Ézsaiás 54,7-10
"Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó URad.
Mert úgy teszek, mint Nóé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő URad."
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Milyen rövidke idő egy szempillantás? Mégis mennyi minden történhet ennyi idő alatt! Egy szempillantás alatt lehet szerelembe esni, meghozni döntéseket, vagy épp nagy felismeréseket tenni. Más esetben, mikor szülőként vagy nagyszülőként épp csak egy pillanatra nem figyelünk oda az önfeledten játszadozó gyermekre, hamar megtörténik a baj, és már csak a felszakadó sírás hangjára érünk oda.
Szemfüles kutatók megállapították, hogy egy szempillantás ideje nagyjából 6 század másodperc. Ilyen röpke az a pillanat, amíg nem figyelünk oda a körülöttünk lévő világra, amíg lehunyjuk a szemünket, majd újra felnyitjuk. Milyen aprócska, elenyésző idő ez mondjuk egy nap 24 órájához képest, vagy egész életünkhöz képest!
Isten arról beszél Ézsaiás könyvében, hogy „egy rövid szempillantásra elhagytalak”. Azt hiszem ebből a félmondatból leginkább az utolsó szó az, ami legjobban megüti a fülünket: elhagytalak. Isten elhagyott? Hát hogy történhetett meg mindez? A szerető, teremtő Isten, hogy tehet ilyet? Ez botrányos. Most igazán csalódtam benne.
Talán nehezebben vesszük észre a mondatban az időhatározót, hogy ez az elhagyatott állapot csak egy rövid ideig tartott. Ha belegondolunk, hogy az Úr egész életünkben velünk van, sőt öröktől fogva gondja van és gondja lesz ránk, akkor rájövünk, hogy valóban milyen elenyésző is az a bizonyos „rövid szempillantásnyi” idő.
Különben érdekes ez az elhagyottság miatti felháborodás tőlünk, bűnös emberektől, akik oly sokszor nyögünk Isten nehezen cipelt igájától. Akik oly gyakran szeretnénk kibújni a szent élet és a szeretet kettős parancsának jármából. Egy kicsit szabadabban, lelkiismeret-furdalás nélkül élni. Akár csak egy napot korlátok és 10 parancsolat nélkül élni. Azt hiszem sokunk fejében megfordultak már ilyen gondolatok.
Aztán adódnak olyan helyzetek, mikor Isten meghallgatja ezeket a ki nem mondott imákat, és ha annyira vágyunk rá, magunkra hagy egy időre. Akkor menj saját utadon, és élj, ahogy gondolod. Persze nem vet el magától, és nem kerül hallótávolságon kívül. De mindenkinek megadja a lehetőséget nélküle élni. Veszélyes ez a szabadságjog, sokan nem is tudnak vele jól élni, és tékozló gyermekként már soha nem találják meg az atyai házba visszavezető utat.
Sokan életük nehéz, megrendítő szakaszaiban is úgy gondolkodnak, hogy elhagyta őket az Isten. Amikor betegség, gyász, a megélhetés nehézségei vagy más kétségbeejtő események szakadnak ránk elemi erővel, könnyen jutunk arra az álláspontra, hogy elfordult tőlünk az Isten, vagy talán nem is létezik. Nem egy ember hitét törték már derékba az élet ilyen viszontagságai.
De vajon az, hogy véget értek a jó napok, vajon az, hogy megpróbáltatások közé vagy épp a halál árnyékának völgyébe jutottunk, feltétlenül azt jelenti, hogy elhagyott az Isten? Ha már nem áld és nem kedveskedik, akkor már bizonyosan nem is törődik velünk az Isten?
Eszembe jut ezen a ponton az Ószövetség egyik legjobban megpróbált alakja, Jób, aki a veszteségei hallatán, a legnagyobb sokk idején is ezt tudta mondani: „az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”! Tudta, hogy még mindig vele van az Isten és bár szörnyen fájt neki minden veszteség, mégis tudta, hogy nincs egyedül fájdalmában.
Eszembe jut Dániel esete is, akit hite miatt éjszaka az oroszlánok vermébe dobtak, hogy ott érje el a vég. De ő nem esett kétségbe, mert tudta, hogy bárhogy alakuljon is a sorsa, vele van az Isten. Végül aztán eljött a hajnal, nem történt semmi baja, és épségben emelték ki onnan.
Az Úristen ezekben az elkeserítő, szívszorító helyzetekben is velünk van, és nem marad el tőlünk. Ilyenkor is jól hallja imádságainkat, látja bizonytalanságainkat, és velünk van, mikor az aggódás erőt vesz rajtunk.
Viszont egy dolgot érdemes tisztázni: Istennek ez a jelenléte életünkben nem magától értetődő vagy elvárható. Nem kérhetjük ezt rajta számon. Hiszen vizsgáljuk csak meg szívünket: nap mint nap vétkezünk, és szomorítjuk meg újra és újra Teremtőnket. Lehet, hogy ezek legtöbbje csak aprónak, elenyészőnek tűnik, de mégiscsak elválasztanak Istentől. Ahogy az előbb tárgyaltuk: egy szempillantás is milyen röpke kis ideig tart, szinte észre sem vesszük, de gondolnánk, hogy egy nap alatt, több mint 35 ezer is összegyűlik belőle?
Ugyanígy van a vétkeinkkel is, melyek sokszor ugyanígy észrevétlenül összegyűlnek életünkben. Az Úristen pedig nem lehet közösségben a bűnnel.
Noé idejében is így volt. Azt írja a Biblia, hogy a gonoszság elhatalmasodott a földön (1Móz 6,5). Biztos ez az állapot is csak valami „kis” bűnnel kezdődött, majd egyre gyűltek és gyűltek. Végül ezt a gonoszságot már nem tűrhette tovább az Úr, és kemény kézzel rendet tett a világban, hogy a gonoszság helyett ismét az igazság uralkodjék.
Az özönvíz történetéről olvasva beláthatjuk, hogy a bűn nem játék. Nem lehet következmények nélkül halmozni és bűnbocsánat nélkül élni a végsőkig. Egyszer majd szembesülnünk kell tetteink, életünk következményeivel, legkésőbb majd Isten színe előtt.
De tudjuk jól, hogy Noé után sem lett jobbá az emberiség, és újra csak elhatalmasodott a földön a bűn és a hitetlenség. De Isten megesküdött, hogy többé nem pusztítja el a bűneivel együtt a bűnös embert is. Valamit viszont ki kellett találni erre az áldatlan állapotra. Próbálta jó szóval, választott emberei által, a körülmények alakulásával, de semmi nem volt elég hatásos. Végül tudjuk jól, hogy mi lett az egyedüli, hatásos megoldás. A Zsidó levél első verseiben így olvasunk erről: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk”.
Az Atya végső megoldásként tehát a saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el, azért legyőzze a bennünk munkálkodó bűnöket és kísértéseket, hogy megtérjünk gonoszságunkból és valóban tiszták és szentek legyünk általa. Nem magunktól, hanem Jézus Krisztus váltsága által, aki önmagát adta értünk, váltságunkért.
A golgotai keresztfán volt egy felirat, melyet Poncius Pilátus írt rá: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ha maga az Isten készítette volna a feliratot, akár a felolvasott igénk egyik versét írhatta volna rá: „Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Noé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé.”.
Jézus halálának és feltámadásának tehát többek között ez az üzenete: Isten Jézusért már nem haragszik ránk! Ha Jézusban már megbántuk és letettük minden vétkünket, ha elfogadtuk a Megváltás ajándékát, akkor már nincs miért félni Istentől, hiszen Ő Jó Atyaként várja magához megfáradt, hazavágyó gyermekeit.
Sőt nem csak magához fogad, hanem ezen felül örök hűségéről is biztosít minket. Emberi kapcsolatainkban talán sokszor félünk, vagy épp szenvedünk a hűtlenségtől, de az Úr tűzön-vízen át ragaszkodik az övéihez. Ebben a kapcsolatban legfeljebb mi válhatunk hűtlenné, ő sosem.
Velünk volt és velünk lesz minden időben. Akkor is, amikor az áldások, a jó napok köszöntenek ránk, és akkor is, mikor a „nem szeretem” idők jönnek. Még egy hatalmas hegy is hamarabb eltűnik a föld színéről, mintsem hogy Isten elhagyjon minket.
Merjünk hát bátran hozzá megtérni, vagy épp visszatérni. Bízzuk rá bátran életünket, terheinket és kérdéseinket. Mert Ő egy hatalmas, csodás, szerető Úr, aki nem hagyja magára az övéit.
Múlt héten Jeremiás próféta szavain keresztül szólt hozzánk Isten igéje. Ma is az ő gondolataival szeretném befejezni: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” JSir. 3,22-26. Ámen
Imádság
Urunk, Istenünk! Köszönjük mérhetetlen hűségedet, hogy ennyire ragaszkodsz hozzánk. Nem tudjuk felfogni nagy szeretetedet. Segíts minket, hogy soha ne akarjunk nélküled élni, hanem mi is ragaszkodhassunk hozzád életünk minden pillanatában, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.
Az Istenben való bizalom, a benne található békesség gondolata nyomán egy kikötő képe jutott eszembe. Egy olyan nyugodt kikötőé, ahol a nyílt vízről, a hullámok és a széllökések elől menedéket lehet keresni. Amikor már elfáradt a legénység, amikor már fogytán vannak a készletek, amikor pihenőre, megállásra van szükség, a dokk felé kell kormányozni a hajót, és ott vár a pihenés és a feltöltődés.