Prédikáció Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon

Ám. 5,21

Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!

Ám. 5,22

Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból mutattok be!

Ám. 5,23

Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket!

Ám. 5,24

Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mit érzünk akkor, mikor egy szép ajándék, vagy egy gondosan megtervezett alkalom nem éri el a kívánt hatást? Mi van akkor, ha a megajándékozottnak nem tetszik a neki szánt meglepetés? Mi történik, ha az ünnepelt „gyűlöli és megveti” a neki szánt ünnepet, sőt azt egyenesen „ki nem állhatja”? Akkor nyilvánvaló, hogy valami nagy baj van! Rosszabb esetben botrányba fullad az egész, de legalábbis megsértődés és csalódás lesz a vége. Pedig a most felolvasott Igében pontosan ezt mondja nekünk az Isten: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!”.

            Akkor most mitévők legyünk? Itt van a kitakarított templom, az ünnepélyesen feldíszített oltár, a gyerekek kedves kis műsora, a szép ruhák és a kitisztított cipők és mind hiába? Alaposan és körültekintően megadjuk a módját az istentiszteletnek, és erre Isten, az ünnepelt így válaszol nekünk? Ha ez így van, legközelebb el sem jövök! – hangzik erre a teljesen jogos emberi reakció. Teljesen jogos reakció egy olyan embertől, aki igazából nem ismeri Istent, és nem is érti pontosan mit is akar tőle a Mindenható. Ezen felül pedig se ideje se kedve nincs hozzá, hogy ezen változtasson, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljön az Igével és az Ige szerzőjével. Mégis, most mindenkit arra bátorítok, hogy legyünk kicsit türelmesek, és tanulmányozzuk Igénket alaposabban a jobb megértés érdekében.

Az elmúlt heti igehirdetés alapigéje szintén Ámosz próféta könyvéből szólt, akkor már alaposan körüljártuk, hogy milyen helyzetben is szólt Isten embere. A nép gazdag rétegének éppen jól ment a sora, épp nem kellett semmilyen veszélytől sem tartania, éppen kényelemben és dőzsölésben élhettek. Csak ebben a túlzott biztonságérzetükben sok egyéb fontos dolog mellett Istenükről is elfelejtkeztek.

Na persze azért ebben a jóléti időszakban a templom nem zárt be, és minden ünnepséget és áldozatot ugyanúgy bemutattak, mint korábban, hiszen ez volt az évszázados szokás. Őseik is mind így csinálták, hát ők is tovább folytatták ezt a régi szép hagyományt. Csak egy valamiben nem követték felmenőiket: méghozzá a hitükben. A forma, a hagyomány, a külsőségek mind megmaradtak, csak éppen a szív nem volt már ugyanaz. Lehet, hogy bemutattak minden előírt áldozatot, elénekelték a szép énekeket és az imádságokat is mind elmondták, mindez mit sem ért az Úr számára, hiszen az ember lénye, a szíve és a lelke nem volt ott.

Bocsánat a hasonlatért, de olyan ez, mintha a templompadokban a gyülekezeti tagok helyett, élő emberek helyett csak videokamerák lennének. A gép hall és lát mindent, észleli a történéseket, észreveszi a hibákat, csak éppen teljesen lélek nélkül van jelen. Ugyanilyen az  ember, amikor lélektelenül vesz részt egy ünnepi alkalmon, vagy istentiszteleten. Végigüli, végighallgatja, esetleg énekel és együtt mondja a hitvallást és a Miatyánkot is, de belül valahol egészen máshol jár. Nem a figyelem elkalandozásáról beszélek, az mindenkivel megeshet. Hanem amikor mindaz, ami itt történik teljesen kívül marad az életemen, amikor az agyamat és a szívemet teljesen elzárom az Isten Szentlelkétől.

Olyan ez, mikor átadom az ajándékot mosolyogva, de közben azt számolgatom, hogy ez milyen sokba került, és lehet hogy túlzás volt. Amikor azt mondom, hogy nincs veled semmi bajom, pedig belül igazából haragszom, és vitatkoznék veled, és tessék tőlem bocsánatot kérni! Amikor azt mondom, szeretlek, pedig valójában már teljesen elegem van belőled, és csak egy újabb veszekedést akarok elkerülni.

Emberek elé még úgy ahogy ki lehet állni ilyen konfliktuskerülő és kényelmes, de valójában csak megjátszott és hazug magatartással, de Isten előtt ez mit sem ér. A szívek vizsgálóját nem hatja meg a lélektelen ünnepség. Túl lát a külsőségeken és ismeri legbensőbb világunkat.

Nyilvánvaló tehát, hogy nem az istentisztelettel van gond, nem a templom állapota, vagy az énekek, esetleg a ruházatunk zavarja az Istent. Ezekből emberileg próbáljuk a legtöbbet kihozni, hogy méltó körülmények között szóljon az Isten dicséret és az Ige szava, de az Úr szempontjából alapvetően ezek másodlagosak. Hány és hány ünnepi alkalmat tartanak az ország hatalmas bazilikáiban, gazdag családok fényűző esküvőket és keresztelőket, de félek, hogy a pompa, a dísz és a rengeteg elköltött pénz mögött csak üresség van. Színfalak lélek nélkül. Ami igazán számít az Úr előtt, az a gyülekezet tagjainak szíve. Minden jelenlévőé személy szerint. A gyermekeké, a felnőtteké, az időseké. Presbitereké és a lelkészé is.

Milyen szívvel vagy ma itt Testvérem? Eljöttél, mert a tanár néni azt mondta, mert verset kellett mondani? Eljöttél, mert ez egy szép régi szokás, és karácsonyig biztos nem jössz újra? Eljöttél, mert szerepel hát a gyerek, de gondolatban már rég az ebédet főzöd és a délutánon jár az eszed? Vagy eljöttél, hogy az Élő Istennel találkozz, és részt vegyél teljes szívvel az istentiszteleten? Ez nem emberi kérdés. Ezt nem a lelkész kérdezi a hívektől, hanem az Úristen kérdezi mindannyiunktól. Tőled és Tőlem személyesen.

Lám, mennyire fontos az igaz istentisztelet az Úrnak! És nyilvánvalóan nem magáért, hogy Őt helyesen ünnepeljük, hanem miértünk. Hiszen lássuk be, nem Istennek teszünk jót azzal, ha itt vagyunk. Nem neki teszünk szívességet, hanem a magunk lelkének találhatunk itt békét és megnyugvást. Eljövünk terheinkkel, bűneinkkel, kérdéseinkkel, és az Úr szeretne ezekkel foglalkozni. Megkönnyíteni terhünket, megbocsátani bűneinket, felelni kérdéseinkre. Ezért fontos neki minden egyes ilyen ünnep: nem a maga méltósága miatt, hanem a mi javunkért, hogy az Isten és az ember közti kapcsolat valóban létrejöhessen minden egyes alkalmon.

Haragosnak tűnő szavaival inteni, formálni és újítani akar, hogy a konokságunk, a lélektelen istentiszteletünk ne legyen többé gátja a Krisztussal való felhőtlen kapcsolatunknak. Ő a maga részéről már mindent megtett értünk, mint ahogy az evangéliumi szakaszban is olvastuk: még a halál hatalmát is legyőzte értünk. Ebben a csodatételben a földi halált, az egész emberiség számára pedig az örök halált.

Az utolsó akadály számára már csak a mi konok kérlelhetetlenségünk, amivel ellen állunk az Úrnak. Épp ezért hangzik így igénk utolsó verse: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” A lelki szárazság helyett, mely ott van sokak szívében bővizű, életadó patakra van szükség. Arra az Élő Vízre, ami elől mindezidáig védekeztünk hitetlenséggel, önfejűséggel, haraggal vagy éppen csak közönnyel.

  Bontsuk hát le ezeket a gátakat magunkban, hogy végre beáradhasson az életünkbe az élő Krisztus, hadd mosson át minket az ő bűnbocsátó, életadó kegyelme, h őszintén és benne élve vehessünk részt mind a templomi istentiszteleten, mind az élet mindennapos istentiszteletén egyaránt. Ámen.

Szeptemberi tanévkezdés és hálaadás

Felemelő és megható alkalmon lehetünk együtt 2010. szeptember 19-én a súri evangélikus templomban. A szokásos vasárnapi ünnepet két dolog tette még emlékezetesebbé: egyrészt ezen a napon tartottuk a hittanos tanévnyitót, másrészt pedig a gyülekezet elbúcsúztatta korábbi lelkészeit, Szarka Isvtán esperes urat és Szarka Éva lelkészasszonyt.

            A hittanosok igeolvasással, ifjúsági énekekkel és apró versekkel örvendeztették meg a gyülekezetet, majd utána mindannyian az oltárhoz térdelve Isten áldásában részesültek. A búcsúztatóban szintén résztvettek a fiatalok verssel és köszöntő énekkel, majd a gyülekezet nevében Molnár István felügyelő és Csapó Mihályné Maris néni mondták el szívhez szóló szavaikat.

            Ezen a vasárnapon Nagy Gábor, súri evangélikus lelkész hirdette Isten Igéjét Ámosz próféta szavai alapján.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap

Ám. 6,1

Jaj a gondtalanoknak a Sionon, az elbizakodottaknak Samária hegyén, a legkiválóbb nép előkelőinek, akikhez folyamodik Izráel háza!

Ám. 6,2

Járjátok be Kalnét, és nézzetek szét! Onnan menjetek a nagy Hamátba, azután menjetek el a filiszteus Gátba: Különbek vagytok-e ezeknél az országoknál, nagyobb-e határuk a ti határotoknál? [1Móz 10,10]

Ám. 6,3

Ti azt gondoljátok, hogy messze van a veszedelem napja, ezért az erőszak uralmát közel hoztátok! [Zsolt 10,5;  Ám 9,10]

Ám. 6,4

Elefántcsont ágyakon heverésznek, pamlagokon terpeszkednek, megeszik a nyájból a bárányokat, és a hizlalóból a borjúkat!

Ám. 6,5

Hárfakísérettel danolásznak, és azt hiszik, hogy zenéjük olyan, mint Dávidé. [Ézs 5,12]

Ám. 6,6

Kelyhekből isszák a bort, és finom olajjal kenik magukat, de József romlásával nem törődnek.

Ám. 6,7

Ezért majd ők mennek a foglyok élén fogságba, és vége lesz a terpeszkedők mulatozásának.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az elmúlt héten a Római levél kapcsán az Újszövetség és egyben a keresztyén hit egyik katedrálisában járhattunk és Pál apostol szépen kiművelt prédikációja alapján tanulmányozhattuk a test szerinti és a lélek szerinti élet közti különbséget. Ma sokkal távolabb kerülünk ettől a helytől, utunk évszázadokkal korábbra, az Ószövetség idejére vezet vissza, ahol szépen megkomponált beszéd helyett Ámosz próféta nyers és kemény szavait olvassuk. Bár a távolság időben és stílusban is jelentős, a téma mégis nagyon hasonló. Ámosz a test szerinti élet feletti ítéletet hirdeti.

            De mielőtt az ige tanulmányozásához fognánk, vizsgáljuk meg egy kicsit a prófétát és korát. Ámosz az időszámításunk előtti 760-as években hirdette Isten szavát. Izrael és Júda ekkor két külön királyságot alkotott. A térséget fenyegető Asszír Birodalom uralma egy időre megtört, így a két kis királyság is meg tudott erősödni, és a béke ideje elhozta a gazdasági megerősödést is. Viszont a jólét csak kevesek kiváltsága volt: a felemelkedés élvezői nem vettek tudomást a társadalmi ellentétekről, hogy voltak, akiknek szegénysége elviselhetetlenné vált. Pedig a szociális bűnök csalhatatlanul jelezték, hogy a sikerek s kevesek jóléte mögött már megindult a bomlás. Emellett az ország békéje is csak átmeneti volt, hiszen a politikai széljárás igen változékony volt.

            Viszont a dőzsölők, akikre a vezetés és a döntéshozatal volt bízva, nem törődtek semmivel a maguk kényelmén kívül. Sem a szegényekkel, sem az országot újra fenyegető ellenséggel, sem a népet megtartani képes Istennel.

            Ezekhez az emberekhez érkezik el Ámosz próféta, aki Júdea területéről származott, és a prófétaság előtt pásztorkodással és gyümölcstermesztéssel foglalkozott. Ez a köznépből való, de tanult és értelmes ember lép fel bátran és határozottan Isten nevében.

            A fent idézett szavak valószínűleg derült égből villámcsapásként érte a legnagyobb nyugalomban terpeszkedő vezetőket. A hamis biztonságérzetet, az önzést és az istentelenséget el akarja vetni, és helyette helyre szeretné állítani a teljesen eltompított, eltorzult lelkiismeretet, ha még lehet.

            A fent idézett szavak nem kellemesek és nem lágy hangvételűek. Nem kéri szépen a bűnösöket, hogy térjenek meg, nem nyújtja nekik tálcán a feloldozást és a bűnbocsánatot. Csak haragosan kihirdeti: bűnben élnek, rossz úton járnak, és előbb-utóbb el fognak veszni.

Talán félünk ezt kimondani, de Isten haragszik ezekre az emberekre. De miért is félünk olykor Isten haragjáról beszélni? A Szentírás sok részletéből és Jézus életének példájából is tudjuk, hogy az Élő Isten maga a szeretet, és ebbe a képbe számunkra nem fér bele a haragvó, büntető úr képe. Éppen ezért sokan megkülönböztetik az Ó-és az Újszövetség Istenét, mint ha két külön személyről lenne szó. Számunkra ez a két magatartás nem fér meg egymás mellett. Persze ilyenkor magunkból indulunk ki, és emberileg úgy tűnik, hogy a szeretet és a harag egymással teljesen ellentétesek. Pedig Istennél nem így van. Furcsán hangzik, de Isten haragja is az Ő szeretetének egyik jele. Egy amerikai Ószövetség professzor[1] ezt így magyarázta a fenti igénk kapcsán: „Isten szereti az embereket, ezért ha valaki elnyomja és sanyargatja az Ő népét, akkor haragos lesz. Ez a haragja pedig az elnyomottak számára Isten szeretetének a jele lesz.[2]”    

            Ezen túlmenően az Ő haragjának nem a pusztítás a célja, nem rombolni, vagy ölni akar, hanem formálni. Elindítani egy jobb irányba. Hányszor hallani azt emberektől, hogy „engem ver az Isten”. Testvérem, ilyenkor miért nem állsz meg egy pillanatra, és vizsgálod meg az életedet, hogy rájöjj, valami nincsen rendben. Miért nem hagyod abba a hadakozást az éggel, és elcsendesedve, imádkozva, miért nem próbálod megérteni a nehézségek és csapások üzenetét, meghallani a nehézségek között az Úr szelíd és halk hangját. Ha csapások érnek, ha keresztet kell hordoznod, hidd el, végső soron nem ellened történik mindez. Még akkor sem, ha legtöbbször csak utólag látjuk meg a nehézségek célját.

            És higgyék el a testvérek, a Mennyei Atyának fáj a legjobban, hogy néha ilyen eszközöket kell bevetnie a változás, a formálódás érdekében. Ő szeretne kegyelmes lenni, szeretne megbocsátani, de azoknak, akik olyan gondtalanul élnek, mint a felolvasott igénk szereplői, ez nem jelentett semmit. Ugyanígy, amikor tudomást sem veszünk Isten igéjének intéséről és csak ellene hadakozunk, amikor szentebbnek tartjuk magunkat a másik embernél, amazt pedig meg amikor a hitünk helyett az érdekeink motiválnak, akkor nekünk sem mond semmit a kegyelem igéje.

            Mi szükségünk lenne Isten irgalmára? Miért kellene bocsánatot kérnem tőle? Sajnos erre sem az ókori Izraelben, sem a mai Magyarországon nem tudják legtöbben a választ. Most lehetne beszélni a mai vezetőkről, a mai gazdagokról, akik napjainkban fekszenek elefántcsont ágyakon és élvezik a szegény emberek által kitermelt haszon javait. De ők ma nincsenek itt. Az írott és hirdetett Igében ma nem őket, hanem minket akar megszólítani az Úr, akik itt vagyunk.

            De hát mi nem vagyunk se vezetők, se milliomosok, csak kis emberek vagyunk, nem tudunk semmit sem tenni a társadalmi átalakulásért. Nem tudunk megtéríteni egy egész országot. Amit viszont tehetünk, hogy a magunk helyén világító lámpásokká leszünk. Nem reflektorrá, ami erős sugarával az eget pásztázza, elég, ha olyan lámpássá, ami maga körül képes világítani. Az néha többet ér.

            Minket is érnek nehézségek és szenvedések. Minket is sokszor formál metszőkésével a gazdánk, és ez nem egyszer fájdalmas. De ha ezeket hittel és reménységgel viseljük, akkor már megálltunk a próbában. És ha ezt a győzelmet mások is látják, mások is hallják, akkor az bizonyságtétel lehet az Istenről. Lehet, hogy nem a szószékről szóló hosszú beszéd, csak az utcán elkapott, boltban hallott pletyka formájában. De ez Istenről szóló pletyka lesz, és bárcsak folyton ilyenek töltenék meg a hétköznapi beszélgetéseinket! És így, kis emberek nagy hite és hűsége folytán is terjedhet az evangélium, épülhet Isten országa. Ez a mi dolgunk és nem több.

            És mi lesz akkor a pöffeszkedő gazdagokkal és a fennhéjázó ateistákkal? Nem tudom. De az biztos, hogy az ítélet és a fenyítés nem a mi dolgunk. Az Isten haragjával való intés pedig a próféták dolga, akiket erre hív el az Isten. Ezeken túlmenően a mi osztályrészünk az értük való imádság. Nem azért, hogy tüzes eső, vagy halálos baleset vessen véget életüknek, hanem hogy megtérjenek mielőtt még  a foglyok élén menetelnének az örök rabságba. Éppen ezért szoktunk az oltárnál is az ország és a világ vezetőiért is imádkozni: pártállástól teljesen függetlenül. Hiszen ki más imádkozna értük, ha nem a hívők gyülekezete.

            A felolvasott ige bizony kemény intés, és vészjósló jelekre hívja fel a figyelmet. Olyan, mint a szakadékot jelölő tábla az út mentén. Ne hagyjuk hát azt figyelmen kívül, hanem vizsgáljuk meg elsősorban a magunk életét és hitét. Keressük az Urat, amíg megtalálható, hívjuk segítségül, amíg közel van, és hozzá találva adjuk tovább a többi embernek is a tőle kapott fényt és szeretetet. Ámen.

Úr Jézus Krisztus! Áldozatodra gondolok, aki mindent megtettél értem a kereszten. Meghaltál bűneimért és nekem ajándékoztad az életet. Add, hogy minden napon a Te kegyelmedben keressem a gazdagságot. Hogy minden napom lehessen a Te dicsőségedre, akár örömben, akár fájdalomban telik is. Uram, sokszor nem értem a szereteted, de hiszek benne. Add, hogy ez a hitem el ne fogyjon, hanem folyamatosan erősödhessen. Ámen.  

---

[1] Rolf Jacobson Associate Professor of Old Testament Luther Seminary St. Paul, MN 

[2] http://www.workingpreacher.org/preaching.aspx?lect_date=9/26/2010

A kapcsolat létrejött

A mai napon végre bekötötték a parókiára a telefont és az internetet, úgyhogy reménység szerint elkezdődhet ennek a blognak is a folyamatos frissítése.


Ja, és a Súri Evangélikus Egyház Lelkészi Hivatalának új telefonszáma:

06 34/375-251

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap

Róm. 8,6

A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség,

Róm. 8,7

minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.

Róm. 8,8

Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

Róm. 8,9

Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. [Jn 3,5-6]

Róm. 8,10

Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test a bűn miatt halott, a Lélek életet ad az igazság által.

Róm. 8,11

Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai vasárnapon Pál apostol Rómába írt levelének egyik részletét olvassuk és tanulmányozzuk közösen. Ez a levél jogosan áll a páli levelek élén, hiszen bibliai és teológiai szempontból is ez a legfontosabb levél, sőt egyesek szerint az Újszövetség legfontosabb könyve is. Ebben a levélben nagyon alapos leírását találjuk a keresztyén tanítás lényegének, melyet azóta sem tudtak jobban megfogalmazni.

            A levél páratlan jelentősségét történelmi hatása is jól tükrözi. A korai keresztyénség meghatározó alakja, Ágoston a Róma 13,13-14 igéit olvasta („Mint nappal illik, tisztességben járjunk: nem dorbézolásban és részegeskedésben,(…) hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust”.) és ennek hatására tért meg, és lett Krisztus hű követője.   Vagy említhetjük 11 évszázaddal később Luther Mártont is, aki úgy ismerte meg Isten igazságosságát és úgy indult el refomártori hivatásában, hogy szintén ezt a levelet olvasva megértette, hogy az igaz ember hitből él.

            Ugyanígy nagy hatással volt a levél Kálvin Jánosra is, aki ezt írta: „Ha valaki megérti ezt a levelet, megnyílik előtte az út az egész Szentírás megértéséhez.”

            Ilyen komoly és tartalmas írásművet veszünk kezünkbe minden alkalommal, amikor ezt a levelet tanulmányozzuk. Nem véletlen, hogy egy francia teológus „A keresztyén hit katedrálisaként” emlegeti.   

            Ebbe a katedrálisba lépünk ma be, de a számtalan díszéből és csodájából most csak egyetlen színes üvegablakot tudunk megvizsgálni, melyet a felolvasott igénk mutat be.

             

A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség – olvassuk az első mondatban. Test és lélek ellentétéről sok keresztyén igehirdetésben lehet hallani. De értsük ezt jól!

Nem arról van szó, hogy az ember testének és lelkének külön kellene válnia, vagy hogy az egyik értékesebb lenne, mint a másik.

Itt inkább a kétféle életvitelről van szó. Az elsőben, a test szerinti életben elzárkózunk mindattól, ami a földi, anyagi, kézzelfogható világon felül hatással lehet az életünkre. Csak önmagunkra tekintünk és a lelki dimenziót, az egész túlvilág és Isten kérdést kihagyjuk az életünkből. Szükséges a test, evilági dolgokkal is foglalkozni, de ha túlzásba visszük, csak a halál felé tudunk törekedni. Hasonlóan, mint egy gyógyszer esetében, kis adagban még meggyógyít, de túladagolva megmérgez.

Nem feltétlen a fizikai halálról beszél itt az ige, sokkal inkább arról, hogy a csak test szerint élő ember önmagába záródik. Nem tud kitörni az elmúlásból, nincs benne semmi önmagán túlmutató, semmi örök. Folyton az elmúlás és az elmúlástól való félelem határozza meg.

Ebben a létformában az ember képtelen a megújulásra. Folyamatosan hordozzuk magunkkal a múlt következményeit, a vétkeink következményeit, rossz döntések és elrontott emberi kapcsolatok terhét, kísértések és függőségek terhét. Próbálunk az emberi mércének megfelelni, próbáljuk mutatni, hogy jók vagyunk, de valójában nincs bennünk békesség, nincs bennünk meg az ÉLET.

Az élet és a békesség irányába azonban egy másik vonat megy. A régiről, ami csak egy helyben álldogál, és nem tart sehova, át kell szállni arra, ami valóban mozgásban van, aminek valódi és jó az úti célja. Ez a szerelvény, ez az életmód a Lélek szerint látja a világot és a Lélek szerint vizsgálja önmagát is.

Mivel a test szerinti, pusztán emberi gondolkodás nem számol Istennel, ezért Isten ellen van. Máté 12,30-ban is ezt mondja Jézus: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” . Az Istent nem ismerő létmód ezáltal ítélet alatt van, nem az Úr ítélei el, hanem önmaga ítéli el saját magát. Az eredeti szövegben itt szerepelő test szó pontosan fordítva a kézzel fogható, biológiai testet jelenti, a hústestet. Amíg az értelemmel és Istenre való nyitottsággal teremtett ember csak a hústest szintjén marad meg, addig nem juthat be a mennyek országába, sőt önmaga börtönéből sem tud kitörni.

Úgy gondolja, hogy ő az evolúció csúcsa, a világ ura, és eszébe sem jutna alávetni magát bárkinek is, főleg nem egy láthatatlan Istennek. Se ember, se Isten ne parancsoljon neki, majd ő tudja mit akar. És még nagyobb akar lenni, és még jobban akarja érezni magát  a bőrében. Ilyenkor eszembe jutnak a babiloni toronyépítők, akik azért, hogy nevet szerezzenek maguknak, hogy még nagyobbak legyenek, a mennyországot akarták bitorolni. Persze a legnagyobb erőfeszítések is csak porszemek mozgolódásának tűntek Isten szemszögéből nézve.

Isten és ember két külön kategória, amit nem lehet a hústest szerint áthidalni, vagy őt és akaratát legyőzni. Lélek nélkül, önmagába zárkózva az ember valóban nem jut el a teljességre, a békére, az Istennel való egységre.

  Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint – mondja Pál a gyülekezet tagjainak. A Lélek szerinti életet áthatja az isteni többlet, amit sokszor nem is tudunk jól szavakba önteni, inkább csak érezzük. Amikor képesek vagyunk a jóra, amikor érezzük a békességet és a nyugalmat. Amikor meg tudunk bocsátani és nem kell semmiért sem bosszút állni. Amikor meg tudunk köszönni dolgokat az életben a másik embernek, vagy épp Istennek.

Az oltár előtt olvastuk a 10 leprás történetét. Beteg voltak, haldokoltak és minden apró lehetőséget megragadtak a gyógyulás reményében. Ha az Istentől jött tanítóval találkoztak szembe, akkor nála is megpróbálkoznak, hátha ez működik. És kérték a segítséget, és Jézus szólt, és működött a dolog. Persze mindenki örült, és visszatért régi életéhez, amit a betegség átka miatt ott kellett hagynia.

Csak egy volt közülük, aki nem csupán a hústest szerint gondolkodott. Csak egy volt, aki még bevállalt egy fölöslegesnek tűnő utat, és visszatért Jézushoz, hogy megköszönje és dicsérje az Istent. Őt nem a múló idő és a józanész szerinti minél hasznosabb napirend vezette, hanem figyelt ezekre az extra dolgokra is.

Az extra amúgy latin eredetű szó, és azt jelenti, hogy valamin kívül és valamin felül álló dolog. Neki belefért még ez is, hiszen a Lélek szerint rájött, hogy gyógyulásának, ennek a csodának nem csak az a célja, hogy visszatérhessen családjához és munkájához, hanem hogy saját bőrén tapasztalja meg az Úr természetfeletti erejét és emberfeletti szeretetét. Állítom, hogy csak ennél az embernél lett teljessé a gyógyulás, hiszen nem csak a testi tünetei múltak el, hanem a lelke épsége, békessége is visszatért.

Mindezek mellett az le kell szögeznünk, amit az Ige is leszögez: akár Krisztussal, akár nélküle vagyunk, ez a földi testünk az emberiség bűne miatt elmúlásra van ítélve. Ha csak még a mi életünkben nem jön vissza Krisztus és tartja meg utolsó ítéletét, akkor egyszer a mi földi pályafutásunk is be fog fejeződni. A testi mulandóság jeleit pedig minden nap tapasztaljuk betegségekben, fájdalmakban, gyengeségekben, fizikai erőnk korlátaiban.

Krisztusban élve, a Lélek szerint élve sem hagyjuk el a földi, testi lét meghatározottságát, de mégsem szorulunk be csupán ezek közé a korlátok közé, hanem tudjuk és megéljük, hogy az Ég felé, Isten országa felé szabad utunk van. Ez a hatalmas, szeretetből fakadó elfogadottság érzésével tölt el, ami utána kihat egész életünkre. Hasonlóan, mint mikor füstöt hoz a szél. Nyitva az ablak, kinn vannak a száradó ruhák, és pár perc alatt mindenhol érezni lehet, mindent átjár ez a kellemetlen szag.

Ugyanígy hat életünkre, csak éppen pozitív formában, a Lélek szerinti élet, a Krisztusban kapott elfogadás.

Ez az áldásos változás utána átjárja hétköznapjainkat, megújítja emberi kapcsolatainkat, önzetlenné, áldozatkésszé, nagyvonalúvá tud tenni. És ami nagyon fontos: képessé tesz a hálaadásra emberek, de főleg Isten felé. A test és lélek  valódi egységre juthat, amely többé már nem ellensége, hanem szövetségese, sőt szeretett gyermeke lesz az Istennek.

Ez az öröm, ez a teljesség pedig nem csak itt a földi keretek között lesz a miénk, hanem annak idején az örök életben is. Hiszen Krisztus, aki bár földi életében meghalt, de legyőzte a halált és feltámadt, minket is fel tud és fel is fog támasztani az utolsó napon. Az Ő halálát és feltámadását hirdetjük majd akkor is, mikor ma az úrvacsorához járulunk és testének, vérének közösségében részesülünk.

Mi tehát a mai nap üzenete? Az öröm és a hálaadás afelett, hogy van lehetőségünk a pusztán önmagáért való élettel szemben valódi, önmagán túlmutató, mások felé, Isten felé forduló Életre. Az Isten gazdagító Szentlelke töltse be mindannyiunk szívét. Ámen.               

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap

Jel. 3,1

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.

Jel. 3,2

Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.

Jel. 3,3

Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.

Jel. 3,4

De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá.

Jel. 3,5

Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.

Jel. 3,6

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az emberiség története során folyton szerette volna kézzelfogható módon megörökíteni, ábrázolni, lemásolni a valóságot, akár a festészet, akár a szobrászat, akár más eszközök segítségével.

Egyes mai technikai kutatások és fejlesztések nagy részének is hasonló a törekvése, csak nem azért, hogy az konzerválja, megőrizze azokat, hanem sokkal inkább az a célja, hogy az élő valóságot minél pontosabban lemásolva, valami nagyon hasonlót, valami élőt hozzon létre.

Így a beteg testrészek és szervek helyett mesterséges eszközöket fejlesztenek ki. A magányos emberek részére virtuális barátokat hoznak létre, akikkel a számítógép virtuális valóságában lehet találkozni, és úgy beszélgetni, mintha élő ember lenne. Vagy kapható már robot kutya is, ami kényelmes mert nem kell etetni, nem fog bepiszkítani, de ugyanúgy ugat és örül a gazdájának, mint egy valódi házi kedvenc.

            Ahogy haladunk a korral egyre jobban sikerül lemásolni a valódi életet, amire már azt mondjuk, hogy szinte él. De mi a helyzet, ha kikapcsoljuk a gépet, ha kivesszük az elemeket, ha elmegy az áram, vagy valami meghibásodik? Akkor az a mesterséges élet-másolat egyszer csak leáll és megszűnik. Kiderül, hogy az egész csak az életnek egy utánzata, egy másolat. Valójában nem élő sejtek alkotják, csak fém és műanyag az egész, csupa halott anyag.

            Az élet látszatáról beszél a Jelenések könyvéből felolvasott szakaszunk is, mely a szárdiszi gyülekezetnek írott figyelmeztető levél. Szárdisz Lídia tartomány fővárosa volt Kis-Ázsia, azaz a mai Törökország területén. Egykor a gazdagságáról híres Krőzus király székvárosa volt, majd tündöklése után többször is gazdát cserélt, míg az újszövetségi korban a Római Birodalom része lett. A levél megírása előtt 7 évszázaddal az akkori világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városa volt a keletről érkező kereskedők és a gyapjúkereskedelem révén.

            A pompa és a gazdagság elbizakodottá és elpuhulttá tette a város lakóit, és ez a magatartás okozta aztán vesztüket is. Amikor jött az ellenség nem tudtak megfelelően védekezni, és mindenük odalett. Majd ezek után Kr.u. 17-ben egy földrengés döntötte romba a várost, ami után még újjáépült, de a régi pompát és dicsőségét már nem kapta vissza. A város ma már csak egy romkert.

            Az újszövetségi kor nagyvárosaihoz hasonlóan itt is megalakult egy keresztyén gyülekezet, akikre kihatással lehetett a város általános jóléte és pöffeszkedése. Üldöztetés nélkül, anyagi jólétben éltek, mindenféle nagyobb gond nélkül.

            Ennek a közösségnek üzen most az igében az Isten. Az az Isten, aki maga a teljesség, a Mindenható. Erre utal a hét csillag és a hét lélek. Ő a világ Királya és Pásztora is egyben. Királyként hatalmában áll meginteni a tévúton járó közösséget, de nem kíméletlenül teszi ezt, hanem Jó Pásztorként, aki nem elvetni akarja az övéit, hanem megkeresni és visszahozni.

„Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. A külső látszat szép és csábító. A külső látszat szerint, névlegesen Isten élő gyülekezetéről van szó, de belül épp az ellenkezője igaz. A tábla kinn van, hogy odabenn hívő keresztyéneket találsz, hogy odabenn a Krisztusban való szeretet és a megbocsátás elvileg minden emberre jellemző, de belépve mégis egészen más a tapasztalat. A szárdiszi gyülekezet diagnózisa ez volt: lehet, hogy kívülről úgy látszik, minden rendben van, de belül halott vagy, belül üres vagy.

A mi gyülekezetünk névlegesen egy evangélikus keresztyén gyülekezet. Büszkék vagyunk egyházunkra, elődeinkre, évszázados történelmünkre, jelképeinkre, a Luther-rózsára, templomunkra, de vajon a szívünkben-lelkünkben is megéljük ezt, hogy evangélikus keresztyének vagyunk? A keresztyén azt jelenti, hogy Krisztuskövető, az evangélikus pedig, hogy az evangélium üzenetéből élő, és arról tanúskodó. Valóban ilyenek vagyunk, vagy ez csak a névtáblánk felirata?   

            A szárdiszi gyülekezet nem volt ilyen, ezért is szólítja meg az Úr és próbálja jó irányba terelni. Első lépésben ébresztőt hirdet az embereknek. Azoknak, akik alszanak és álomvilágban élnek. Amikor valaki hitre jut és hitben él, bibliai hasonlattal élve felébred. Nem marad továbbra is az alvás és az álmok világában, nem ringatja magát hamis boldogságban és nyugalomban, miszerint a kézzel fogható dolgok megszerzésével válik boldoggá az életem. A boldogtalan ember halmoz, gyűjt, tanul, utazik, és nem érzi sosem azt, hogy elég. Nem érzi a békességet és nem tud az élettel betelni. Az ilyen ember a Szentírás szavai szerint mély álomban van és csukva vannak a szemei.

Keresztyén emberként viszont fel kell hát ébredni és nyitott szemmel szemlélni a valóságot, és így felkészülni a kísértések és bűnök, akár a szárdisziak esetében a lelki lustaság és puhányság elleni küzdelemre. És itt nincs helye késlekedésnek, még öt percnek, egy kicsi visszaalvásnak. Felkelve, felébredve, nyitott szemmel járni Isten világosságában. Ez az első intés.

A második ehhez csatlakozik: ha már magad felébredtél Isten hívó, ébresztő szavára, akkor feladatod másokat is ébresztgetni. Ez sokszor nem túl hálás feladat. Ki szereti, ha a legszebb álmából rázzák fel hirtelen? Vagy amíg alszik, valaki elkezd hangoskodni? Népszerűtlen is lehet az Isten szavát és igazságát képviselő ember, de nem minden esetben. Hiszen sokan életük legrosszabb álmát álmodják Istent nem ismerő létükben. Szeretnék hinni, hogy ez az egész nem igaz, vagy nem velük történik. Szeretnének kikerülni belőle, tisztán látni a dolgokat és erőt venni magukon, de a pótszerek és pótcselekvések helyett nekik is Isten szerint fel kell ébredniük. Erről beszél Pál a Róma 8, 19-ben: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”. Néha hálás, néha hálátlan feladat, de Krisztus felébredt, hívő gyermekeiként ez az ébresztő feladat a miénk is.    

A harmadik felszólítás ez: „Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad”. A régmúlt dicsőségén, a sok fiatalon és gyermeken, az egykor teli templomon sokat szoktunk nosztalgiázni. De csupán az emlékek nem visznek minket tovább a jövő felé. Aminek valóban életformáló és felrázó hatása lehet, az az Istenhez találásunk története. Gyermekkorunkban, fiatalkorunkban hogyan is hallottuk meg az Úr üzenetét. Biztos mindenkinek megvan a maga története, ami nem csak mások számára lehet erővel ható bizonyságtétel, hanem a saját magunk számára is megerősítést adhat. Hogy már 10, 20, 40 éve is volt, amikor megszólított az Isten, amikor hinni kezdtem szavának, és azóta bár sokszor voltam hűtlen, sőt rossz, ő mégis szeret és megtart azóta rendületlenül. Előkerülnek régen kapott igék, régi érzések, és a talán már csak parázsló szívben ismét fellobog a láng és a hívő lélek új lendületet kap.

És ha végre felébredtünk és másokat is felébresztettünk, ha visszaemlékezve Isten egész életünket elkísérő hívására és gondviselő kegyelmére, akkor már csak egy feladatunk van igénk útmutatása szerint: Térj meg! A legfontosabb és legnehezebb lépés, amiért minden más történik.

Emiatt jött el Jézus Krisztus az embervilágba és emiatt szenvedte el bűneink büntetését a keresztfán. Azért él és halt és támadt fel, hogy nekünk is életünk, sőt örök életünk lehessen Isten országában. Hogy ne elvesszünk, hanem helyette üdvözüljünk. Ezt magunk nem tudnánk elérni saját erőnkből, erre képtelenek vagyunk. De Jézus áldozata, teste és vére, mely értünk adatott, képes erre. Krisztus képes minket megváltani és képes kihozni minket régi bűnös életünkből, hogy utána valami egészen újat kezdjünk. Ha ezt el tudjuk hinni, ha valóban Krisztus váltságába vetjük bizalmunkat és miatta hátrahagyjuk régi bűneinket, akkor a miénk lehet ez az ajándék. Ezt nevezzük röviden megtérésnek, és erre hív minket minden egyes alkalommal Isten igéje.

Ő már sok lépést megtett felénk. Már kisgyermekkorunkban elhívott a keresztségben. Évtizedek óta megtart és kísér utunkon. Tőlünk pedig várja a válaszadást a hívására. Várja, hogy felébredjünk és kívül-belül hívőkké, keresztyénekké legyünk. Ha pedig már eljutottunk erre a hitre, akkor másokat is segítsünk oda és támogassuk útjukon, ahogy egykor azt velünk is tették.

„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” Jelenések 3,5-6

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

Róm. 9,15

Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” [2Móz 33,19]

Róm. 9,16

Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Nem tudom hallották-e már azt a történetet, amely a hernyóról szól, aki át akart kelni az úttesten.

Nincs esélye, előtte 6 méternyi aszfalt.

20 személygépkocsi, 5 teherautó,

egy nyergesvontató és két lovaskocsi

jön percenként.

A hernyó nem tud a járművekről.

Nem tudja, milyen széles a műút.

Nem tud a gyalogosokról,

Kerékpárosokról és mopedekről.

Csak azt érzi, hogy

a túloldalon valami zöldell.

Gyönyörű, friss, valószínüleg ehető fű.

A vágya űzi… Át kellene kelni az úttesten.

Nincs esélye. Hat méter aszfalt áll előtte.

Elindul. Kúszik

Lábatlan lábain.

Percenként huszonhét jármű jön.

Elindul, lassan sietség nélkül.

Húsz személygépkocsi, öt teherautó,

Egy nergesvontató és két lovaskocsi…

Elindul. Megy, kúszik, halad

És megérkezik.

(R. O. Wiemer nyomán)

Eddig a történet. Mi is lehet az üzenete? Ha ez a parányi állat megáll az út elején és elkezdi számba venni az esélyeit, akkor még most is ott vesztegelne, és nem születik meg ez a történet. De ehelyett vette a bátorságot, és elindult.

Mi emberek egy nagyságrenddel többet látunk a világból és kaptunk értelmet is, mellyel mérlegelni tudunk. Ki tudjuk számítani mi éri meg, mire van nagyobb esély, mibe érdemes, és mibe nem érdemes belevágni. Ebben a helyzetben természetesen nem vágtunk volna bele ebbe az életveszélyes mutatványba, és nem is értjük, hogyan sikerülhetett. A hernyó helyében inkább kerestünk volna egy felüljárót vagy alagutat, ami bár nagy kerülő, de mégis biztosan átvisz a túlsó oldalra. Lám, az ész újra diadalmaskodott a vágyak és érzések felett.

            Csak az evvel a probléma, hogy az emberi értelem diadala sokszor nem hagy teret az isteni kegyelem és könyörület diadalának, ami ha kell, átvisz a forgalmas úton, átvisz a háborgó tengeren, vagy épp a halál árnyékának völgyén is.

            A gondolkodó és racionális (ésszerű) ember megvetően tekint arra, aki egy lehetetlennek tűnő feladatba vág, és nagyrészt Isten kegyelmében bízik csak.   

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”

            Az emberi ész igazságossága és Isten igazságossága nem egyezik meg egymással. Sőt néha annyira ellentétes, hogy hajlamosak vagyunk azt botrányosnak tartani, főleg, ha valaki más részesül benne.

Több példát is találunk erre Jézus életében és példázataiban. Az egyik történetben Jézus egy szőlőművesről mesél, aki napszámosokkal művelteti szőlőjét. Az első napszámosok napkeltekor áll munkába, mások délelőtt, a következők ebédidőben, megint mások délután, az utolsók pedig mindössze egy órával a munkaidő lejárta előtt. „A csapat jókedvűen dolgozik egészen addig, amíg el nem érkezik a kifizetés ideje – ekkor derül ki a perzselő napon tizenkét órát végigrobotoló markos legények számára, hogy a naplopók, akik épp csak egy órácskát fáradoztak, és mindenki más is, akik csak később érkeztek, pontosan ugyanannyit kapnak, mint ők. Bizony a főnöknek ez a döntése ellent mond mindenféle munkaerő piaci szemléletnek és az igazságos bérezésnek. A szorgos munkások számára ez valóban dühítő és vérlázító.

            Ez így nem igazságos, ez így nem helyénvaló - mondanánk mi is hasonló helyzetben. A történet egy korabeli zsidó változata szerint a késő délután munkába álló napszámosok szorgalma lenyűgözi a szőlősgazdát, ezért jutalmazza őket egész napi bérrel. Ám a Jézus által elmondott verzió szerint ezek az emberek egész nap a piacon lődörögtek, márpedig szüretidőben ez csakis a munkakerülő, élhetetlen alakokra volt jellemző. Amikor végre beálltak a napszámba, akkor sem tűntek ki szorgalmukkal, tehát érthető, hogy a többiek felháborodnak magas bérezésük miatt. Melyik épeszű gazda fizetne ugyanannyit egyetlen óráért, mint tizenkettőért?!

            Gazdasági szempontból tehát teljes képtelenséggel állunk szemben, és Jézus éppen erre akar rámutatni. Példázata a kegyelemről szól, ami nem számszerűsíthető, mint a napszám. A kegyelem lényege nem az, hogy ki lett az első és ki utolsó, hanem az, hogy egyáltalán nem méricskélünk. A kegyelmet ajándékba kapjuk Istentől, tehát nem fáradságos munkával kell kiérdemelnünk – éppen ezt magyarázza Jézus a szőlősgazda szavain keresztül:

„Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” (Mt. 20,13-15)

            A szőlősgazdának eszébe sem jutott becsapni az egész napon át dolgozó napszámosokat. Nem egyórányi bért fizetett ki egyformán mindannyiuknak, hanem pontosan annyit, amennyiben megállapodtak. Tehát azok nem a munkabér miatt háborogtak, hanem a kegyelem botrányos matematikája miatt. Nem tudták elfogadni, hogy a gazda tetszése szerint rendelkezik a pénzével – ha úgy tartja kedve, tizenkétszeres bért fizet ki akár a naplopóknak is.

            Érdekes, hogy hajlamosak vagyunk régóta hívő emberekként az egész napot szorgosan végigdolgozó napszámosokkal azonosítani magunkat. Inkább, mint az estefelé befutó ingyenélőkkel. Mi, ugyebár felelősségteljes emberek vagyunk – nem csoda, hogy a gazda különös viselkedése minket is legalább annyira meghökkent, mint a példázat korabeli hallgatóságát.

Csakhogy így esetleg épp a történet fő mondanivalója kerüli el a figyelmünket: nevezetesen az, hogy Isten nem fizetséget, hanem ajándékot osztogat. Mivel nincs olyan ember, aki meg tudná közelíteni az Isten által felállított mércét, nem az érdemeink alapján fizet. Hiszen ha igazságosan, a mi emberi igazságérzetünk alapján fizetne, akkor egytől-egyig a pokolban kötnénk ki.”[1]

            Szorgosan dolgozó szőlőmunkásokként, Isten buzgó követőiként, jó keresztyén emberként sokszor mi is értetlenkedve tekintünk a másik ember, nálamnál gyarlóbb ember kegyelemmel megajándékozott voltára. Viszont mi van abban az esetben, amikor mások helyett magunkra tekintünk? Amikor a saját megajándékozottságunkra tekintünk? Mi talán érdemesebbek vagyunk, jobban kiérdemeltük Isten kegyelmét? Aligha! Pál is ezt mondja: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut”. Nem versenydíj, nem a jó munkáért, buzgó hitért járó jutalom, hanem érdem nélküli ajándék.

            És ahogy nem lehet érdemesnek lenni rá, így érdemtelennek sem nyilváníthatunk senkit a kegyelemre. Emlékezzünk csak Mesterünkre, Jézusra, aki még azok számára is kegyelmért könyörgött Atyához, akik megfeszítették.

            Nem mi döntjük el, ki kaphat, és ki nem. Csak örülhetünk és hálát adhatunk, ha mi már részesülhettünk benne, és ha minél többen megajándékozottá válnak az Isten kegyelmével.

Amit méricskélni lehet, az inkább a hálaadásom mértéke! Ha így érdemtelenül és minden teljesítményemtől függetlenül részesedhetek Isten megtartó kegyelmében, vajon kellő módon kifejeztem-e a hálámat Istennek? Vajon a naponkénti gondviselésre naponkénti imádság és hívő élet a válaszom? Vajon a mindennapi kenyérre és a földi-testi javaim ajándékaira jókedvű adakozás a válaszom? Valóban megélem a hitemet, vagy ez csak olyan jó szokás? Valóban a kegyelemben élek vagy csak visszaélek vele? Kihasználom a javait a magam részére, vagy valamit vissza is fordítok belőle a családom, a munkatársaim, vagy épp a gyülekezetem javára?  

            Inkább ezekre a kérdések őszinte megválaszolására lenne szükség, a kegyelemmel szembeni, az Istennel szembeni méltatlankodás helyett.

Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Szeretjük, ha a dolgok irányítása a mi kezünkben van, vagy legalábbis tudjuk, hogy az adott dolog hogy fog lezajlani. Vezetjük az autót, és arra megy, amerre akarjuk. Műveljük a kertet, és reménység szerint idejében megadja termését. Szedjük a gyógyszereket a különböző betegségekre, melyek gyógyulást vagy enyhülést adnak. Ha tudunk, dolgozunk, ha kell, pihenünk. Munkánk után megkapjuk a fizetésünket, idős korban pedig várjuk a nyugdíjat. Ezek a dolgok mind kiszámíthatóak és tervezhetőek.

Isten kegyelmének működése viszont egyáltalán nem ilyen. Azt ember nem tudja irányítani, befolyásolni vagy tervezni. Hiszen akkor már nem Isten kegyelme lenne, hanem valami általunk irányított mennyei erő. És ebből biztos nem sok jó jönne létre.

            Be kell látnunk, hogy Isten egy önálló Úr, aki e világ felett áll. Aki minden ember és emberi elképzelés felett áll. De nem csak hatalmával, hanem egyben szeretetével is. Minden istentiszteleten elhangzik ez a drága ige, az a drága evangélium, hogy Isten egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen. Elveszett az egy, a legdrágább, hogy sokaknak élete és üdvössége legyen.

Mindannyian rászorulunk erre a kegyelemre és erre a szeretetre. Erre az isteni kegyelemre, amit lehet, hogy egyáltalán nem értünk, aminek működésébe nem tudunk beleszólni, amire néha másokat, néha magunkat is érdemtelennek tartjuk, aminek saját eszünkkel nem sok esélyt adnánk. Mindannyian rászorulók vagyunk, de jó hír, hogy mindenki hozzájuthat ingyen. Csak imádságos szívvel kérni kell. Te kéred? 

---

[1] Yancey, Philip: Meghökkentő kegyelem. Harmat Kiadó, Bp. 2009. – 64-67.o.