Prédikáció - Temetői istentisztelet 2011. november 1-én

Róm. 8,18

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

Ézs. 65,17

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Idén nyáron élhettem át először azt az élményt, hogy repülővel külföldre utazhattam. Érdekes volt megtapasztalni mindazokat a körülményeket, melyek ilyenkor körülveszik az embert. A repülés után talán a repülőtér adta számomra a legtöbb benyomást, ugyanis nagyon sajátos légköre van.

Mikor útnak indul valaki, főleg hosszú utak esetén, sokszor kikísérik családtagok vagy barátok. Együtt mennek be az előcsarnokba, még váltanak pár szót, majd eljön az idő, mikor el kell búcsúzni egymástól, és az utazónak be kell lépnie a terminál kapuján, ahová már nem kísérhetik a hozzátartozóik. Ő felül egy gépre, ami felszáll és elviszi messze idegenbe, szerettei pedig ott maradnak nélküle.

Mindez nagyon hasonló ahhoz, amit itt a temetőben élünk át, mikor elhunyt szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Ők belépnek egy kapun, ahová mi már nem kísérhetjük el őket. Ők elmennek, mi pedig itt maradunk hiányukkal és a végzetes veszteség fájdalmával. Ugyanis a repülőtérrel ellentétben ezen a helyen csak indulási oldal van, ide visszaérkezni már nem fog senki.

Ez a visszafordíthatatlan végesség pedig számunkra, búcsúzók és emlékezők számára mindig fájdalommal jár. Sokan ma is gyöngyöző könnycseppekkel és mardosó kérdésekkel a szívünkben járunk itt a sírok között: Miért vetted el Istenem? Miért pont őt? Miért ilyen hirtelen? De biztató válaszok helyett csak a temető csendes neszét hallhatjuk, a megnyugvást pedig nem leljük sehol.

Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.”. A mély gyász idején úgy érezhetjük magunkat, hogy a szenvedés most már állandósulni fog számunkra, hiszen a veszteség visszafordíthatatlan. Isten igéje ezzel szemben azt állítja, hogy a szenvedések csak a jelenre vonatkoznak és van belőlük kiút. Nem szükségszerű, hogy a fájdalom fallal lezárt zsákutcájában rostokoljunk, hiszen Istennel megtalálhatjuk belőle a kiutat, Ő át tud és át akar minket vezetni rajta. Az Úr segítségével a zsákutca sikátorrá válhat előttünk, ami bár továbbra is szűk, sötét, és ijesztő, mégis a végén ott van a kijárat, ami nyilvánvalóan elvezet minket valahova.

A jól ismert 23. zsoltár arról számol be, hogyha valóban az Úr az én pásztorom, akkor még a halál árnyékának völgyétől sem kell kétségbeesnem, mert ott is velem van Istenem és vezet engem. Innentől kezdve pedig a kulcsszó a követés. Vajon tudom-e továbbra is bizakodva, állhatatosan követni a Jó Pásztort, akiről magam is tudom, hogy milyen jó. Aki már olyan sokszor elvezetetett szép füves legelőkre és csendes vizekhez. Aki sohasem a káromat, hanem mindig csak a javamat akarta. Képes vagyok-e ebben a sötét völgyben is Istenre hagyatkozni, végtelen szeretetében bízni és továbbra is hittel követni őt? Követni akár könnyek között is?

 Ne feledjük, a vigasztalás és a felüdülés ígérete kétségtelen, és az Úrnál megtalálható. Sőt, mi több, nála még az is kiderülhet, hogy mindennek a nehéz krízisnek, a megjárt mélységeknek mi volt az értelme és célja. Hiszen az Ige azt mondja, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28). Természetesen egy mély fájdalomról és veszteségről nehezen tudjuk elhinni, hogy bármilyen tekintetben is a javunkra szolgálna. Csupán emberileg ezt nem is lehet megmagyarázni vagy felfogni. De éppen ezért mondja Pál, hogy ez csak azokra igaz, akik szeretik Istent és nála keresik a választ. Akik szeretnék megismerni az Ő szempontját is. Uram, hogyha valóban olyan jó vagy, és annyira szeretsz, akkor kérlek, mutasd meg az átélt mélység értelmét és célját. Testvérek, hiszem azt, hogy egy ilyen, őszinte, személyes imádság nem marad válasz nélkül, és a kellő időben megérkezik rá a felelet.

Amíg pedig ez megérkezik, addig továbbra is szól hozzánk a feltámadás és az örök élet reménysége, mely túlmutat itteni kérdéseinken és, ami végső és biztos célként állandóan a szemünk előtt lehet, és bátoríthat. Hogy nem a temető, hogy nem a sír a végső állomás. Hogy nem csak ebből a pár évtizedből áll az életünk. Krisztus egyszer már eljött és bizonyságot tett minderről. 

 De egyszer majd ígérete szerint eljön újra, mint dicsőséges Messiás és elhozza az új eget és új földet. Elérkezünk akkor az Isten országának dicsőségébe, ahol örök élet és üdvösség vár az ÚR megváltott gyermekeire. Ahol nem lesz már könny, szenvedés, sem bűn, sem elmúlás. Mert Krisztus, a Szent Bárány feláldoztatott és vérével megváltotta ezt a világot. A halált legyőzte, és ez a győzelem egykor ki fog teljesedni úgy, hogy mindenki számára nyilvánvaló lesz. A fájdalom, a gyász és minden, ami rossz volt, akkor majd lezárul és el fog múlni. Helyre áll az Isten és ember eredeti szeretetkapcsolata és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28 alapján). 

Addig is pedig a nehézségek közepette is kérjük az Úr megtartó erejét, hogy hűségesek maradhassunk Hozzá és nyájának tagjaiként bizalommal követhessük Őt, bármerre is vezessen utunk. Ámen. 

Prédikáció - Reformáció ünnepén

Lk. 12,1

Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól.

Lk. 12,2

Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.

Lk. 12,3

Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.

Lk. 12,4

Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.

Lk. 12,5

Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.”

Lk. 12,6

„Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten.

Lk. 12,7

Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” [Lk 21,18]

Lk. 12,8

„Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,9

Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,10

Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

„A pénzemet én máma mind elmulatom…” – énekli Kabos Gyula a régi slágerben. Bizony, akinek van mit a tejbe aprítani, van bőségesen vagyona, kincse, az bátran megválogathatja, hogy mit is kezd vele. Megtartja magának, feléli, eltékozolja, vagy esetleg megosztja másokkal is.

            A mai napon felolvasott igénk is a kincsről beszél, de nem arról, ami a zsebünkben, vagy a bankszámlánkon van, hanem ami a szívünkben lakozik. Ezt nem mi gyűjtöttük és nem mi dolgoztunk meg érte, hanem ajándékba kaptuk. Nem másról van szó, mint a Krisztus-hit felbecsülhetetlen értékű kincséről. 

            Ahogy a vagyonnal is, úgy a hittel is sokféle módon élhetünk. Eszembe jut ezen a ponton az az ember, aki megnyeri a lottó fődíját, mondjuk egy milliárd forintot. Rengeteg pénz, mesés vagyon, mindenki irigyli és szívesen lenne a helyében. Mégis senki sem ismeri a kilétét, hiszen a hirtelen jött szerencse és öröm hamar félelembe és titkolózásba fordul. Jajj, csak senki meg ne tudja, milyen gazdaggá lettem, még a végén bajom származhat belőle.

            Azt hiszem valami ilyesmit éltek át a tanítványok, és sokszor mi is ebbe az állapotba sodródunk. Krisztusban csodás gazdagság, drága ajándék lett a miénk: a megváltás és az új élet. Olyan bámulatos és boldogító esemény, melyről vétek hallgatni.

Hiszen felszabadultunk bűneink láncaitól, lerakhattuk régi, istentelen életünket Krisztus keresztjénél és Benne új életet kaptunk. Végtelen szeretetéből és kegyelméből megváltott és megmentett minket. Határtalan boldogság és öröm, ha ezt valaki személyesen átélheti. Hasonló erejű ahhoz az örömhöz, amit virágvasárnap éltek át Krisztus akkori követői, mikor a Messiás megérkezett közéjük, és ők fennhangon, kiáltozva dicsérték az Urat. Maga Jézus mondta róluk: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19,40).

            Ezek után elképzelhetetlen, hogy mi mégis sokszor képesek vagyunk mélyen hallgatni, eltitkolni kincsünket és sokszor valóban csak fülbe súgva beszélni hitünkről és Krisztusunkról. Jézus tanítványai kicsiny ellenzékként, erőtlen emberekként indultak, de a Szentlélektől megerősítve és Isten oltalmától övezve lánglelkű apostolokként hirdették pünkösd után az evangéliumot. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha továbbra is hallgatnak, és nem hirdetik a feltámadás örömhírét szerte a világon!

            A Szentlélek természetesen nem csak az első pünkösdkor működött közre emberek és az egyház életében, hanem azóta is folyamatosan. Így volt ez Luther Mártonnal is, aki szintén részesedhetett az evangélium felszabadító kincsében: kegyelemből van üdvösségünk, hit által. Ezt a boldog felismerést pedig nem tudta magában tartani, főleg úgy, hogy látta maga körül, hogy az akkori egyház mennyire mást hirdet az embereknek. Látta Róma és a pápaság megannyi eltévelyedését, és hogy a korabeli vallásos hagyományok és szertartásos cselekmények inkább szolgálják az egyház népének megfélemlítését és kihasználását, mintsem az igazi hit ébresztését és az üdvösség útjának megismertetését.

Mindezek ellenére, higgyék el a Testvérek, nem kevés bátorság kellett ahhoz a jámbor szerzetesnek, hogy 1517. október 31-én kiszögezze 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem csak kéz alatt osztogatott titkos röpirat volt ez, hanem valóságos kiáltvány. Nem a templom belsejében, vagy valami megszentelt és eldugott zugban helyzete el tételeit, hanem egy nyilvános, jól látható helyen.

Nem is egy csendes, átlagos szürke őszi napra időzítette tervét, hanem számolt azzal, hogy másnap, mindenszentek ünnepén sokan meglátogatják majd a templomot. Bár voltak előzetesen félelmei és aggályai, hitének bizonyossága és az Istentől kapott indítatása erősebbek voltak. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha reformátorunk akkor megfutamodik a bizonyságtétel küldetése elől!

Krisztus követőit, az egyházat és magát a protestáns felekezeteket is rengeteg üldöztetés és baj érte a történelem során. Felidézhetjük itt akár az apostolok szörnyű kivégzéseit, akár a Római Birodalom keresztyénüldözését, akár az ellenreformáció gyakran véres csatáit. Mind arról tanúskodnak, hogy Krisztus követőire veszély leselkedik ebben az Istentől elfordult világban. Luther Márton is felismeri ezt e fenyegetettséget, de Krisztus fényében egész más megvilágításba kerül számára mindez. Jól ismert himnuszunkban mi is vele együtt valljuk: „Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!”.

Valóban így van ez. Aki a Krisztus-kincsre egyszer már igazán rátalált azt többé hiába rémiszti akár „e világ minden ördöge” is. Ő akkor sem ijed meg, hanem bátran kiáll és küzd hitéért, Isten országának rendíthetetlen építéséért, az evangélium terjesztéséért. Az igében is ezt a biztatást olvassuk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” (Lukács 12,4). Van hatalmuk támadni és bántani bennünket, de csak egy bizonyos határig.

A gonosz erői legfeljebb az életét olthatják ki Isten gyermekeinek, de azon túl semmi hatalmuk nincs. És mi, keresztyének mennyivel nagyobb távlatot kaptunk az Úrtól a földi életen túl: örök, mennyei távlatot.

Mindezen felül pedig azt is mondja az Ige, hogy nem csak ebben a legvégső bajban van velünk Isten védelmező szeretete, hanem életünk minden napján, hitünk minden egyes harcában. Mindannyian nagyon értékesek vagyunk Isten számára, hiszen Érted is, és Értem is, személy szerint mindannyiunkért elküldte Szent Fiát és feláldozta Őt, hogy nekünk életünk és üdvösségünk legyen általa. Atyaként pedig nem csak megmenti, hanem meg is tartja gyermekeit. Nem csak múló éveinkre, nem csak harcos hétköznapjainkra, hanem még hajunk minden egyes szálára is odafigyel. Érthetetlen és hatalmas, védelmező szeretet!

Mindezek után gondoljunk csak bele, hogy minket milyen félelmetes és nagy erők tartanak vissza a bátor bizonyságtételtől és a Krisztus-hitünk hétköznapi, nyilvános felvállalásától? Talán kinevetnek, talán bolondnak tartanak, talán egy társaságból kiközösítenek, talán durván megbántanak.

Hát nem sokkal több fenyegetéssel kellett szembenézniük a régi korok sokkal bátrabb bizonyságtevőinek? Hát nem sokkal becsesebb az a kincs, amit Krisztusban kaphattunk és továbbadhatunk, mint azok a dolgok, amiket ezekkel a bátor hitvallásokkal esetleg elveszíthetünk?

Lássuk már be végre: nem az a veszélyes, ha a hitetlen emberek megvetnek minket hitünkért, hanem az, ha a némák és közömbösek maradunk velük szemben.

Ezen a ponton nagyon keményen figyelmeztet minket Krisztus: „Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. (Lukács 12,8-9). Magatartásunknak tehát következménye van. A Krisztus-kincsben ugyanis nem csak ajándékot, hanem felelősséget is kaptunk. A továbbadás és a hirdetés komoly felelősségét.

Nyílván a másik oldalon, az üzenet befogadásának felelőssége már nem a miénk. De erre is ad iránymutatást igénk, mely szintén kettős: biztatás és figyelmeztetés. „Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”. Lehet, hogy Krisztus első hallásra elutasítják, káromolják e világ fiai. De ez még nem adhat nekünk alapot arra, hogy feladjuk az értük folytatott harcot. Hiszen Krisztus maga mondja, hogy bár szidalmaznak, mégis megbocsátok nekik. Ugyanúgy, ahogy még a kereszten is értünk, bűnösökért könyörgött. Viszont figyelmeztet, hogy itt is van egy határ. Ha már felismertük Krisztust, ha már a Szentlélek munkája megváltoztatta életünket és részesültünk a hit ajándékában, és mindezek után, mégis tudatosan ellen fordulunk, akkor már nem lehet rajtunk segíteni.

 Nem azért mert Isten nem tudna megbocsátani, hanem mert ezzel mi magunk mondunk nemet a bocsánat lehetőségére és az egész üdvösségre. Természetesen ennek megítélése alapvetően nem a mi feladatunk, ez már Krisztus fennhatósága. A mi megbízatásunk a bátor bizonyságtételre szól.   

Ebben a küldetésben még egy veszélyes tévútra hívja fel Jézus a figyelmet. Amikor nem félve és csendesen suttogjuk a kiáltani való jó hírt, hanem a másik végletbe esünk, és képmutatóan, a lelkiség álarcába bújva, de valójában meggyőződés nélkül állunk elő az evangéliummal. Ezt a hozzáállást kovászhoz hasonlítja az Úr, ami talán a nagy egészhez mérve kicsi, és jelentéktelennek tűnik, mégis hivalkodásával és hiteltelenségével képes mindent elrontani. Az evangélium követségében élve és járva biztos alapra van szükségünk, mert mint látjuk, hamar harci helyzetbe kerülhetünk. Ehhez nem elég valami szerepjátszás, vagy színészkedés, mert ezzel végül Krisztus ügyét járatjuk le. Nem véletlenül mondja Pál apostol is: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11).

Egyedül ezen az alapon állva és rajta, benne tájékozódva kaphatunk olyan helyes szemléletmódot és megfelelő késztetést, amivel hitvalló keresztyénekként élhetünk e világban úgy, hogy ne legyünk se képmutatóak, se megfélemlített némák. Adja meg mindehhez az erőt a Szentlélek Úr Isten! Ámen.