Jel. 21,1-8
És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! ”És ezt mondta nekem: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál”.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyházi évünk utolsó vasárnapjához értünk ma, melyen az idők teljességéről, az üdvtörténet utolsó állomásáról gondolkodunk el az Ige fényében. Színdarabokban és filmekben gyakran megfigyelhetjük, hogy a finálé a leglátványosabb, a legcsodásabb és a legboldogabb. Férfi és nő végre egymásra talál, a szereplők legyőznek minden akadályt, megoldódik minden konfliktus és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A Bibliában található „Isteni színjátéknak” is az utolsó felvonásához értünk, itt is happy end a történet vége a hívők számára, a bűn és a mulandóság eltöröltetik és az üdvözültek boldogan élnek, viszont nem halnak meg.
Az Ige a jövőbe enged bepillantást, hogy távoli-e vagy közeli, nem tudjuk. Hogy addig van még hátra száz évünk, vagy már holnap bekövetkezik mindez, nem tudjuk. Pedig milyen sokan próbálták már kitalálni, a próféciák alapján kiszámolni, hogy melyik évben lesz vége a világnak, de eddig még sosem sikerült eltalálni. Nem is a találgatás a feladatunk, hanem a felkészültség. Hogy készek legyünk bármelyik nap megállni Krisztus színe előtt, készen az ítéletre. Akár már ma.
Igénkeben az emberi történelem már véget ért, a kegyelem ideje is lejárt, elfogyott a bűnbánatra és a megtérésre nekünk szánt idő. Megjelent a hatalmas fehér trón, mely kiszorított maga mellől mindent, ami a régi világhoz tartozott. Megjelent az összes valaha élt ember is, és az Igaz Bíró, a megdicsőült Krisztus már döntött örök sorsuk felől hitük és cselekedeteik alapján. Tehát lezajlott már az ítélet is.
Megmaradtak az üdvözülők, akik földi életükben hittek az Úr Jézusban és teremték a Lélek gyümölcseit. De a régi világ, a régi teremtett föld már idejétmúlt, lejárt és megszűnt. A továbbiakban nem alkalmas arra, hogy befogadja az üdvözültek seregét.
Pedig a régi, az első teremtés tiszta volt és szent. Teljesen Istentől származott, és minden egyes eleme jó volt. Viszont az ember bűnbeesésével a világ jósága és tisztasága is megszűnt. A Kísértés az ember lelkét és a teremtettséget is megrontotta. Egy élhető, de bűnnel terhelt földi élet kezdődött el az emberiség számára egy élhető, de bűnnel terhelt világban.
Teltek-múltak az évszázadok és az emberiség végig élte történetét, miközben teljesen felélte a teremtett világ kincseit. Minden érték – szellemi és anyagi egyaránt elfogyott. Nem csak a szén- és kőolajforrások merülnek ki, hanem az igazság, a becsületesség és az emberség is elfogyóban van.
Eszünkbe juthat itt Madách Ember Tragédiája, ahol a történelem szintén a tejjel-mézzel folyó Édenkertben kezdődik, majd a tündöklés és a fejlődés, a nemes eszmék és a virágkor után egy kihalt és elvadult jégvilágba torkollik, ahol kevés a fóka is és kevés az emberség is.
Akármeddig is tartson majd itt az élet, egy elhasznált világot fogunk magunk mögött hagyni. Ez a világ pedig már nem lesz alkalmas arra, hogy a feltámadt és megdicsőült új emberiségnek otthont adjon. Ezért újat kell teremteni. Az újjáteremtett életnek új égre és új földre lesz szüksége.
Nem újrakezdésről van itt szó, hanem egy új kezdetről. Nem úgy lesz, mint Noé idejében, ahol az özönvíz után egy új esélyt kapott az emberiség, de pár generációval később újból visszaestek a régi, romlott életmódjukba. Az idők végén új alapokon új világ fog épülni, ahol Isten „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé.”
Itt a földi életünkben megszoktuk, hogy minden dolognak megvan a maga ellentéte. A pozitív számoknak a negatív párja, a jó érzéseknek a kellemetlen megfelelője, a szépnek a csúf párja, az erényt mindig bűn követi, az életre pedig mindig válaszol a halál. El sem tudunk képzelni egy olyan világot, ahol mindez a rossz nincsen meg. Hiányérzetünk van, amikor csak a jó dolgokról esik szó és nincs a felsorolásban semmi rossz. Hasonlóan, mint egy jól hangzó pénzügyi ajánlatnál, mikor a nagy színes felirat azt hirdeti milyen jó lesz nekünk, ha befektetjük a pénzünket, de mi egyből a kisbetűs részt keressük, hogy mégis mi ebben az átverés, mi az, amitől mégsem lesz olyan jó ez az ajánlat. Az új teremtésben nem lesz ilyen kisbetűs rész. Nem lesz könny, sem fájdalom, sem halál. Mert ami volt elmúlt, és új jön létre.
Mindezek mellett pedig a legnagyobb különbség az lesz az ó és az új teremtés között, hogy abban az eljövendő új világban Isten közvetlenül az Ő népével fog lakozni. Nem egy távoli, láthatatlan, elérhetetlen Isten lesz majd. Persze, itt a földön is szólhatunk hozzá bármikor, imádkozhatunk, és segítségül hívhatjuk az Ő nevét. De ott már egészen közel lesz hozzánk, és az a közelség már nem csak lelki értelemben fog megvalósulni, hanem fizikai valóságként. Úgy, ahogy az Édenkertben sétálgatott az Isten Ádámot és Évát keresve.
Isten tehát egészen közel kerül hozzánk, a bűn és a halál pedig egészen távol kerül tőlünk, megszűnik létezni számunkra.
Talán ez az egész vízió nagyon távolinak és meseszerűnek tűnik a testvéreknek. Egy rózsaszín tündérmeséhez hasonló, ami igen távol áll a földi realitástól. Pedig a Szentírás tanúsága szerint a világunk ebben az irányba tart. Az isteni beteljesülés felé. Ha mindezt nem vesszük komolyan, nem tudunk őszintén hinni benne, akkor a Mi Atyánk imádságot sem tudjuk hittel elmondani. Hiszen abban is ennek az üdvösségnek a bekövetkezését kérjük: Jöjjön el a Te országod. Az az ország, ahol már nem a pénz, nem kormányok, nem a végesség lesz az úr, hanem Isten fog uralkodni.
A mai vasárnapunk célja nem más, mint ennek a mennyei, jövőbeli reménysugárnak a felmutatása. Bár most még nyakig ülünk a fájdalmakban, az elmúlásban, a kísértésekben, és sokszor a gyógyulás helyett már csak enyhülést, vagy a szenvedés megrövidülését várnánk, mégis biztosak lehetünk abban, hogy nem ez a végállomás. Biztosak lehetünk abban, hogy eljön az a „jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”.
De addig még hosszú út áll előttünk. Addig még harcolni kell az élet küzdelmeiben hittel és reménységgel. Addig még erősíteni kell egymást Krisztusra mutatva. Addig még sokaknak kell megmutatnunk a helyes irányt, amely a kereszttől indul ki és a menny felé visz. Krisztus váltságától az örök üdvösségre vezet.
Jól ismerjük az igéből Jézus Urunk intését: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt. 7,13-14).
Legyünk hát figyelmesek, ne tévesszük el a keskeny utat, és ha kell, tervezzük újra életünk útvonalát még ma. Mert odaát örök üdvösség vár. Ámen.