Lk. 24,25
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.
A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.
Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése