2012. június 24., vasárnap

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap

Lk. 15,20
(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.
Lk. 15,28
Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.

Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai vasárnapon a tékozló fiú jól ismert története a kijelölt igeszakaszunk. Nem kívántam az egész történetet felolvasni, hisz igen hosszú, és úgy gondolom, hogy a legtöbben jól ismerik. Csak nagyvonalakban szeretném összefoglalni. Jézus mondta ezt a példázatot, ahol egy apának volt két fia. A fiatalabbik fiú már igen szűknek érezte az otthoni kereteket, ezért kikérte atyától a majdani örökségét, és elment messzi idegenbe, ahol dorbézolással és mulatozással hamar elverte a hirtelen jött vagyont. Elszegényedett és koldusbotra jutott, és már a disznók vályújából is szívesen evett volna egy keveset, mikor megérett benne a gondolat, hogy visszatér az atyai házba, bocsánatot kér tőle, és beáll a szolgálók közé. Így is tett, de mikor hazaért, apja végtelen szeretetével találkozott. Ekkor hangzik el az első idézett ige: „(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Olyan nagy volt az öröm, hogy hazatért a fiú, hogy ünnepi lakomát rendeztek.
Az idősebbik fiú, aki mindvégig otthon volt, a nagy lakomát irigy szemmel nézte, és nem tartott az ünneplőkkel. Ekkor olvassuk a második kiemelt igét: Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Az apa fő indoka ez volt az ünneplésre: „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Dióhéjban így szól a történet.
A történetből kiemelt két ige az atya tetteiről szól. Bár a történet címe a fiúról szól, mégsem ő a főszereplő, nem is az idősebbik fiú, hanem a határtalan szeretetű Atya. Mindehhez tudni kell, hogy ez a történet nem egy elbeszélés, hanem Jézus példázata, aki ezzel a képes beszéddel Istent mutatja be a számunkra. Tehát a történet lényegében a mi Mennyei Atyánkról és az Ő szeretetéről tanít, melyet gyermekeivel való viszonyában ismerünk meg legjobban.
Első hallásra hajlamosak vagyunk szembeállítani a két fiút, jó és rossz példaként, hűtlenként és hűségesként, de ha jobban megvizsgáljuk, igazából mindkét gyermek problémás volt.
A fiatalabbik esetében teljesen nyilvánvaló a probléma. Telhetetlen, türelmetlen és élhetetlen volt. Képtelen volt megelégedni a jelennel és minden nap a holnapra vágyott. Sietette volna az időt, az éveket. Szeretett volna már mentes lenni a szülői ház szabályai és az ottani munka alól, és helyette élvezni akarta az életet szabadon és gazdagon. Mennyire maiak ezek a vágyak. Amikor már a fiatalok tizenévesen szeretnének kiszakadni otthonról, hátrahagyni a családi kötöttségeket, az iskolát és csak szabadnak és gondtalannak lenni. Amikor a felnőttek nem tudják kivárni a holnapot, és már előre elköltik azt a pénzt, amit még meg sem kerestek, mert ma kell az a TV, ma kell az autó, ma akarok új házat venni. Sok esetben nem a szükség, hanem az olthatatlan vágy dominál ilyenkor.
És csak eltékozoljuk mindenünket. Időt, energiát, érzéseket, kapcsolatokat, embereket. Mert mindig valami többre, jobbra, másra vágyunk. Ebben a rohanásban pedig nagyon hamar elmarad az Isten. Kikérjük az áldást, aztán zsebre vágva a jussunkat, megyünk messzi idegenbe, hátrahagyva az Atyai Házat.
Hány felnőtt, megfáradt, idősödő ember mesélt már arról, hogy gyermekkorában még járt hittanra, templomba, és hogy milyen jó is volt az. Sajnos legtöbbször az ilyen nosztalgiázásnak csak egy legyintés a vége: De ez már régen volt! Ilyenkor hajlamosak vagyunk nem csak az elmúlt éveket, de Isten szeretetét is múlt időbe száműzni. Pedig az Atya azóta is ott áll az a kapuban, és várja haza tékozló gyermekét. Minket talán a hosszú időn át emésztő harag tartana csak ott a kapuban. Mikor jön már haza ez a büdös kölök? Kerüljön csak a szemem elé, menten elzavarom.
De a Mennyei Édesapánk nem így vár bennünket. Őt nem a harag, hanem a féltő és kitartó szeretet tartja kinn a kapuban. Ő nem a régi sérelmeket zúdítja a fejünkre, mikor mi az élettől megfáradva, fáradtan és bűnösen, mindent megbánva végre hazatérünk hozzá. Helyette a hatalmas és érthetetlen szeretete ömlik ránk. A visszatérő gyermek megtűrt szolgaságra számít csak, de helyette boldog ünneplés várja. Így szeret és így vár minket is vissza a mi Istenünk az Ő közelébe. Kinn áll a kapuban, és várja, mikor keresed fel, mikor szólítod meg, mikor fordulsz ismét hozzá. Hiszen, ha jössz, és kéred, Ő megbocsát minden vétket és Isten gyermekeként új életed kezdődhet. Még akkor is, ha már mindent eltékozoltál.
Így néz ki tehát az első fiú helyzete, aki elveszett, de megtaláltatott. De gondolkodjunk egy kicsit a bátyjáról is, hiszen azt mondtam, mindketten problémásak voltak.
Első ránézésre példakép lehetne az idősebb fiú, hiszen ő hűséges Atyjához, engedelmeskedik neki mindenben, tiszteli őt. Ám valójában ő is tékozol. Tiszteli ugyan Atyját, de a jelek szerint nem szereti. És épp ezért valójában nem is tiszteli, nem is engedelmeskedik neki. Hiszen akkor azt kellene tennie, mint Atyjának: örülni a hazatért öccsének! Öccse elment, és eltékozolta egész vagyonát. Ez az idősebb fiú azonban eltékozolta egész életét! Most derül ki, hogy milyen lélek is bújik meg benne. Szorgalmas volt, tette a dolgát, izzadsággal fáradozott a családi gazdaságban. Mindent megtett, hogy jó előmenetele legyen. Ő az elsőszülött, a legfőbb örökös mégis csak sajnálja a kisebbtől, hogy a rá eső egyharmad vagyont megkapta.
Milyen nagy átok is gyakran az örökség! Nemcsak a példázatban tapasztalható meg, hanem bizony a magunk életében is, miként teszi ellenséggé a család tagjait! Itt a báty félti az öcstől a kisebb részt, máshol talán fordítva ― a lényeg, hogy halálosan össze tudnak veszni a rokonok a koncon, amit az elhunyt hagyott hátra. Méricskélik, ki mit kapott, kinek a nagyobb szelet, kinek a kisebb. Ki kapott annyit, mint amennyi jár neki, ki annál többet vagy kevesebbet. És megy a furkálás, gyűlölködés, pereskedés ― végeláthatatlanul.
Tékozol hát ez az idősebb fiú is, mert csak az érdemek, jutalmak, megdolgozott jussok jutnak eszébe. Szolgalelkűség, titkolt törtetés, és végső soron a gőg motiválja. Ezért egész életét eltékozolta ebben a karrierizmusban, ahogyan igyekezett előbbre és előbbre törtetni a családi ranglétrán. E keserűség szólal meg panaszában, hogy még egy kecskegidácskát se vághatott le barátaival, nemhogy egy egész hízott borjút, amit tékozló öccse kapott! Nem is panasz ez már, hanem sokkal inkább vád. Szeretetlenséggel vádolja az apját vele szemben, és igazságtalansággal a fiatalabbal való bánásmódjában.
Ez a fiú is rólunk árulkodik. Akik talán ott vagyunk az Atyai ház közelében, Isten vonzásterében, de mégsincs helyén a szívünk. Igyekszünk gürcölni és megdolgozni az áldásért, az üdvösségünkért. Igyekszünk másokat lekörözve még többet tenni, csak hogy nagyobb dicsőségünk legyen az emberek és Isten előtt. Hivatkozunk a hitben eltöltött hűséges évtizedekre, a sok meghozott áldozatra az egyház érdekében, de Krisztust és a megváltást valahol szem elől tévesztettük. Féltékeny szemmel nézünk azokra, akik hirtelen felindulásból, nagy buzgón, odaadó, buzgó, új hittel csöppennek bele a gyülekezeti közösség életébe, és magunkat többnek gondoljuk náluk. Pedig lehet, hogy az évek, évtizedek alatt már rég belefásultunk a régi, hagyománnyá silányult vallásgyakorlatunkba, és csak a megszokás vezet. Valahogy így néz ki az idősebb fiú helyzetében lenni: bár ott vagyunk az Atyai házban, mégis távol vagyunk az Atyától.
De Mennyei Atyánk nem marad rest, és kimegy a duzzogó idősebb fiúhoz is, és kérleli, a szívére beszél. Eszébe sem jut, hogy kárhoztassa fiát az önzősége, a törtetése és a szívtelensége miatt. Fáj neki, de mégsem vádolja. A hibáival való szembesítés helyett saját szeretetével halmozza el. Ott hagyja érte a díszes ünnepséget, és maga megy el hozzá, hogy kérlelje, jöjjön Ő is együtt örülni, együtt ünnepelni.
Ebben a történetben magas szinten megy a pazarlás. Az egyik fiú a vagyont, a másik a fél életét pocsékolja el. De a legnagyobb tékozló a történetben mégis az Atya, aki mindkét, hibákkal és bűnökkel teljes gyermekét egyaránt szereti, és pazarolja rájuk szeretetét.
Bizony, testvérek, ilyen a mi Mennyei Jó Atyánk! Végtelen szeretetét szórja elénk, méltatlan és érthetetlen módon. Nem röstell kinn állni a kapuban, hogy a semmirekellőt hazavárja és átölhesse. Nem hagyja gyermekét magára, amikor saját szeretetlensége választja el a mennyei örömtől. Szól hozzánk, hívogat minket, küzd értünk. Egészen odáig menően megalázkodott, hogy Jézus Krisztusban maga jött el közénk. Hátrahagyta a Mennyei dicsőséget, és személyesen keresett fel bennünket, a magunk bűnei közepette. Jézus vállalta a földi létet, a kínokat és végül a halált is, csak hogy hazavezessen és hazaszeressen minket az Atyai házba. Még ez az ár sem volt neki túl drága miértünk.
Mindezt pedig azért teszi, és azért érkezik hozzánk ma is, és beszél a szívünkre, hogy megossza velünk a mennyei örömöt. Azt az üdvösséget, ami Isten gyermekeiként mindenkinek járna, ha nem fordítanánk neki hátat.
Testvérem, Jézus Krisztus Neked is helyett készített az Atyai Házban, a mennyei ünnepen. Csatangolsz még továbbra is céltalanul? Folytatod a keserű, szeretetlenségből fakadó mérgelődést? Vagy végre elfogadod Isten megalázkodó könyörgését, mellyel haza hív, hogy végre megtérő gyermekeként a keblére ölelhessen? Ámen

Tékozló Mennyei Atyánk! Szereteted kincsestára kiapadhatatlan! Köszönjük, hogy mérték nélkül pazarolod ránk kegyelemedet, és nem hagysz minket elveszett és Tőled elválasztott állapotunkban. Kérünk, oldd fel szívünk bilincsét, formálj át szavaddal, téríts meg, és vonj közel magadhoz, hogy mi is ott lehessünk Atyai Házadban! Ámen.