Prédikáció - augusztus 20-án

A gyülekezet hagyományai szerint augusztus 20-án délelőtt tartottuk aratási hálaadó istentiszteletünket. Az elhangzott igehirdetés itt olvasható:

1Móz. 8,15

Ekkor így szólt Isten Nóéhoz:

1Móz. 8,16

Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!

1Móz. 8,17

Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön!

1Móz. 8,18

Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. [2Pt 2,5]

1Móz. 8,19

Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából.

1Móz. 8,20

Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. [1Móz 7,2]

1Móz. 8,21

Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. [1Móz 6,5]

1Móz. 8,22

Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka. [Jer 33,20]

          Aratási hálaadó istentiszteleten vagyunk ma együtt, augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén. Kettős ünnep, kettős ok az örömre és az ünneplésre. Hálásak lehetünk Istennek a magyar nemzetért, hogy van hazánk, van országunk, nyelvünk és kultúránk, már több, mint ezer éve. És hálásak lehetünk azért is, mert nem csak helyünk van a világban, hanem az élet lehetősége is adott. Van kenyér, van víz, adottak az életkörülményeink és a lehetőségeink, hogy becsületes és példás életünk legyen itt a Kárpát-medencében. A napokban hallottam egy híradást, miszerint egy nemzetközi felmérésben, mely a világ országait aszerint osztályozta, hogy hol a legjobb felnőni a gyermekeknek, Magyarország a 33. helyet kapta. Bár nem olyan kiemelkedő, de világviszonylatban szerintem büszkék lehetünk erre az eredményre.

            Hálaadás alkalmából vagyunk tehát együtt, amikor az örömben talán elfeledkezünk a nyilvánvaló nehézségekről és az aktuális problémákról. Elfelejtkezünk nemzetünk hányatatott történelméről, a megcsonkításról, a 40 éves megszállásról, és az új évezred szégyellni való eseményeiről. Könnyen elfeledkezünk arról is, hogy még ma sincs minden rendben, csak lassan kezdődik valami javulás.

Elfeledkezünk az életünket megnehezítő időjárásról is, mely itthon is hatalmas károkat okozott, elmosott házakat és vele együtt otthonokat is, életeket is. De itt a faluban is többek kertjét, veteményét vitte el a víz, s tette semmivé hónapok munkáját. Ha csak az elmúlt napokra tekintünk, akkor is tornádót és földrengést látunk, melyekről korábban azt gondoltuk, csak más országokban, más kontinensen jellemzőek. Persze ezeken a távoli területeken is óriási természeti csapások tombolnak a híradások szerint.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy ilyen szép napon miért kell ennyi sötét és szomorú dologról beszélni itt az istentiszteleten. Úgy gondolom, hogy ezek alapján jobban megérthetjük igénk mai üzenetét. Noé történetét, ezt az ősi történetet hittanos korunk óta nagyon jól ismerjük, de talán leginkább a bárkaépítés és a renget állat motívumai jutnak először az eszünkbe.

A felolvasott részlet az ár levonulása, a föld kiszáradása utáni órát örökíti meg. A felszínesen nézzük, valóban itt is egy hálaadásról, egy szép istentiszteletről olvasunk, melyet Noé végzett a megmenekülésük okán. De ha csak erre a mozzanatra figyelünk, szűklátókörű lesz vizsgálatunk.

Képzeljük bele magunkat egy kicsit Noé helyzetébe. Éppen hajlott háttal rakjuk a köveket egymásra, melyből az oltár lesz majd. Sietve, de mégis alaposan dolgozunk, szeretnénk, hogy minél hamarabb, minél szebb legyen az apró építmény. De az izzasztó munkánkban álljunk csak meg egy kicsit! Emeljük csak fel tekintetünket és nézzünk körül a tájon, ami körülvesz! Üres és élettelen. Nincs semmi és senki élő a megfeneklett bárkán és a túlélők gyülekezetén kívül életben és épen. A bűnös városok, az istentelen emberek, házak, állatok, fák és bokrok mind elpusztultak. Itt-ott még vannak romok, tetemek, amik még nyomokban emlékeztetnek a hajdani életre. Mint egy lap, ami teli volt színes rajzokkal és most teljesen le lett radírozva.

Látjuk mindezt, és Noé is látta, mégis tovább rakta a köveket, készítette az oltárt, az áldozatot és a szívét is a hálaadásra. De miért tette ezt? Miért nem ült le inkább bosszúsan és reménytelenül egy bokor tövébe, ahogy évszázadokkal később Jónás is tette? Nem csak azért, mert az áradás után bokrok sem voltak még, hanem azért mert tudta, hogy csak ezt teheti.

Nem a saját esze és tervei sarkallták az ünneplésre és a továbbélésre. Nem is az ünneplés, az evés és az ital mámora adott neki vigasztalást és erőt. Amilye volt, és amire támaszkodott ebben a nehéz helyzetében, az egyedül a hite volt. Hitt abban az Istenben, aki úgy szerette őt, hogy a bűnösök tömegéből, mint a tenger hullámai közül kimentette  családjával együtt. Hitt Istenben, akinek sokkal nagyobb és sokkal jobb tervei voltak, mint amit a maga eszével el tudott volna képzelni. Hitt abban az Istenben, aki az elpusztított és halott világnak feltámadást tud és akar adni. Feltámadást és vele együtt új életet is.

Ez a hit az, ami ha eljön az ünneplés ideje, nem dugja homokba a fejét, nem bódítja el magát és menekül el a problémák elől. Ez a hit oltárépítés közben is fel tudja emelni a fejét és körül tud nézni. Ez a hit látja a bajokat és a veszteségeket, de mégis hálával fordul Isten felé, mert látja az összes csapás és veszteség fölött is Istent. Nem ezek között, hanem ezek fölött!

Mert az Úr Isten felette áll ezeknek. Felette áll a válságnak, a munkanélküliségnek, a betegségnek, a gyásznak, az árvizeknek is. Felette áll, és ha egyedül hozzá ragaszkodunk, akkor meg fog tartani. Isten közelében mindig ott lesz alattunk a bárka, vagy épp csak egy kis tutaj, ami megtart, megment, és új életre vezet. És lehet, hogy a tutajunk nem lesz több méter széles és hosszú, mint a bárka. Lehet, hogy csak két durván ácsolt gerendából fog állni, melyeket merőlegesen fekszenek egymáson. Igen, a mi váltságunk és megmenekülésünk a kereszt által, Krisztus által lehetséges. Minden más elmúlik az ítéletben.

Ítélet pedig lesz, melynek nyomait napról napra tapasztaljuk. Isten, amellett, hogy kegyelmes, bizony igazságos és szent Isten is, aki alkalmasint ítéletet gyakorol az istentelen világ felett. Ennek oka elsősorban nem az Ő haragja, hanem az emberek bűne. Noé idején is, nem csupán pillanatnyi rosszkedv okozta az özönvizet, hanem hogy az emberek istenfiakká magasztalták fel magukat, míg az Élő Istent nem ismerték és megvetették. Ennek eredményeként az ítélet megérkezett, de Isten az összecsapó hullámok között is könyörülő maradt, és átmenekítette, megtartotta az életet.

És ma is ez a célja: amíg csak lehet, megtartani az életet és az ítélet mellett könyörületet is gyakorolni. Éppen ezért mondja, hogy nem pusztítja ki többé az élőket, hanem megadja a lehetőséget az életre. Akármi is történik, akármilyen szörnyűségeket is visz véghez az ember, amíg a földi élet ideje le nem jár, addig lesz vetés és aratás, addig megmaradnak az évszakok és a napszakok, amik az egészséges élet lehetőségét biztosítják.

Ezért a szeretetért és ezért a könyörületért lehetünk ma hálásak, még a bajok és nehézségek ellenére is. Mert van Isten, aki szeret, és aki meg akar tartani minket, akárhogy is lesz. Hálásak lehetünk, mert ha nehezebb is a helyzet, ha kevesebb is, de idén is volt vetés és volt aratás is. Az Istent nem ismerő világ és a magunk bűnei ellenére is megtart és szeret az Isten és megadja idén is mindennapi kenyerünket és életet bennünket. Gondviselése nem múlik el.

Legyünk, hát mi is oltárépítők, akik nem kövekkel, de dicsérettel, szívbéli örömmel, életünkkel és szavainkkal hirdetjük ezt a nagy szeretetet, amikor másoknak is bizonyságot teszünk Krisztus életadó váltságáról.

Kívánom, hogy legyen ez az aratási hálaadás és a mai nemzeti ünnep Istentől megáldott, boldog alkalom mindannyiunk számára! Ámen.