Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap

Fil. 3,7

Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.

Fil. 3,8

Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.

Fil. 3,9

Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,

Fil. 3,10

hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,

Fil. 3,11

hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.

Fil. 3,12

Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

Fil. 3,13

Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,

Fil. 3,14

de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

A történelem-tudomány mai állása szerint a mérleget tekinthetjük az emberiség legrégibb műszerének. Olyan régi, hogy feltalálását az ókori népek az ősi istenek valamelyikének tulajdonították. Az antik ember hite szerint először ők, az istenek használták a mérleget.

Például az ókori egyiptomi képeken gyakran úgy ábrázolták őket, amint mérlegen mérik az alvilágba belépő halandó bűneit és erényeit. A mérlegelés eredménye alapján döntöttek arról, hogy beléphet-e a halandó. Bár ezek a pogány népek hiedelmei, mégis a mérleg máig jelképezi keresztyén kultúránkban is az igazságszolgáltatást. A Bibliában is többször kerül elő ilyen értelemben például a próféták igehirdetésében.

Mérlegelni azonban nem csak Isten tud, hanem az Isten igéjét megismerő ember is. Felolvasott igénkben egy ilyen, erkölcsi értelemben vett komoly mérlegelés eredményéről olvashatunk Pál apostol életéből: elkülönítette tetteiben a jót és a rosszat.

Miért volt erre szükség? Azért, mert bár Isten elhívott embere, a pogányok misszionáriusa volt, Ő sem volt mindig szent ember, sőt elég sokáig Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen élt. Bár önmagában, emberi mércével nézve nem volt rossz ember: jó iskolákat végzett, képzett zsidó írástudó volt, buzgó vallásos, aki minden eszközzel védte a saját hitét és harcolt a tévtanítók ellen. Mindent megtett hitéért, amire önerejéből képes volt, és ettől a teljesítménytől várta üdvössége elnyerését.

Ezt a kegyes életet, a véghezvitt dolgokat, ezt a sok értékes dolgot pár év múlva mégis kárnak és szemétnek ítéli. Amire sokan mások vágytak volna, azt ő mélységesen megveti. Hát mi történt ezzel a Pállal? Megbolondult? – kérdezte jogosan sok kortársa – sokan nagyon boldogok lennének egy ilyen élettel, ő meg kiteszi azt a szemétdombra.

De az Újszövetséget ismerő ember tudja erre a helyes választ: Pálnak nem ment el az esze, hanem épp most kezd tisztán látni. Nem megbolondult, hanem megtért és Krisztus követője lett. Nem megbolondult, hanem az Úr Jézus által megszentelődött az élete.

Ez az Istentől jövő megszentelődés, a Krisztussal való találkozás és az ember szívében megszülető hit pedig nem marad nyomtalan, nem marad tétlen, hanem elkezdi a nagytakarítást az életünkben. Ennek része az értékrendünk átrendeződése is, ahogy Pál apostolnál is látjuk. Lehet, hogy a régi élete vonzó lehet sokak számára, és ő is nagyon meg volt vele elégedve, de ma már tudja: mindez Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen történt. Aki az Úr az életemben, ahhoz kell igazodnom. Amíg magam vagyok a mérce, addig csak magamhoz kell igazodnom. De amint Jézus lesz az Úr az életemben, onnantól kezdve nem az én, hanem az Ő mércéje a döntő, a továbbiakban hozzá igazodok.

Manapság, amikor lehetőségek, ajánlatok és információk garmadával találkozunk hétköznapjainkban nem könnyű eldönteni, mi hasznos és mi haszontalan számunkra. Mi az, ami közelebb visz Istenhez, és mi az, ami csak a ránézésre vonzó, de valójában értéktelen.

Erre a leghétköznapibb példa a bevásárlás. Mikor csak egy-két dolog kell a boltból, beugrunk, de a színes csomagolások, a hihetetlen nagy akciók és a sokszor túlzó reklámok hatására mégis teli kosárral és persze üres pénztárcával távozunk. Hasznos és haszontalan, értékes és szemétre való. Nem csak a bolti vásárlásnál, hanem bizony a lelki életünkben is jó, ha odafigyelünk erre a különbségtételre.

Nem mindegy mit teszünk a lelki bevásárló kosarunkba. Nézzük meg jól: mi az, ami épít és mi az, ami rombol? És válasszunk jól!

Nem véletlenül tanít így Krisztus az evangéliumokban: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti” (Máté 6,24)  Korunk ideológiáiban már nem az istenhit és az ateizmus áll szemben. Az istentagadás helyett sokkal népszerűbb a különböző dolgok vegyítése egymással. Ne legyél tisztán ilyen vagy olyan. Ne legyél kizárólagosan Isten hívő, ne legyél annyira elkötelezett Isten felé. Inkább alakítsd ki a saját életedet, a saját értékrendedet, a saját hitedet. Amibe belefér egy kis ezotéria, egy kis horoszkóp, egy kis babonaság is. Belefér egy csipet paráznaság, apróbb lopások, jóindulatú hazugságok is. Aztán, ha valami bűnöm van, azokat majd úgyis megbocsátja az Isten.

A templomban persze őszintén imádkozok, de a családommal vagy a munkahelyemen minek legyek annyira őszinte? A Miatyánk imádságban persze megbocsátok mindenkinek, de otthon az az utálatos szomszéd már megint úgy felidegesített, hogy meg tudnám fojtani.

A svédasztalhoz hasonlóan mindenből válogatunk egy kicsit, hogy nehogy lemaradjunk valamiről. Végigesszük az étlapot, de ez a szélsőséges kombináció jóllakottság helyett csak hasfájást okoz.

Pál apostol, bár radikálisan, de döntött. A régi életére nemet mond, és újat kezd. Ezt az újat pedig már nem magától találja ki, hanem átadja a vezetést élete Urának, a Megváltó Jézus Krisztusnak.

Egyedül csak hozzá igazítja az életét, és nem fél attól, hogy bármiről is lemaradna. Tudja azt, hogy vele valóban célba fog érni.

Persze az ember szereti védeni a saját igazát, szeretne magának is fenntartani egy kis mozgásteret, ahová nem férkőzik be Isten szava. Amikor próbálom megmagyarázni a saját rossz döntéseit, együtt élni különböző bűnökkel, sőt a gyengeségemből még erényt is faragni. Jól ismerjük a saját jogainkat, és azokat a végsőkig ki akarjuk használni. Jogom van úgy élni, ahogy én szeretnék. Jogom van rossz döntéseket hozni, jogom van elrontani az életemet, és akár boldogtalanul és magányosa meghalni. Persze, mindezt megtehetjük. Csak nincs semmi értelme.

Pál apostol is, aki egy művelt, értelmes és gondolkodó ember volt, belátta, hogy nem jól csinálta a dolgait. Belátta, hogy nincs igaza. Azok az értékek, amelyekre építkezett, csak látszólag, vagy ideiglenesen voltak értékesek. Azok az igazságok, amelyek önmaga alkotott, nem állták ki a próbát és vereséget szenvedtek, amikor Isten igazságával kerültek egy mérlegre. Egész eddigi élete és tettei könnyűnek bizonyultak a Krisztusban található élettel szemben. Be is ismeri: nincsen saját igazságom, csak a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől.

Általában a gyengeség és a gyávaság jele, amikor magunk helyett valaki másra hárítjuk a felelősséget saját életünkre, döntéseinkre nézve. Itt viszont azt hiszem épp a bátorság jele az, amit látunk: a saját kezemből kiadom életem vezetését és átadom Istennek.

Le merek mondani a saját terveimről, hogy beleállhassak Isten tervébe. Átadom magamat Istennek: ezt nevezzük megtérésnek. Mikor régi, bűnös életemet hátrahagyva, a saját igaznak és jónak vélt dolgaimat hátrahagyva Krisztus követője leszek. Elfogadom váltságát, melyben nekem is örök életet ajándékozott, és a továbbiakban az ő szavai és útmutatása szerint kezdek élni.

Elkezdek vágyódni felé, és minél többet szeretnék megismerni belőle, abból az igazságból, amit ő képvisel. Szeretnék imádkozni, szeretnék Bibliát olvasni, és a testvérek közösségében lenni. Erről az érzésről beszél Pál, mikor azt írja: megragadott a Krisztus! Mikor egy vadvízi patak után végre egy lassan hömpölygő folyóba kerül a csónakom és nem kell vadul evezni, nem dobálnak a hullámok, nincsenek hirtelen kanyarok és éles sziklák, csak szépen nyugodtan csorgok az árral a célom felé. Tudom, hogy nem jön szakadék, nem jön zátony, hanem biztonságban vagyok, és jó úton haladok.

Nem véletlenül hozza Pál a versenypályán való futás képét. Isten nélkül olyan az életünk, mint a pusztában rohanó vadlovaknak, akik szabadok és korlátlanok, övék a világ, ameddig a szemük ellát. De konkrét céljuk sincs. Nincsen rossz irány, hiszen nem is igazán tudják, hova akarnak eljutni, és lehet hogy valójában csak körbe-körbe rohangálnak. Ellenben az, aki versenypályán fut: tény, hogy egy kijelölt pályán futhat csak egy kijelölt irányba, de mégis van biztos célja, ahova el akar jutni, és ahova a kijelölt út el is vezeti oda. A korlátok és szabályok által védve és vezetve van.

Ugyanígy Isten közelében a mi életünk is védve és vezetve van. Védve az életet megrontó és megterhelő bűn hatalmától és vezetve a cél felé: Krisztus felé a boldog életre. Arra boldog és teljes életre, ami már itt a földön elkezdődhet vele, és ami majd odaát örökké fog tartani.

Mi tehát a dolgunk? Pál apostollal együtt ez: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Ámen