2010. augusztus 20., péntek

Prédikáció - augusztus 20-án



A gyülekezet hagyományai szerint augusztus 20-án délelőtt tartottuk aratási hálaadó istentiszteletünket. Az elhangzott igehirdetés itt olvasható:

1Móz. 8,15
Ekkor így szólt Isten Nóéhoz:
1Móz. 8,16
Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!
1Móz. 8,17
Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön!
1Móz. 8,18
Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. [2Pt 2,5]
1Móz. 8,19
Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából.
1Móz. 8,20
Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. [1Móz 7,2]
1Móz. 8,21
Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. [1Móz 6,5]
1Móz. 8,22
Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka. [Jer 33,20]

          Aratási hálaadó istentiszteleten vagyunk ma együtt, augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén. Kettős ünnep, kettős ok az örömre és az ünneplésre. Hálásak lehetünk Istennek a magyar nemzetért, hogy van hazánk, van országunk, nyelvünk és kultúránk, már több, mint ezer éve. És hálásak lehetünk azért is, mert nem csak helyünk van a világban, hanem az élet lehetősége is adott. Van kenyér, van víz, adottak az életkörülményeink és a lehetőségeink, hogy becsületes és példás életünk legyen itt a Kárpát-medencében. A napokban hallottam egy híradást, miszerint egy nemzetközi felmérésben, mely a világ országait aszerint osztályozta, hogy hol a legjobb felnőni a gyermekeknek, Magyarország a 33. helyet kapta. Bár nem olyan kiemelkedő, de világviszonylatban szerintem büszkék lehetünk erre az eredményre.
            Hálaadás alkalmából vagyunk tehát együtt, amikor az örömben talán elfeledkezünk a nyilvánvaló nehézségekről és az aktuális problémákról. Elfelejtkezünk nemzetünk hányatatott történelméről, a megcsonkításról, a 40 éves megszállásról, és az új évezred szégyellni való eseményeiről. Könnyen elfeledkezünk arról is, hogy még ma sincs minden rendben, csak lassan kezdődik valami javulás.
Elfeledkezünk az életünket megnehezítő időjárásról is, mely itthon is hatalmas károkat okozott, elmosott házakat és vele együtt otthonokat is, életeket is. De itt a faluban is többek kertjét, veteményét vitte el a víz, s tette semmivé hónapok munkáját. Ha csak az elmúlt napokra tekintünk, akkor is tornádót és földrengést látunk, melyekről korábban azt gondoltuk, csak más országokban, más kontinensen jellemzőek. Persze ezeken a távoli területeken is óriási természeti csapások tombolnak a híradások szerint.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy ilyen szép napon miért kell ennyi sötét és szomorú dologról beszélni itt az istentiszteleten. Úgy gondolom, hogy ezek alapján jobban megérthetjük igénk mai üzenetét. Noé történetét, ezt az ősi történetet hittanos korunk óta nagyon jól ismerjük, de talán leginkább a bárkaépítés és a renget állat motívumai jutnak először az eszünkbe.
A felolvasott részlet az ár levonulása, a föld kiszáradása utáni órát örökíti meg. A felszínesen nézzük, valóban itt is egy hálaadásról, egy szép istentiszteletről olvasunk, melyet Noé végzett a megmenekülésük okán. De ha csak erre a mozzanatra figyelünk, szűklátókörű lesz vizsgálatunk.
Képzeljük bele magunkat egy kicsit Noé helyzetébe. Éppen hajlott háttal rakjuk a köveket egymásra, melyből az oltár lesz majd. Sietve, de mégis alaposan dolgozunk, szeretnénk, hogy minél hamarabb, minél szebb legyen az apró építmény. De az izzasztó munkánkban álljunk csak meg egy kicsit! Emeljük csak fel tekintetünket és nézzünk körül a tájon, ami körülvesz! Üres és élettelen. Nincs semmi és senki élő a megfeneklett bárkán és a túlélők gyülekezetén kívül életben és épen. A bűnös városok, az istentelen emberek, házak, állatok, fák és bokrok mind elpusztultak. Itt-ott még vannak romok, tetemek, amik még nyomokban emlékeztetnek a hajdani életre. Mint egy lap, ami teli volt színes rajzokkal és most teljesen le lett radírozva.
Látjuk mindezt, és Noé is látta, mégis tovább rakta a köveket, készítette az oltárt, az áldozatot és a szívét is a hálaadásra. De miért tette ezt? Miért nem ült le inkább bosszúsan és reménytelenül egy bokor tövébe, ahogy évszázadokkal később Jónás is tette? Nem csak azért, mert az áradás után bokrok sem voltak még, hanem azért mert tudta, hogy csak ezt teheti.
Nem a saját esze és tervei sarkallták az ünneplésre és a továbbélésre. Nem is az ünneplés, az evés és az ital mámora adott neki vigasztalást és erőt. Amilye volt, és amire támaszkodott ebben a nehéz helyzetében, az egyedül a hite volt. Hitt abban az Istenben, aki úgy szerette őt, hogy a bűnösök tömegéből, mint a tenger hullámai közül kimentette  családjával együtt. Hitt Istenben, akinek sokkal nagyobb és sokkal jobb tervei voltak, mint amit a maga eszével el tudott volna képzelni. Hitt abban az Istenben, aki az elpusztított és halott világnak feltámadást tud és akar adni. Feltámadást és vele együtt új életet is.
Ez a hit az, ami ha eljön az ünneplés ideje, nem dugja homokba a fejét, nem bódítja el magát és menekül el a problémák elől. Ez a hit oltárépítés közben is fel tudja emelni a fejét és körül tud nézni. Ez a hit látja a bajokat és a veszteségeket, de mégis hálával fordul Isten felé, mert látja az összes csapás és veszteség fölött is Istent. Nem ezek között, hanem ezek fölött!
Mert az Úr Isten felette áll ezeknek. Felette áll a válságnak, a munkanélküliségnek, a betegségnek, a gyásznak, az árvizeknek is. Felette áll, és ha egyedül hozzá ragaszkodunk, akkor meg fog tartani. Isten közelében mindig ott lesz alattunk a bárka, vagy épp csak egy kis tutaj, ami megtart, megment, és új életre vezet. És lehet, hogy a tutajunk nem lesz több méter széles és hosszú, mint a bárka. Lehet, hogy csak két durván ácsolt gerendából fog állni, melyeket merőlegesen fekszenek egymáson. Igen, a mi váltságunk és megmenekülésünk a kereszt által, Krisztus által lehetséges. Minden más elmúlik az ítéletben.
Ítélet pedig lesz, melynek nyomait napról napra tapasztaljuk. Isten, amellett, hogy kegyelmes, bizony igazságos és szent Isten is, aki alkalmasint ítéletet gyakorol az istentelen világ felett. Ennek oka elsősorban nem az Ő haragja, hanem az emberek bűne. Noé idején is, nem csupán pillanatnyi rosszkedv okozta az özönvizet, hanem hogy az emberek istenfiakká magasztalták fel magukat, míg az Élő Istent nem ismerték és megvetették. Ennek eredményeként az ítélet megérkezett, de Isten az összecsapó hullámok között is könyörülő maradt, és átmenekítette, megtartotta az életet.
És ma is ez a célja: amíg csak lehet, megtartani az életet és az ítélet mellett könyörületet is gyakorolni. Éppen ezért mondja, hogy nem pusztítja ki többé az élőket, hanem megadja a lehetőséget az életre. Akármi is történik, akármilyen szörnyűségeket is visz véghez az ember, amíg a földi élet ideje le nem jár, addig lesz vetés és aratás, addig megmaradnak az évszakok és a napszakok, amik az egészséges élet lehetőségét biztosítják.
Ezért a szeretetért és ezért a könyörületért lehetünk ma hálásak, még a bajok és nehézségek ellenére is. Mert van Isten, aki szeret, és aki meg akar tartani minket, akárhogy is lesz. Hálásak lehetünk, mert ha nehezebb is a helyzet, ha kevesebb is, de idén is volt vetés és volt aratás is. Az Istent nem ismerő világ és a magunk bűnei ellenére is megtart és szeret az Isten és megadja idén is mindennapi kenyerünket és életet bennünket. Gondviselése nem múlik el.
Legyünk, hát mi is oltárépítők, akik nem kövekkel, de dicsérettel, szívbéli örömmel, életünkkel és szavainkkal hirdetjük ezt a nagy szeretetet, amikor másoknak is bizonyságot teszünk Krisztus életadó váltságáról.
Kívánom, hogy legyen ez az aratási hálaadás és a mai nemzeti ünnep Istentől megáldott, boldog alkalom mindannyiunk számára! Ámen.  
  

2010. augusztus 15., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap

Fil. 3,7
Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Fil. 3,8
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.
Fil. 3,9
Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,
Fil. 3,10
hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,
Fil. 3,11
hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Fil. 3,12
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.
Fil. 3,13
Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,
Fil. 3,14
de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.


A történelem-tudomány mai állása szerint a mérleget tekinthetjük az emberiség legrégibb műszerének. Olyan régi, hogy feltalálását az ókori népek az ősi istenek valamelyikének tulajdonították. Az antik ember hite szerint először ők, az istenek használták a mérleget.
Például az ókori egyiptomi képeken gyakran úgy ábrázolták őket, amint mérlegen mérik az alvilágba belépő halandó bűneit és erényeit. A mérlegelés eredménye alapján döntöttek arról, hogy beléphet-e a halandó. Bár ezek a pogány népek hiedelmei, mégis a mérleg máig jelképezi keresztyén kultúránkban is az igazságszolgáltatást. A Bibliában is többször kerül elő ilyen értelemben például a próféták igehirdetésében.
Mérlegelni azonban nem csak Isten tud, hanem az Isten igéjét megismerő ember is. Felolvasott igénkben egy ilyen, erkölcsi értelemben vett komoly mérlegelés eredményéről olvashatunk Pál apostol életéből: elkülönítette tetteiben a jót és a rosszat.
Miért volt erre szükség? Azért, mert bár Isten elhívott embere, a pogányok misszionáriusa volt, Ő sem volt mindig szent ember, sőt elég sokáig Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen élt. Bár önmagában, emberi mércével nézve nem volt rossz ember: jó iskolákat végzett, képzett zsidó írástudó volt, buzgó vallásos, aki minden eszközzel védte a saját hitét és harcolt a tévtanítók ellen. Mindent megtett hitéért, amire önerejéből képes volt, és ettől a teljesítménytől várta üdvössége elnyerését.
Ezt a kegyes életet, a véghezvitt dolgokat, ezt a sok értékes dolgot pár év múlva mégis kárnak és szemétnek ítéli. Amire sokan mások vágytak volna, azt ő mélységesen megveti. Hát mi történt ezzel a Pállal? Megbolondult? – kérdezte jogosan sok kortársa – sokan nagyon boldogok lennének egy ilyen élettel, ő meg kiteszi azt a szemétdombra.
De az Újszövetséget ismerő ember tudja erre a helyes választ: Pálnak nem ment el az esze, hanem épp most kezd tisztán látni. Nem megbolondult, hanem megtért és Krisztus követője lett. Nem megbolondult, hanem az Úr Jézus által megszentelődött az élete.
Ez az Istentől jövő megszentelődés, a Krisztussal való találkozás és az ember szívében megszülető hit pedig nem marad nyomtalan, nem marad tétlen, hanem elkezdi a nagytakarítást az életünkben. Ennek része az értékrendünk átrendeződése is, ahogy Pál apostolnál is látjuk. Lehet, hogy a régi élete vonzó lehet sokak számára, és ő is nagyon meg volt vele elégedve, de ma már tudja: mindez Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen történt. Aki az Úr az életemben, ahhoz kell igazodnom. Amíg magam vagyok a mérce, addig csak magamhoz kell igazodnom. De amint Jézus lesz az Úr az életemben, onnantól kezdve nem az én, hanem az Ő mércéje a döntő, a továbbiakban hozzá igazodok.
Manapság, amikor lehetőségek, ajánlatok és információk garmadával találkozunk hétköznapjainkban nem könnyű eldönteni, mi hasznos és mi haszontalan számunkra. Mi az, ami közelebb visz Istenhez, és mi az, ami csak a ránézésre vonzó, de valójában értéktelen.
Erre a leghétköznapibb példa a bevásárlás. Mikor csak egy-két dolog kell a boltból, beugrunk, de a színes csomagolások, a hihetetlen nagy akciók és a sokszor túlzó reklámok hatására mégis teli kosárral és persze üres pénztárcával távozunk. Hasznos és haszontalan, értékes és szemétre való. Nem csak a bolti vásárlásnál, hanem bizony a lelki életünkben is jó, ha odafigyelünk erre a különbségtételre.
Nem mindegy mit teszünk a lelki bevásárló kosarunkba. Nézzük meg jól: mi az, ami épít és mi az, ami rombol? És válasszunk jól!
Nem véletlenül tanít így Krisztus az evangéliumokban: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti” (Máté 6,24)  Korunk ideológiáiban már nem az istenhit és az ateizmus áll szemben. Az istentagadás helyett sokkal népszerűbb a különböző dolgok vegyítése egymással. Ne legyél tisztán ilyen vagy olyan. Ne legyél kizárólagosan Isten hívő, ne legyél annyira elkötelezett Isten felé. Inkább alakítsd ki a saját életedet, a saját értékrendedet, a saját hitedet. Amibe belefér egy kis ezotéria, egy kis horoszkóp, egy kis babonaság is. Belefér egy csipet paráznaság, apróbb lopások, jóindulatú hazugságok is. Aztán, ha valami bűnöm van, azokat majd úgyis megbocsátja az Isten.
A templomban persze őszintén imádkozok, de a családommal vagy a munkahelyemen minek legyek annyira őszinte? A Miatyánk imádságban persze megbocsátok mindenkinek, de otthon az az utálatos szomszéd már megint úgy felidegesített, hogy meg tudnám fojtani.
A svédasztalhoz hasonlóan mindenből válogatunk egy kicsit, hogy nehogy lemaradjunk valamiről. Végigesszük az étlapot, de ez a szélsőséges kombináció jóllakottság helyett csak hasfájást okoz.
Pál apostol, bár radikálisan, de döntött. A régi életére nemet mond, és újat kezd. Ezt az újat pedig már nem magától találja ki, hanem átadja a vezetést élete Urának, a Megváltó Jézus Krisztusnak.
Egyedül csak hozzá igazítja az életét, és nem fél attól, hogy bármiről is lemaradna. Tudja azt, hogy vele valóban célba fog érni.
Persze az ember szereti védeni a saját igazát, szeretne magának is fenntartani egy kis mozgásteret, ahová nem férkőzik be Isten szava. Amikor próbálom megmagyarázni a saját rossz döntéseit, együtt élni különböző bűnökkel, sőt a gyengeségemből még erényt is faragni. Jól ismerjük a saját jogainkat, és azokat a végsőkig ki akarjuk használni. Jogom van úgy élni, ahogy én szeretnék. Jogom van rossz döntéseket hozni, jogom van elrontani az életemet, és akár boldogtalanul és magányosa meghalni. Persze, mindezt megtehetjük. Csak nincs semmi értelme.
Pál apostol is, aki egy művelt, értelmes és gondolkodó ember volt, belátta, hogy nem jól csinálta a dolgait. Belátta, hogy nincs igaza. Azok az értékek, amelyekre építkezett, csak látszólag, vagy ideiglenesen voltak értékesek. Azok az igazságok, amelyek önmaga alkotott, nem állták ki a próbát és vereséget szenvedtek, amikor Isten igazságával kerültek egy mérlegre. Egész eddigi élete és tettei könnyűnek bizonyultak a Krisztusban található élettel szemben. Be is ismeri: nincsen saját igazságom, csak a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől.
Általában a gyengeség és a gyávaság jele, amikor magunk helyett valaki másra hárítjuk a felelősséget saját életünkre, döntéseinkre nézve. Itt viszont azt hiszem épp a bátorság jele az, amit látunk: a saját kezemből kiadom életem vezetését és átadom Istennek.
Le merek mondani a saját terveimről, hogy beleállhassak Isten tervébe. Átadom magamat Istennek: ezt nevezzük megtérésnek. Mikor régi, bűnös életemet hátrahagyva, a saját igaznak és jónak vélt dolgaimat hátrahagyva Krisztus követője leszek. Elfogadom váltságát, melyben nekem is örök életet ajándékozott, és a továbbiakban az ő szavai és útmutatása szerint kezdek élni.
Elkezdek vágyódni felé, és minél többet szeretnék megismerni belőle, abból az igazságból, amit ő képvisel. Szeretnék imádkozni, szeretnék Bibliát olvasni, és a testvérek közösségében lenni. Erről az érzésről beszél Pál, mikor azt írja: megragadott a Krisztus! Mikor egy vadvízi patak után végre egy lassan hömpölygő folyóba kerül a csónakom és nem kell vadul evezni, nem dobálnak a hullámok, nincsenek hirtelen kanyarok és éles sziklák, csak szépen nyugodtan csorgok az árral a célom felé. Tudom, hogy nem jön szakadék, nem jön zátony, hanem biztonságban vagyok, és jó úton haladok.
Nem véletlenül hozza Pál a versenypályán való futás képét. Isten nélkül olyan az életünk, mint a pusztában rohanó vadlovaknak, akik szabadok és korlátlanok, övék a világ, ameddig a szemük ellát. De konkrét céljuk sincs. Nincsen rossz irány, hiszen nem is igazán tudják, hova akarnak eljutni, és lehet hogy valójában csak körbe-körbe rohangálnak. Ellenben az, aki versenypályán fut: tény, hogy egy kijelölt pályán futhat csak egy kijelölt irányba, de mégis van biztos célja, ahova el akar jutni, és ahova a kijelölt út el is vezeti oda. A korlátok és szabályok által védve és vezetve van.
Ugyanígy Isten közelében a mi életünk is védve és vezetve van. Védve az életet megrontó és megterhelő bűn hatalmától és vezetve a cél felé: Krisztus felé a boldog életre. Arra boldog és teljes életre, ami már itt a földön elkezdődhet vele, és ami majd odaát örökké fog tartani.
Mi tehát a dolgunk? Pál apostollal együtt ez: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”
Ámen

Az új súri lelkész

2010. augusztus 15-től újra van helyben lakó lelkésze a súri evngélikusoknak. 
Nagy Gábor már a tavalyi évben is itt teljesített szolgálatot hatodéves gyakornokként, de július 24-i felszentelése után már beosztott lelkészként folytatódik munkája. 



A szentelésről szóló cikk az Evangélikus Életből: