2012. augusztus 5., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap

Róm. 12,21
Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.

1Jn. 5,4
Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.
1Jn. 5,5
Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Kiket nevezünk ma győztesnek? Győztes a sportoló, aki gyermekkorától kezdve azért küzd és sanyargatja magát, hogy egyszer teljesítményével eljusson a csúcsra. Győztesnek mondhatjuk legújabb olimpiai bajnokainkat: az elmúlt napokban Szilágyi Áron kardvívásban lett aranyérmes, Gyurta Dániel pedig világcsúccsal nyerte meg a 200m-es mellúszás döntőjét. Győztesek, akik ott állnak a dobogó tetején.
Viszont másféle győzelmek is vannak. Győztes az a gyermek, aki az évek múlásával becsületes és dolgos felnőtté válik. Győztes az anya, aki 9 hónap áldott teherhordás és küzdelem után világra hozza gyermekét. Győztes az a házaspár, akik minden esély ellenére egy életen át kitartanak egymás mellett.
De más győzelem is van. A Szentírásban az Úr gonosz feletti győzelméről olvasunk. Ez egy olyan győzelem, amely első hallásra messze áll a hétköznapjaink valóságától. De ha most jobban megvizsgáljuk, talán kiderülhet, hogy valójában igen sok közünk van hozzá, sőt életünket átformáló ereje van.
Az Úr legyőzte a gonoszt. Ez vajon mit jelent? Jézus Krisztus, amikor a földre jött, küldetése volt: mégpedig az, hogy megváltson minket. Ehhez viszont egy igen komoly csatát kellett megnyernie, felül kellett kerekednie a minket Istentől elválasztó bűn hatalmán. Az Isten és ember között áthatolhatatlan betonfalként húzódott a bűn. Jézus Krisztusnak ezt kellett a maga eszközeivel ledöntenie
Emberi módon azt várnánk, és mindenki azt várta, hogy ezt látványos és dicsőséges módon teszi majd, hogy hadvezér lesz, hogy politikus lesz, hogy megszabadítja Izraelt, hogy eltörli a pogány római uralmat, és jólétet hoz. Sokan így várták a Messiást.
Ezzel ellentétben csak egy szerény, szegény tanítót kaptak, aki bár úgy beszélt, hogy az embereknek hevült a szíve, amikor hallgatták, de a végén mégsem ért el semmit, hiszen elfogták és keresztre feszítették.
A vádlói ezt mondták neki a Golgotán: ha valóban Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Talán tényleg ez lett volna a győzelem, megmenekülni a haláltól? Ezen a lehetőségen gondolkodik el az 1988-ban készült, „Jézus utolsó megkísértése” című film is. A művészi elgondolás szerint Jézust a kereszten megszólítja a kísértő, miszerint nincs szükség az áldozatára, szálljon csak le onnan. Enged a kísértésnek, leszáll a keresztről, és emberként kezdi el élni az életét. De még ez a maga korában botrányosnak ítélt film is azt üzeni, hogy ez tévedés és vereség lett volna. Talán furcsán hangzik, de a film végén boldog befejezést azt hozza el, hogy vissza lehet csinálni a dolgokat, és Jézus végül mégis meghalhat a kereszten és kimondhatja utolsó szavát: Elvégeztetett!
Persze a Szentírás szerint Jézus nem akart leszállni a keresztről, Ő alázatosan engedelmeskedett az Atya akaratának, hiszen tudta Ő is, hogy ez lesz a diadal. A kereszthalál ugyanis azért történt, hogy a mi bűneink büntetését elvegye Krisztus azáltal, hogy Ő szenved helyettünk. Ő lett az áldozati bárány, aki helyettünk halt meg, Isten ezután már a nem a mi bűneinkre, hanem Jézus győzelmére tekint. Benne és általa kaphatunk felmentő ítéletet minden gyarlóságunk és vétkünk alól.
Győzelme azonban nem nagypénteken, hanem húsvétkor lett teljes, amikor a bűnök után a halált is legyőzte feltámadásával. Lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa Őt. Így vált teljessé a diadala, így lett a csúfosnak tűnő végből valódi győzelem.
Jézus is győztes tehát, de ő nem az a magányos bajnok típus, aki egyedül áll a dobogó tetején. Hiszen ő nem magának vívta ki a bűnök bocsánatát és az örök életet, neki Isten Fiaként ezekre nem volt szüksége. Ebben a győzelemben minket kíván részesíteni, megváltását egyedül értünk végezte el.
Hogyan lehetek ennek a győzelemnek valódi részese? Ha hittel kérem és elfogadom a magam életében is bűneim bocsánatát, magam felett Jézus uralmát. Ezt hívja a Szentírás megtérésnek.
Eddig győzelemről beszéltem, de ha körbe nézünk a világban, látnunk kell, hogy sokan veszteseknek tartják a keresztyéneket, mindazokat, akik életükben tudatosan és következetesen próbálják követni Jézust. Biztos minket is sokan lenéznek, mert eljöttünk a templomba igét hallgatni és imádkozni. Istent dicséred? Szentfazék vagy. Imádkozol Istenhez segítségért? Szánalmas gyenge alak vagy. Ezt mondják ránk az emberek.
De mit mond a Szentírás? Hogy Krisztus által, a hitben győztesekké leszünk! Nem olyan győztesekké, mint e világ fiai, akiket ünnepelnek, hanem akik Isten által kerültek fel a dobogó tetejére.

Krisztusban győztesek lehetünk, akiket többé nem kötöz meg a sátán hatalma, akik többé nincsenek védtelenül kiszolgáltatva a kísértő játékainak. Akiket Isten szeretete vesz körül, és akik mi is Isten szeretetének az eszközei lehetünk. Ha Krisztusban élünk, akkor általa mi is győztesek vagyunk, bármit mondjon is ez a világ. Jézus győzelme nem az Ő véleményükön múlik.
Amikor az olimpikonok hazaérkeznek, és itthon újra találkozhat velük az ország, olyankor nagy ujjongás fogadja őket, és mindenki boldogan gratulál nekik. Krisztus győzteseit azonban sohasem fogdja ilyen környezet. Az istentisztelet után haza megyünk, és ünneplő tömeg helyett a megszokott környezetünk, a megszokott életünk és a megszokott problémák várnak.
Miután felhevül az Ige hallatán a szívünk, olyankor jönnek a gonosztól a legnagyobb támadások békességünk ellen. Jönnek a súrlódások, a régi hétköznapok, melyekben a sátánnak mind az lesz a célja, hogy elvegye a szívünkből mindazt az örömöt, lelkesedést és hitbeli erősödést, amit egy-egy alkalommal Istentől kaphattunk.
Hiszem, hogy Isten minden egyes istentiszteleten munkálkodik az életünkben, általa gazdagodunk a lelki kincsekben, és mind jobban megismerjük Jézus Krisztust, a megváltót.
Nem engedhetjük, hogy a gonosz mindezt ellopja tőlünk. A szürke hétköznapokban is maradjunk meg Isten közelében, imádsággal, igével. Ápoljuk a kapcsolatot egymással és ápoljátok a kapcsolatot Istennel is. Ezáltal sikerül megvalósítani Pál apostol intelmét Róma 12,21-ből: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.”.
Jézus a gonosz feletti győzelme által is formálni akar bennünket: belőlünk is győzteseket akar teremteni.
Valódi Krisztus követőket, akiket nem gyűr maga alá ez a világ és az abban uralkodó gonosz, hanem hit által, Krisztusban élve győzedelmeskednek a sátán minden erején. Ezt a bátorítást vigyük magunkkal haza, a harcos, nehéz, egyhangú napokra is. Kívánom, hogy Isten Szentlelke tartson meg minket a diadalmas Krisztus közelében ne csak pár napig, ne csak a jövő hétig, hanem minden napon és egykor az üdvösségben is! Ámen.

2012. július 22., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap

ApCsel. 13,44
A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét.
ApCsel. 13,45
Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. [1Thessz 2,14]
ApCsel. 13,46
Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.
ApCsel. 13,47
Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” [Ézs 49,6; ApCsel 15,14]
ApCsel. 13,48
Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.
ApCsel. 13,49
Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Két héttel ezelőtt, mikor legutóbb találkoztunk Pál apostol megtéréséről szólt az Ige, és arról hallottunk, hogy a keresztyének iránti gyűlöletes szenvedélyt Krisztus átformálta benne Isten országát építő tettvággyá. Megtörtént a fordulat, és Pál immár új életet és új küldetést kezdett.
Életútjának egy újabb fejezetébe kapcsolódunk most be, amikor is kísérőivel együtt elindul első missziói útjára, mely Szírián és Cipruson át a mai Törökországba vezetett, és a nagyobb városokat járta végig. Az egy helyen végzett szolgálat hatása aztán ezekből a városokból könnyen eljutott az egész vidékre, tehát igen hatásos volt ez a módszer. Így jutottak el Kis-Ázsiában a pizídiai Anthiókiába is, mely a vidék kereskedelmi központja volt. Központi jelentőssége nyomán szintén erős kihatással volt az egész vidékre. Sokan megfordultak itt, zsidók és prozeliták is, akik nem zsidó származású istenfélő emberek voltak, illetve Istent nem ismerő, pogány népek. Tehát teljesen alkalmas terep volt Krisztus evangéliumának terjesztésére.
Pálék missziói módszerének másik fontos eleme volt, hogy a felkeresett városokban elmentek szombaton a zsinagógába, az ottani istentiszteletre, és ott kezdték el hirdetni az örömhírt. Ebben az időben minden zsinagógában ugyanúgy épült fel egy-egy szombati liturgia: imádság, papi áldás, egy törvényből való rész felolvasása és fordítása a vidék nyelvére, és többnyire felolvasás a prófétákból. Ezek után következett egy szabad beszéd, általában intő tartalmú, amire a zsinagógavezető bárkit felkérhetett, aki képes volt a beszéd megtartására. Ennek keretében kapott lehetőséget Pál, amikor is nagy erővel és igen hatásosan prédikált zsidóknak és nem zsidóknak Krisztusról és a megtérésről. Ez a tanítás mindenkinek nagyon tetszett és nagy lelkesedéssel várták a következő szombatot, mikor ismét hallani lehetett az apostol igehirdetését.
Itt kapcsolódunk be a felolvasott igeversekbe, mikor is elérkezett a következő szombat és „majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét.”. Érdekes ezeket a sorokat olvasni, mikor itt a gyülekezetben a nyár folyamán uborkaszezont élünk meg és a szokásosnál is kevesebben vagyunk együtt. Ezekben a hónapokban egész más helyeken és más célból szokás összegyülekezni.
A mostani időszak a kinti munkák, a nyaralások, jó időben a strandolások, kirándulások időszaka, a legtöbb ember ezek miatt gyülekezik össze, és nem Isten Igéjének a hallgatására. Ezzel ellentétben jó volt tapasztalni az elmúlt napokban a Szélrózsa találkozón, hogy milyen sokan gyűltek össze, hogy a nyári örömök és a színes programok mellett Isten Igéjét is hallgassák és töltekezzenek belőle.
Még jó, hogy Mennyei Atyánk nem megy szabadságra, és az Ő igéje a nyaralás, a szünidő, a nyár idején is szól. Nem tart szünetet sem az imádságok meghallgatásában, sem a válaszadásban, sem a megszólításunkban. Az Ő igéje és jelenléte változatlan és független a mi hozzáállásunktól. Isten nem távolodik el tőlünk, legfeljebb nekünk akad fontosabb dolgunk, mi hanyagoljuk el a Vele töltött időt.
Pedig ha figyelünk rá, Ő folyamatosan mellettünk áll és drága lelki ajándékokkal ajándékoz meg bennünket az év bármelyik szakaszában, bármelyik napján. Így volt ez Antiókhiában is, amikor Pálék a második szombatot töltötték ott és a szokásostól eltérően hatalmas tömeg érkezett az istentiszteletre.
A zsinagógai elöljárók azonban nem nézték ezt jó szemmel. Idejöttek valami idegenek, Krisztusról beszéltek, és most mindenki őket akarja hallgatni. Lehet, hogy először ők is lelkesedtek az evangélium iránt, de az önzés és az emberi kicsinyesség erőt vett rajtuk. Ez a tény is jól mutatja, hogy az igehallgatás önmagában még nem biztosíték semmire. Az, hogy vasárnaponként itt vagyunk, még nem jelenti feltétlenül, hogy Krisztusban élő, hívő emberek vagyunk. Ahhoz szükséges a szív nyitottsága, a bűnbánat, a megtérés, a személyes kapcsolat Istennel.
A zsinagógai elöljárók esetében is kibújt a szög a zsákból. Érdekes volt ez az új tanítás, de a népszerűséget már nem nézték jó szemmel. Abszurd, hogy nem is a tanításbeli különbség volt a probléma, miszerint Pálék azt hirdették, hogy Jézusban van az üdvösség. Egyszerűen látták, hogy milyen sokan kedvelik az új igehirdetőket és irigység támadt bennük emiatt. Ez indította őket arra, hogy kikezdjék és káromolják a Krisztusról szóló örömhírt és megosztottságot szítsanak a hallgatóság körében. Tették mindezt anélkül, hogy figyeltek volna a tanítás lényegére.
Lám, milyen romboló ereje is van az ember irigységének: hány és hány jó kezdeményezést és ötletet fojtott már el a bűnnek ez az oly ártalmas gyümölcse! Amikor egy jó dologgal csak az a bajunk, hogy nem nekünk jutott eszünkbe és ezért megteszünk mindent ellene. Sajnos ránk, magyarokra is nagyon jellemző ez a mentalitás, óva intek tőle mindenkit!
Tehát a zsinagógai elöljárók és a hozzájuk lojális zsidó származású hívek ellene mondtak Krisztus evangéliumának, és ezzel már előre megosztották a születőben lévő gyülekezetet. A küldetéséhez végsőkig ragaszkodó Pált azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. Ézsaiástól idézi az ősi ígéretet, hogy nem csak a választott népnek szól a megváltás, hisz az Atya Krisztust a pogányok világosságává teszi, hogy nekik is üdvösségük legyen Benne a föld végső határáig.
A történet pedig ennek az ígéretnek a fényében folytatódott. A zsidók többsége az elöljáróikhoz hűen elutasította Krisztust, míg a pogányok örvendeztek, hogy ebben a nagy ajándékban, Isten szeretetében, a bűnök bocsánatában és az üdvösségben ők is részesülhetnek származásuktól függetlenül.
Ez az az ígéret, ami miatt mi is itt lehetünk ma. Isten ugyanis nem személyválogató, nem mondja ki senki felett az ítéletet, hogy neked nem szól az evangélium. A Szentírás beszél olyanokról, akiket Isten kiválasztott az üdvösségre. Olyan személyekről is olvasunk, akik Isten hívására önként válaszolva jutottak hitre. De sehol nincs szó arról, hogy valaki alkalmatlan vagy méltatlan lenne Isten országára, az Úr döntése alapján semmiképpen sem. Hozzá mindenki jöhet bármilyen múlttal, bármilyen származással, bármilyen élettel. Csupán a bűnbánó és alázatos lélek szükséges és a vágy Krisztus megváltása és az új élet iránt.
Isten országára csak egy módon lehetünk alkalmatlanok, ahogy ezt az Igében is olvastuk: ha magunkat tartjuk vagy tesszük méltatlannak rá. Amikor mi választjuk inkább az ellenkező irányt és fordítunk hátat tudatosan Krisztus kegyelmének. Így tettek az anthiókiai zsidó atyafiak is. Az örömhír nekik is szólt volna, de ők szembe fordultak vele, s így saját döntésük alapján váltak alkalmatlanná Isten kegyelmére.
Azt gondolom, sokkal hasznosabb azonban, ha az intő rossz példa után a pozitív mintára figyelünk. Ezeknek a szegény, istentelen, a zsidók szerint tisztátalan és megvetett pogányokra, akik kincset kaptak Krisztus kegyelmében! Pedig ők nem is Ábrahám leszármazottai, pedig ők nincsenek is körülmetléve, nincsenek megkeresztelve, nem jártak istentiszteletre és még a 10 parancsolatot sem ismerték. Mégis nekik is szól a hívás.
Ugyanúgy, ahogy nekünk is szól itt és ma. Van szabadulás a bűnöktől, van szabadulás a halál félelmétől, van szabadulás a rég, elrontott életünkből. Jézus Krisztus azért jött el a földre, és azért halt meg a kereszten, hogy elszenvedje bűneink büntetését és örök életet adjon nekünk. Benne és általa lehet megváltásunk és örök életünk. Bárkinek, aki nem fordít hátat neki.
Talán ma először hallod meg a szívedig hatolóan ezt az üzenetet. Talán évek óta ma újra megérint Isten Igéje. Akárhogy is vagy ma itt, ha érzed az Úr hívását és szeretetét, ne utasítsd el Őt, ne hessegesd el ezt a szelíd és halk hangot, hanem hittel és imádsággal válaszolj rá és találj rá Megváltódra! Ámen.

Urunk, köszönjük Neked, hogy Te nem sosem mész szabadságra, hanem helyette folyamatosan hívogatsz bennünket a krisztusi szabadulásra. Küldd el Szentlelkedet, hogy Ő munkálkodjon életünkben, lágyítsa meg kemény szívünket és az emberi kicsinyesség és önzés helyett Te vezesd életünket a kárhozat helyett immár az üdvösség felé. Ámen.


2012. július 8., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap

ApCsel. 9,4
és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
ApCsel. 9,5
Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.

ApCsel. 9,1-20
Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, Uram.” Az Úr pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.” Anániás így válaszolt: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.” Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: „Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.” És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd miután evett, erőre kapott. Néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal, és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Régi gyermekjáték a Kinn a bárány, benn a farkas. A gyerekek nagy körben állnak összefogódzkodva és a körön kívül próbálják tartani az éhes fenevadat, aki a belül lévő ártatlan bárányt akarja elkapni. Ez kívül ólálkodik és keresi a befelé vezető utat, amaz pedig bent retteg és figyeli, hogy mikor kell menekülőre fognia.
Nagyon hasonló volt Saul magatartása is, aki Krisztus halála után ilyen ordas farkasként járta az országot és vadászta le a zsidó vallási törvényeket megszegő keresztyéneket. Azokat, akik Krisztust Isten Fiának és Messiásnak vallották. Az Ige is így írja: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” ment a főpapokhoz, majd onnan Damaszkuszba. Hasonlóan a farkashoz, ami hosszasan képes üldözni kiszemelt áldozatát, Saulnak sem okozott gondot, hogy Jeruzsálemből egy hétig utazva, a több mint 250 kilométerre fekvő városba menjen, hogy ott is kézre kerítsen néhány keresztyént. Vérszomjas és elvakult ragadozó volt, akit megállíthatatlanul hajtott a szenvedélye.
Már útjának végén, Damaszkusz közelében járt, mikor hirtelen a napnál világosabb fényesség jelent meg előtte, melytől tehetetlenül földre zuhant. A mennyei jelenésben Krisztussal találkozott. Ő volt az, aki csodás módon megállította, megszólította és átformálta ezt a tomboló inkvizítort.
Miről is árulkodik nekünk Krisztusnak ez a tette? Több mindenről is. Az első az, hogy sokszor a legváratlanabb időben és módon lép be az életünkbe!
Két héttel ezelőtt a tékozló fiú történetét tanulmányoztuk. Ott a legmélyebb ponton, a végső kétségbeesés idején állt meg a fiú és fordult vissza Atyjához. Saul nem ért el ilyen lelki mélypontot, Ő éppen hogy gyűlölködése csúcsán járt, mikor Jézus leszállította a magas lóról, és ő tehetetlenül a porba hullott az isteni dicsőség előtt.
Különböző emberek vagyunk különféle életúttal és lélekkel. Éppen ezért Istennek nagyon különböző módszereket kell bevetnie ahhoz, hogy mindenkit elérjen és a neki megfelelő módon megszólítson. Van, akinél évek hosszú hívogatása kell, hogy végül meghallja Isten szavát. Van, akit egy hirtelen tragédia tör össze, és visz az Úr elé. És vannak a Saul fajták, akik épp gondtalanul élik istentelen életüket, mikor egyszer csak megállítja őket az élő Krisztus!
Fontos azt látni, hogy itt nem az ember kezdeményezi a találkozást, nem az ember keresi Istent, hanem fordítva. A pásztor megy az elveszett báránya után, elébe áll és magához veszi. Pedig mennyire szeretünk mi lenni a kezdeményezők, mennyire szeretjük mi irányítani az életünket. Éppen emiatt a hozzáállás miatt sokszor juthatunk tévútra, vagy éppen olyan halálos zsákutcába, melynek végén talán még nem látjuk, vagy nem akarjuk látni a falat, csak rohanunk felé. Ilyen esetekben állít meg minket az Úr és tervezi újra helyettünk az útvonalat.
A pálfordulást sokan úgy tartják számon, hogy a leendő apostol megfordult az útján, és hazament. Igehallgató, Bibliaolvasó emberekként azonban jól jegyezzük meg, hogy Pál a Krisztussal való találkozás után továbbment és el is jutott Damaszkuszba. A változás, a fordulat a bensőjében történt meg.
Azt írja az Apcsel szerője, Lukács, hogy Saul a mennyei jelenés után időlegesen elvesztette szeme világát. A régi időkben különösen kegyetlen kínzási módszer volt, mikor valakinek a szeme láttára végezték ki a szeretteit, majd rögvest meg is vakították, hogy ez a szörnyű kép legyen az, ami utolsó emlékként mindig előtte legyen vakságában. Saulnak ezzel szemben a három napi vakságában és böjtjében ez a csodálatos élmény foglalta le gondolatait: a feltámadt és élő Krisztus, akit csalónak gondoltam, akit üldöztem megjelent nekem, megszólított és megváltoztatta az életemet.
Saul ezután az élmény után nem maradt a porban és a sötétségben. Talán Isten mélységekbe enged minket és megpróbál, de nem hagy lent, hanem ezek után mindig felemel és világosságra vezet. Így történt ez a leendő apostollal is.
Érdekes megfigyelni a történet másik főszereplőjének, Anániásnak a magatartását is. Ő egyike volt a damaszkuszi Krisztus-hívő zsidóknak, egyike volt azoknak a bárányoknak, akik féltek és remegtek a városba érkező farkastól. Most pedig azt kapja feladatul, hogy menjen el hozzá, és imádkozzon érte, gyámolítsa elesettségében. A jámbor és félénk Anániás persze tiltakozik és kifogásokat keres a küldetéssel szemben.
Ez egy nagyon általános emberi tulajdonság. Lássuk csak be, az isteni sugallatra érkezett feladatokkal szemben tudjuk megtalálni a legjobb kifogásokat. Ezek révén sajnos arra is hajlamosak vagyunk, hogy szépen lebeszéljük magunkat a teljesítéséről. Bezzeg a magunk, téves elképzeléseinek megalkotásával mindig meg vagyunk elégedve, azok mindig helyénvalóak. Inkább fordítva kellene ezeknek működnie. Hála Istennek Anániás is túllépett saját félelmein az Úr biztatására és felkereste az immár ártalmatlanná vált fenevadat.
A porba és a vak sötétbe még Saul zuhant bele, de az új látásra és a világosságra már Pál indult el. Megkeresztelkedett Krisztus nevére, lemosva és megbánva minden bűnét, és hátrahagyta régi életét. Egyvalami azonban nem változott benne: az olthatatlan szenvedély, amellyel küldetését végezte. Azt olvassuk, hogy rövid időn belül újra erőre kapott és munkához látott.
A szenvedély tehát megmaradt, viszont ezt a rengeteg energiát és buzgóságot immár Isten ügyének szentelte. Azért, hogy minél többeknek elmondja: Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó. Ő az akiben mindent megtalálhatunk, amire szükségünk van: itt a földön teljes életet, földi napjaink végével pedig örök életet.
Legyen előttünk példaként hát Saul, akiből Pál lett. A farkas akiből Krisztus szelíd bárányt és leghűségesebb szolgáját formálta. A változás állandó lehetősége a Szentlélek által, Isten mindenhatósága és az Ő terveinek kifürkészhetetlensége adjon erőt és reménységet nekünk. Ámen!

Istenünk, aki a legádázabb ellenségedet is szolgáddá tudod formálni, kérünk téged, hogy szelídítsd meg a mi szívünket is, szólíts meg, szelídíts meg és formálj minket hűséges gyermekeiddé. Jézus nevében. Ámen.

2012. július 1., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap


Filemon 1,4-16
Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned, és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai igénk a Bibliánk egy kevéssé ismert könyvéből, Pál Filemonhoz írott leveléből származik. Igen ritkán kerül elő egyházunkban ez a könyv a maga rövidsége és speciális tartalma miatt. Jellemző, hogy az elmúlt 50 évben mindössze 4 alkalommal került elő igehirdetési alapigeként ez a szakasz. A levél olyan rövid, hogy Bibliánkban nincs is hozzá külön fejezet számozás, és a benne lévő 25 vers mindössze egy szűk oldalt foglal el.
Érdekessége, hogy a levél nem egy gyülekezetnek és nem is egy gyülekezeti elöljárónak szól, mint azt már megszokhattuk Pál apostoltól, hanem egy családfőnek, aki még korábban Pál igehirdetésére tért meg.
„A levél megírására az adta az okot, hogy Filemont elhagyta, sőt meglopta egyik rabszolgája, a levelet vivő Onézimusz, aki később Pálhoz csatlakozott és keresztyén lett. Ennek érdekében fordul az apostol Filemonhoz és kéri őt, hogy fogadja vissza. Nagy dolog volt abban az időben ezt kérni. A papiruszokból tudjuk, milyen szigorúan büntették a rabszolgák szökését. Köröztették őket és ha megtalálták, megkorbácsolták és börtönbe vetették.”
„Pál apostolra jellemző, hogy leveleit hálaadással kezdi ― itt is ezt látjuk. Mert amikor eszébe jut Filemon, akkor eszébe jut mindaz, amit benne az evangélium által elvégzett Isten. Eszébe jut milyen jó irányt vett ennek az embernek az élete, mióta megtért.
Vajon ránk mennyire jellemző az, hogy ismerőseink ajkán hálaadás fakad Isten felé, ha megemlékeznek rólunk? Vajon láthatják életünkben Isten munkáját, amit evangéliuma végzett el bennünk? Van mit látniuk? Van látható hatása az életünkben annak, hogy keresztyének vagyunk?
És ha magunk gondolunk keresztyén ismerőseinkre, megtelik a mi szívünk és ajkunk is hálaadással Krisztus munkáját szemlélve ismerőseink életében?” Imádkozunk e Pálhoz hasonlóan azért, hogy a testvéreinkkel közös hitben felismerhessük egymásban a testvért? Hogy valóban, hit által, békesség legyen közösségeinkben, családunkban, a gyülekezetben.
Igen figyelemreméltó a következő versekben Pál ‘meggyőző módszere’. Először is hangot ad annak, hogy Filemont lelki atyaként parancs formájában is felszólíthatná az engedelmességre. Elég volna a tekintély-elv alapján eljárnia ― és Filemonnak egyetlen szava sem lehetne ellene, engedelmeskednie kellene. Pál mégis tudja, hogy a parancsnál van nagyobb meggyőzőerő ― ezért inkább ‘csak’ kér.
Mi úgy gondoljuk, hogy ez a gyengébb ráhatás ― ha már nincs módunk a kényszerítésre, hát legalább kérünk. Ám Pál azt is tudja, hogy amint Isten igéje sem ‘csak duma’, hanem élő és ható, hitet teremtő valóság, úgy azt is tudja, hogy egy keresztyén testvér esetén a Krisztusra emlékeztető, a hitbeli kötelességre utaló kérés is teremtő erővel rendelkezik.”
A kérés erejéről és hatalmáról jut eszembe a 2Kor. 5,20: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” Parancsra nagyon nehéz őszintén és tiszta szívvel tenni bármit is. Nem lehet parancsra szeretni, hinni, igazán megbocsátani vagy igazán bocsánatot kérni. Pál is hiába próbálkozna ezzel, Filemon legfeljebb duzzogva fogadná haza a visszatérő, vétkes szolgát. De így megnyílik előtte a lehetőség, hogy a kérésre reagálva belátása szerint döntsön, és hogy jól döntsön.
Ezzel megegyező Isten szeretete is felénk, aki nem kényszeríti ránk magát, nem fenyeget vagy zsarol bennünket, egyszerűen csak a lelkünkre beszél igéje által és kérlel minket, hogy rakjuk le bűneinket és fogadjuk el Krisztust, mint Megváltónkat. Nem parancsra, hanem a szeretetteljes kérlelésre önként válaszolva.
Az elején említettem, hogy a levélnek a rövidsége mellett másik sajátossága a speciális téma, a szökött de megtért rabszolga ügye. A rabszolgaság az ókori társadalomban és a 19. századig világszerte jelen volt. Sem Pál sem Jézus nem beszélt ennek a rendszernek az eltörléséről, a rabszolgák felszabadításáról, a társadalom gyökeres megváltoztatásáról. Ezt a tényt pedig sok istentagadó szívesen használja fel a keresztyén tanítás hitelessége ellen.
Sokszor elmondtuk már, hogy Jézus nem forradalmár volt. Ha politikai megváltó kívánt volna lenni, és tömegeket megnyerni a saját ügyének, akkor biztos kiállt volna a rabszolgák mellett, akik fellelkesülve és fellázadva minden bizonnyal Izrael királyává tették volna Őt.
Csak hogy Ő nem ilyen királyságra vágyott és nem ezt építette. Jézus nem palotákban, hanem az emberek bensőjében kívánt és kíván mind a mai napig uralkodó lenni. És a történelem be is bizonyította, hogy a Krisztus-hit kovásza aztán belülről kiindulva kelesztette meg a társadalmat. Elég, ha a Római Birodalmat vizsgáljuk meg, ahol a harcos és véres keresztyénüldözések után két évszázaddal épp a Krisztus-hitet tették meg államvallásnak.
Vagy a rabszolgaság történetét nézve például a 19. században, az akkori világ legerősebb államában, a Brit Birodalomban keresztyén indíttatású politikusok kitartó kampánya révén 1833-ban betiltották a rabszolga-kereskedelmet.


És ebben áll a lényeg: Jézus alapvetően nem az emberi társadalmak átalakítására hivatott. Viszont tanítása átalakítja az embereket, akik a bűnüket hátrahagyva, teljes szívükből, lelkükből, értelmükből és minden erejükből kezdik szeretni Istent és a felebarátjukat úgy, mint önmagukat. És ha egyre több ilyen ember alkotja majd a nagy egészet, a társadalmat, akkor állnak be a történelmi példákhoz hasonló változások.
A legfontosabb tehát továbbra is ez: hogy neked és nekem, hogy mindenkinek személyes kapcsolata legyen Istennel, Jézus Krisztus által, hogy az Ő gyermekeiként élhessünk ebben a világban. És ha így teszünk, akkor majd mi is jó kovász lehetünk az emberek és az egész társadalom számára „..hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” /2Kor. 4,15/ Ámen

Imádság
Uram, ébreszd egyházadat és kezdd rajtam. Uram, építsd gyülekezetünket, és kezd velem. Uram, békességed örömhírét juttasd el mindenhová a Földön és kezdd nálam. Uram, gyújtsd meg szereteted tüzét minden szívben, és kezd bennem. Ámen.

2012. június 24., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap

Lk. 15,20
(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.
Lk. 15,28
Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.

Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai vasárnapon a tékozló fiú jól ismert története a kijelölt igeszakaszunk. Nem kívántam az egész történetet felolvasni, hisz igen hosszú, és úgy gondolom, hogy a legtöbben jól ismerik. Csak nagyvonalakban szeretném összefoglalni. Jézus mondta ezt a példázatot, ahol egy apának volt két fia. A fiatalabbik fiú már igen szűknek érezte az otthoni kereteket, ezért kikérte atyától a majdani örökségét, és elment messzi idegenbe, ahol dorbézolással és mulatozással hamar elverte a hirtelen jött vagyont. Elszegényedett és koldusbotra jutott, és már a disznók vályújából is szívesen evett volna egy keveset, mikor megérett benne a gondolat, hogy visszatér az atyai házba, bocsánatot kér tőle, és beáll a szolgálók közé. Így is tett, de mikor hazaért, apja végtelen szeretetével találkozott. Ekkor hangzik el az első idézett ige: „(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Olyan nagy volt az öröm, hogy hazatért a fiú, hogy ünnepi lakomát rendeztek.
Az idősebbik fiú, aki mindvégig otthon volt, a nagy lakomát irigy szemmel nézte, és nem tartott az ünneplőkkel. Ekkor olvassuk a második kiemelt igét: Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Az apa fő indoka ez volt az ünneplésre: „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Dióhéjban így szól a történet.
A történetből kiemelt két ige az atya tetteiről szól. Bár a történet címe a fiúról szól, mégsem ő a főszereplő, nem is az idősebbik fiú, hanem a határtalan szeretetű Atya. Mindehhez tudni kell, hogy ez a történet nem egy elbeszélés, hanem Jézus példázata, aki ezzel a képes beszéddel Istent mutatja be a számunkra. Tehát a történet lényegében a mi Mennyei Atyánkról és az Ő szeretetéről tanít, melyet gyermekeivel való viszonyában ismerünk meg legjobban.
Első hallásra hajlamosak vagyunk szembeállítani a két fiút, jó és rossz példaként, hűtlenként és hűségesként, de ha jobban megvizsgáljuk, igazából mindkét gyermek problémás volt.
A fiatalabbik esetében teljesen nyilvánvaló a probléma. Telhetetlen, türelmetlen és élhetetlen volt. Képtelen volt megelégedni a jelennel és minden nap a holnapra vágyott. Sietette volna az időt, az éveket. Szeretett volna már mentes lenni a szülői ház szabályai és az ottani munka alól, és helyette élvezni akarta az életet szabadon és gazdagon. Mennyire maiak ezek a vágyak. Amikor már a fiatalok tizenévesen szeretnének kiszakadni otthonról, hátrahagyni a családi kötöttségeket, az iskolát és csak szabadnak és gondtalannak lenni. Amikor a felnőttek nem tudják kivárni a holnapot, és már előre elköltik azt a pénzt, amit még meg sem kerestek, mert ma kell az a TV, ma kell az autó, ma akarok új házat venni. Sok esetben nem a szükség, hanem az olthatatlan vágy dominál ilyenkor.
És csak eltékozoljuk mindenünket. Időt, energiát, érzéseket, kapcsolatokat, embereket. Mert mindig valami többre, jobbra, másra vágyunk. Ebben a rohanásban pedig nagyon hamar elmarad az Isten. Kikérjük az áldást, aztán zsebre vágva a jussunkat, megyünk messzi idegenbe, hátrahagyva az Atyai Házat.
Hány felnőtt, megfáradt, idősödő ember mesélt már arról, hogy gyermekkorában még járt hittanra, templomba, és hogy milyen jó is volt az. Sajnos legtöbbször az ilyen nosztalgiázásnak csak egy legyintés a vége: De ez már régen volt! Ilyenkor hajlamosak vagyunk nem csak az elmúlt éveket, de Isten szeretetét is múlt időbe száműzni. Pedig az Atya azóta is ott áll az a kapuban, és várja haza tékozló gyermekét. Minket talán a hosszú időn át emésztő harag tartana csak ott a kapuban. Mikor jön már haza ez a büdös kölök? Kerüljön csak a szemem elé, menten elzavarom.
De a Mennyei Édesapánk nem így vár bennünket. Őt nem a harag, hanem a féltő és kitartó szeretet tartja kinn a kapuban. Ő nem a régi sérelmeket zúdítja a fejünkre, mikor mi az élettől megfáradva, fáradtan és bűnösen, mindent megbánva végre hazatérünk hozzá. Helyette a hatalmas és érthetetlen szeretete ömlik ránk. A visszatérő gyermek megtűrt szolgaságra számít csak, de helyette boldog ünneplés várja. Így szeret és így vár minket is vissza a mi Istenünk az Ő közelébe. Kinn áll a kapuban, és várja, mikor keresed fel, mikor szólítod meg, mikor fordulsz ismét hozzá. Hiszen, ha jössz, és kéred, Ő megbocsát minden vétket és Isten gyermekeként új életed kezdődhet. Még akkor is, ha már mindent eltékozoltál.
Így néz ki tehát az első fiú helyzete, aki elveszett, de megtaláltatott. De gondolkodjunk egy kicsit a bátyjáról is, hiszen azt mondtam, mindketten problémásak voltak.
Első ránézésre példakép lehetne az idősebb fiú, hiszen ő hűséges Atyjához, engedelmeskedik neki mindenben, tiszteli őt. Ám valójában ő is tékozol. Tiszteli ugyan Atyját, de a jelek szerint nem szereti. És épp ezért valójában nem is tiszteli, nem is engedelmeskedik neki. Hiszen akkor azt kellene tennie, mint Atyjának: örülni a hazatért öccsének! Öccse elment, és eltékozolta egész vagyonát. Ez az idősebb fiú azonban eltékozolta egész életét! Most derül ki, hogy milyen lélek is bújik meg benne. Szorgalmas volt, tette a dolgát, izzadsággal fáradozott a családi gazdaságban. Mindent megtett, hogy jó előmenetele legyen. Ő az elsőszülött, a legfőbb örökös mégis csak sajnálja a kisebbtől, hogy a rá eső egyharmad vagyont megkapta.
Milyen nagy átok is gyakran az örökség! Nemcsak a példázatban tapasztalható meg, hanem bizony a magunk életében is, miként teszi ellenséggé a család tagjait! Itt a báty félti az öcstől a kisebb részt, máshol talán fordítva ― a lényeg, hogy halálosan össze tudnak veszni a rokonok a koncon, amit az elhunyt hagyott hátra. Méricskélik, ki mit kapott, kinek a nagyobb szelet, kinek a kisebb. Ki kapott annyit, mint amennyi jár neki, ki annál többet vagy kevesebbet. És megy a furkálás, gyűlölködés, pereskedés ― végeláthatatlanul.
Tékozol hát ez az idősebb fiú is, mert csak az érdemek, jutalmak, megdolgozott jussok jutnak eszébe. Szolgalelkűség, titkolt törtetés, és végső soron a gőg motiválja. Ezért egész életét eltékozolta ebben a karrierizmusban, ahogyan igyekezett előbbre és előbbre törtetni a családi ranglétrán. E keserűség szólal meg panaszában, hogy még egy kecskegidácskát se vághatott le barátaival, nemhogy egy egész hízott borjút, amit tékozló öccse kapott! Nem is panasz ez már, hanem sokkal inkább vád. Szeretetlenséggel vádolja az apját vele szemben, és igazságtalansággal a fiatalabbal való bánásmódjában.
Ez a fiú is rólunk árulkodik. Akik talán ott vagyunk az Atyai ház közelében, Isten vonzásterében, de mégsincs helyén a szívünk. Igyekszünk gürcölni és megdolgozni az áldásért, az üdvösségünkért. Igyekszünk másokat lekörözve még többet tenni, csak hogy nagyobb dicsőségünk legyen az emberek és Isten előtt. Hivatkozunk a hitben eltöltött hűséges évtizedekre, a sok meghozott áldozatra az egyház érdekében, de Krisztust és a megváltást valahol szem elől tévesztettük. Féltékeny szemmel nézünk azokra, akik hirtelen felindulásból, nagy buzgón, odaadó, buzgó, új hittel csöppennek bele a gyülekezeti közösség életébe, és magunkat többnek gondoljuk náluk. Pedig lehet, hogy az évek, évtizedek alatt már rég belefásultunk a régi, hagyománnyá silányult vallásgyakorlatunkba, és csak a megszokás vezet. Valahogy így néz ki az idősebb fiú helyzetében lenni: bár ott vagyunk az Atyai házban, mégis távol vagyunk az Atyától.
De Mennyei Atyánk nem marad rest, és kimegy a duzzogó idősebb fiúhoz is, és kérleli, a szívére beszél. Eszébe sem jut, hogy kárhoztassa fiát az önzősége, a törtetése és a szívtelensége miatt. Fáj neki, de mégsem vádolja. A hibáival való szembesítés helyett saját szeretetével halmozza el. Ott hagyja érte a díszes ünnepséget, és maga megy el hozzá, hogy kérlelje, jöjjön Ő is együtt örülni, együtt ünnepelni.
Ebben a történetben magas szinten megy a pazarlás. Az egyik fiú a vagyont, a másik a fél életét pocsékolja el. De a legnagyobb tékozló a történetben mégis az Atya, aki mindkét, hibákkal és bűnökkel teljes gyermekét egyaránt szereti, és pazarolja rájuk szeretetét.
Bizony, testvérek, ilyen a mi Mennyei Jó Atyánk! Végtelen szeretetét szórja elénk, méltatlan és érthetetlen módon. Nem röstell kinn állni a kapuban, hogy a semmirekellőt hazavárja és átölhesse. Nem hagyja gyermekét magára, amikor saját szeretetlensége választja el a mennyei örömtől. Szól hozzánk, hívogat minket, küzd értünk. Egészen odáig menően megalázkodott, hogy Jézus Krisztusban maga jött el közénk. Hátrahagyta a Mennyei dicsőséget, és személyesen keresett fel bennünket, a magunk bűnei közepette. Jézus vállalta a földi létet, a kínokat és végül a halált is, csak hogy hazavezessen és hazaszeressen minket az Atyai házba. Még ez az ár sem volt neki túl drága miértünk.
Mindezt pedig azért teszi, és azért érkezik hozzánk ma is, és beszél a szívünkre, hogy megossza velünk a mennyei örömöt. Azt az üdvösséget, ami Isten gyermekeiként mindenkinek járna, ha nem fordítanánk neki hátat.
Testvérem, Jézus Krisztus Neked is helyett készített az Atyai Házban, a mennyei ünnepen. Csatangolsz még továbbra is céltalanul? Folytatod a keserű, szeretetlenségből fakadó mérgelődést? Vagy végre elfogadod Isten megalázkodó könyörgését, mellyel haza hív, hogy végre megtérő gyermekeként a keblére ölelhessen? Ámen

Tékozló Mennyei Atyánk! Szereteted kincsestára kiapadhatatlan! Köszönjük, hogy mérték nélkül pazarolod ránk kegyelemedet, és nem hagysz minket elveszett és Tőled elválasztott állapotunkban. Kérünk, oldd fel szívünk bilincsét, formálj át szavaddal, téríts meg, és vonj közel magadhoz, hogy mi is ott lehessünk Atyai Házadban! Ámen.




2012. június 17., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap

Jn. 7,40-53
A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: „Valóban ez a próféta.” Mások így szóltak: „A Krisztus ez.” Többen pedig ezt mondták rá: „Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?” Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét.
A szolgák ekkor visszamentek a főpapokhoz és farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: „Miért nem hoztátok ide?” A szolgák így feleltek: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” A farizeusok ezt mondták nekik: „Titeket is megtévesztett? Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: „Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?” Azok pedig így válaszoltak neki: „Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezután mindenki hazament.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idei évben, 2012. április 15-én emlékezett meg a világ a Titanic óceánjáró katasztrófájáról, mely kereken 100 évvel ezelőtt történt. Úgy gondolom, hogy nagyvonalakban mindenki előtt ismert a történet. 1912. április 10-én, sokévnyi építés után, elsüllyeszthetetlennek kikiáltott hajóóriásként kezdte meg szolgálatát. Méreteit nézve: 28 méter széles, 270 méter hosszú és 53 méter magas volt. A fedélzeten 860 fő legénység és majdnem 3600 fő utas tartózkodott. Ennek a monumentális acél-óriásnak aztán a szolgálatba állítása után mindössze 5 nappal egy jéghegy súrolása okozta a vesztét, mely lyukat ütött az acélborításon. Korábban úgy gondolták, hogy egy hosszú, 90 méteres hasadás keletkezett a hajótesten, de a legújabb vizsgálatok mást mondanak. A kutatók szerint nem egy nagy, hanem több kisebb nyílás keletkezett melyek együtt mindössze 1,5 négyzetméteresek voltak. Ez a pár, csöppnyi lyuk elegendő volt ahhoz, hogy ez a megállíthatatlan monstrum 2 és fél óra alatt elsüllyedjen. Összesen 6 piciny nyílás és az azokon beáramló rengeteg víz legyőzte és megsemmisítette a Titáni hajót.
Jézust szavával a maga korában nagyon sokan találkoztak. Mikor megérkezett egy-egy városba, már megelőzte a híre és sokan gyűltek össze, fogadására, hogy lássák-hallják ezt a nem mindennapi tanítót. Felolvasott igénk is egy ilyen jelentről tudósít minket, mely Jeruzsálemben játszódik. Itt is nagy tömeg van jelen, de nem mindenki baráti szándékkal, nyitott érdeklődéssel van jelen. A sokaság között ott vannak Jézus munkásságnak ellenzői is, akik nem az isteni igazságot keresik szavaiban, hanem már elfogását tervezgetik. Ott vannak azok is, akik származása miatt ítélik el, és Galileát nem tartják méltónak, hogy prófétát adjon.
Itt meg kell jegyezni, hogy a szakaszban a szereplők nagy része tévedésben van, hiszen az ország északi felét, Galileát emlegetik Jézus szülőhelyeként, mivel ott, Názáret városában nevelkedett. Számukra nem ismert az a tény, hogy Jézus nem ott, hanem az ország déli részén, Júdea területén, Betlehemben született, a sokat emlegetett próféciáknak megfelelően.
Érdekes látni, hogy igénk most nem Jézus tanításával foglalkozik, hanem a különböző hallgatóinak az igen különböző reakcióival. Ki, hogyan is reagált Isten szavára? A tömeg egyik része volt, aki eleve kereső, hívő szívvel ment oda hallgatni, ők megerősödtek hitükben. Ők kiáltották, hogy a Krisztus ez! Mások, viszont közönyösen, becsmérlően, ellenségesen fogadták őt.
Itt kanyarodnék vissza a Titanic példájához. Ez a második csoport volt az, akik hitetlenségük és ellenállásuk konok, elsüllyeszthetetlen hajóján utaztak, és meg voltak győződve arról, hogy semmi nem állhat az utukba. De Jézust, mint a jéghegyet nem tudták kikerülni. Összetalálkoztak Igéjével és a hitetlenség hajója, melyen oly sokan voltak, léket kapott és kezdett beszivárogni a víz, az Élő Víz.
Ennek a jele volt a templomszolgák viselkedése is. Őket azért küldték ki, hogy fogják el Jézust. A papoknak engedelmeskedve, szent meggyőződéssel vonultak hát ki, hogy elfogják ezt a forradalmárt, de indulatuk léket kapott, és szívük hittel telt meg. Az elfogott Jézus helyett bizonyságtétellel tértek vissza: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.”.
Ez a fordulat aztán nagyon felingerelte a főpapokat és a farizeusokat. Érezték, hogy baj van, a Krisztus-gyűlölet hajója léket kapott és süllyedni kezdett. Nem baj, majd küldenek másokat Jézus elfogására. A baj azonban tovább gyűrűzött és az egyik ismert elöljáró, Nikodémus is védeni kezdte a Mestert. Ezen a ponton aztán már teljesen kitört a pánik a hitetlenség és gyűlölet hajóján, hiszen már a parancsnoki hídra is betört az Élő Víz. Nem is tudtak mit tenni, egyszerűen azzal zárul a szakasz, hogy mindenki hazament.
Jézus, mint jéghegy, mint megkerülhetetlen kőszikla útjukat állta gonoszságuknak és hitetlenségüknek. Ma is így van ez. Mi is elindulunk életünk útján nagyra törő vágyakkal, és konok elképzelésekkel, de egyszer csak, mikor nem is számítunk rá, szembetalálkozunk Isten Igéjével, mely „kőszálként megáll” előttünk és nem tudjuk sértetlenül kikerülni. Aki egyszer a maga mélységében összetalálkozik az Igével, Jézus szavával és személyével, az nem tud továbbmenni változás, vélemény, kommentár, formálódás nélkül. Feldühít vagy békességet ad. Elutasítom vagy elfogadom. Kinevetem vagy kicsordulnak a könnyeim. Így vagy úgy, de nem tudunk mellette elmenni szó nélkül.
Isten Igéje belénk hasít, és ha nem kezdjük el pánikszerűen betömködni a keletkezett lyukakat, akkor a belső, kongó ürességet, és az összehordott sok felesleges dolgot Élő Vízzel árasztja el. Általában először csak kisebb lékek, repedések keletkeznek önhittségünkön, melyeken át hosszú időn keresztül, talán évek alatt, de folyamatosan szivárog be Isten Igazsága az életünkbe. Aztán egyszer elérkezik a pillanat, mikor az Élő Víz túlcsordul, győzedelmeskedik felettünk és Énünk dédelgetett luxushajója belesüllyed az Úr Kegyelmének Óceánjába. A régi életünk odavész, és Krisztusban új életet nyerünk.
Ezt nevezzük megtérésnek. Mikor korábbi, bűnökkel terhes életemet hátrahagyom, vétkeimet megbánom, és kérem Krisztus bocsánatát. Hiszen Ő azért halt meg a kereszten és támadt fel, hogy minket megváltson. Elszenvedte bűneink büntetését és legyőzte a halál hatalmát. Vele egy új élet kezdődik el, mely nem az óceán mélyére, hanem a mennyei magasságba vezet el minket.
Testvérem! Te, aki mai itt Jézus szavát, Isten igéjét hallgatod, hogy válaszolsz rá? Talán már régóta, talán mától kezdve hittel vallod, hogy Ő a Krisztus, Ő a te Megváltód. Talán már alá merültél Isten kegyelmének végtelen óceánjába. Talán még csak megkarcolt az Ige és csak csordogál életedbe az Élő Víz.
Akárhogy is vagy ma itt, keresd, kutasd, kérd Isten Igéjét és közelségét, hiszen Ő benne van egyedül megváltás és üdvösség! Ámen.

Istenünk, köszönjük, hogy szereteted olyan nagy mint a tenger, és kegyelmed, olyan hatalmas, mint az óceán. Bár mi oly sokszor hűtlen és tékozló gyermekeid vagyunk, mégsem hagysz veszni minket, hanem utunkat állod és megszólítasz, megváltoztatsz és magadhoz vonsz. Segíts minket Urunk, hogy ma, amikor a Te beszédedet halljuk, ne keményítsük meg a szívünket. Ámen.


2012. június 16., szombat

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap

Jn. 4,39
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: „Megmondott nekem mindent, amit tettem.”
Jn. 4,40
Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig.
Jn. 4,41
Az ő szavának sokkal többen hittek,
Jn. 4,42
az asszonynak pedig meg is mondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”


Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mögöttünk álló héten befejeződött az iskolákban az idei tanév, elhangzott az utolsó csengetés, és minden gyerkőc teljes lelkesedéssel rohant haza, minél messzebb a sulitól. Befejeződött a tanulás, és végre jön a vakáció!
Egyházi évünkben is két időszak határán vagyunk. Ádventtől kezdődően egymást váltják a Krisztus-ünnepek, ahol újból átélhetjük a várakozás és a születés csodáját, részesei lehetünk a nagyhét mozgalmas és szomorú eseménysorának, majd a húsvéti kitörő örömnek. Nemrég újra segítségül hívtuk a Pártfogó SzentLélek Istent, múlt héten pedig, mintegy összefoglalásként a Szentháromság ünnepén dicsértük Urunk teljességét. Egy ünnepekkel teljes félévet hagyunk ma a hátunk mögött, és elkezdődik a néha prózaian csak ünneptelen félévnek csúfolt Szentháromság ünnepe utáni időszak, mely idén egészen december 1-ig húzódik majd el.
Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk életre váltani mindazt, amit a Krisztus-ünnepek iskolájában megtanultunk. Találkozhattunk vele egészen meghitten és közelről ezeken az alkalmakon, hit-ébredést, hit-élményt, hit-erősödést élhettünk át mellette. Most pedig következik az az idő, amikor kiderül, hogy mire jó mindez, mit tudunk hasznosítani mindebből, meg tud-e maradni ez a hit-töltés az egyszerű, évközi vasárnapok idején is. Hogyan indulunk neki ennek az útnak?

Felolvasott Igénk a samáriai asszony történetének végéről szól hozzánk. Ez is egy lezárás, mely az események következményéről és utóéletéről számol be nekünk. Azt gondolom, hogy a történetet a legtöbben ismerjük. Adott volt egy félig pogány népből származó nő, akinek romlott erkölcsű és teljesen elrontott volt az élete. Ez az asszony egyszer teljesen gyanútlanul, szokásához híven kiment a kúthoz vizet meríteni. Ott azonban egy idegennel találkozott, aki éppen ennél a kútnál pihent meg. Ez az idegen volt Jézus. Létrejött közöttük a találkozás, kialakult a beszélgetés, és csodálatos dolog történt: az asszony felismerte az idegenben a Krisztust, felismerte a Megváltót és hívő szívvel tért vissza falujába elújságolni az embereknek mindazt, ami vele történt.
Itt, az események legvégén kapcsolódunk be az evangéliumi leírásba. Mégis nagyon fontos üzenetet hordoz számunkra: mi történik velünk a Jézussal való találkozás után?
Az elmúlt héten már volt arról szól Mózes kapcsán, hogy milyen is az Isten, milyennek tudjuk Őt megismerni. Megállapítottuk, hogy ha a vonásai rejtve is maradnak előttünk, a lényegét mégis meg tudjuk érteni, ez pedig a mindent felülmúló szeretete irántunk. Sokan jeleket és bizonyítékokat várnak, igazolandó Isten létezését, vagy Krisztus isteni voltát. Nos, aki a saját bőrén megtapasztalja ezt a minden bűnt és vétket megbocsátó és elfelejteni képes szeretetet, ami kiáradt ránk, annak, azt hiszem nincs szüksége további bizonyítékokra.

Valami hasonlót élt át ez az asszony is, aki ledöbbent azon, hogy ez az alak mindent tud róla, pedig most találkoztak először, és ennek ellenére is szóba áll vele, sőt szeretettel fordul hozzá, mi több meg is akarja ajándékozni az Élet Vizével!
A hosszú beszélgetés során megértés és megtérés következik be az asszony bensőjében és ez a változás nem marad következmények nélkül, hanem erővel, lendülettel tölti fel és rohan be a többi emberhez a városba, hogy hirdesse nekik Krisztust! A megértés és a megtérés cselekvésre indította ezt az újdonsült tanítványt.
Ezen a ponton nekünk feszül a kérdés: vajon a mi Isten-élményünknek, a mi hitünknek, az elmúlt ünnepélyes fél év magvetésének mi a következménye életünkben? Örülünk a sok jónak, amit kaptuk és szépen bespájzoljuk és megtartjuk magunknak? Megelégszünk a magunk belső békéjével és kiegyensúlyozott hangulatával? Ez egy nagyon kényelmes, de igen önző megoldás. Isten kegyelmét és szeretetét nem ezért kapjuk.
Sokkal inkább azért, hogy szolgáljunk vele. Sokszor a szolgálatot hajlamosak vagyunk csak a templomban a lelkész által végzendő cselekménynek tartani. Ha így gondolkodunk, nagyon leszűkítjük mindazt, amire Jézus elhívott minket. Hiszen a bizonyságtétel, a hitem megosztása másokkal, a keresztyén értékrendem megvallása egy-egy helyzetben szintén a szolgálat tárgykörébe tartozik, amely minden időben és minden helyen feladatunk lenne.
Ide tartoznak továbbá a szeretet tevékeny gyümölcsei is, melyek a mások felé történő, önzetlen, odaadó tettek. Ezek is rendkívül sokrétűek lehetnek, akár egy őszinte megbocsátás, akár szívességből a fű levágása valakinél. Eszközeink tehát sokrétűek: ott van a szavak evangéliuma, amit szájjal vallunk meg az emberek felé és ott van a kezek evangéliuma, melyeket cselekedeteinkkel írunk meg. Mind a kettő egyaránt fontos. Ezt híjuk gyümölcsöző hitnek.
Tekintsünk csak a szőlőtőkék példájára, amivel annyi munka és feladat van már a fagyok elmúltával kezdve egészen nyárig. Mit szólnánk hozzá, ha ennyi befektetett energia és gondoskodás után, fogná magát és nem teremne egy szem szőlőt sem? Igen mérgesek és csalódottak lennénk. Ne essünk hát a gyümölcstelen szőlőtő hibájába!
Az első mozzanata tehát az Istennel való találkozásnak és a megtérésnek, amikor hitünkből aktivitás és cselekvés fakad. Ezzel nem csak másoknak teszünk jót, hanem saját hitünk is erősödik, megszilárdul.
Egy másik fontos momentum a samáriaiak Jézushoz való hozzáállása. Az asszony szavára kimentek hozzá, hallották beszédét és hittek neki, hittek benne. Ezután haza mehettek volna, mint akik jól végezték dolgukat, de mégsem így történt. Nem volt elég nekik ennyi, több kellett Jézusból. Kérték, hogy maradjon még velük, és Ő ott töltött még 2 napot.

Vajon nekünk mennyi időnk jut Jézusra? Megszégyenítő itt olvasni a frissen hívő bibliai szereplők vágyakozását Isten igéje iránt, mikor magunkban már azon gondolkodunk, hogy mikor jön már az áldás, mikor indulhatunk haza, és még az ebédet is be kell fejezni. Mennyi időnk van Jézusra? Vágyakozunk-e vele együtt lenni, vele időt tölteni minden nap, vagy csak megelégszünk a heti egy órával? Megelégszünk a nagy ünnepekkel? Megelégszünk életünk elején egy keresztelővel, és életünk végén egy temetéssel? (Érdekes, hogy egyik esetben sem nekünk szól az igehirdetés, ennyiből nem épülhetünk semmit!).
Hasonlóak vagyunk ahhoz a szőlőtőkéhez, aki csak alkalmanként, amikor jó idő van, amikor úgy tartja kedve, akkor ballagna ki a szőlőhegyre, egy kicsit a földben lenni, egy kis tápanyagot felvenni, sütkérezni a napon. Aztán mikor megunta, hazamegy. Abszurd helyzet, de sajnos mi is hajlamosak vagyunk erre hitünk kapcsán. A szőlőtőkének folyamatosan a földben van a helye, különben elhal. A keresztyén ember életének folyamatosan Isten közelében van a helye, különben elhal a hite. A rendszeres kapcsolattartást nem lehet megspórolni, ha Istenben szeretnénk élni és növekedni.
A samáriai asszony története ezen a ponton befejeződik, de láthatjuk, hogy Krisztus működése nyomán semmi nem maradt ugyanaz mint volt az emberek bensőjében. Az asszony hitt, és cselekedett, és Krisztust hirdető szavai nyomán mások is odataláltak a Megváltóhoz.
És milyen jó azt látni az utolsó mondatban, hogy már nem az asszony szava miatt, hanem saját meggyőződésük alapján hisznek Istenben.
Kedves Testvéreim! Az ünnepekkel tűzdelt tanévünk immáron véget ért. Vajon mit tanultunk Isten iskolájában ülve?
Kívánom mindenkinek, hogy indítsa szívünket mai Igénk üzenete egyrészt szolgáló szeretetre, mely szavakkal és cselekedetekkel is láthatóvá teszi Megváltó Urunkat mások előtt. Másrészt pedig fokozza bennünk az éhséget és a szomjúságot az Ige hallgatása és Isten közelsége iránt, ahol folyamatosan töltekezést és növekedést élhetünk át.
„Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.” Ámen

Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy Benned átélhetjük a változást és kimozdulhatunk korábbi állapotunkból. Kérünk Téged, hogy minket is indíts bizonyságtételre, hogy minden eszközzel rólad tegyünk bizonyságot ebben a világban. És adj nekünk sóvárgást is Igéd tiszta és üdítő vize iránt! Ámen