Prédikáció - Húsvét hétfő

Lk. 24,36-45
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.

Prédikáció - Húsvét vasárnap

Lk. 24,1-12
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.

Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen

Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.