2012. január 12., csütörtök

Prédikáció - LMK ülés, Január, Súr

Ézs. 49,13
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nagyon kínos érzés elfelejteni valamit. Egy el nem végzett feladat, egy el nem mondott gondolat, egy teljesítetlenül maradt ígéret, egy asztalon maradt tárgy, amire itt és most lenne szükség. Ilyenkor jön az aggódás, a kapkodás, a fejvakarás, hogy hogyan is oldjuk meg a helyzetet enélkül.
Ennél még kínosabb, amikor valakiről, egy másik emberről, netalán egy szerettünkről feledkezünk meg. Egy távoli rokon, egy régi, szeretett ismerős, egy magányos gyülekezeti tag, egy szülő, egy gyermek. Egyenként mind nagyon fontosak, és alapvetően számon tartjuk őket, mégis a napok egymásutánjában, a futószalagon érkező feladatokat végezve olykor megesik, hogy valaki észrevétlenül mégis a feledés homályába kerül.
Egy kulcsért vissza lehet szaladni, egy otthagyott könyvet kölcsön lehet mástól kérni, egy autót másnap is le lehet mosni, de sok elmulasztott személyes pillanatot már nem lehet visszahozni. Amikor az ünnep napjai voltak, amikor támaszra lett volna szükség, amikor könnyet kellett volna törölni, vagy éppen csak szólni egy jó, egy emberi szót. Amikor a megérkezés, vagy épp a búcsú pillanatai következtek el. Utólag még lehet próbálni pótolni ezeket, de sokszor már visszahozhatatlanok.
Mindezeken elmélkedve rájövünk, mekkora ajándék az, hogy velünk ellentétben Isten egyáltalán nem feledékeny. Számára nincs elszalasztott lehetőség, elmulasztott ígéret, elkésett pillanat. Bár hajlamosak vagyunk ezt gondolni, ahogy Izrael népe is tette, ahogy erről Igénkben is olvashatunk. Hajlamosak vagyunk kínunkban magunkhoz hasonlítani az Urat, akinek a sok teendője közepette kimentünk a fejéből.
Mindez talán abból fakad, hogy a legtöbb esetben nem értjük, mi miért történik velünk. Általában csak magunkra és a földi körülményekre tekintünk, és nem számolunk Isten vezetésével és erejével. Eszembe jut az elmúlt vasárnap textusa, ahol ugyanez volt a helyzet: a Kánaán földjére behatoló kémek jelentették a félelmetes ellenséget, de közben elfelejtkeztek az Úr erős karjáról, amely elhozta őket idáig, és megígérte, hogy nekik adja azt a földet.
Elfeledkeztek Istenükről, s csak a föléjük tornyosuló, legyőzhetetlen akadályra tekintettek. S ilyenkor a saját feledékenységünket, a saját hitünk, Istenbe vetett bizalmunk gyengeségét vetítjük ki az Úrra, hogy Ő már biztos nincs velünk.
Hát hogyan is feledkezhetne meg népéről a mi szerető Mennyei Atyánk! Az ószövetségi időkben esküvel kötelezte el magát választottai iránt, az újszövetségben pedig Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy Megváltónkká legyen. Krisztusban nem csak az emlékezetébe, hanem egyenesen a tenyerébe vésett be minket az Úr. Jézus vére árán váltott meg minket, amely felejthetetlen és kitörölhetetlen áldozat.
Kerülhetünk akármilyen súlyos helyzetbe, a mélység nem tud elég mély lenni, a sötétség nem tud elég sötét lenni ahhoz, hogy kitöröljön minket Isten emlékezetéből. Még akkor is igaz ez, ha mindenki más elhagy, ha mindenki más el is feledkezik rólunk. Erről a tragikus, emberi elhagyatottságról szól Gyökössy Bandi bácsi lelkészi szolgálatából való visszaemlékezése is.

Elkésett BUÉK

Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt, idős női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját. Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok.
Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés? Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni. Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül - , csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünk, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.


Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem. Talán most is. Azoknak, akiknek nem integettem vissza.

Ézs. 49,15-16
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.

Ámen

Mindenható Istenünk és Atyánk! Köszönjük Neked, hogy Te valóban soha nem felejtkezel el rólunk, hanem velünk vagy és hordozol bennünket kegyelmesen. Köszönjük Krisztus drága áldozatát is, ami a legnehezebb időkben is egyértelmű jele irántunk való szeretetednek. Add Urunk Szent Lelked erejét, hogy mi se feledkezzünk meg Rólad, hogy Te szüntelenül mellettünk vagy, és segíts, hogy a Tőled tanult hűséggel tudjuk hordozni mindazokat a testvéreinket, akiket gondviselő szereteteddel ránk bíztál. Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése