött. Persze egyből a keresésére indultunk, én magam is órákat sétáltam a falu környékén, sárban, tócsákban, hideg szélben egyre reménytelenebbül kiabálva a szeretett kutya nevét. Sajnos nem lett meg és eredménytelenül tértünk haza. Elgondolkodtató volt, hogy éjjelre szüleim egy résnyire nyitva hagyták a kaput, ha közben visszatalálna, be tudjon jönni.

De ha ennyit meg tud tenni az ember egy háziállatért, gondoljunk csak bele, hogy Isten, aki alkotott és gyermekeként szeret bennünket, mennyivel többet megtesz értünk. Küldte követeit, küldte a prófétákat, majd odaadta a legdrágábbat, Jézus Krisztust csak azért, hogy utánunk jöjjön, hogy az életünkbe lépjen, hogy részesülhessünk a megváltásban és az örök életben. Évekig, évtizedekig jár utánunk, nevünkön szólít, hív magához. Ő is nyitva hagyja számunkra a kaput, a mennyek kapuját, ahová Jézus Krisztus váltsága árán bemehetünk. Bárki bemehet. Legyen akármilyen messze, legyen akármilyen bűnös, legyen akármilyen régóta elveszett. Istenhez megtérve, bűnös régi életünket magunk mögött hagyva beléphetünk oda.

Ezt a csodát értette meg a próféta is, aki így ír felolvasott igénkben:  „⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból.”

Bár a megváltás, lelkünk megmentése Isten legnagyobb csodatette életünkben, de nem az egyetlen. Végtelen szeretet és kegyelme egyéb dolgokban is megnyilvánul. Hétköznapi életünknek ugyanis nem csak részese, nem csak jelen van, hanem cselekszik is benne. Vigyáz ránk, megóv, biztat, a betegség és a gyengeség közepette is új erőt, új reményt ad. Rengeteg jótétemény, melyeket talán észre sem veszünk, melyek megtörténtét természetesnek vesszük, és akkor lennénk meglepődve, ha nem úgy történne. Pedig az Úr hűsége, jelenléte és irgalma nélkül egész másképp alakulna életünk. Ne legyünk olyanok, mint a 10 leprásból 9, akik részesültek Jézus csodájában, a gyógyulásban, és úgy érezték, hogy ezzel meg van oldva az életük, és mentek tovább a maguk útján. Csak 1 volt közülük, akinek nem csak a testében, hanem a szívében is megváltozott valami. Csak 1 volt, aki megértette, hogy itt isteni csoda történt, és a gyógyulás után valóban új élet kezdődhet számára. Ezt az irgalmasságot és kegyelmet nem tudta szó nélkül elfelejteni, visszatért Jézushoz és hálát adott mindezért. A statisztika nyelvén szólva a meggyógyítottak 10% tért csak vissza Krisztushoz és imádta az Urat. Bár ez egy ókori adat, de félek tőle, hogy azóta sem javult sokat az arány, sőt.

Azt mondja mai Igénk a maradék 90%-ról: „¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.” Ha Isten hűségére és irgalmára engedetlenség a válaszunk, ha az Istentől kapott örömre válaszul megszomorítjuk Szent Lelkét, ha csak elpazaroljuk az ajándékba kapott drága kegyelmet, akkor nem Isten oldalán állunk. Akkor szembe fordulunk akaratával és egész lényével, és akár tudatosan, akár tudatlanul, de ellene szegülünk. Isten az ellenségünké válhat. De tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy ilyenkor el akarna pusztítani. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a megsemmisülésünk lenne a célja. Ő a bennünk lakó bűnt akarja legyőzni. Önfejűségünket, haragunkat, hitetlenségünket akarja térdrekényszeríteni, s mindezt azért, hogy visszatérhessünk hozzá. Talán sok embert ér olyan csapás, fájdalom vagy veszteség, amiért az öklét az ég felé rázza és tombol a dühe Isten kegyetlenségével szemben. Pedig az Úr nem kegyetlenkedik, hanem értünk küzd. Persze sokszor nem értjük, hogy mit miért, mi célból tesz, sokszor fájnak ezek a dolgok és nehéz a terheket viselni, de Ő mégsem zsarnok. Nem egy embertelen diktátor, hanem egy embermentő Isten, akinek néha sajnos fájdalmas eszközök kell nyúlnia, hogy megelőzze a még nagyobb fájdalmat, életünk végső elveszését, bűneink zsoldját, a halált.

Bennünk is le akarja tehát győzni az örök halált és helyette örök élettel akar minket megajándékozni. Az Igében így olvassuk: „¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Isten bibliai népe visszatekintett történelmére, a régmúltban történt csodákra, és így ismerte föl ismét Szabadítóját. Ahhoz, hogy meglássuk, mi van mögöttünk, ki van mögöttünk, meg kell fordulnunk. Ahhoz, hogy találkozzunk avval, aki utánunk jön, meg kell állnunk saját utunkon. Egy-egy új év kezdete alkalmat adhat egy ilyen visszatekintésre is, vajon az elmúlt év eseményei közül miben ismerhetem fel az Isten munkáját az életemben, mi az, amiért még mindig nem adtam hálát, mi az, aminek kapcsán én magam is a kegyelemmel megajándékozott lettem?

De tovább folytatva, ahhoz, hogy megtaláljon minket, az, aki jön utánunk és szólongat, elő kell jönnünk rejtekhelyünkről és válaszolnunk kell. Ádámot és Évát sokszor negatív példaként emlegetjük a bűnbeesés miatt. De ma hadd legyenek pozitív szereplők – hiszen Ádám és Éva, bár elég sok szégyellnivalójuk volt, mégis előjöttek Isten hívására, válaszoltak szavára és elé álltak.

Ne legyünk hát mi sem rejtőzködve, hanem lépjünk Megváltónk színe elé. Lehet, hogy így ezt a bújócskát elveszítjük, de helyette az örök élet ajándékát nyerjük el. Ámen.