Prédikáció - Mennybemenetel

Jn. 14,1
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)

Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.

Prédikáció - Húsvét utáni 5. vasárnap

Róm. 8,24
Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?
Róm. 8,25
Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm. 8,26
Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Róm. 8,27
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mindannyian jól ismerjük a természetben a víz körforgását. Egy remek és tökéletes folyamat, melyet a Teremtő jónak alkotott meg, és szerencsére még nem sikerült elrontanunk. Először a hegyekben a felhőkből leesik a csapadék eső vagy hó formájában. Ez előbb-utóbb leszivárog a felszín alá, a földbe, majd a sziklák üregeibe. Odalenn a láthatatlan barlangok és víznyelők összegyűjtik, majd egyszer csak újból a felszínre vezetik a vizet, mely forrásként tör elő a mélyből. Először csak egy vékony csermely csordogál, majd ahogy halad az útján egyre nagyobbra duzzad, egyre erősebb, mélyebb és szélesebb lesz. Előbb folyóvá, majd folyammá duzzad, mígnem eléri célját és a tengerbe torkollik. A körforgás utolsó lépéseként pedig a tengerek, óceánok vize a kipárolgás nyomán, láthatatlan módon a magasba emelkedik és esőfelhők képződnek belőlük.
Képzeljük csak el, milyen csodálatos is ebben a rendszerben, hogy egy hatalmas folyam, amely széles medrében méltóságteljesen hömpölyög, és uszályokat, hajókat visz a hátán, amely fölött kilmométer hosszú hidakat kell építeni, egykoron egy piciny patakként kezdte csupán pályafutását, mely valahol a hegyoldalban, fák lábai között csendesen, kanyarodva csordogált.
Mai vasárnapunk és benne mai igénk az imádságról szól, a könyörgésről, mellyel Isten felé fordulunk. Keresztyén életünk egyik alapkövéről beszélünk, mely nélkül nem létezik élő kapcsolat Istennel. Pál apostol a jelenkori, földi, küzdelmes életutunk imáiról beszél, melyek sokszor nem éppen tökéletesek. Ez jelenti a piciny és erőtlen patakot. Mely még talán nem tud hegyeket megmozdítani, sőt talán még igazán jól kérni sem – azt kérni, ami valóban a javunkra van. Hiszen az Úrral való beszélgetésünk közben sem tudunk kibújni a bőrünkből és nem leszünk egyből mentesek az önzéstől vagy a kicsinyességtől. Mivel ebben a világban élünk, e világ gyermekeként, sosem lesz olyan tökéletes az imánk, amely ne szorulna rá a Szentlélek velünk történő együtt-esedezésére. Ahogy a kis patak sem tudna magától folyni, ha nem hatna rá a gravitáció és nem segítené a hegyoldal lejtése.
Jelenkori imaéletünk tehát töredékesen működik, szükséges egy kis rásegítés a Szentlélek részéről. Ennek a töredékességnek azonban mégsem kell minket elbátortalanítania. Isten előtti megszólalásunkban, kéréseinkben nem kell, hogy bármiféle megfelelési kényszer kötöttségébe kerüljünk. Luther bátorította így a hívőket, hogy ami bennünk van, mint egy teli zsákot vigyünk oda az Úr elé, és borítsuk ki a színe előtt esedezésünkben. Aztán majd Ő kiválogatja mindazt, ami abból fontos és értékes. Úgy élhetünk kéréseinkkel, mint a gyermekek a Jézuskának írt kívánságlistával: bármit beleírhatnak, aztán majd Szenteste kiderül, hogy mi valósult meg belőle.
Egyházunkban sajnos sokszor félünk a saját szavainkkal megfogalmazott, őszinte és egyszerű imádságoktól. Szeretnénk jól és helyes módon megszólítani a Mindenhatót. Nem új keletű ez a törekvés, hiszen a tanítványok is kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor kaptuk meg tőle a Mi Atyánk imádság szavait, mellyel évezredek óta együtt könyörög keresztyén egyház.
Viszont Jézus nem a betanult klisékre és merev formákra akar bennünket késztetni, hanem sokkal inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Istent, mint Mennyei Apukánkat szólíthatjuk meg. Ahogy a kisgyermek sem kezdi el szépen megfogalmazni és felépíteni a mondatait, mielőtt oda fordul apuhoz vagy anyuhoz, csak egyből mondja-mondja, ami a szívén van. Hasonló közvetlenséget szeretne Krisztus is felépíteni közöttünk és Isten között.
Amellett, hogy megtartjuk az eddig ismert legtökéletesebb imádságunkat, bátorítok mindenkit, hogy szabaduljunk fel Urunk minél közvetlenebb megszólítására. A betanult szavak, az összetett kéz, a lehajtott fej külső formák, melyek minket segítenek, de ne hagyjuk, hogy ezek elválasszanak minket Szerető Istenünktől. Régi, de igaz mondás, hogy az imádság a hívő szív lélegzetvétele. Nem csak azt tanítja ez a mondat, hogy olyan elengedhetetlen az ima, mint a lélegzés, hanem azt is, hogy olyan természetes – legalábbis jó lenne, ha így élnénk meg.
A bevezetőben a víz körforgásáról beszéltem, ahol a kis patak folyammá duzzad. Mostani, földi, töredékes könyörgésünk ez a kis csermely, amely olykor bő vízzel zubog, máskor épp hogy csak csordogál. Mely akadályokba ütközik, és nagy vargabetűket ír le, de mégiscsak halad a maga útján. Halad a tenger felé, halad Isten felé.
Emlékszünk még mi volt az ige az elmúlt héten? A Jelenések könyvéből olvastunk egy részt, ahol a mennyországban, Isten színe előtt áll az üdvözültek serege és zengik az Urat dicsérő énekbe foglalt imádságot. Ott már nem lesz töredékesség, ott már nem lesz szükség a Szentlélek hiányosságokat kipótló munkájára. Sőt ott már szemtől szemben Atyánknak mondhatjuk el mindazt, ami bennünk van. Ha a földi fohászaink jelentik a kis patakot, akkor ez a beteljesült állapot maga folyam, mely már széles, magasztos és sodró, és akadály nélkül torkollik a tengerbe – torkollik bele Isten teljességébe.
Testvéreim! Mindezekből láthatjuk, hogy az imádság egy csodálatos lehetőség számunkra. Bárhol, bármivel, bármikor megszólíthatjuk Istent. Elmondhatjuk köszönetünket, kérhetünk tőle bocsánatot és bátran feltárhatjuk szívünk titkos kívánságát is.
Ezek után mindenkihez szól a kérdésem: ugye szoktunk imádkozni? Ugye nem csak itt, ebben a heti egy órában kulcsoljuk össze kezünket? Ugye élünk ezzel a drága lehetőséggel, hogy közvetlen, élő kapcsolatban lehetünk Istennel?
Imádkozom értetek, hogy előbb-utóbb mindannyian egyértelmű igennel tudjatok felelni erre a kérdésre! Ámen.

Szerető Istenünk! Köszönjük Neked, hogy bár nem látunk Téged, mégis beszélhetünk Veled, és elmondhatjuk mindazt, ami bennünk van. Köszönjünk, hogy Te meghallgatod őszinte imáinkat. Segíts minket, hogy még jobban megismerjük és még bátrabban használjuk a könyörgés csodás lehetőségét színed előtt. Ámen.