ApCsel. 6,1
Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.
ApCsel. 6,2
Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: „Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál.
ApCsel. 6,3
Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; [2Móz 18,17-23; 4Móz 27,16-18 ]
ApCsel. 6,4
mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.”
ApCsel. 6,5
Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát;
ApCsel. 6,6
az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket.
ApCsel. 6,7
Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az egyensúlyi helyzet egy nagyon különleges állapot. A fizika akkor beszél egyensúlyról, mikor az egy rendszerben az egymásra ható erők hatásának összege nulla. Amikor több különböző tényező egyszerre van jelen, de ezek mégis kiegyenlítik egymást. Ilyen állapotról beszélhetünk a fizika mellett a biológia, a kémia, a közgazdaságtan, illetve a pszichológia tárgykörében is. Az egyensúlyi helyzet azonban nem csak a tudomány világában létezik, hanem jelen van a hétköznapjainkban. Ugyanis minden egyes lépésünkhöz szükség van egyensúlyra. Nélküle csak esnénk-kelnék és nem tudnánk egy tapodtat sem haladni. És milyen csodálatosan alkotott meg minket az Úristen, hogy életünk nagy részében nem kell figyelnünk lépéseinkre, hanem gondtalanul mehetünk, amerre csak látunk. Érdekes tapasztalat volt a járás megszokott, természetes stabilitásának elvesztése, mikor eltörtem a lábamat. Hiszen két hétig csak egy lábon járhattam, majd a járógipsz következett, majd ismét be kellett gyakorolni a hibátlan sétálás művészetét, ami nem is volt olyan egyszerű. Itt is igaz az a mondás, hogy a legtöbb dolgot csak akkor kezdjük el értékelni, ha már elveszítettük azt.
Az egyensúlyi állapot, mint említettem, nem csupán fizikai értelemben lehetséges, hanem szellemi, lelki dolgokban is, például egy gyülekezet közösségében. Itt is nagyon sok, különböző hatás van jelen egyszerre, melyek valljuk be, gyakorta igen nehezen találják meg az egyensúlyt.
Felolvasott igénk az Apostolok Cselekedeteiből szól hozzánk és az első keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást. Ez az első, úgynevezett ősgyülekezet, melyet azóta is hajlamosak vagyunk az ideális gyülekezetnek tekinteni. A megelőző fejezetekben több helyen is olvasunk a közösség tökéletes voltáról: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (Apcsel 4,32-33). Egyek voltak, békében és egyenlőségben éltek, a közösség vezetőséget Jézus korábbi tanítványai alkották, ők hirdették az Igét és végezték a legtöbb szolgálatot. Egyszóval megvolt az a bizonyos egyensúly, ahol a különböző erők és hatások abszolút kiegyenlítették egymást.
Olyan volt ez, mint a felnőtt emberek számára a gyerekkor. A legtöbben szép és gondtalan időszakként emlékszünk rá vissza, aminek az évek multával, ahogy idősebbek lettünk, hamar vége szakadt. Valami hasonló játszódott le felolvasott igénkben is az ősgyülekezet életében. Azt olvassuk, hogy ez a szívben-lélekben egységes közösség megbomlik, és zúgolódás támad közöttük. A korai gyermekkor elmúlik, és kezdődnek a gondok.
A gyülekezetet létszáma folyamatosan gyarapodott, és különböző származású, különböző generációhoz tartozó emberek kerültek egymással közösségbe. Olyanok, akik kinn az utcán, a hétköznapi életben biztos nem alkottak volna egy társaságot, de Krisztus közelében mégis csak megfértek egymás mellett. Legalábbis egészen addig, amíg a különböző erők és hatások kiegyenlítették egymást.
Igénk éppen arról tudósít, amikor ez a kényes egyensúlyi állapot megszűnt és az egyik csoportban zúgolódás támadt a másikkal szemben. Mihez kezdünk, mikor biciklizés közben egy pillanatra elveszítjük az egyensúlyunkat? Azonnal megpróbálunk korrigálni, és stabilizálni a helyzetet. Ugyanígy jártak el az apostolok is, akik nagyon helyesen nem hagyták annyiban ezt a felemás, békétlen helyzetet, hanem egyből megoldást kerestek. Milyen jó, ha az ilyen konfliktus helyzetekben is megmaradunk hívő embernek, és fölösleges szócsaták, vitatkozások és sértődések nélkül tudjuk rendezni az ilyen kényes szituációkat.
Példaértékű látni az apostolok megoldási módját. A rossz helyzetben egyből változatást javasolnak, új emberek vonnak be a szolgálatba, sőt azok közül is választanak, akik a zúgolódókhoz tartoznak. Mivel nagy változásról volt szó, ezért a gyülekezet nyilvánossága előtt tárgyalták ezt a kérdést, akik végül is igen örültek az új segítők bevonásának és újból helyre állt a rend. Ez pedig tovább erősítette a gyülekezet közösségét.
Tudjuk jól, hogy sajnos a mi közösségünkben is olykor sajnos elveszítjük az egyensúlyt. Olykor hiányzik a közös akarat, a közös vélemény és az egyetértés. Ezeknek a helyzeteknek a kezelésében azonban jó példa lehet előttünk az ősgyülekezet. Láthatjuk, az sem volt egy tökéletes társaság, de mégis, a különbözőségek mellett is, erős és kiegyensúlyozott közösséget tudtak alkotni. Ez pedig csak úgy lehetséges, nekik is, nekünk is, ha még az egyensúly elvesztése esetén is, problémák, nézeteltérések idején is megmaradok hívő embernek, aki egyrészt Isten gyermekeként élek, másrészt pedig testvéremnek vallom a másik embert. Az a baj, hogy sokszor ezeket elfelejtjük, főleg, ha elveszítjük a nyugalmunkat és csak tovább rontjuk a helyzetet szeretetlenségünkkel.
Ilyenkor mindig Jézus alábbi intése jut eszembe János evangéliumából (13,34-35): „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Olyan jó lenne ezt a mondatot akkor is fejben tartani, amikor épp megharagszunk valakire vagy konfliktusba kerülünk. Ebben a mondatban ugyanis Jézus a szeretet az egyházának cégéreként mutatja be. De ha ezt cégért levesszük, és veszekedésre, viszálykodásra cseréljük le, akkor ki fog ide betérni, hogy Istent keresse? Senki. Teljesen érthető módon. Mi itt az egyházban másra hívattunk el. Konfliktusok nyílván voltak és lesznek is, de az a feladatunk, hogy Mesterünk útmutatása nyomán ezeket szeretettel és megbocsátással intézzük el.
És hogy Krisztus ezt mennyire komolyan gondolta? Annyira, hogy szenvedett és meghalt érte. Értünk adta magát, hogy végre mi is megtanuljunk másoknak megbocsátani, ha már Isten Jézusért nekünk is megbocsátott. Aki már átélte, hogy Isten Jézusért már nem haragszik rá többé, és nem rója fel neki többé a rosszat, annak illene ugyanezzel a lelkülettel kezelnie saját haragját is. Ezzel személyes életünk még inkább megszentelődne és gyülekezetünk élete is sokkal zökkenőmentesebb és példásabb lenne. Törekedjünk hát erre!
Azzal kezdtem, hogy az egyensúly egy nagyon különleges állapot. Különleges, hisz nagyon sebezhető és érzékeny helyzet, könnyű kibillenteni és elrontani. Egy hét múlva itt van pünkösd ünnepe. Kérjük Isten Szent Lelkét, hogy úgy töltsön be minket, hogy meg tudjuk tartani itt, a mi gyülekezetünkben is a békesség és szeretet egyensúlyát. Ámen.
Istenünk, köszönjük, hogy nálad van lehetőség a szeretetre és a megbocsátásra. Add, hogy ezek ne csak vasárnapi, szép fogalmaink legyenek, hanem hétköznapi életünk valóságos jellemzői. Uram, tölts be minket Szentlelkeddel békés és haragos állapotunkban is. Ámen.
A súri evangélikus lelkész blogja
2012. május 20., vasárnap
2012. május 17., csütörtök
Prédikáció - Mennybemenetel
Jn. 14,1
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)
Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)
Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.
2012. május 13., vasárnap
Prédikáció - Húsvét utáni 5. vasárnap
Róm. 8,24
Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?
Róm. 8,25
Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm. 8,26
Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Róm. 8,27
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mindannyian jól ismerjük a természetben a víz körforgását. Egy remek és tökéletes folyamat, melyet a Teremtő jónak alkotott meg, és szerencsére még nem sikerült elrontanunk. Először a hegyekben a felhőkből leesik a csapadék eső vagy hó formájában. Ez előbb-utóbb leszivárog a felszín alá, a földbe, majd a sziklák üregeibe. Odalenn a láthatatlan barlangok és víznyelők összegyűjtik, majd egyszer csak újból a felszínre vezetik a vizet, mely forrásként tör elő a mélyből. Először csak egy vékony csermely csordogál, majd ahogy halad az útján egyre nagyobbra duzzad, egyre erősebb, mélyebb és szélesebb lesz. Előbb folyóvá, majd folyammá duzzad, mígnem eléri célját és a tengerbe torkollik. A körforgás utolsó lépéseként pedig a tengerek, óceánok vize a kipárolgás nyomán, láthatatlan módon a magasba emelkedik és esőfelhők képződnek belőlük.
Képzeljük csak el, milyen csodálatos is ebben a rendszerben, hogy egy hatalmas folyam, amely széles medrében méltóságteljesen hömpölyög, és uszályokat, hajókat visz a hátán, amely fölött kilmométer hosszú hidakat kell építeni, egykoron egy piciny patakként kezdte csupán pályafutását, mely valahol a hegyoldalban, fák lábai között csendesen, kanyarodva csordogált.
Mai vasárnapunk és benne mai igénk az imádságról szól, a könyörgésről, mellyel Isten felé fordulunk. Keresztyén életünk egyik alapkövéről beszélünk, mely nélkül nem létezik élő kapcsolat Istennel. Pál apostol a jelenkori, földi, küzdelmes életutunk imáiról beszél, melyek sokszor nem éppen tökéletesek. Ez jelenti a piciny és erőtlen patakot. Mely még talán nem tud hegyeket megmozdítani, sőt talán még igazán jól kérni sem – azt kérni, ami valóban a javunkra van. Hiszen az Úrral való beszélgetésünk közben sem tudunk kibújni a bőrünkből és nem leszünk egyből mentesek az önzéstől vagy a kicsinyességtől. Mivel ebben a világban élünk, e világ gyermekeként, sosem lesz olyan tökéletes az imánk, amely ne szorulna rá a Szentlélek velünk történő együtt-esedezésére. Ahogy a kis patak sem tudna magától folyni, ha nem hatna rá a gravitáció és nem segítené a hegyoldal lejtése.
Jelenkori imaéletünk tehát töredékesen működik, szükséges egy kis rásegítés a Szentlélek részéről. Ennek a töredékességnek azonban mégsem kell minket elbátortalanítania. Isten előtti megszólalásunkban, kéréseinkben nem kell, hogy bármiféle megfelelési kényszer kötöttségébe kerüljünk. Luther bátorította így a hívőket, hogy ami bennünk van, mint egy teli zsákot vigyünk oda az Úr elé, és borítsuk ki a színe előtt esedezésünkben. Aztán majd Ő kiválogatja mindazt, ami abból fontos és értékes. Úgy élhetünk kéréseinkkel, mint a gyermekek a Jézuskának írt kívánságlistával: bármit beleírhatnak, aztán majd Szenteste kiderül, hogy mi valósult meg belőle.
Egyházunkban sajnos sokszor félünk a saját szavainkkal megfogalmazott, őszinte és egyszerű imádságoktól. Szeretnénk jól és helyes módon megszólítani a Mindenhatót. Nem új keletű ez a törekvés, hiszen a tanítványok is kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor kaptuk meg tőle a Mi Atyánk imádság szavait, mellyel évezredek óta együtt könyörög keresztyén egyház.
Viszont Jézus nem a betanult klisékre és merev formákra akar bennünket késztetni, hanem sokkal inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Istent, mint Mennyei Apukánkat szólíthatjuk meg. Ahogy a kisgyermek sem kezdi el szépen megfogalmazni és felépíteni a mondatait, mielőtt oda fordul apuhoz vagy anyuhoz, csak egyből mondja-mondja, ami a szívén van. Hasonló közvetlenséget szeretne Krisztus is felépíteni közöttünk és Isten között.
Amellett, hogy megtartjuk az eddig ismert legtökéletesebb imádságunkat, bátorítok mindenkit, hogy szabaduljunk fel Urunk minél közvetlenebb megszólítására. A betanult szavak, az összetett kéz, a lehajtott fej külső formák, melyek minket segítenek, de ne hagyjuk, hogy ezek elválasszanak minket Szerető Istenünktől. Régi, de igaz mondás, hogy az imádság a hívő szív lélegzetvétele. Nem csak azt tanítja ez a mondat, hogy olyan elengedhetetlen az ima, mint a lélegzés, hanem azt is, hogy olyan természetes – legalábbis jó lenne, ha így élnénk meg.
A bevezetőben a víz körforgásáról beszéltem, ahol a kis patak folyammá duzzad. Mostani, földi, töredékes könyörgésünk ez a kis csermely, amely olykor bő vízzel zubog, máskor épp hogy csak csordogál. Mely akadályokba ütközik, és nagy vargabetűket ír le, de mégiscsak halad a maga útján. Halad a tenger felé, halad Isten felé.
Emlékszünk még mi volt az ige az elmúlt héten? A Jelenések könyvéből olvastunk egy részt, ahol a mennyországban, Isten színe előtt áll az üdvözültek serege és zengik az Urat dicsérő énekbe foglalt imádságot. Ott már nem lesz töredékesség, ott már nem lesz szükség a Szentlélek hiányosságokat kipótló munkájára. Sőt ott már szemtől szemben Atyánknak mondhatjuk el mindazt, ami bennünk van. Ha a földi fohászaink jelentik a kis patakot, akkor ez a beteljesült állapot maga folyam, mely már széles, magasztos és sodró, és akadály nélkül torkollik a tengerbe – torkollik bele Isten teljességébe.
Testvéreim! Mindezekből láthatjuk, hogy az imádság egy csodálatos lehetőség számunkra. Bárhol, bármivel, bármikor megszólíthatjuk Istent. Elmondhatjuk köszönetünket, kérhetünk tőle bocsánatot és bátran feltárhatjuk szívünk titkos kívánságát is.
Ezek után mindenkihez szól a kérdésem: ugye szoktunk imádkozni? Ugye nem csak itt, ebben a heti egy órában kulcsoljuk össze kezünket? Ugye élünk ezzel a drága lehetőséggel, hogy közvetlen, élő kapcsolatban lehetünk Istennel?
Imádkozom értetek, hogy előbb-utóbb mindannyian egyértelmű igennel tudjatok felelni erre a kérdésre! Ámen.
Szerető Istenünk! Köszönjük Neked, hogy bár nem látunk Téged, mégis beszélhetünk Veled, és elmondhatjuk mindazt, ami bennünk van. Köszönjünk, hogy Te meghallgatod őszinte imáinkat. Segíts minket, hogy még jobban megismerjük és még bátrabban használjuk a könyörgés csodás lehetőségét színed előtt. Ámen.
Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?
Róm. 8,25
Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm. 8,26
Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Róm. 8,27
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mindannyian jól ismerjük a természetben a víz körforgását. Egy remek és tökéletes folyamat, melyet a Teremtő jónak alkotott meg, és szerencsére még nem sikerült elrontanunk. Először a hegyekben a felhőkből leesik a csapadék eső vagy hó formájában. Ez előbb-utóbb leszivárog a felszín alá, a földbe, majd a sziklák üregeibe. Odalenn a láthatatlan barlangok és víznyelők összegyűjtik, majd egyszer csak újból a felszínre vezetik a vizet, mely forrásként tör elő a mélyből. Először csak egy vékony csermely csordogál, majd ahogy halad az útján egyre nagyobbra duzzad, egyre erősebb, mélyebb és szélesebb lesz. Előbb folyóvá, majd folyammá duzzad, mígnem eléri célját és a tengerbe torkollik. A körforgás utolsó lépéseként pedig a tengerek, óceánok vize a kipárolgás nyomán, láthatatlan módon a magasba emelkedik és esőfelhők képződnek belőlük.
Képzeljük csak el, milyen csodálatos is ebben a rendszerben, hogy egy hatalmas folyam, amely széles medrében méltóságteljesen hömpölyög, és uszályokat, hajókat visz a hátán, amely fölött kilmométer hosszú hidakat kell építeni, egykoron egy piciny patakként kezdte csupán pályafutását, mely valahol a hegyoldalban, fák lábai között csendesen, kanyarodva csordogált.
Mai vasárnapunk és benne mai igénk az imádságról szól, a könyörgésről, mellyel Isten felé fordulunk. Keresztyén életünk egyik alapkövéről beszélünk, mely nélkül nem létezik élő kapcsolat Istennel. Pál apostol a jelenkori, földi, küzdelmes életutunk imáiról beszél, melyek sokszor nem éppen tökéletesek. Ez jelenti a piciny és erőtlen patakot. Mely még talán nem tud hegyeket megmozdítani, sőt talán még igazán jól kérni sem – azt kérni, ami valóban a javunkra van. Hiszen az Úrral való beszélgetésünk közben sem tudunk kibújni a bőrünkből és nem leszünk egyből mentesek az önzéstől vagy a kicsinyességtől. Mivel ebben a világban élünk, e világ gyermekeként, sosem lesz olyan tökéletes az imánk, amely ne szorulna rá a Szentlélek velünk történő együtt-esedezésére. Ahogy a kis patak sem tudna magától folyni, ha nem hatna rá a gravitáció és nem segítené a hegyoldal lejtése.
Jelenkori imaéletünk tehát töredékesen működik, szükséges egy kis rásegítés a Szentlélek részéről. Ennek a töredékességnek azonban mégsem kell minket elbátortalanítania. Isten előtti megszólalásunkban, kéréseinkben nem kell, hogy bármiféle megfelelési kényszer kötöttségébe kerüljünk. Luther bátorította így a hívőket, hogy ami bennünk van, mint egy teli zsákot vigyünk oda az Úr elé, és borítsuk ki a színe előtt esedezésünkben. Aztán majd Ő kiválogatja mindazt, ami abból fontos és értékes. Úgy élhetünk kéréseinkkel, mint a gyermekek a Jézuskának írt kívánságlistával: bármit beleírhatnak, aztán majd Szenteste kiderül, hogy mi valósult meg belőle.
Egyházunkban sajnos sokszor félünk a saját szavainkkal megfogalmazott, őszinte és egyszerű imádságoktól. Szeretnénk jól és helyes módon megszólítani a Mindenhatót. Nem új keletű ez a törekvés, hiszen a tanítványok is kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor kaptuk meg tőle a Mi Atyánk imádság szavait, mellyel évezredek óta együtt könyörög keresztyén egyház.
Viszont Jézus nem a betanult klisékre és merev formákra akar bennünket késztetni, hanem sokkal inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Istent, mint Mennyei Apukánkat szólíthatjuk meg. Ahogy a kisgyermek sem kezdi el szépen megfogalmazni és felépíteni a mondatait, mielőtt oda fordul apuhoz vagy anyuhoz, csak egyből mondja-mondja, ami a szívén van. Hasonló közvetlenséget szeretne Krisztus is felépíteni közöttünk és Isten között.
Amellett, hogy megtartjuk az eddig ismert legtökéletesebb imádságunkat, bátorítok mindenkit, hogy szabaduljunk fel Urunk minél közvetlenebb megszólítására. A betanult szavak, az összetett kéz, a lehajtott fej külső formák, melyek minket segítenek, de ne hagyjuk, hogy ezek elválasszanak minket Szerető Istenünktől. Régi, de igaz mondás, hogy az imádság a hívő szív lélegzetvétele. Nem csak azt tanítja ez a mondat, hogy olyan elengedhetetlen az ima, mint a lélegzés, hanem azt is, hogy olyan természetes – legalábbis jó lenne, ha így élnénk meg.
A bevezetőben a víz körforgásáról beszéltem, ahol a kis patak folyammá duzzad. Mostani, földi, töredékes könyörgésünk ez a kis csermely, amely olykor bő vízzel zubog, máskor épp hogy csak csordogál. Mely akadályokba ütközik, és nagy vargabetűket ír le, de mégiscsak halad a maga útján. Halad a tenger felé, halad Isten felé.
Emlékszünk még mi volt az ige az elmúlt héten? A Jelenések könyvéből olvastunk egy részt, ahol a mennyországban, Isten színe előtt áll az üdvözültek serege és zengik az Urat dicsérő énekbe foglalt imádságot. Ott már nem lesz töredékesség, ott már nem lesz szükség a Szentlélek hiányosságokat kipótló munkájára. Sőt ott már szemtől szemben Atyánknak mondhatjuk el mindazt, ami bennünk van. Ha a földi fohászaink jelentik a kis patakot, akkor ez a beteljesült állapot maga folyam, mely már széles, magasztos és sodró, és akadály nélkül torkollik a tengerbe – torkollik bele Isten teljességébe.
Testvéreim! Mindezekből láthatjuk, hogy az imádság egy csodálatos lehetőség számunkra. Bárhol, bármivel, bármikor megszólíthatjuk Istent. Elmondhatjuk köszönetünket, kérhetünk tőle bocsánatot és bátran feltárhatjuk szívünk titkos kívánságát is.
Ezek után mindenkihez szól a kérdésem: ugye szoktunk imádkozni? Ugye nem csak itt, ebben a heti egy órában kulcsoljuk össze kezünket? Ugye élünk ezzel a drága lehetőséggel, hogy közvetlen, élő kapcsolatban lehetünk Istennel?
Imádkozom értetek, hogy előbb-utóbb mindannyian egyértelmű igennel tudjatok felelni erre a kérdésre! Ámen.
Szerető Istenünk! Köszönjük Neked, hogy bár nem látunk Téged, mégis beszélhetünk Veled, és elmondhatjuk mindazt, ami bennünk van. Köszönjünk, hogy Te meghallgatod őszinte imáinkat. Segíts minket, hogy még jobban megismerjük és még bátrabban használjuk a könyörgés csodás lehetőségét színed előtt. Ámen.
2012. május 6., vasárnap
Prédikáció - Húsvét utáni 4. vasárnap
Jel. 14,1
És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. [Ez 9,4; Jel 7,3]
Jel. 14,2
Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak.
Jel. 14,3
És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről:
Jel. 14,4
ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak,
Jel. 14,5
és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Hasonlóan az eddigiekhez a mai vasárnapon is Krisztus feltámadásának egyik gyümölcsét láthatjuk. Az elmúlt héten a benne való élet öröméről hallhattunk, ami már itt, jelen időben is hatással van életünkre. A mai napon pedig a feltámadás és egyben hitünk végcéljáról olvasunk, amikor is Krisztus feltámadott népeként lehetünk együtt Mesterünkkel a mennyországban.
A televíziókban régóta nagy sikerrel futnak a tehetségkutató műsorok, ahol elsősorban fiatal énekeseket fedeznek fel, és csinálnak belőlük hosszabb-rövidebb ideig sztárokat. Sok jelentkezőnek az az álma, hogy egyszer ott álljon a színpadon, a reflektorfényben, a csillogásban, a középpontban, és megmutathassa tehetségét a nagyközönség számára. És bár mindig rengeteg a jelentkező, tudjuk, hogy kevesen jutnak csak el álmuk megvalósításához. A döntőbe való bejutáshoz bizony, sokat kell küzdeni, sok nehézséget kell legyőzni és kitartónak kell lenni.
Bizonyos szempontból a Krisztussal való létünk is hasonló módon működik. Itt is az első felhívástól kezdve, a válogatásokon át a végső döntőig tart a küzdelem. Az úton sokan lemorzsolódnak, és a számos indulónak csak kis töredéke jut el a célig. Nem hiába mondja Jézus Máté ev. 22,14-ben, hogy „sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak”.
A Szentírásból világosan kiderül, hogy a megváltás üzenete mindenkinek szól, a meghívás Isten szeretetébe mindenkire érvényes. Nem csak nekünk, akik itt vagyunk a gyülekezetben, hanem a templom falain kívül is mindenkinek. Nincs rá semmilyen felhatalmazásunk, hogy bárkit is elutasítsunk Isten Igéjétől. Nincs olyan múltbeli vagy jelenkori bűn, ami miatt kizárhatnánk valakit a templomból, ha az illető komolyan keresi az Istennel való közösséget. Épp ezért nagyon fontos, hogy ne legyünk szűkkeblűek, lépjünk túl a személyválogatáson és előítéleteken, a múltbeli sérelmeken, és fogadjunk mindenkit odaadó szeretettel, aki közösségünkbe érkezik. Istennél ugyanis tényleg mindenkinek helye van! Még nekünk is.
Tehát a meghívás szól mindenkinek, de sajnos csak kevesen vannak, akik valóban engednek is a hívásnak. Az ilyen engedés például egy keresztelő, vagy hitoktatásban való részvétel, a konfirmáció. Amikor adok egy esélyt Istennek, hogy megszólítson, illetve megszólítsa a gyermekemet. Sajnos azt látjuk, hogy a gyermekévek után azonban sokan inkább eltávolodnak az Úr közeléből.
Aki viszont ezen az akadályon, ezen a nagy selejtezőn túl jut, és már kényszerítés nélkül, önszántából van jelen a gyülekezet közösségében már ott lehet az élő műsorban, már jó eséllyel rátalálhat az Istennel való élő kapcsolatra. Amikor már nem csak muszájból vagyok jelen, hanem szeretnék, sőt vágyódom Isten közelében lenni. Amikor szívesen hallgatom és olvasom az Igét, amikor a napom szerves része a imádság, az Úrral töltött idő.
Ennek egy következő lépcsője aztán az a határozott döntés, hogy Jézus Krisztus követőjeként szeretnék élni a továbbiakban. Hiszen Ő meghalt a bűneimért, és megváltott a haláltól feltámadása által. Erről hallottunk részletesebben az elmúlt héten is. Amikor már nem csak névlegesen, hanem személyesen is Isten gyermeke vagyok. Innen kezdődik aztán az igazi küzdelem a cél érdekében.
Ugyanis nem mindenki örül annak, hogy az Úr közelében és hitben élünk. Legfőképpen a sátán akar minket ilyenkor minden lehetséges módon eltéríteni és gáncsot vetni nekünk. Éket akar verni az Isten és az ember közé, illetve ember és ember közé, amióta csak a világon van. És sajnos nagyon jól ért ehhez a mesterségéhez.
Ha a Jelenések könyvének megelőző részeit olvassuk, pont a gonosz tombolásáról van benne szó, aki megtéveszti és megrontja az embereket, elfordítja őket Istentől és a maga hazugságaival kábítja követőit, hogy végül romlásba taszítson mindenkit, aki hallgatott rá.
Hétköznapi életünkben talán nem látjuk ennyire nyilvánvalón a szellemi erőknek ezt a harcát, hogy az isteni és az ördögi oldal ennyire szemben áll egymással. Pedig ha a történések mélyére tekintünk, megláthatjuk, hogy milyen erők mozognak benne. Sokan talán már közönyösen hallgatják azt a rengeteg bűntényről szóló hírt, amivel nap mint nap bombáznak minket a híradóban. Pedig minden egyes esetben az Isten ellenes erők szörnyű megnyilvánulásai ezek. Ennél sokkal szelídebb példa, mikor gyermekként nem tudunk szót fogadni a szüleinknek, tanároknak. Szeretnénk jól viselkedni, de aztán valahogy mégsem megy, és megint csak rosszaságba keveredek. Tehát ha Isten közelében szeretnék élni, rögvest felerősödik a harc a gonosszal szemben, aki el akar téríteni erről az útról.
Olyan jó, hogy ebben a harcban nem vagyunk egyedül. Ugyanis mellettünk áll egy mentor, akit Isten rendelt mellénk. „Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az. Isten Szent Fia, az ég és föld Ura, Ő a mi bizodalmunk.”. Igénkben is azt olvassuk, hogy Megváltónk velünk van. Talán most nem láthatjuk Őt, nem érinthetjük meg ruhája szegélyét, de mégis tudhatjuk, hogy itt van velünk, és Jó Pásztorként ügyel a nyájra, vigyázva figyeli minden lépésünket.
Ha földi vándorlásunkban aztán végig megmaradunk az Úr mellett és nem térünk el tőle, akkor aztán földi életünk végén ott vár ránk a boldog, ünnepélyes finálé. Igénk azt írja, hogy ott, akik mindvégig kitartottak a Megváltó mellett, a szentek seregében együtt fognak énekelni dicsérő éneket Istennek.
Ezen a versenyen nem csupán egy győztest avatnak majd, hanem minden hívő embert vár a főnyeremény, ami nem pénz, nem autó, hanem egy szép lakás. Nem egy belvárosi apartman, hanem egy mennyei örök lakhely, amit Krisztus maga készített elő a számunkra. Ezért már érdemes versenybe szállni!
Ha még fiatal vagy, ha még csak keresed az Isten közelségét, akkor bíztatlak és bátorítalak erre a célra. Nagyon jó dolgok várnak még rád Urunk közelében! Ha pedig már régóta jársz a keskeny úton, akkor biztasson ennek a távlati, mennyei célnak csodás előképe, mely segíthet túllépni a jelen nehézségein és új lendülettel tölt meg.
Ézsaiás ezt írja (12,1-3): „Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából.” Ámen
Urunk, Istenünk. Újra és újra hálát adunk Neked nagy szeretetedért, hogy meg akarsz minket menteni a bűn hatalmából, és még mielőtt ismertünk volna Te már akkor elküldted értünk Fiadat, aki odaadta önmagát, hogy nekünk új életünk lehessen. Köszönjük, hogy legyőzte a halált és feltámadt, és minket is a feltámadásra vezet majd. Add, hogy átélhessük az evangélium örömét és szívből tudjunk Téged dicsérni ma és minden napon! Ámen.
És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. [Ez 9,4; Jel 7,3]
Jel. 14,2
Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak.
Jel. 14,3
És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről:
Jel. 14,4
ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak,
Jel. 14,5
és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Hasonlóan az eddigiekhez a mai vasárnapon is Krisztus feltámadásának egyik gyümölcsét láthatjuk. Az elmúlt héten a benne való élet öröméről hallhattunk, ami már itt, jelen időben is hatással van életünkre. A mai napon pedig a feltámadás és egyben hitünk végcéljáról olvasunk, amikor is Krisztus feltámadott népeként lehetünk együtt Mesterünkkel a mennyországban.
A televíziókban régóta nagy sikerrel futnak a tehetségkutató műsorok, ahol elsősorban fiatal énekeseket fedeznek fel, és csinálnak belőlük hosszabb-rövidebb ideig sztárokat. Sok jelentkezőnek az az álma, hogy egyszer ott álljon a színpadon, a reflektorfényben, a csillogásban, a középpontban, és megmutathassa tehetségét a nagyközönség számára. És bár mindig rengeteg a jelentkező, tudjuk, hogy kevesen jutnak csak el álmuk megvalósításához. A döntőbe való bejutáshoz bizony, sokat kell küzdeni, sok nehézséget kell legyőzni és kitartónak kell lenni.
Bizonyos szempontból a Krisztussal való létünk is hasonló módon működik. Itt is az első felhívástól kezdve, a válogatásokon át a végső döntőig tart a küzdelem. Az úton sokan lemorzsolódnak, és a számos indulónak csak kis töredéke jut el a célig. Nem hiába mondja Jézus Máté ev. 22,14-ben, hogy „sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak”.
A Szentírásból világosan kiderül, hogy a megváltás üzenete mindenkinek szól, a meghívás Isten szeretetébe mindenkire érvényes. Nem csak nekünk, akik itt vagyunk a gyülekezetben, hanem a templom falain kívül is mindenkinek. Nincs rá semmilyen felhatalmazásunk, hogy bárkit is elutasítsunk Isten Igéjétől. Nincs olyan múltbeli vagy jelenkori bűn, ami miatt kizárhatnánk valakit a templomból, ha az illető komolyan keresi az Istennel való közösséget. Épp ezért nagyon fontos, hogy ne legyünk szűkkeblűek, lépjünk túl a személyválogatáson és előítéleteken, a múltbeli sérelmeken, és fogadjunk mindenkit odaadó szeretettel, aki közösségünkbe érkezik. Istennél ugyanis tényleg mindenkinek helye van! Még nekünk is.
Tehát a meghívás szól mindenkinek, de sajnos csak kevesen vannak, akik valóban engednek is a hívásnak. Az ilyen engedés például egy keresztelő, vagy hitoktatásban való részvétel, a konfirmáció. Amikor adok egy esélyt Istennek, hogy megszólítson, illetve megszólítsa a gyermekemet. Sajnos azt látjuk, hogy a gyermekévek után azonban sokan inkább eltávolodnak az Úr közeléből.
Aki viszont ezen az akadályon, ezen a nagy selejtezőn túl jut, és már kényszerítés nélkül, önszántából van jelen a gyülekezet közösségében már ott lehet az élő műsorban, már jó eséllyel rátalálhat az Istennel való élő kapcsolatra. Amikor már nem csak muszájból vagyok jelen, hanem szeretnék, sőt vágyódom Isten közelében lenni. Amikor szívesen hallgatom és olvasom az Igét, amikor a napom szerves része a imádság, az Úrral töltött idő.
Ennek egy következő lépcsője aztán az a határozott döntés, hogy Jézus Krisztus követőjeként szeretnék élni a továbbiakban. Hiszen Ő meghalt a bűneimért, és megváltott a haláltól feltámadása által. Erről hallottunk részletesebben az elmúlt héten is. Amikor már nem csak névlegesen, hanem személyesen is Isten gyermeke vagyok. Innen kezdődik aztán az igazi küzdelem a cél érdekében.
Ugyanis nem mindenki örül annak, hogy az Úr közelében és hitben élünk. Legfőképpen a sátán akar minket ilyenkor minden lehetséges módon eltéríteni és gáncsot vetni nekünk. Éket akar verni az Isten és az ember közé, illetve ember és ember közé, amióta csak a világon van. És sajnos nagyon jól ért ehhez a mesterségéhez.
Ha a Jelenések könyvének megelőző részeit olvassuk, pont a gonosz tombolásáról van benne szó, aki megtéveszti és megrontja az embereket, elfordítja őket Istentől és a maga hazugságaival kábítja követőit, hogy végül romlásba taszítson mindenkit, aki hallgatott rá.
Hétköznapi életünkben talán nem látjuk ennyire nyilvánvalón a szellemi erőknek ezt a harcát, hogy az isteni és az ördögi oldal ennyire szemben áll egymással. Pedig ha a történések mélyére tekintünk, megláthatjuk, hogy milyen erők mozognak benne. Sokan talán már közönyösen hallgatják azt a rengeteg bűntényről szóló hírt, amivel nap mint nap bombáznak minket a híradóban. Pedig minden egyes esetben az Isten ellenes erők szörnyű megnyilvánulásai ezek. Ennél sokkal szelídebb példa, mikor gyermekként nem tudunk szót fogadni a szüleinknek, tanároknak. Szeretnénk jól viselkedni, de aztán valahogy mégsem megy, és megint csak rosszaságba keveredek. Tehát ha Isten közelében szeretnék élni, rögvest felerősödik a harc a gonosszal szemben, aki el akar téríteni erről az útról.
Olyan jó, hogy ebben a harcban nem vagyunk egyedül. Ugyanis mellettünk áll egy mentor, akit Isten rendelt mellénk. „Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az. Isten Szent Fia, az ég és föld Ura, Ő a mi bizodalmunk.”. Igénkben is azt olvassuk, hogy Megváltónk velünk van. Talán most nem láthatjuk Őt, nem érinthetjük meg ruhája szegélyét, de mégis tudhatjuk, hogy itt van velünk, és Jó Pásztorként ügyel a nyájra, vigyázva figyeli minden lépésünket.
Ha földi vándorlásunkban aztán végig megmaradunk az Úr mellett és nem térünk el tőle, akkor aztán földi életünk végén ott vár ránk a boldog, ünnepélyes finálé. Igénk azt írja, hogy ott, akik mindvégig kitartottak a Megváltó mellett, a szentek seregében együtt fognak énekelni dicsérő éneket Istennek.
Ezen a versenyen nem csupán egy győztest avatnak majd, hanem minden hívő embert vár a főnyeremény, ami nem pénz, nem autó, hanem egy szép lakás. Nem egy belvárosi apartman, hanem egy mennyei örök lakhely, amit Krisztus maga készített elő a számunkra. Ezért már érdemes versenybe szállni!
Ha még fiatal vagy, ha még csak keresed az Isten közelségét, akkor bíztatlak és bátorítalak erre a célra. Nagyon jó dolgok várnak még rád Urunk közelében! Ha pedig már régóta jársz a keskeny úton, akkor biztasson ennek a távlati, mennyei célnak csodás előképe, mely segíthet túllépni a jelen nehézségein és új lendülettel tölt meg.
Ézsaiás ezt írja (12,1-3): „Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából.” Ámen
Urunk, Istenünk. Újra és újra hálát adunk Neked nagy szeretetedért, hogy meg akarsz minket menteni a bűn hatalmából, és még mielőtt ismertünk volna Te már akkor elküldted értünk Fiadat, aki odaadta önmagát, hogy nekünk új életünk lehessen. Köszönjük, hogy legyőzte a halált és feltámadt, és minket is a feltámadásra vezet majd. Add, hogy átélhessük az evangélium örömét és szívből tudjunk Téged dicsérni ma és minden napon! Ámen.
2012. április 9., hétfő
Prédikáció - Húsvét hétfő
Lk. 24,36-45
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.
2012. április 8., vasárnap
Prédikáció - Húsvét vasárnap
Lk. 24,1-12
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
2012. április 6., péntek
Prédikáció - Nagypéntek - passiói istentisztelet
1Pt. 1,18
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)