Prédikáció - Mennybemenetel ünnepe

1Thessz. 1,2-10

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben, ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk, mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon Krisztus Urunk földi életének utolsó epizódjára emlékezik a keresztyén világ, és emlékezünk mi is. Húsvét ünnepe után járunk negyven nappal, mikor a Megváltó az emberi, véges világból az örök országba távozott el, visszatért a mennyekbe és hitvallásunk szerint ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján.

            Régi nagy emberekről, hősökről, politikai vezetőkről is sokan szoktak megemlékezni. Haláluk napján, vagy más hozzájuk kötődő jeles alkalommal ünnepélyesen emlékeznek rájuk, és igyekszenek életben tartani az elhunyt emlékét, kultuszát. Ez általában azért is nehéz, mert a néhai híres személynek már nincs semmilyen hatása a jelenre. Bár a jelentőssége elvitathatatlan, mégis csak a róla szóló történetek és elmúlt élete régi vívmányai tanúskodnak róla.

            Lám, mennyiben különbözik ettől mai ünnepünk, mikor nem egy régmúlt földi halandó emlékét próbáljuk élesztgetni, hanem ma is Élő Urunk cselekedetére emlékezünk vissza. Arra a cselekedetre, amelynek mai is élő, hitet erősítő hatása van. És arra az Úrra, aki bár meghalt, de feltámadt és él. Aki bár testben eltávozott közülünk, mégis Szentlelkével jelen van életünkben, és kegyelmét, gondviselését naponta tapasztalhatjuk.

            Mennybe távozott Urában hitt és bízott a thesszalonikai gyülekezet is, akiknek levelét Pál apostol írta, és melyből hangzott felolvasott Igénk. Ez a levél a többihez képest viszonylag korán, Kr. u. 50-ben keletkezett. Mindez azért fontos, hiszen ekkor még csak két évtizeddel járunk Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után. Jézusnak tehát ekkor sokan még kortársai voltak, és az időbeli közelség miatt sokkal nagyobb hatása volt mindazoknak a csodás, üdvösséges eseményeknek, melyek Jeruzsálemben történtek.

            Így történhetett meg, hogy ebben az ókori görög városban is rövid idő lefolyása alatt erős, hívő közösség született, mely Pál apostol gyülekezetalapító munkája után is megmaradt, kitartott az üldözések idején és jó példája lett a keresztyén gyülekezeteknek.

            Ennek a közösségnek írja Pál a fenti sorokat, és köszönti őket szeretettel. Tanulságos azt látni, hogy az apostol nem az egyes személyeket, nem az elöljárókat, vagy a jó ismerősöket köszönti, hanem az egész gyülekezet együtt, egy egységként tekint rájuk.

Mai, egyénekre koncentráló világunkban nagyon fontos ez a tanítás. Hiszen számunkra egyre nehezebb így, az egész közösségben gondolkodni. Hiszen ma már annyi különféle ember, különféle egyéniség, különböző generáció tartozik az egyházhoz. Képtelenség vagy felületesség lenne mindenkit így egy kalap alá venni – gondolhatjuk.

Tévedünk, ha azt hisszük, régen ez másképp volt. Csalódnunk kell, ha azt hisszük, hogy a thesszalonikai gyülekezetben például kizárólag idős korú, görög származású, szegény halászok vettek volna részt. A mai helyzethez hasonlóan már akkor is a társadalom széles rétegeiből gyűltek össze az emberek az egyházban. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, helyiek és betelepültek, gazdagok és pénztelenek, teljesen vegyesen. De mégis olyan erős volt köztük az összetartás, hogy Pál bátran emlegethette őket egy nagy egységként.

Ami pedig ezt a szép egységet kimunkálta bennük, az életük közös középpontja, az Élő Krisztusba vetett hit volt. Lehet, hogy ezen kívül semmi egyéb közös nem volt bennük, mégis mindenek felett ez volt a legfontosabb az életükben. A Krisztusban megtalált egység pedig felül tudott emelkedni minden egyéb társadalmi vagy személyiségbeli különbségen.

Erre a szeretetteljes közösségre hív minket is az Úr saját gyülekeztünkben, ahol Isten népe lehetünk. Az ilyen közösségben már nem csak a megszokás miatt szólítják egymást testvérnek a gyülekezeti tagok, hanem mert valóban így is tekintenek a másikra. Ezzel a közvetlen bizalommal és odaadó kedvességgel. Nyilván ezekeket az erényeket újra kell tanulni az önmagába fordult modern embernek, de ott van előttünk a bibliai jó példa, és itt munkálkodik közöttünk ugyanaz a Szentlélek, aki egykor a thesszaloinkai gyülekezetet is ilyen erőssé formálta.

Ennek a szép összetartásnak aztán látható, érezhető következményei is születtek, melyeket Igénk elején sorol fel Pál. Ezek sorban a következők: a testvérek hitének munkája, szeretetük fáradozása és reménységük állhatatossága.

Talán furcsán hangzik itt a hitnek a munkával való összekapcsolása, de gondoljunk csak bele mennyi küzdelem és viszontagság szükséges a jó földbe hullott magnak ahhoz, hogy felnövekedve gyümölcsöt teremjen. A hitre ébredésről és az abban való megerősödésről beszél itt az apostol, ami persze nem érdemszerző teljesítmény, nem is igazán az ember saját cselekvése, de mégis szívvel-lélekkel részt vesszünk ebben a folyamatban. Hit által a teremtmény felismeri Teremtőjét és a bűnös megismeri Megváltóját. A megtérés után pedig igyekszik ezekhez a felismerésekhez méltón élni.

A szeretet fáradozása a hitből fakadó áldozatos cselekedetekről szól. Mikor magunk mellett meglátjuk a másik embert is. Amikor a magunk igaza és a magunk szüksége mellett meglátjuk a másikét is. Ide tartozik minden Isten nevében, az Ő dicsőségére végzett szolgálat. Ne értsük félre ezt a gyakran használt kifejezést. Szolgálatnak korántsem csak az egyházias cselekedetek, az istentisztelethez kapcsolódó tevékenységek tartoznak.

Luther Márton szerint, az is nagyon szép szolgálatnak számít, ha a saját helyünkön, a saját munkánkban becsületesen helyt állunk és legjobb képességünk szerint végezzük azt. Akár a szülői, nagyszülő, házastársi szerep jó betöltése is a szeretet fáradozásának számít, ha azt Krisztusra nézve, hűségesen végezzük. Ma már igen nagy szükség van ezekre a szép szolgálatokra is.

Végül a reménység állhatatosságát említi az apostol. Jelen idejű erény, mely a jövőbe néz. Azon belül is a feltámadásra, illetve Krisztus megígért visszajövetelére. Úgy gondolom azokban a régi időkben, mikor a fenti sorok íródtak sokkal könnyebb lehetett ezekben bizalommal reménykedni. Nem volt még akkora időbeli távolság, nem volt ekkora kiábrándultság Isten és a csodák iránt, mint azokat ma tapasztaljuk.

Éppen ezért fontos ma nekünk az ilyen reménység. Hogy ne csak a földiekbe gondolkodjunk, ne csak holnapig lássanak a szemeink, hanem tudjuk figyelmünket a mennyei távlatok felé fordítani, ahová Krisztus Urunk már előre ment, elkészítette helyünket, és ha itt az idő eljön értünk, és mindeneket magához vonz. 

Hitünk munkájában, szeretetünk fáradozásában és reménységünk állhatatosságában tartson meg minket az Úr továbbra is. Ámen.   

Prédikáció - Húsvét utáni 5. vasárnap - Konfrimáció

Lk. 18,1-8

Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Ezt mondta: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Azután így szólt az Úr: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Napjainkban megfigyelhető tendencia, hogy egyre több dologban kínálnak számunkra azonnali, instant megoldásokat. Nem kell megtanulni főzni, helyette csak kinyitjuk a tasakot és három perc múlva már ehetjük is forró levest. Nem kell otthon állatot tartani, vagy veteményes kerttel bajlódni, helyette csak elmegyünk az áruházba, és készen megkapunk mindent, amit szemünk-szánk kíván. Nem baj, ha nincs pénzed megvenni álmaid autóját/ házát/ tévéjét, most rögtön vidd el nulla forintért, aztán majd a következő években jó alaposan kifizeted az árát. Ezt a hozzáállást nevelik belénk: mindent ide nekem, most azonnal!

            Pénteken már egy házi vizsgán alaposan számot adtak a fiatalok a tudásukról. Egy hosszú tanulási folyamatnak érett be most a gyümölcse. Ugyanis már szeptember óta, heti rendszerességgel gyűrtük a Káté lapjait, és próbáltunk alaposan megismerkedni az egyház tanításával. Úgy hiszem, mindezt nem lehetett volna egy-két nap alatt véghezvinni. Szükséges volt az a kilenc hónap, amíg megérett a tudás, és megszületett ez a szép eredmény, hogy most mind a heten teljesen megérdemelten itt lehessetek a konfirmációi istentiszteleten. Mindehhez kitartásra és szorgalomra volt szükség.

            A konfirmáció példája, és fenti igénk is jól bizonyítja, hogy bár a körülöttünk lévő világ egyre jobban szereti a készen kapott dolgokat, Isten országa mégsem mozdult el ebbe az irányba. A Krisztuskövető életben bizony továbbra is lépésről lépésre vezet minden tanítvány útja. Erre tanít minket Jézus is a fenti példázatában.

            A történet szerint volt egy peres ügy, amiben az egyik fél egy özvegyasszony volt, aki abban az időben igencsak hátrányos helyzetűnek számított, és bármiről is szólt a vita, kevés esélye volt, hogy az ő oldalára dőljön el az ügy. Nem maradt neki más, mint az igazságához való erős ragaszkodás, melytől nem akart megválni, és ami újra és újra arra indította, hogy a bírót zaklassa vele. Azt a bírót, aki nem tisztelt se embert, se Istent, neki teljesen mindegy volt, mi lesz az ügy kimenetele. Az sem baj, ha nem az igazság győzedelmeskedik.

            Viszont közönyös kőszívét az özvegyasszony állhatatossága végül mégsem hagyta nyugodni, és mégiscsak engedett akaratának. Hasonló állhatatosságra és kitartásra buzdít minket az Úr Jézus is hitünk gyakorlásában és a folyamatos imádságos életben.     

            Könyörgéseink és hálaadásaink is egy bíróhoz, mégpedig a Mennyei Atyához hangoznak fel, aki meghallgatja őket. Mennyivel másabb Ő, mint a példázat önző bírája. Ő nem egy közönyös és szívtelen Úr, akinek teljesen mindegy, hogy mi lesz velünk. Kegyelmesen tekint életünkre, és mindent megad nekünk, ami javunkra, üdvösségünkre válik. Ehhez azonban szükséges az ember kitartása, odaadása is.

            Különösen is aktuális ez az üzenet a mai ünnepünkön. Mert bár a konfirmációs oktatás véget ért, még csak most kezdődik el igazán ifjú keresztyéni életetek. A kitartásra, a folyamatos Isten keresésre ezután is igen nagy szükségetek lesz. Annyi minden csábító dolog lesz vagy már van is körülöttetek, ami arra sarkall, hogy hagyjátok el az Isten, a hitet és az egyházat, hiszen rengeteg érdekesebb, színesebb dolog vár rátok máshol. Bizony ezekkel a csábításokkal fel kell venni a harcot és meg kell tanulni helyén kezelni a dolgokat. Nem véletlenül hangzik el oly gyakran a konfirmációi ünnepen ez az ige, mely szerepel az emléklapotokon is: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2,10)    

            Bizony, akik mindvégig kitartanak a Krisztus tanítványaként, azok nem kisebb jutalomban részesülnek, mint az örök élet koronájában, mely ajándék talán még távolinak tűnik számotokra, de valójában ez a legértékesebb dolog.

Addig viszont még hosszú út áll előttetek, előttünk, mely úton immár nem vagyunk egyedül, hiszen kísér minket Megváltó Urunk szeretete. És mindezt hogyan tapasztalhatjátok?

A mai napon mindannyian kaptok egy-egy Bibliát, melyben naponta olvashatjátok Isten igéjét, melyben útmutatást, bátorítást kaphattok az élet kérdései felől. Ezen felül mától kezdve Ti is az úrvacsorával élők közösségébe léptek, melyben Megváltónk teste és vére Titeket is erősít a hitben és az új életben.

Erre a megmaradásra buzdít Titeket, és minket is Isten mai üzenete, mely látszólag egy költői kérdéssel zárul: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” A költői kérdés jellemzője, hogy a kérdező nem vár rá választ, itt viszont bizony nagyon fontos az Úr számára a felelet, amit nem mostani szavunkkal, hanem majd egykoron az életünk felőli számadással tudunk megadni. És akkor már nem úgy fog szólni a kérdés, hogy talál-e hitet a földön, hanem hogy talál-e hitet a szívedben?

Adja Isten, hogy erre a kérdésre mindannyian a jó választ adjuk majd meg. Ámen.

Urunk Istenünk, segíts minket Szentlelkeddel, hogy minden kísértés ellenére hűségesek maradhassunk Hozzád. Segíts, hogy soha ne felejtsük el Megváltó Fiad értünk vállalt áldozatát. Add, hogy mindvégig hűséges gyermekeid maradhassunk életünkben.

Hála és dicsőség Neked, hogy ma is jöhetünk Hozzád imádságunkkal, és Te meghallgatod néped könyörgését. Ámen.