Prédikáció - Temetői istentisztelet 2011. november 1-én

Róm. 8,18

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

Ézs. 65,17

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Idén nyáron élhettem át először azt az élményt, hogy repülővel külföldre utazhattam. Érdekes volt megtapasztalni mindazokat a körülményeket, melyek ilyenkor körülveszik az embert. A repülés után talán a repülőtér adta számomra a legtöbb benyomást, ugyanis nagyon sajátos légköre van.

Mikor útnak indul valaki, főleg hosszú utak esetén, sokszor kikísérik családtagok vagy barátok. Együtt mennek be az előcsarnokba, még váltanak pár szót, majd eljön az idő, mikor el kell búcsúzni egymástól, és az utazónak be kell lépnie a terminál kapuján, ahová már nem kísérhetik a hozzátartozóik. Ő felül egy gépre, ami felszáll és elviszi messze idegenbe, szerettei pedig ott maradnak nélküle.

Mindez nagyon hasonló ahhoz, amit itt a temetőben élünk át, mikor elhunyt szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Ők belépnek egy kapun, ahová mi már nem kísérhetjük el őket. Ők elmennek, mi pedig itt maradunk hiányukkal és a végzetes veszteség fájdalmával. Ugyanis a repülőtérrel ellentétben ezen a helyen csak indulási oldal van, ide visszaérkezni már nem fog senki.

Ez a visszafordíthatatlan végesség pedig számunkra, búcsúzók és emlékezők számára mindig fájdalommal jár. Sokan ma is gyöngyöző könnycseppekkel és mardosó kérdésekkel a szívünkben járunk itt a sírok között: Miért vetted el Istenem? Miért pont őt? Miért ilyen hirtelen? De biztató válaszok helyett csak a temető csendes neszét hallhatjuk, a megnyugvást pedig nem leljük sehol.

Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.”. A mély gyász idején úgy érezhetjük magunkat, hogy a szenvedés most már állandósulni fog számunkra, hiszen a veszteség visszafordíthatatlan. Isten igéje ezzel szemben azt állítja, hogy a szenvedések csak a jelenre vonatkoznak és van belőlük kiút. Nem szükségszerű, hogy a fájdalom fallal lezárt zsákutcájában rostokoljunk, hiszen Istennel megtalálhatjuk belőle a kiutat, Ő át tud és át akar minket vezetni rajta. Az Úr segítségével a zsákutca sikátorrá válhat előttünk, ami bár továbbra is szűk, sötét, és ijesztő, mégis a végén ott van a kijárat, ami nyilvánvalóan elvezet minket valahova.

A jól ismert 23. zsoltár arról számol be, hogyha valóban az Úr az én pásztorom, akkor még a halál árnyékának völgyétől sem kell kétségbeesnem, mert ott is velem van Istenem és vezet engem. Innentől kezdve pedig a kulcsszó a követés. Vajon tudom-e továbbra is bizakodva, állhatatosan követni a Jó Pásztort, akiről magam is tudom, hogy milyen jó. Aki már olyan sokszor elvezetetett szép füves legelőkre és csendes vizekhez. Aki sohasem a káromat, hanem mindig csak a javamat akarta. Képes vagyok-e ebben a sötét völgyben is Istenre hagyatkozni, végtelen szeretetében bízni és továbbra is hittel követni őt? Követni akár könnyek között is?

 Ne feledjük, a vigasztalás és a felüdülés ígérete kétségtelen, és az Úrnál megtalálható. Sőt, mi több, nála még az is kiderülhet, hogy mindennek a nehéz krízisnek, a megjárt mélységeknek mi volt az értelme és célja. Hiszen az Ige azt mondja, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28). Természetesen egy mély fájdalomról és veszteségről nehezen tudjuk elhinni, hogy bármilyen tekintetben is a javunkra szolgálna. Csupán emberileg ezt nem is lehet megmagyarázni vagy felfogni. De éppen ezért mondja Pál, hogy ez csak azokra igaz, akik szeretik Istent és nála keresik a választ. Akik szeretnék megismerni az Ő szempontját is. Uram, hogyha valóban olyan jó vagy, és annyira szeretsz, akkor kérlek, mutasd meg az átélt mélység értelmét és célját. Testvérek, hiszem azt, hogy egy ilyen, őszinte, személyes imádság nem marad válasz nélkül, és a kellő időben megérkezik rá a felelet.

Amíg pedig ez megérkezik, addig továbbra is szól hozzánk a feltámadás és az örök élet reménysége, mely túlmutat itteni kérdéseinken és, ami végső és biztos célként állandóan a szemünk előtt lehet, és bátoríthat. Hogy nem a temető, hogy nem a sír a végső állomás. Hogy nem csak ebből a pár évtizedből áll az életünk. Krisztus egyszer már eljött és bizonyságot tett minderről. 

 De egyszer majd ígérete szerint eljön újra, mint dicsőséges Messiás és elhozza az új eget és új földet. Elérkezünk akkor az Isten országának dicsőségébe, ahol örök élet és üdvösség vár az ÚR megváltott gyermekeire. Ahol nem lesz már könny, szenvedés, sem bűn, sem elmúlás. Mert Krisztus, a Szent Bárány feláldoztatott és vérével megváltotta ezt a világot. A halált legyőzte, és ez a győzelem egykor ki fog teljesedni úgy, hogy mindenki számára nyilvánvaló lesz. A fájdalom, a gyász és minden, ami rossz volt, akkor majd lezárul és el fog múlni. Helyre áll az Isten és ember eredeti szeretetkapcsolata és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28 alapján). 

Addig is pedig a nehézségek közepette is kérjük az Úr megtartó erejét, hogy hűségesek maradhassunk Hozzá és nyájának tagjaiként bizalommal követhessük Őt, bármerre is vezessen utunk. Ámen.