Prédikáció - Mennybemenetel

Jn. 14,1
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)

Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.