2010. szeptember 19., vasárnap

Prédikáció Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon

Ám. 5,21
Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!
Ám. 5,22
Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból mutattok be!
Ám. 5,23
Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket!
Ám. 5,24
Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mit érzünk akkor, mikor egy szép ajándék, vagy egy gondosan megtervezett alkalom nem éri el a kívánt hatást? Mi van akkor, ha a megajándékozottnak nem tetszik a neki szánt meglepetés? Mi történik, ha az ünnepelt „gyűlöli és megveti” a neki szánt ünnepet, sőt azt egyenesen „ki nem állhatja”? Akkor nyilvánvaló, hogy valami nagy baj van! Rosszabb esetben botrányba fullad az egész, de legalábbis megsértődés és csalódás lesz a vége. Pedig a most felolvasott Igében pontosan ezt mondja nekünk az Isten: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!”.
            Akkor most mitévők legyünk? Itt van a kitakarított templom, az ünnepélyesen feldíszített oltár, a gyerekek kedves kis műsora, a szép ruhák és a kitisztított cipők és mind hiába? Alaposan és körültekintően megadjuk a módját az istentiszteletnek, és erre Isten, az ünnepelt így válaszol nekünk? Ha ez így van, legközelebb el sem jövök! – hangzik erre a teljesen jogos emberi reakció. Teljesen jogos reakció egy olyan embertől, aki igazából nem ismeri Istent, és nem is érti pontosan mit is akar tőle a Mindenható. Ezen felül pedig se ideje se kedve nincs hozzá, hogy ezen változtasson, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljön az Igével és az Ige szerzőjével. Mégis, most mindenkit arra bátorítok, hogy legyünk kicsit türelmesek, és tanulmányozzuk Igénket alaposabban a jobb megértés érdekében.
Az elmúlt heti igehirdetés alapigéje szintén Ámosz próféta könyvéből szólt, akkor már alaposan körüljártuk, hogy milyen helyzetben is szólt Isten embere. A nép gazdag rétegének éppen jól ment a sora, épp nem kellett semmilyen veszélytől sem tartania, éppen kényelemben és dőzsölésben élhettek. Csak ebben a túlzott biztonságérzetükben sok egyéb fontos dolog mellett Istenükről is elfelejtkeztek.
Na persze azért ebben a jóléti időszakban a templom nem zárt be, és minden ünnepséget és áldozatot ugyanúgy bemutattak, mint korábban, hiszen ez volt az évszázados szokás. Őseik is mind így csinálták, hát ők is tovább folytatták ezt a régi szép hagyományt. Csak egy valamiben nem követték felmenőiket: méghozzá a hitükben. A forma, a hagyomány, a külsőségek mind megmaradtak, csak éppen a szív nem volt már ugyanaz. Lehet, hogy bemutattak minden előírt áldozatot, elénekelték a szép énekeket és az imádságokat is mind elmondták, mindez mit sem ért az Úr számára, hiszen az ember lénye, a szíve és a lelke nem volt ott.
Bocsánat a hasonlatért, de olyan ez, mintha a templompadokban a gyülekezeti tagok helyett, élő emberek helyett csak videokamerák lennének. A gép hall és lát mindent, észleli a történéseket, észreveszi a hibákat, csak éppen teljesen lélek nélkül van jelen. Ugyanilyen az  ember, amikor lélektelenül vesz részt egy ünnepi alkalmon, vagy istentiszteleten. Végigüli, végighallgatja, esetleg énekel és együtt mondja a hitvallást és a Miatyánkot is, de belül valahol egészen máshol jár. Nem a figyelem elkalandozásáról beszélek, az mindenkivel megeshet. Hanem amikor mindaz, ami itt történik teljesen kívül marad az életemen, amikor az agyamat és a szívemet teljesen elzárom az Isten Szentlelkétől.
Olyan ez, mikor átadom az ajándékot mosolyogva, de közben azt számolgatom, hogy ez milyen sokba került, és lehet hogy túlzás volt. Amikor azt mondom, hogy nincs veled semmi bajom, pedig belül igazából haragszom, és vitatkoznék veled, és tessék tőlem bocsánatot kérni! Amikor azt mondom, szeretlek, pedig valójában már teljesen elegem van belőled, és csak egy újabb veszekedést akarok elkerülni.
Emberek elé még úgy ahogy ki lehet állni ilyen konfliktuskerülő és kényelmes, de valójában csak megjátszott és hazug magatartással, de Isten előtt ez mit sem ér. A szívek vizsgálóját nem hatja meg a lélektelen ünnepség. Túl lát a külsőségeken és ismeri legbensőbb világunkat.
Nyilvánvaló tehát, hogy nem az istentisztelettel van gond, nem a templom állapota, vagy az énekek, esetleg a ruházatunk zavarja az Istent. Ezekből emberileg próbáljuk a legtöbbet kihozni, hogy méltó körülmények között szóljon az Isten dicséret és az Ige szava, de az Úr szempontjából alapvetően ezek másodlagosak. Hány és hány ünnepi alkalmat tartanak az ország hatalmas bazilikáiban, gazdag családok fényűző esküvőket és keresztelőket, de félek, hogy a pompa, a dísz és a rengeteg elköltött pénz mögött csak üresség van. Színfalak lélek nélkül. Ami igazán számít az Úr előtt, az a gyülekezet tagjainak szíve. Minden jelenlévőé személy szerint. A gyermekeké, a felnőtteké, az időseké. Presbitereké és a lelkészé is.
Milyen szívvel vagy ma itt Testvérem? Eljöttél, mert a tanár néni azt mondta, mert verset kellett mondani? Eljöttél, mert ez egy szép régi szokás, és karácsonyig biztos nem jössz újra? Eljöttél, mert szerepel hát a gyerek, de gondolatban már rég az ebédet főzöd és a délutánon jár az eszed? Vagy eljöttél, hogy az Élő Istennel találkozz, és részt vegyél teljes szívvel az istentiszteleten? Ez nem emberi kérdés. Ezt nem a lelkész kérdezi a hívektől, hanem az Úristen kérdezi mindannyiunktól. Tőled és Tőlem személyesen.
Lám, mennyire fontos az igaz istentisztelet az Úrnak! És nyilvánvalóan nem magáért, hogy Őt helyesen ünnepeljük, hanem miértünk. Hiszen lássuk be, nem Istennek teszünk jót azzal, ha itt vagyunk. Nem neki teszünk szívességet, hanem a magunk lelkének találhatunk itt békét és megnyugvást. Eljövünk terheinkkel, bűneinkkel, kérdéseinkkel, és az Úr szeretne ezekkel foglalkozni. Megkönnyíteni terhünket, megbocsátani bűneinket, felelni kérdéseinkre. Ezért fontos neki minden egyes ilyen ünnep: nem a maga méltósága miatt, hanem a mi javunkért, hogy az Isten és az ember közti kapcsolat valóban létrejöhessen minden egyes alkalmon.
Haragosnak tűnő szavaival inteni, formálni és újítani akar, hogy a konokságunk, a lélektelen istentiszteletünk ne legyen többé gátja a Krisztussal való felhőtlen kapcsolatunknak. Ő a maga részéről már mindent megtett értünk, mint ahogy az evangéliumi szakaszban is olvastuk: még a halál hatalmát is legyőzte értünk. Ebben a csodatételben a földi halált, az egész emberiség számára pedig az örök halált.
Az utolsó akadály számára már csak a mi konok kérlelhetetlenségünk, amivel ellen állunk az Úrnak. Épp ezért hangzik így igénk utolsó verse: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” A lelki szárazság helyett, mely ott van sokak szívében bővizű, életadó patakra van szükség. Arra az Élő Vízre, ami elől mindezidáig védekeztünk hitetlenséggel, önfejűséggel, haraggal vagy éppen csak közönnyel.
  Bontsuk hát le ezeket a gátakat magunkban, hogy végre beáradhasson az életünkbe az élő Krisztus, hadd mosson át minket az ő bűnbocsátó, életadó kegyelme, h őszintén és benne élve vehessünk részt mind a templomi istentiszteleten, mind az élet mindennapos istentiszteletén egyaránt. Ámen.


Szeptemberi tanévkezdés és hálaadás

Felemelő és megható alkalmon lehetünk együtt 2010. szeptember 19-én a súri evangélikus templomban. A szokásos vasárnapi ünnepet két dolog tette még emlékezetesebbé: egyrészt ezen a napon tartottuk a hittanos tanévnyitót, másrészt pedig a gyülekezet elbúcsúztatta korábbi lelkészeit, Szarka Isvtán esperes urat és Szarka Éva lelkészasszonyt.
            A hittanosok igeolvasással, ifjúsági énekekkel és apró versekkel örvendeztették meg a gyülekezetet, majd utána mindannyian az oltárhoz térdelve Isten áldásában részesültek. A búcsúztatóban szintén résztvettek a fiatalok verssel és köszöntő énekkel, majd a gyülekezet nevében Molnár István felügyelő és Csapó Mihályné Maris néni mondták el szívhez szóló szavaikat.
            Ezen a vasárnapon Nagy Gábor, súri evangélikus lelkész hirdette Isten Igéjét Ámosz próféta szavai alapján.