2012. január 21., szombat

Prédikáció - Ökumenikus imahét, Súr

1Sám. 2,1
Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az ÚRban, visszaadta erőmet az ÚR. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. [Lk 1,46-55]
1Sám. 2,2
Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. [2Sám 22,32; Zsolt 18,32]
1Sám. 2,3
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1Sám. 2,4
A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.
1Sám. 2,5
A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
1Sám. 2,6
Az ÚR megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. [5Móz 32,39]
1Sám. 2,7
Az ÚR tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. [Zsolt 75,8]
1Sám. 2,8
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az ÚRéi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. [Zsolt 113,7-8]
1Sám. 2,9
Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. [Zsolt 33,16]
1Sám. 2,10
Összetörnek, akik az ÚRral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egyszer élt egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Hiába próbálkoztak a férjével éveken át, hiába sírt át éjszakákat, csak nem sikerült teherbe esnie. Már a családjából is elkezdték gúnyolni és lenézni emiatt, ami csak még tovább rontott a helyzetén. Csak a férje tartott ki mellette. Végső elkeseredésében aztán egy nap elment a templomba és ott sírva, teljesen összetörve imádkozott Istenhez. Olyan mélyen átélte fohászát, hogy a pap azt hitte, hogy ittas és magán kívül van. Pedig teljesen magánál volt, csak szívvel-lélekkel kérlelte Istent, hogy szánja meg. Még egy olyan fogadalmat is tett, hogy ha kaphat egy gyermeket, akkor majd az Úr szolgálatába fogja állítani. Szívből jövő imája nem maradt válasz nélkül, a család nagy örömére nemsokára kisfia született. Anyja nem felejtette el ígéretét és rövid idő múlva ismét elment a szentélybe, hogy odaszánja gyermekét az Úr szolgálatára.
Ez a történet akár ma is, közöttünk is lejátszódhatna. Ugyanúgy, ahogy néhány ezer évvel ezelőtt is lezajlott Izraelben. Az asszonyt akkor Annának, a gyermekét pedig Sámuelnek hívták. Felolvasott igénk pedig az ígéret beteljesülése után, a szívből felhangzó hálaéneket örökíti meg.
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentírásban olvasott történeteket régi szép mesékként kezeljük, amik lehet, hogy igazak, lehet, hogy valóban meg is történtek egyszer, de azok az idők elmúltak. Szép és látványos csodák, gyógyulások, imameghallgatások, Isten emberekhez közellévő szeretete, de mindez csupán emlék. Ma már más időket élünk, sokkal felvilágosultabb a világunk, és benne mi magunk is. Megvan a józan eszünk, valamicskét tanultunk is hozzá, a tudomány is napról napra fejlődik, valahogy csak megoldjuk a problémáinkat. Amit pedig ezekkel nem tudunk megoldani, az úgy is marad, abba jobb beletörődnünk.
Vajon miért akarjuk olyan gyakran Isten hatalmát és erejét a Szentírásba temetni? Miért gondoljuk azt, hogy ma már másképp működnek a dolgok? Lehet, hogy a környező világ valóban rengeteget változott a bibliai idők óta, viszont Istenünk ugyanaz maradt. Lehet, hogy a mi módszereink a problémamegoldásban sokat változtak, de Ő maga és módszerei azóta is változatlanok. Akár hisszük, akár nem.
Madách is úgy írta le Istent, az Ember tragédiájának elején, mint aki az idők kezdete után magára hagyta a világot: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen”. Sokszor talán mi is így indulunk neki az életnek: a világra jöttünk, kaptunk egy lehetőséget, és innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Innentől rajtunk áll, hogyan használjuk fel kapott éveinket. Megyünk a magunk feje után, amerre látunk. Vagy elindulunk például a szüleink által kitaposott ösvényen. Vagy olyan utakon, melyek épp megtetszenek, melyeken sokan mások is járnak, amelyek valami gyorsan elérhető, kellemes céllal kecsegtetnek. Mások is ezen járnak, nem lehet az olyan rossz. És elindulunk életünk útján, úgy érzésre, a saját ötleteink és értékrendszerünk mentén, valahová.
Keressük az életcélunkat. Elgondolkodtató eredménnyel szembesültem, mikor az internetes keresőbe beírtam ezt a fogalmat: életcél. Volt ott szó karrierről, önmegvalósításról, egészségről, sőt, külföldi utazási ajánlatokról is. Valóban rengeteg cél és lehetőség áll előttünk, de vajon el tudjuk-e érni ezeket, és egyáltalán jók-e ezek a célok, vagy csak elveszünk a rengeteg lehetőség között? Ahogy az ókori római filozófus, Seneca mondta: „ha az ember nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, nincs szél, mely jó lenne számára”. Sok ilyen esetet látunk, mikor emberek addig-addig válogatnak a rengeteg életcél közül, míg végleg cél tévesztve érkeznek el utolsó órájukhoz.
Előbb-utóbb szinte mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem tudom, merre menjek. Mint amikor egy idegen városban eltévedünk, és kérdezősködni kezdünk. Életünkben is elérkezik az a pont, amikor útmutatásra, útbaigazításra van szükségem. Hiszen már annyi utat kipróbáltam, és egy sem hozott megoldást.
Az igében szereplő édesanya, Anna is elérte ezt a pontot, mikor már végleg kétségbe esett, ahol már nem volt több ötlete, és senki emberfia nem tudott rajta segíteni. Ekkor kérte végre az Úr segítségét és útmutatását.

Hozzá hasonlóan a mi számunkra is nyitva áll a lehetőség, hogy útbaigazítást kérjünk életünkre nézve, ha úgy érezzük, eltévedtünk. Nem kell továbbra is öntudatosan menni az ismeretlen úton a magabiztosság álarca mögé bújva, hanem nyugodtan meg lehet állni és lehet kérdezni. „Uram, merre tovább? Eltévedtem, kérlek, mutasd meg a helyes irányt!”
Jézus nem véletlenül mondta magáról, hogy „én vagyok a Jó Pásztor” (János 10,11). Hiszen Ő jó útra vezet minket, ami egy jó cél felé visz. Ehhez viszont először el kell hagynunk régi utunkat. Le kell tenni mindazt, ami visszatart az új úttól, mindazt, ami téves cél, téves megvalósítás volt. Hagyjuk hátra bűneinket, melyek csak eltérítenek Jézus követésétől és annyi fájdalmat okoznak nekünk vagy épp másoknak. És a régi vargabetűk helyett egyenes utat kapunk. Nyíltan és őszintén járhatunk rajta mindenféle stiklik és szégyenkezés nélkül. Hiszen Isten megbocsát nekünk Krisztusért, és új kezdetet, új életet ad.
Ahogy tegnap is hallhattuk, ennek a hétnek az átformálás a témája. Nyílván nem egy divatos alakformálásról, hanem életünk formálásáról szól ez. Ahogyan Jézus teremető erejével újat alkot belőlünk vezetése által. Jól mutatja a különbséget Péter apostol is, mikor ezt mondja: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”.
Amikor már nem csak úgy bóklászunk, poroszkálunk életutunkon, hanem céltudatosan haladunk Isten tervében. Nap mint nap kérjük vezetését, és vesszük áldásait.
Ennek az életnek, ennek az új útnak pedig szerves része lehet a hálaadás az Úrnak. Az a szívből jövő öröm és dicséret, melyet Anna is megtapasztalhatott, mihelyst jó útra terelődött az élete. Ez nem csak egy régi mese, nem csak egy igen távoli történet. Hiszen valósággá lehet bármelyikünk életében.
Neked ki az útmutatód? Neked ki a pásztorod?

2012. január 17., kedd

Prédikáció - Ökumenikus imahét Pusztavám, Mór, Ácsteszér

Lk. 24,25
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.

A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.

Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.



Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...

Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).

Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.

Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"

Ámen.