2010. augusztus 22., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

Róm. 9,15
Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” [2Móz 33,19]
Róm. 9,16
Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.


Nem tudom hallották-e már azt a történetet, amely a hernyóról szól, aki át akart kelni az úttesten.

Nincs esélye, előtte 6 méternyi aszfalt.
20 személygépkocsi, 5 teherautó,
egy nyergesvontató és két lovaskocsi
jön percenként.

A hernyó nem tud a járművekről.
Nem tudja, milyen széles a műút.
Nem tud a gyalogosokról,
Kerékpárosokról és mopedekről.

Csak azt érzi, hogy
a túloldalon valami zöldell.
Gyönyörű, friss, valószínüleg ehető fű.
A vágya űzi… Át kellene kelni az úttesten.

Nincs esélye. Hat méter aszfalt áll előtte.
Elindul. Kúszik
Lábatlan lábain.
Percenként huszonhét jármű jön.

Elindul, lassan sietség nélkül.
Húsz személygépkocsi, öt teherautó,
Egy nergesvontató és két lovaskocsi…
Elindul. Megy, kúszik, halad
És megérkezik.
(R. O. Wiemer nyomán)

Eddig a történet. Mi is lehet az üzenete? Ha ez a parányi állat megáll az út elején és elkezdi számba venni az esélyeit, akkor még most is ott vesztegelne, és nem születik meg ez a történet. De ehelyett vette a bátorságot, és elindult.
Mi emberek egy nagyságrenddel többet látunk a világból és kaptunk értelmet is, mellyel mérlegelni tudunk. Ki tudjuk számítani mi éri meg, mire van nagyobb esély, mibe érdemes, és mibe nem érdemes belevágni. Ebben a helyzetben természetesen nem vágtunk volna bele ebbe az életveszélyes mutatványba, és nem is értjük, hogyan sikerülhetett. A hernyó helyében inkább kerestünk volna egy felüljárót vagy alagutat, ami bár nagy kerülő, de mégis biztosan átvisz a túlsó oldalra. Lám, az ész újra diadalmaskodott a vágyak és érzések felett.
            Csak az evvel a probléma, hogy az emberi értelem diadala sokszor nem hagy teret az isteni kegyelem és könyörület diadalának, ami ha kell, átvisz a forgalmas úton, átvisz a háborgó tengeren, vagy épp a halál árnyékának völgyén is.
            A gondolkodó és racionális (ésszerű) ember megvetően tekint arra, aki egy lehetetlennek tűnő feladatba vág, és nagyrészt Isten kegyelmében bízik csak.   

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”
            Az emberi ész igazságossága és Isten igazságossága nem egyezik meg egymással. Sőt néha annyira ellentétes, hogy hajlamosak vagyunk azt botrányosnak tartani, főleg, ha valaki más részesül benne.
Több példát is találunk erre Jézus életében és példázataiban. Az egyik történetben Jézus egy szőlőművesről mesél, aki napszámosokkal művelteti szőlőjét. Az első napszámosok napkeltekor áll munkába, mások délelőtt, a következők ebédidőben, megint mások délután, az utolsók pedig mindössze egy órával a munkaidő lejárta előtt. „A csapat jókedvűen dolgozik egészen addig, amíg el nem érkezik a kifizetés ideje – ekkor derül ki a perzselő napon tizenkét órát végigrobotoló markos legények számára, hogy a naplopók, akik épp csak egy órácskát fáradoztak, és mindenki más is, akik csak később érkeztek, pontosan ugyanannyit kapnak, mint ők. Bizony a főnöknek ez a döntése ellent mond mindenféle munkaerő piaci szemléletnek és az igazságos bérezésnek. A szorgos munkások számára ez valóban dühítő és vérlázító.
            Ez így nem igazságos, ez így nem helyénvaló - mondanánk mi is hasonló helyzetben. A történet egy korabeli zsidó változata szerint a késő délután munkába álló napszámosok szorgalma lenyűgözi a szőlősgazdát, ezért jutalmazza őket egész napi bérrel. Ám a Jézus által elmondott verzió szerint ezek az emberek egész nap a piacon lődörögtek, márpedig szüretidőben ez csakis a munkakerülő, élhetetlen alakokra volt jellemző. Amikor végre beálltak a napszámba, akkor sem tűntek ki szorgalmukkal, tehát érthető, hogy a többiek felháborodnak magas bérezésük miatt. Melyik épeszű gazda fizetne ugyanannyit egyetlen óráért, mint tizenkettőért?!
            Gazdasági szempontból tehát teljes képtelenséggel állunk szemben, és Jézus éppen erre akar rámutatni. Példázata a kegyelemről szól, ami nem számszerűsíthető, mint a napszám. A kegyelem lényege nem az, hogy ki lett az első és ki utolsó, hanem az, hogy egyáltalán nem méricskélünk. A kegyelmet ajándékba kapjuk Istentől, tehát nem fáradságos munkával kell kiérdemelnünk – éppen ezt magyarázza Jézus a szőlősgazda szavain keresztül:
„Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” (Mt. 20,13-15)
            A szőlősgazdának eszébe sem jutott becsapni az egész napon át dolgozó napszámosokat. Nem egyórányi bért fizetett ki egyformán mindannyiuknak, hanem pontosan annyit, amennyiben megállapodtak. Tehát azok nem a munkabér miatt háborogtak, hanem a kegyelem botrányos matematikája miatt. Nem tudták elfogadni, hogy a gazda tetszése szerint rendelkezik a pénzével – ha úgy tartja kedve, tizenkétszeres bért fizet ki akár a naplopóknak is.
            Érdekes, hogy hajlamosak vagyunk régóta hívő emberekként az egész napot szorgosan végigdolgozó napszámosokkal azonosítani magunkat. Inkább, mint az estefelé befutó ingyenélőkkel. Mi, ugyebár felelősségteljes emberek vagyunk – nem csoda, hogy a gazda különös viselkedése minket is legalább annyira meghökkent, mint a példázat korabeli hallgatóságát.
Csakhogy így esetleg épp a történet fő mondanivalója kerüli el a figyelmünket: nevezetesen az, hogy Isten nem fizetséget, hanem ajándékot osztogat. Mivel nincs olyan ember, aki meg tudná közelíteni az Isten által felállított mércét, nem az érdemeink alapján fizet. Hiszen ha igazságosan, a mi emberi igazságérzetünk alapján fizetne, akkor egytől-egyig a pokolban kötnénk ki.”[1]
            Szorgosan dolgozó szőlőmunkásokként, Isten buzgó követőiként, jó keresztyén emberként sokszor mi is értetlenkedve tekintünk a másik ember, nálamnál gyarlóbb ember kegyelemmel megajándékozott voltára. Viszont mi van abban az esetben, amikor mások helyett magunkra tekintünk? Amikor a saját megajándékozottságunkra tekintünk? Mi talán érdemesebbek vagyunk, jobban kiérdemeltük Isten kegyelmét? Aligha! Pál is ezt mondja: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut”. Nem versenydíj, nem a jó munkáért, buzgó hitért járó jutalom, hanem érdem nélküli ajándék.
            És ahogy nem lehet érdemesnek lenni rá, így érdemtelennek sem nyilváníthatunk senkit a kegyelemre. Emlékezzünk csak Mesterünkre, Jézusra, aki még azok számára is kegyelmért könyörgött Atyához, akik megfeszítették.
            Nem mi döntjük el, ki kaphat, és ki nem. Csak örülhetünk és hálát adhatunk, ha mi már részesülhettünk benne, és ha minél többen megajándékozottá válnak az Isten kegyelmével.
Amit méricskélni lehet, az inkább a hálaadásom mértéke! Ha így érdemtelenül és minden teljesítményemtől függetlenül részesedhetek Isten megtartó kegyelmében, vajon kellő módon kifejeztem-e a hálámat Istennek? Vajon a naponkénti gondviselésre naponkénti imádság és hívő élet a válaszom? Vajon a mindennapi kenyérre és a földi-testi javaim ajándékaira jókedvű adakozás a válaszom? Valóban megélem a hitemet, vagy ez csak olyan jó szokás? Valóban a kegyelemben élek vagy csak visszaélek vele? Kihasználom a javait a magam részére, vagy valamit vissza is fordítok belőle a családom, a munkatársaim, vagy épp a gyülekezetem javára?  
            Inkább ezekre a kérdések őszinte megválaszolására lenne szükség, a kegyelemmel szembeni, az Istennel szembeni méltatlankodás helyett.
Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.
Szeretjük, ha a dolgok irányítása a mi kezünkben van, vagy legalábbis tudjuk, hogy az adott dolog hogy fog lezajlani. Vezetjük az autót, és arra megy, amerre akarjuk. Műveljük a kertet, és reménység szerint idejében megadja termését. Szedjük a gyógyszereket a különböző betegségekre, melyek gyógyulást vagy enyhülést adnak. Ha tudunk, dolgozunk, ha kell, pihenünk. Munkánk után megkapjuk a fizetésünket, idős korban pedig várjuk a nyugdíjat. Ezek a dolgok mind kiszámíthatóak és tervezhetőek.
Isten kegyelmének működése viszont egyáltalán nem ilyen. Azt ember nem tudja irányítani, befolyásolni vagy tervezni. Hiszen akkor már nem Isten kegyelme lenne, hanem valami általunk irányított mennyei erő. És ebből biztos nem sok jó jönne létre.
            Be kell látnunk, hogy Isten egy önálló Úr, aki e világ felett áll. Aki minden ember és emberi elképzelés felett áll. De nem csak hatalmával, hanem egyben szeretetével is. Minden istentiszteleten elhangzik ez a drága ige, az a drága evangélium, hogy Isten egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen. Elveszett az egy, a legdrágább, hogy sokaknak élete és üdvössége legyen.
Mindannyian rászorulunk erre a kegyelemre és erre a szeretetre. Erre az isteni kegyelemre, amit lehet, hogy egyáltalán nem értünk, aminek működésébe nem tudunk beleszólni, amire néha másokat, néha magunkat is érdemtelennek tartjuk, aminek saját eszünkkel nem sok esélyt adnánk. Mindannyian rászorulók vagyunk, de jó hír, hogy mindenki hozzájuthat ingyen. Csak imádságos szívvel kérni kell. Te kéred? 



[1] Yancey, Philip: Meghökkentő kegyelem. Harmat Kiadó, Bp. 2009. – 64-67.o.