2010. december 12., vasárnap

Prédikáció - Ádvent 3. vasárnap

5Móz. 5,6
Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. 5Móz. 5,7
Ne legyen más istened rajtam kívül!
5Móz. 5,8
Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.
5Móz. 5,9
Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.
5Móz. 5,10
De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A hittanos csoportokkal már gőzerővel készülünk a templomi karácsonyi műsorokra. Az egyik színdarab egy születésnapi bulin játszódik, ahol mindenki vidám ünnepel, nevet, táncol. Az egészben csak annyi a furcsa, hogy senki sem ismeri az ünnepeltet. Egy csendes sarokban ücsörög egyedül egy ember, valószínűleg az ő születésnapja van – találgatnak néhányan. De nem ő a lényeg – inkább mulatni, enni, inni, táncolni.
            A mai világban is hajlamosak vagyunk így ünnepelni a karácsonyt. Hiszen ez is végső soron egy születésnapi buli, melyet az egész keresztyén világ megünnepel. Csak sokszor az ünnepelt, Jézus Krisztus marad ki a jóból. Mert hiszen annyi minden más is kell a szentestéhez: ajándékok, csomagolás, karácsonyfa, finom vacsora, mézeskalács, kellemes zene. Megesik, hogy kimarad valami apróság: például egy csillagszóró, vagy épp a Jézuska. És így lesz belőle fenyő ünnep, szeretet ünnepe, és már ilyenkor is a télapó hozza az ajándékot.
Végső esetben maga Krisztus szól, hogy hé ember, én is itt vagyok, hé ember, Én, az Úr vagyok, a te Istened! Én vagyok az, aki miatt most ünnep lehet, az egész ajándékozás is miattam történik, mert réges-régen ezen a napon én adtam az első ajándékot az embereknek: saját magamat. Az Úr Jézus szeretne részese lenni ünneplésünknek, mely ünneplés valójában róla szól. Szeretne életünkben az asztalfőre ülni, nem csak az ünnepi vacsora idejére, hanem minden nap. És bár lehet, hogy hívatlan vendég, mégsem üres kézzel érkezik az ádventi készülődésünkbe. Hiszen Őbenne közel jött hozzánk az Isten szeretete, ami életet és üdvösséget ad. Ez a lehető legnagyobb ajándék.
Aki ajtót nyit neki, aki befogadja Őt a maga házába, a maga szívébe az ebben az ajándékban részesülhet. Így érkezik hát hozzánk az ünnepelt már az ádventi időben is: szívből jövő ajándékkal.      

De ha valóban beengedjük őt életünkbe és nem csak a sarokba állítjuk, hanem az Őt megillető fő helyre, akkor számíthatunk arra is, hogy nem marad minden a régiben. Hiszen onnantól Ő az Úr a háznál és nem én. Onnantól Ő diktál, én pedig igazodom hozzá. Hasonlóan, mint amikor egy családba megszületik az első kisgyermek, és az egész addigi életvitel és időbeosztás gyökeresen megváltozik.
Ilyen szent felfordulást okoz életünkben Krisztus is. Elsősorban azért, mert Ő szent és bűntelen, és szeretné, ha mi is erre törekednénk. Szeretné lelkünkben megtisztítani, azt, ami szennyes, szeretne fényt gyújtani ott is, ahol eddig árnyas félhomály, vagy sötétség volt. Nem lesz olyan zúg, ahova nem akar majd benézni. Nem lesz olyan területe az életünknek, ami felett nem szeretne uralkodni.  Nem hiába mondja: Ne legyen más Istened!
Jézus Krisztus életünk egyeduralkodója szeretne lenni, mert akkor tud csak igazán azon az úton vezetni bennünket, ami az általa kínált Életre visz. Ennek a vezetésnek az érdekében adja a parancsolatokat is, melyekről felolvasott igénk szól.
Az Ószövetségben Izrael népe sem fizikailag, sem lelkileg nem volt magára hagyott a pusztai vándorlás éveiben. Az Úr tűzoszlopban és felhőoszlopban vezette őket, hogy jó úton haladjanak Kánaán felé. Mózesnek pedig a két kőtáblán a tízparancsolatot adta, hogy a sok lehetőség és kísértés, illetve a környező népek pogány szokásai közepette megmaradjanak az Élő Isten népeként. Az Újszövetségben Jézus ezeket a törvényeket két jól ismert mondatban, az Istenre és az embertársakra irányuló szeretet kettős parancsában foglalta össze. Ezek a rendelkezések határokat szabnak, melyek a keresztyén ember útját szegélyezik. Ezeken belül vezet a keresztyének keskeny útja.
Ezeket a parancsolatokat hordozzuk mi is örökségül, mint Isten Újszövetségi népe életünk vándorlásában. És úgy hiszem ma is szükség van ezekre, hiszen az ókori Palesztina kísértéseihez képest hatványozottan több lehetőségünk van elfelejteni, hogy ki is valójában a mi Istenünk, és hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. A történészek szerint a 20. században az emberiség nagykorúvá lett, az élet minden területén rohamos fejlődés és változás állt be, rengeteg lehetőség nyílt meg, melyek mind az emberi szabadságot hirdetik.  
Ezzel szemben a templomban ülve, Isten törvényeit hallva inkább ennek ellenkezőjét érezzük: ezt se szabad, azt se lehet, és még a jót is csak határok között szabad élvezni. Nem tehetünk meg mindent, amit kívánnánk, nem élhetünk sok olyan lehetõséggel, amit mások teljesen természetesnek tartanak életük formálásában, lelkiismereti szabadságukban, társadalmi, vagy gazdasági életben, a másik emberhez való viszonyulásban.
Sok út nyitva van a világ számára és sok út le van zárva a keresztények számára. Így látják sokan, és olykor mi is így éljük meg. A helyzet, a valós helyzet azonban éppen az ellenkezõje. Urunk egy szabad utat adott az ember elé, mely egy valódi, teljes életre visz. Ezzel szemben a világ számára a számtalan lehetőség mind a halálba vezetõ tévúttá válik.
Ettől a tévúttól akar minket megmenteni Mennyi Atyánk. Meg szeretné találni az elveszetett. Ezért kíván ádventi készülődésünknek, karácsonyi ünnepünknek, sőt egész életünknek főszereplőjévé válni. Ezért akarja még ma tisztázni minden gyermekével, hogy ki az Úr a háznál, hogy ki az úr az életünkben. Ehhez adja útmutatóul parancsolatait, hogyha Őt válasszuk, tudjuk mihez tartani magunkat.
Igazodjunk hát egész életünkben Urunk szavához, mely örök életre vezet. Ügyeljünk jól, kiről is szól mostani készülődésünk, és a szentesti vendégek közül az ünnepeltet se felejtsük ki. Ámen.