Ézs. 42,5
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Ámen.