„Átkarolva szent keresztfádat
Bánat tölti el szívemet.
Ó, mert tudom, ha lelkem fáradt,
Nyugalmat csak nála lelek.
Te vagy az irgalom egyedül,
ki a bűnbánón megkönyörül,
Én Uram Jézus.”
/Evangélikus Énekeskönyv 207. ének 2. versszaka/
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A fenti ének sorai a golgotai jelenetet juttatják eszembe. De nem úgy, mint ahogy a Bibliában olvassuk, nem úgy hogy azok a korabeli emberek állnak ott, hanem jelen időben, úgy, hogy nem ők, hanem én, mi állunk ott. A mai golgotai kereszt tövében.
Érthetetlen ez a szenvedés és kínhalál. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Próbálták már szépirodalmi művekben leírni, hogy mi történt ott. Próbálták orvosilag levezetni az események sorát, sokan filmeken jelenítik meg ezt a szenvedést, de ezek csak külső megközelítések, a felszínt mutatják be.
Ahhoz, hogy valóban megérezzük az események súlyát, úgy vélem, hittel, szívben kell átélni ezeket az eseményeket. Úgy vélem ez nem megy akarattal, nem megy erővel, hanem sokkal inkább a hívő életünk előre meg nem tervezhető helyzetei juttathatnak ilyen közel az Úr Jézushoz.
A fenti énekben is a keserű, megfáradt lélek roskad le Ura keresztjéhez. Megfáradt és keserű lélek, ó de sokszor tapasztalni ezt! Az élet csapásai, elrontott döntéseink, a bűnök borzalmas gyümölcsei ezek. Az életet megrontó ördögi hatalom és a végesség garázdálkodása Istentől kapott életünkben.
És olyan sokan nem is tudják igazán mi a baj, nem is tudják, hol keressék lelkük orvosságát. Keresik munkában, italban, kapcsolatokban, közönyösségben, de nincsen sehol. És olyan sokan vesznek el saját kilátástalanságuk vak sötétjében. És aki így távozik az élők sorából, azon bizony kárba vész Krisztus kereszthalála.
Hiszen az Ő keresztje, az Ő szenvedése és halála egyedül értünk történt, nekünk készített drága ajándék. Luther Márton ezt írja: „Érettünk szenved. Szenvedése tehát nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát és Isten gyermekei lettünk.”
Így van, Krisztus ezt értünk tette, értünk vállalta. Nem volt kiszolgáltatva az eseményeknek, nem győzedelmeskedett rajta a gonosz, nem veszítette el a csatát, hanem éppen hogy Ő diadalmaskodott. Hiszen ezzel a szörnyű szenvedéssel a mi szenvedésünket vállalta magára. Ezzel a kegyetlen halállal a mi örök halálunkat hordozta el. Mennyei Atyánk az Ő áldozatára tekint, és ezért tőlünk már nem vár áldozatot. Amit tőlünk vár, hogy letegyük bűneinket, higgyünk az ő nevében, és éljünk ebben a hitben.
Ehhez kapcsolódóan szintén reformátorunk írja, hogy az ember természetéből fakadóan sokszor felcseréli a dolgokat. Amikor örülnünk kéne, akkor sírunk, és mikor sírnunk kéne, akkor örülünk. „Mikor bűneink miatt sírnunk kellene – nevetünk, amikor pedig szívből ujjonganunk kellene, hogy Krisztus értünk meghalt, s nékünk örök életet szerzett – akkor sírunk.”
Bizony a keresztfához való járulásunk, Krisztushoz való tartozásunk változással fog járni az életünkben, ugyanis helyére kerülnek a dolgok. Krisztus közelében ugyanis a bűnökről kiderülnek, hogy bűnök és nem nevetség tárgyai. A rossz dolgokat nem látjuk többé jónak, nem takargatjuk többé, nem tagadjuk le, nem hencegünk velük. Helyre kerülhet az értékrendünk és végre jó útra, keskeny útra térhetünk.
Megrázó volt hallgatni egyszer kábítószeres fiatalok megtérésének, testi-lelki tisztulásuknak történetét. Elmondták, hogy ami korábban jó bulinak, és kellemesnek tűnt, az később rabságba döntötte őket, és az életük, egészségük is romokban hevert már. Amikor már sikeresen a gödör aljára csúsztak, akkor találkozhattak az Úrral, és kezdhettek vele egy új és tiszta életet.
Bár talán közöttünk nincs egyetlen kábítószerfüggő sem, de mégis, ilyen káros szenvedély nélkül is elérhetjük lelki-szellemi értelemben a gödör alját. Hiszen abba lecsúszni nagyon könnyű. Viszont kimászni, kikászálódni onnan már sokkal nehezebb. És ebben nyújt segítséget nekünk az Úr Jézus, hogy hagyjuk hátra azt a sötét vermet, ami eddig körülvett, ami nem vezetett sehova, kapaszkodjunk bele felénk nyújtott karjába, és engedjük, hogy felemeljen kegyelmes szeretete.
Ha így tudjuk Őt követni, akkor a megváltás már ránk is érvényes, akkor már nem kell keresni életünkben a különböző istenpótlékokat, a boldogság hamis forrásait, hiszen Isten az életünkben képes betölteni minden hiányt. Benne teljesedhet ki az az életünk, amit az Úr elképzelt nekünk, és amire már a teremtés hajnalán azt mondta, hogy íme, igen jó. Bizony. Krisztus gyermekeiként jó lehet az életünk!
Persze keresztyénekként sem kerülünk ki a világból, sajnos a hívő ember életében is előfordulnak viszontagságok, csapások és fájdalmak. De olyan jó, hogy az Ő követésében már van hova menekülnünk bánatunkkal, van menedékünk és kapaszkodónk. Ez a kapaszkodó, pedig, ahogy énekünk szövege is írja, Krisztus keresztje lehet. Az a hit és biztos tudat lehet a menedékünk, hogy Krisztus ennyire szeretett bennünket, ennyire szeretett engem is, hogy meghalt értem. Amikor még nem is tudtam róla, amikor nem is ismertem őt, nem is kértem tőle ezt. Ő már akkor megkönyörült, ő már akkor megváltott engem. Ez a hűséges, gondviselő szeretet pedig átsegíthet a legsötétebb időkön is, a halál árnyékának völgyén is.
Felkeltette az érdeklődésemet ennek az éneknek a szerzője, Pusztay József. Életrajzából kiderül, hogy a múlt század elején, az 1900. évben született, és az ország dél-keleti szegletében, egy Orosháza melletti kis faluban, Gádoroson szolgált evangélikus lelkészként. Gyülekezeti munkája mellett részt vett a közéletben is, művelt, tájékozott ember volt, több egyházi éneket is írt. A fenti éneke 1937-ben jelent meg először a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvben.
A sorokba és rímekbe szedett bizonyságtétel azonban nem csak holt betű volt számára, hanem életével is hirdette mindezt. A kis falusi gyülekezetben 13 évig élt és dolgozott, hogy az eklézsiát elfogadható állapotba hozza, mind dologi, mind lelki téren. Áldozatos szolgálatának csak az 1944 októberében előretörő szovjet csapatok vetettek véget. Megalkuvást nem ismerő, hitvalló egyházi személyként menekülnie kellett családjával együtt.
Pár hónap múlva végül mégis letartóztatták feleségével együtt és az Andrássy út 60.-ba vitték. Vallatások és kínzások után fogházba kerültek, ahol Pusztay József 1945. május 26-án meghalt. Ilyen üldöztetések és szenvedések alatt is megmaradt Krisztus hű tanítványának, aki ott volt vele élete minden viharában. Igazán tudta mit jelent fáradt lélekkel az Úrhoz hanyatlani, és tőle erőt kérni, erőt venni a folytatáshoz.
Krisztus eme győztes katonájának élete is példa lehet számunkra. Bár minket nem üldöz semmilyen politikai rendőrség hitünk miatt, de a minket körülvevő világ, a benne lévő kísértések és nyomorúságok minket is hasonlóképpen űznek, próbálnak utolérni és alaposan meggyötörni.
Ezek elől lehet menedékünk a kereszt. Ezektől védhet meg minket az Isten, aki erős várunk. Így lehet teljes biztonságunk életünk alakulása felől. Ne feledjük, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, ha támaszra van szükségünk, ha bűnbocsánatra vágyunk, vagy éppen csak egy jó szóra szomjazunk, mindig jöhetünk Krisztushoz és az Ő keresztjéhez. Ámen.