Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap

Filemon 1,4-16
Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban, mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned, és imádkozom azért, hogy a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak a megismerésére, amely Krisztusért van bennünk. A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem. Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai igénk a Bibliánk egy kevéssé ismert könyvéből, Pál Filemonhoz írott leveléből származik. Igen ritkán kerül elő egyházunkban ez a könyv a maga rövidsége és speciális tartalma miatt. Jellemző, hogy az elmúlt 50 évben mindössze 4 alkalommal került elő igehirdetési alapigeként ez a szakasz. A levél olyan rövid, hogy Bibliánkban nincs is hozzá külön fejezet számozás, és a benne lévő 25 vers mindössze egy szűk oldalt foglal el.
Érdekessége, hogy a levél nem egy gyülekezetnek és nem is egy gyülekezeti elöljárónak szól, mint azt már megszokhattuk Pál apostoltól, hanem egy családfőnek, aki még korábban Pál igehirdetésére tért meg.
„A levél megírására az adta az okot, hogy Filemont elhagyta, sőt meglopta egyik rabszolgája, a levelet vivő Onézimusz, aki később Pálhoz csatlakozott és keresztyén lett. Ennek érdekében fordul az apostol Filemonhoz és kéri őt, hogy fogadja vissza. Nagy dolog volt abban az időben ezt kérni. A papiruszokból tudjuk, milyen szigorúan büntették a rabszolgák szökését. Köröztették őket és ha megtalálták, megkorbácsolták és börtönbe vetették.”
„Pál apostolra jellemző, hogy leveleit hálaadással kezdi ― itt is ezt látjuk. Mert amikor eszébe jut Filemon, akkor eszébe jut mindaz, amit benne az evangélium által elvégzett Isten. Eszébe jut milyen jó irányt vett ennek az embernek az élete, mióta megtért.
Vajon ránk mennyire jellemző az, hogy ismerőseink ajkán hálaadás fakad Isten felé, ha megemlékeznek rólunk? Vajon láthatják életünkben Isten munkáját, amit evangéliuma végzett el bennünk? Van mit látniuk? Van látható hatása az életünkben annak, hogy keresztyének vagyunk?
És ha magunk gondolunk keresztyén ismerőseinkre, megtelik a mi szívünk és ajkunk is hálaadással Krisztus munkáját szemlélve ismerőseink életében?” Imádkozunk e Pálhoz hasonlóan azért, hogy a testvéreinkkel közös hitben felismerhessük egymásban a testvért? Hogy valóban, hit által, békesség legyen közösségeinkben, családunkban, a gyülekezetben.
Igen figyelemreméltó a következő versekben Pál ‘meggyőző módszere’. Először is hangot ad annak, hogy Filemont lelki atyaként parancs formájában is felszólíthatná az engedelmességre. Elég volna a tekintély-elv alapján eljárnia ― és Filemonnak egyetlen szava sem lehetne ellene, engedelmeskednie kellene. Pál mégis tudja, hogy a parancsnál van nagyobb meggyőzőerő ― ezért inkább ‘csak’ kér.
Mi úgy gondoljuk, hogy ez a gyengébb ráhatás ― ha már nincs módunk a kényszerítésre, hát legalább kérünk. Ám Pál azt is tudja, hogy amint Isten igéje sem ‘csak duma’, hanem élő és ható, hitet teremtő valóság, úgy azt is tudja, hogy egy keresztyén testvér esetén a Krisztusra emlékeztető, a hitbeli kötelességre utaló kérés is teremtő erővel rendelkezik.”
A kérés erejéről és hatalmáról jut eszembe a 2Kor. 5,20: „Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” Parancsra nagyon nehéz őszintén és tiszta szívvel tenni bármit is. Nem lehet parancsra szeretni, hinni, igazán megbocsátani vagy igazán bocsánatot kérni. Pál is hiába próbálkozna ezzel, Filemon legfeljebb duzzogva fogadná haza a visszatérő, vétkes szolgát. De így megnyílik előtte a lehetőség, hogy a kérésre reagálva belátása szerint döntsön, és hogy jól döntsön.
Ezzel megegyező Isten szeretete is felénk, aki nem kényszeríti ránk magát, nem fenyeget vagy zsarol bennünket, egyszerűen csak a lelkünkre beszél igéje által és kérlel minket, hogy rakjuk le bűneinket és fogadjuk el Krisztust, mint Megváltónkat. Nem parancsra, hanem a szeretetteljes kérlelésre önként válaszolva.
Az elején említettem, hogy a levélnek a rövidsége mellett másik sajátossága a speciális téma, a szökött de megtért rabszolga ügye. A rabszolgaság az ókori társadalomban és a 19. századig világszerte jelen volt. Sem Pál sem Jézus nem beszélt ennek a rendszernek az eltörléséről, a rabszolgák felszabadításáról, a társadalom gyökeres megváltoztatásáról. Ezt a tényt pedig sok istentagadó szívesen használja fel a keresztyén tanítás hitelessége ellen.
Sokszor elmondtuk már, hogy Jézus nem forradalmár volt. Ha politikai megváltó kívánt volna lenni, és tömegeket megnyerni a saját ügyének, akkor biztos kiállt volna a rabszolgák mellett, akik fellelkesülve és fellázadva minden bizonnyal Izrael királyává tették volna Őt.
Csak hogy Ő nem ilyen királyságra vágyott és nem ezt építette. Jézus nem palotákban, hanem az emberek bensőjében kívánt és kíván mind a mai napig uralkodó lenni. És a történelem be is bizonyította, hogy a Krisztus-hit kovásza aztán belülről kiindulva kelesztette meg a társadalmat. Elég, ha a Római Birodalmat vizsgáljuk meg, ahol a harcos és véres keresztyénüldözések után két évszázaddal épp a Krisztus-hitet tették meg államvallásnak.
Vagy a rabszolgaság történetét nézve például a 19. században, az akkori világ legerősebb államában, a Brit Birodalomban keresztyén indíttatású politikusok kitartó kampánya révén 1833-ban betiltották a rabszolga-kereskedelmet.


És ebben áll a lényeg: Jézus alapvetően nem az emberi társadalmak átalakítására hivatott. Viszont tanítása átalakítja az embereket, akik a bűnüket hátrahagyva, teljes szívükből, lelkükből, értelmükből és minden erejükből kezdik szeretni Istent és a felebarátjukat úgy, mint önmagukat. És ha egyre több ilyen ember alkotja majd a nagy egészet, a társadalmat, akkor állnak be a történelmi példákhoz hasonló változások.
A legfontosabb tehát továbbra is ez: hogy neked és nekem, hogy mindenkinek személyes kapcsolata legyen Istennel, Jézus Krisztus által, hogy az Ő gyermekeiként élhessünk ebben a világban. És ha így teszünk, akkor majd mi is jó kovász lehetünk az emberek és az egész társadalom számára „..hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.” /2Kor. 4,15/ Ámen

Imádság
Uram, ébreszd egyházadat és kezdd rajtam. Uram, építsd gyülekezetünket, és kezd velem. Uram, békességed örömhírét juttasd el mindenhová a Földön és kezdd nálam. Uram, gyújtsd meg szereteted tüzét minden szívben, és kezd bennem. Ámen.