Prédikáció - Vízkereszt ünnepe

Mt. 5,17

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.

Mt. 5,18

Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.

Mt. 5,19

Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nagy életfordulóknál, bizonyos életkor betölte után, egy-egy új korszak küszöbén, egy változás idején gyakran reménységgel tekintünk az elkövetkezendőkre. Változást várunk, pozitív változásban reménykedünk. Iskolásként várjuk a tanulóévek végét, amikor nem lesz már több dolgozat és házi feladat. Fiatalként várjuk, hogy betöltve a 18. életévünket megtehessünk olyan dolgokat,

amikre nagykorúként már jogosultak leszünk. Dolgozó felnőttként pedig várjuk már a nyugdíjas éveket, mikor nem lesz már semmire sem gondunk, mikor mindenre lesz időnk, és végre nyugalmunk lesz.

Emlékszem milyen nagy várakozás előzte meg a 2000-es év beköszöntét. Valakik nagy katasztrófától tartottak, mások talán úgy gondolták, hogy rögvest a jövő elképzelt világa köszönt ránk. Aztán eljött az új év, az új évezred, sőt már a 3. évezred első évtizedének a végén járunk, mégsem jött el a világvége, nem fordult ki a világ a sarkaiból, minden halad tovább a maga útján. Az iskolás is rájön, hogy a dolgozó ember élete is nehéz és fárasztó.

A 18 évet betöltött fiatal is belátja, hogy a sok felnőttkori joghoz sok kötelesség és felelősség is járul. És azt hiszem a nyugdíjas éveknek is megvannak a sajátos nehézségei, fájdalmai, amiket átélve már talán inkább lennénk újra fiatalok.

Várakozás egy eseményre, ami végül nem hozza el a kívánt beteljesülést. Jézus korában is várakozás élt a zsidó nép szívében. Nehéz helyzetben voltak: országuk és népük függetlenségét a megszálló Római Birodalom szorította korlátok közé. Az országban nagy volt a szegénység, sokan csak napról napra éltek, és nem volt semmilyen reményük a nélkülözésből való kilábalásra.

Ami miatt várakozás élt bennük, az az Írásokban és a próféták által megjövendölt Messiás ígérete volt.

A zsidó nép számára ez a Messiás elsősorban egy királyt jelentett – mint ahogy a messiás szó jelentése is felkent –, aki uralkodik majd népe felett, leveri és leigázza azokat, akik választottait elnyomják és megszállás alatt tartják. A politikai szabadság és függetlenség visszaszerzése mellett a jólét beköszöntét is tőle várták. Házat, élelmet, ruhát, talán a szükségesnél picit többet, jobbat, nagyobbat is.    

Ezek mellett a Messiásnak prófétai szerepet is tulajdonítottak, aki nemcsak világi, hanem vallási vezetője is egyben a népnek. Aki az Úr szavát és kijelentését tisztán és igazán hirdeti, aki az örök és az igaz főpap lesz. Aki hitelesen közvetíti Isten szavát, áldását az embereknek, illetve Isten előtt is közbenjár a népért.

            Körülbelül ezt várta tehát a nép és cserébe kapták Jézust. Azt az embert, aki egy jelentéktelen faluban hajléktalanul született, aki egy ács fia volt. Jézust, akit nem koronáztak királlyá, nem gyűjtött magának sereget, nem lázított a római uralom ellen, nem hozott a népnek jólétet és bőséget, sőt még a megszokott vallási formákat is bírálta és a mózesi törvényeket is újraértelmezte.

            Megszületett hát a Megváltó, a Dávid városában, de hát nem sokra mentünk vele. Járta az országot, prédikált, meggyógyított néhány embert, de nem hozott semmi nagy változást. Ehelyett bírálta az farizeusokat és az írástudókat, beleavatkozott a templomi árusításba és még a szombatot is megtörte! A zavarkeltéshez ért, a dolgokat feje tetejére állítja, de kézzelfogható eredményt nem nyújt.

Mégsem ő lesz az, akit vártunk. Úgy látszik megint tévedtünk, megint átvertek bennünket, majd valaki más lesz a Messiás.

            Jézusra általában jellemző, hogy nem úgy jön, nem úgy tesz és nem úgy cselekszik életünkben ahogyan azt mi várjuk. A zsidó népnek is évszádok alatt kiérlelt, szinte már szenté és sérthetetlenné vált váradalmai, vagy inkább elvárásai voltak a Krisztussal szemben. Szükségük volt a Szabadítóra, de feltételeket szabtak neki, hogy milyennek kell lennie, hogy is kell eljárnia küldetésében. A zsidó vallás annyira ragaszkodik ezekhez a kikötéseikhez, hogy nem ismerte fel Isten Fiában a Megváltót és még mind a mai napig várják a Messiást. 

            Viszont keresztyénként is megvannak a magunk elképzelési, kikötései Isten szabadításával, munkájával kapcsolatban. A legtöbb esetben akkor fordul az ember a Mindenható felé, amikor valami nehézség, szükség jelentkezik az életében. Életveszély, betegség, kilátástalan helyzet, boldogtalanság. Bár mi magunk már nem tudjuk megoldani a helyzetet, mégis bőszen gyártjuk terveket arra nézve, hogyan is járjon el a Szentlélek, hogyan is tegye meg a csodát. Elfelejtjük ilyenkor, hogy mit is jelentenek a mindenható, a csoda, és az ehhez hasonló szavaink. Olyan dolgokat jelölnek, amik többek annál, amit mi, emberi elménkkel el tudnánk képzelni. Jól ismerjük az Ézsaiási igét:

Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. (Ézs. 55,9)

A sokaság, akik a hegyi beszédet hallgatják, szintén azért vonzódnak hozzá, mert egy bizonyos újítót látnak benne. Egy olyan újítót, aki másképp csinálta, másképp értelmezte és másképp tanította a dolgokat, mint akkoriban "szokás" volt. Szombaton gyógyított, nem feddi meg a tanítványait, akik nem böjtölnek, a válólevelet Mózes engedményének és nem Isten akaratának tartja, nem ítéli halálra a házasságtörő asszonyt sem. 

Jézust azonban nehezen értették meg, mint tudjuk, tanítványainak sem igazán sikerült a legtöbbször. Akik a hegyi beszédet hallgatták, azok közül is sokan azért voltak lelkes követői, mert a fennálló rend, a farizeusi vezető réteggel szembe mert szállni. Úgy tűnt, új tanítást fog hozni a régi, száraz és sokszor képmutató vallásos törvények helyébe, felszabadít minden szigorú kötöttség alól és szabaddá tesz hatályuk alól.

Talán hallottuk már Szent Ágoston jól ismert gondolatát: „Szeress és tégy amit akarsz.” Sokan az Istenben való életet úgy élik meg, hogy főleg a mondat második felére koncentrálnak csak: tégy amit akarsz. Tehát szabad vagyok a Krisztusban, hívőként is bármit megtehetek, legfeljebb majd kérem az Ő bocsánatát. Nem lennének ilyen engedékenyek magukkal szemben, ha a mondat első felére is figyelnének: szeress. Nem csupán egy romantikus érzelemről, vagy egy általános értelmű, de valójában kiüresedett fogalomról van itt szó, hanem arról a konkrét és határozott szeretetről, amit Jézus két parancsolatban foglal össze: Szeresd az Urat teljes lényedből, teljes erődből, teljes elmédből, és szeresd a másik embert, mint magadat. Ezeket figyelembe véve és ezeket megtartva már egészen más jelentést nyer a mondat második fele: és ezen belül tégy, amit akarsz.

Jézus, bár Isten Fia volt, mégis emberi formában, ártatlan csecsemőként látta meg a napvilágot és vállalta az emberlét minden szükségét, gyengeségét és nehézségét. Isten országának követeként élt közöttünk, de az adott kereteket, a tradíciók kitaposott útját, a földi rend törvényeit nem tekintette szűkösnek, korlátnak, kényszerpályának. Éppen ezért Istennek az örök törvényét és rendjét sem akarja eltörölni. Attól, hogy a Krisztusi élet szabadságára jutunk, attól még ránk is vonatkoznak bizonyos játékszabályok, a hívő létnek is megvannak a maga keretei, vagy éppen korlátai. Ilyen korlátként adatott nekünk Isten törvénye is, amely bizonyos dolgokat megtilt, bizonyos dolgokat helytelenít és bizonyos dolgokra rámondja, hogy ez bűn. Az öntudatos ember nem szereti a korlátokat és a határokat. Szeretne maga rendelkezni sorsa, élete és döntései felett anélkül, hogy bárkinek számot kéne adnia, anélkül, hogy bárki előtt felelősséget kellene vállalnia azokért.

De képzeljünk csak el egy magas kilátót vagy egy hegyi szerpentint korlátok nélkül: nem dísznek vannak ott, nem az utazókat megharagítani, hanem azért, hogy megvédje őket. Megvédjen az ütközéstől vagy a mélybezuhanástól. Érdekességképpen az utak mentén bárhol látható szalagkorlát hivatalos megnevezése: pályaelhagyást megakadályozó, közúti visszatartó rendszer.

Ugyanígy Istennek a törvényei is ezt a célt szolgálják: segítenek, hogy a pályán maradjunk, visszatartanak, megóvnak lelkünk életveszélyes sérüléseitől.  

Mindamellett Isten törvénye önmagában még nem elég nekünk az üdvösséghez. Nem mintha bármi hiányosság lenen benne. A probléma az, hogy bűnös emberként nem tudjuk azt maradéktalanul megtartani. Isten szentségéhez és tisztaságához a magunk erejéből nem tudunk felnőni. Hiába a zsidóknál a rituális tisztálkodás, hiába a szerzeteseknél az aszkézis, a test sanyargatása vagy a magukra kirótt büntetések. Emberi módszerekkel nem juthatunk Isten előtti tisztaságra és szentségre. Luther Márton így tanít: „A törvény azért adatott, hogy a lelkiismeret szükségét lássa annak, hogy a törvénynél és tulajdon tehetségénél nagyobb dolgot keressen, azaz Isten kegyelmét. Ezért szükséges, hogy az ember Isten törvénye által tulajdon gonoszságára ébredjen, megérezze azt, és az isteni kegyelem segítségét szomjazva Krisztus felé törekedjék.”

Tehát Isten törvénye jó és megkerülhetetlen. Szava szent és sérthetetlen. De a törvény nem a végcél. Hiszen eljött Krisztus, hogy betöltse azt. Eljött Krisztus, hogy megadja nekünk azt az Isten előtti tisztaságot és ártatlanságot, amire mi magunk soha nem lennénk képesek. Halálával töltötte be a legősibb törvényt: miszerint a bűn zsoldja a halál. A mi bűneinknek zsoldja az Ő halála. Amit mi elrontottunk életünkben, azt ő helyrehozza, amit mi összemocskoltunk cselekedeteinkkel azt ő tisztára mossa.

Részesülhetünk váltságában, miénk lehet kegyelmének ez a drága ajándéka. Miénk lehet a Krisztus hit, ha szeretnénk és őszintén kérjük azt: „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24 alapján).

És akkor a mi életünkben is eljöhet a fordulópont, eljöhet a várva várt változás. A megkönnyebbülés, a felüdülés, a reménység és a boldogság. Lehet, hogy nem olyan úton, ahogy azt mi elképzeltük. Lehet, hogy nem olyan formában és abban az időben, ahogy azt mi elterveztük korábban. De biztos vagyok benne, hogy minden tervünknél és minden álmunknál csodásabban és teljesebben érkezik meg az evangélium ajándéka, az új élet Jézus Krisztusban. Ámen.

Prédikáció - Az év első vasárnapja

Ézsaiás 63, 7-11

 ⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.  ¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.  ¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét?

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idő, az évek és évtizedek, életünk napjai elmúlnak, de Isten jelenléte állandó az életünkben. Elkezdődött egy új év, talán sok minden megváltozik idén körülöttünk, de Isten szava és ígérete változatlan. Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.

            A szilveszteri hangulatban sokan vágynak a névtelenségre, személytelenségre. Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok és az örökifjak olyan kikapcsolódási, szórakozási lehetőségeket keresnek, ahol nem ismerik őket. Ahol vagy igazán önmaguk lehetnek, vagy éppen kibújhatnak a bőrükből és úgy viselkedhetnek, ahogy máskor, máshol nem mernének. Ezek az emberek általában csalódottak: azokról, akiket barátaiknak hittek, kiderült, hogy körükben nem érezhetik magukat igazán felszabadultan, hogy velük közösségben bizonyos dolgokat nem tehetnek meg, amit pedig szívesen megtennének. Ezért bizalmatlanná váltak, s igazán őszinték csak olyan emberek körében tudnak lenni, akik nem ismerik őket.

Ezek az emberek talán megrettennek, amikor azzal szembesülnek: Isten igazán ismeri őket, igazán személyesen ott van az életükben. Talán épp ezért menekülnek egy olyan helyről, ahol isten személyes jelenlétét hirdetik. Pedig Isten személyes jelenléte nélkül nem is beszélhetünk megváltásról, egyházról, keresztyénségről, de még csak az egyes ember élő hitéről. Hiszen a hit nem csak arról szól, hogy tudomásul veszem egy világ felett álló szellemi lény létét. Ez csak egyfajta világnézet vagy filozófia. Ebből csak az Istennel való személyes viszony formál valódi hitet. Amikor gyermekeként viszonyulok a Mennyei Atyámhoz. Akinek elmondhatok bármit, aki előtt sírhatok, aki előtt bevallhatom tévedésemet és hibámat, akinek szava szerint élem az életemet.

Népszerű gyermekjáték a bújócska, ahol valami eldugott helyre jutva rejtve, egyedül és csendben lehetek, ahol nem lát senki, nem tudja senki sem, hogy ott vagyok. Felnőttként is szeretjük a bújócskát, csak éppen már Istennel szemben. Ádámhoz hasonlóan elbújunk a bokrok közé, csak hogy ne találjon ránk. A munkába, a fáradtságba, az elfoglaltságokba, a sértettségbe, a közönybe bújunk, hátha ott nem talál meg. Elfordulunk tőle, kikerüljük a templomot, egy jó magas polc tetejére vagy épp a szekrény mélyére tesszük Bibliánkat, az Istenről, hitről beszélő embereket meg sem hallgatjuk. Tékozoló fiúként, talán még régről, talán gyermekkorból ismerjük is az Atyai ház melegét, az Isten jelenlétét, de már túl messzire jutottunk, már túl régen volt, az már a múlt.

A bibliai tékozló fiú meggondolta magát, megfordult és hazament. De sok mai tékozló nem fordul meg, nem vált irányt, ott marad elveszett helyzetében. Ezekért az elveszettekért Isten útra kel és utánuk meg, harcol értük, meg akarja őket menteni. Az elmúlt napokban szomorúan tapasztaltam meg valami hasonló érzést. Otthon, a szülői háznál van két kutyánk és az egyik a szilveszteri petárdarobbanásoktól megijedve kijutott az utcára és elszökött. Persze egyből a keresésére indultunk, én magam is órákat sétáltam a falu környékén, sárban, tócsákban, hideg szélben egyre reménytelenebbül kiabálva a szeretett kutya nevét. Sajnos nem lett meg és eredménytelenül tértünk haza. Elgondolkodtató volt, hogy éjjelre szüleim egy résnyire nyitva hagyták a kaput, ha közben visszatalálna, be tudjon jönni.

De ha ennyit meg tud tenni az ember egy háziállatért, gondoljunk csak bele, hogy Isten, aki alkotott és gyermekeként szeret bennünket, mennyivel többet megtesz értünk. Küldte követeit, küldte a prófétákat, majd odaadta a legdrágábbat, Jézus Krisztust csak azért, hogy utánunk jöjjön, hogy az életünkbe lépjen, hogy részesülhessünk a megváltásban és az örök életben. Évekig, évtizedekig jár utánunk, nevünkön szólít, hív magához. Ő is nyitva hagyja számunkra a kaput, a mennyek kapuját, ahová Jézus Krisztus váltsága árán bemehetünk. Bárki bemehet. Legyen akármilyen messze, legyen akármilyen bűnös, legyen akármilyen régóta elveszett. Istenhez megtérve, bűnös régi életünket magunk mögött hagyva beléphetünk oda.

Ezt a csodát értette meg a próféta is, aki így ír felolvasott igénkben:  „⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból.”

Bár a megváltás, lelkünk megmentése Isten legnagyobb csodatette életünkben, de nem az egyetlen. Végtelen szeretet és kegyelme egyéb dolgokban is megnyilvánul. Hétköznapi életünknek ugyanis nem csak részese, nem csak jelen van, hanem cselekszik is benne. Vigyáz ránk, megóv, biztat, a betegség és a gyengeség közepette is új erőt, új reményt ad. Rengeteg jótétemény, melyeket talán észre sem veszünk, melyek megtörténtét természetesnek vesszük, és akkor lennénk meglepődve, ha nem úgy történne. Pedig az Úr hűsége, jelenléte és irgalma nélkül egész másképp alakulna életünk. Ne legyünk olyanok, mint a 10 leprásból 9, akik részesültek Jézus csodájában, a gyógyulásban, és úgy érezték, hogy ezzel meg van oldva az életük, és mentek tovább a maguk útján. Csak 1 volt közülük, akinek nem csak a testében, hanem a szívében is megváltozott valami. Csak 1 volt, aki megértette, hogy itt isteni csoda történt, és a gyógyulás után valóban új élet kezdődhet számára. Ezt az irgalmasságot és kegyelmet nem tudta szó nélkül elfelejteni, visszatért Jézushoz és hálát adott mindezért. A statisztika nyelvén szólva a meggyógyítottak 10% tért csak vissza Krisztushoz és imádta az Urat. Bár ez egy ókori adat, de félek tőle, hogy azóta sem javult sokat az arány, sőt.

Azt mondja mai Igénk a maradék 90%-ról: „¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.” Ha Isten hűségére és irgalmára engedetlenség a válaszunk, ha az Istentől kapott örömre válaszul megszomorítjuk Szent Lelkét, ha csak elpazaroljuk az ajándékba kapott drága kegyelmet, akkor nem Isten oldalán állunk. Akkor szembe fordulunk akaratával és egész lényével, és akár tudatosan, akár tudatlanul, de ellene szegülünk. Isten az ellenségünké válhat. De tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy ilyenkor el akarna pusztítani. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a megsemmisülésünk lenne a célja. Ő a bennünk lakó bűnt akarja legyőzni. Önfejűségünket, haragunkat, hitetlenségünket akarja térdrekényszeríteni, s mindezt azért, hogy visszatérhessünk hozzá. Talán sok embert ér olyan csapás, fájdalom vagy veszteség, amiért az öklét az ég felé rázza és tombol a dühe Isten kegyetlenségével szemben. Pedig az Úr nem kegyetlenkedik, hanem értünk küzd. Persze sokszor nem értjük, hogy mit miért, mi célból tesz, sokszor fájnak ezek a dolgok és nehéz a terheket viselni, de Ő mégsem zsarnok. Nem egy embertelen diktátor, hanem egy embermentő Isten, akinek néha sajnos fájdalmas eszközök kell nyúlnia, hogy megelőzze a még nagyobb fájdalmat, életünk végső elveszését, bűneink zsoldját, a halált.

Bennünk is le akarja tehát győzni az örök halált és helyette örök élettel akar minket megajándékozni. Az Igében így olvassuk: „¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Isten bibliai népe visszatekintett történelmére, a régmúltban történt csodákra, és így ismerte föl ismét Szabadítóját. Ahhoz, hogy meglássuk, mi van mögöttünk, ki van mögöttünk, meg kell fordulnunk. Ahhoz, hogy találkozzunk avval, aki utánunk jön, meg kell állnunk saját utunkon. Egy-egy új év kezdete alkalmat adhat egy ilyen visszatekintésre is, vajon az elmúlt év eseményei közül miben ismerhetem fel az Isten munkáját az életemben, mi az, amiért még mindig nem adtam hálát, mi az, aminek kapcsán én magam is a kegyelemmel megajándékozott lettem?

De tovább folytatva, ahhoz, hogy megtaláljon minket, az, aki jön utánunk és szólongat, elő kell jönnünk rejtekhelyünkről és válaszolnunk kell. Ádámot és Évát sokszor negatív példaként emlegetjük a bűnbeesés miatt. De ma hadd legyenek pozitív szereplők – hiszen Ádám és Éva, bár elég sok szégyellnivalójuk volt, mégis előjöttek Isten hívására, válaszoltak szavára és elé álltak.

Ne legyünk hát mi sem rejtőzködve, hanem lépjünk Megváltónk színe elé. Lehet, hogy így ezt a bújócskát elveszítjük, de helyette az örök élet ajándékát nyerjük el. Ámen.         

Prédikáció - Karácsony 2. napja

Ézs. 49,13

Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.

Ézs. 49,14

De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!

Ézs. 49,15

Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!

Ézs. 49,16

Íme, tenyerembe véstelek be

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Immár karácsony második napján vagyunk itt együtt, de az ünneplés szempontjából ez már a harmadik ünnepnap. A legtöbb családban talán már túl vannak az öröm és a béke csúcspontján, már véget ért a várakozás és a készülődés, megsült, megfőtt a finom vacsora, kibontottak minden ajándékot, és lehet, hogy már a fenyőfáról is elkezdtek fogyatkozni a szaloncukrok.

            Lassan megyünk kifelé az ünnepből, de igénk mintha nem akarna erről tudomást venni. Tegnap Mikeás prófétánál már volt szó a Mennyei Főpásztorról, aki népe elé áll, vezet minket és békességet ad. Ma pedig Ézsaiás szavain keresztül örömre, ujjongásra hív minket az Úr.

            De mi is csalhat mosolyt arcunkra, mi adhat jókedvet ma nekünk, az ünnep csúcspontja után? Talán örülünk annak, hogyha az elmúlt napokban minden jól alakult, szépen lezajlott a családi együttlét, mindenki elégedett volt, és nem volt nagyobb veszekedés vagy vita a rokonok között. Örülhetnek a háziasszonyok, hogy a feszített tempójú készülődés, főzés, mosás, takarítás után végre hátradőlhetnek és kifújhatják magukat egy kicsit. Örülhetünk, ha maradt még egy kis pénzünk hó végére és örülhetünk, hogy nem kell havat lapátolnunk.

            Ezek is jó dolgok, de Istenünk nem pontosan ilyen örömről beszél. Ő egy ajándék feletti örömről szól, egy olyan ajándékról, ami talán idén ott maradt a fa alatt. De az is lehet, hogy már évek óta kibontásra vár, csak nem kellett a címzettnek. Remélem még senki nem került ilyen helyzetbe, hogy egy általa adott meglepetés érdeklődés hiányában még csak felbontásra sem került. Szörnyen nagy csalódás lehet.

            Istennek is van tehát egy sajátos ajándéka számunkra, amit hőn szeretett gyermekeiként gyakorta hagyunk figyelmen kívül. Ez az ajándék pedig az Ő végtelen és áldozatkész szeretete,

mely Jézus Krisztus földre érkezésében teljesedett ki és vált egészen nyilvánvalóvá.

Bár erről szól az egész ádventi készülődés és a gyertyagyújtások is, bár a falu közepén felállított betlehemi jászol is erről tesz bizonyságot, sőt még a templomban is erről hallani, mégis sokak számára ez az egész csak az ünnep egy eleme, egy nélkülözhetetlen kellék, ami vízkereszt után a karácsonyfával és a díszkivilágítással együtt eltűnik az életünkből.

            Az ünnep elmúltával aztán visszatérnek a hétköznapok és velük együtt a gondok, a napi terhek és kihívások. Évközben egyből megérezzük Isten hiányát, és hasonlóan vélekedünk, mint a felolvasott igében Isten népe: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!”.

Megfigyelhető tendencia sok közösségben, hogy évközben csak a legfiatalabb és a legidősebb generációk, a kisiskolások és a nyugdíjasok járnak rendszeresen gyülekezeti alkalmakra. Persze mindenkinek szüksége van Isten igéjére és mindenkinek megvan a maga nehézsége, de talán mégis a legterheltebb, a legstresszesebb, a legtöbbet gürcölő korosztályok hiányoznak sokszor a padsorokból.

Tegnap tartottuk Bakonycsernyén a gyermekek karácsonyi műsorait, ahol az egyik színdarabban arról volt szó, hogy a családi készülődés során, a fadíszítés alkalmával a gyerekeknek eszükbe jutott, hogy szeretnék hallani a karácsonyi történetet, Jézus születését.

Mentek az apjukhoz, ő nem igazán emlékezett, mentek az anyukhoz, ő nem ért rá, szegény gyerekeknek már csak a nagyi tudta elmondani miről is szól valójában az ünnep.

            Meglepődve olvastam még a hét elején egy internetes vitafórumon, hogy valaki azt a témát vetette fel, hogy szülőkként ők nem keresztyének, nem hisznek Istenben, és ebből kifolyólag nem szívesen beszélnek gyermeküknek a karácsonykor megszülető Kis Jézusról, meg angyalokról, nehogy idősebb korára ő is vallásos legyen. Csak azt nem tudta, hogy a vallásos változat helyett akkor mit meséljen csemetéjének.

            Ezek után kérdezem: ki hagyott el kit? Ki feledkezett meg kiről? Isten biztos nem hagyott el egyikünket sem. Inkább mi vagyunk azok, akik kiléptünk ebből a kapcsolatból.

Ézsaiás az anya és csecsemője közti köteléket hozza fel példának, ami talán a legerősebb kapcsolat az emberek között. Mégis ez sem szétszakíthatatlan. Hadd ne mondjak erre példákat, csak szomorú és szörnyű dolgok jutnak eszembe. De Isten szeretete és hűsége még ennél a legerősebb emberi kapocsnál is erősebb, még ennél is jobban ragaszkodik hozzánk.

            Mi emberek szeretünk túlzásokba esni, vagy éppen nagyot mondani, még akkor is, ha az nem teljesen igaz. De Isten nem tesz ilyet, ő, ha meg akar győzni minket, akkor sem hazudik vagy túloz. Azt mondja: én nem feledkezek meg rólad, sőt áldozatot hozok érted. Hatalmas áldozatot.

Melyikünk adná oda egyetlen gyermekét egy teljesen idegen ember életéért? Nyilvánvalóan senki. Kizárt dolog. Ő mégis megtette. Odaadta Jézus Krisztust, hogy megmentsen Téged és engem, mindannyiunkat. Talán elment a józan esze? Igen. Igen, ha a túláradó Atyai szeretet ilyen óriási és megrendítő megnyilvánulását bolondságnak tartjuk. De lehet, hogy csak azért gondoljuk így, mert ekkora szeretetet és áldozatot egyszerűen nem tudunk felfogni, hiszen mi képtelenek lennénk rá és emberileg meg sem tudjuk éretni.

            De tudják mit, testvérek? Nem is kell megértenünk! Nem azért történt a születés csodája, Jézus földi élete, szörnyű kereszthalála és dicsőséges feltámadása, hogy mindezt pontosan megértsük. Nem megérteni, levezetni, kielemezni kell ezt az eseményt, szükségtelen és lehetetlen. Hanem helyette inkább le kellene borulnunk és áldanunk ezt az elképesztő szeretetet és határtalan kegyelmet, mely Istentől árad felénk.

            Szeretetéből fakadóan még azt is mondja: tenyerembe véstelek be. Iskolásoknál lehet azt látni, hogy ha valamit nem akarnak elfelejteni, gyorsan felírják azt a tenyerükbe. Az úgyis mindig kéznél van, és olyan gyakran úgysem mosnak kezet. Folyton ott van az emlékeztető.

            A felírásnál maradandóbb nyom a tetoválás. Bár magam nem értek hozzá, de valahol azt olvastam, hogy tenyérbe nem, vagy csak nagy ritkán tetoválnak, mert az nagyon érzékeny, nagyon fájdalmas. Istenünk mégis vállalta ezt, csakhogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja.

Egy ilyen bevésést, egy ilyen sebet bizony nem könnyű elfelejteni, bármihez nyúlunk, bármilyen kétkezi munkába kezdünk, felszisszenünk, mert érezzük kellemetlen jelenlétét.

Isten kegyelmével minden napon munkálkodik életünkben, minden napon újra munkához lát velünk, munkához lát értünk. Formál, vezet, próbák elé állít és bíztat. És minden nap ugyanúgy felszakadnak a Szent kezeken a szögek ütötte tátongó sebek, amíg velünk bajlódik. Mivel ilyen messze állunk a tökéletességtől, nincs idejük begyógyulni.

Ott vagyunk tehát mindannyian Isten markában, de nem úgy, mint egy zsarnok kezében a megfélemlített, elnyomott nép, hanem inkább mint egy szárnyaszegett madár. Fog és tart minket a kezében, hiszen látja a bajt és segíteni akar rajtunk. De mi csak a fogást érezzük. Azt, hogy korlátozzák szabadságunkat és ki akarunk ebből szabadulni. Aztán ha sikerül kibújnunk a fogásból, akkor sem tudunk elszállni szabadon, hiszen gyógyulás és segítség nélkül csak a földre hullunk és a porban vergődünk tehetetlenül.

Mégiscsak kell az orvos, mégis csak kell a segítség, mégiscsak szeretném hallani a karácsonyi történetet, mégiscsak szeretnék imádkozni és Istenhez kiáltani, aki nekem is Atyám a mennyben. Mégiscsak érdekel az ajándék, ami már évek óta ott porosodik a karácsonyfa alatt. Isten szeretetének ajándéka ma is itt van, és rendületlenül várja, hogy felbontsd végre. Ma még tart a karácsony, ma még lehet ajándékot bontani. Ne késlekedj tovább! Ámen.     

Prédikáció - Karácsony 1. napja

Jn. 1,14

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.

Jn. 1,15

János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: „Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”

Jn. 1,16

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.

Jn. 1,17

Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.

Jn. 1,18

Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az hiszem sokan ismerjük azt a helyzetet, mikor egy katalógusból vagy egy újságból rendelünk valamilyen terméket. Először még csak képen látjuk, olvassuk a jellemzését, és elképzeljük milyen jó és milyen hasznos is lehet valójában. Aztán végül megrendeljük, és várunk. Pár nap elteltével aztán csönget a postás, és csomagot hoz. Végre megérkezett a várva-várt dolog. Végre nem csak képen láthatjuk és nem csak álmodozhatunk róla, hanem valóban itt van, a kézbe vehetem, használhatom, hisz immár tényleg az enyém.

            Valami hasonló történt meg Jézus Krisztus földre jöttével is Betlehemben. Az emberek már sokat hallottak a Messiásról, elképzelték milyen jó lesz majd, ha végre megérkezik, és mi mindent fog tenni népe érdekében. Ez a megígért Úr, ez az Ige lett testté karácsonykor.

Pólyába takarva, szalma között érkezett meg az a várva várt csomag. Kisgyermekként született, de később felnőtt és elvégezte munkáját.

            Jézus Krisztus valóságos emberként élt itt a földön. Sokan úgy hiszik, hogy csak egy álruhaként öltötte magára ez emberi létformát, de közben megmaradt isteni, természetfeletti mivoltában. Ha így lett volna, akkor csak eljátszotta volna, hogy Ő közöttünk él, csak színjáték lett volna vidámsága és szomorúsága, fáradtsága és pihenése. Ebben az esetben egész itteni életét és halálát sem tudnánk komolyan venni sem mi, sem az apostolok, akik hittel számoltak be róla.

            Pedig János apostol komolyan gondolja, amit mond. Amikor azt írja, hogy testté lett, akkor a görög nyelv szerint a legvalóságosabb hústestre gondol. Csonttal, hússal, ízületekkel. Ennyire nyersen fogalmaz, hogy minden kétséget kizáróan tanúsítsa korabeli és mai tanítványok felé: Jézus Krisztus valóban testté lett.

            Mindamellett a mondat folytatása is nagyon fontos: „és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal”. Tehát bár fizikailag ember lett, szellemében és lelkében mégis megmaradt Isten Fiának. Emberi körülményei közepette is bűntelen maradt, és megvalósította az Isten iránti és az emberek iránti feltétlen szeretetet. Mindez pedig abban teljesedett be, amikor életét adta barátaiért. Nem a 12 tanítványért, nem a korabeli ismerőseiért, hanem minden emberért. Meghalt bűneinkért, és feltámadt üdvösségünkért.

            Őt szeretnénk ma még jobban megismerni, hiszen róla szól ünneplésünk, miatta lehet karácsonyunk. Megismerés legjobb módja pedig, ha tőle vagy róla hallunk minél többet. Felolvasott igénkben Keresztelő János is róla beszél: „Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”. Ez a Keresztelő János elég fura figura volt a maga idejében. Remeteként élt kinn a pusztában és kemény szavakkal hirdette Isten ítéletét és a megtérés sürgető szükségét. Bátran szólt, semmilyen emberi hatalmasságtól nem félt, csak szakadatlanul hirdette az üzenetet, amit Ura rábízott. Eltökéltsége és rendíthetetlensége mellett nem felejtkezett el az alázatosságról sem Isten felé. Bár semmilyen politikusnak vagy vallási elöljárónak nem engedelmeskedett volna, a szelíden érkező Krisztusnak mégis hittel alávetette magát, mert tudta, hogy Ő az Úr. Tudta jól, ki érkezett el személyében.

            Isten viszont azt szeretné, ha nem csak ezek a fura figurák ismernék Őt fel, hanem minden átlagos ember is. Nem csak a prófétát, papot vagy presbitert akarja megszólítani, hanem Téged és engem is. A szép karácsonyi dallamok és csengőszó közepette Isteni is szót kér és közölni akarja, hogy van kegyelem. Nem csak a kellemes ünnepek, a mulandó jó érzések és a december végi pihenőnapok léteznek, hanem ezeken túl van kegyelem is.

Vannak az életedben bűnök, amikkel vagy törődsz vagy figyelmen kívül hagyod őket. Attól még ott vannak és ezekre egyszer jogosan jön az ítélet. Áldatlan állapot, amire van megoldás, halálos betegség, amire mégis van ellenszer. Hiszen minden kísértés és elbukás felett áll a kegyelem.

Méghozzá nem egyszeri kegyelem, nem valami kivételes lehetőség, hanem van belőle elengedő, sőt Krisztusban bővőlködhetünk a kegyelemben. Amíg van lelkünkben őszinte bűntudat és bűnbánat, addig mindig lesz Istennél kegyelem, mely felemel és megvált ezekből.

De a világ nem így rendezkedett be. Embervilágunk inkább kegyetlen, mintsem kegyelemmel teljes. Ha nem fizetünk időben, jönnek a behajtók. Ha valakit vérig sértünk, a tüske évekig megmarad benne. Ha elszalasztjuk a megfelelő alkalmat, akkor később már nem lesz lehetőségünk bepótolni azt. Nem sok irgalmat kapunk másoktól, és ezért mi sem osztogatjuk azt. Megszoktuk a szemet szemért, fogat fogért elvet és ebben sokszor ki is merül keresztyénnek beállított értékrendünk.

Ha valaki, hát Jézus igen sok szemet és fogat begyűjthetne ellenségeitől, minden joga és minden hatalma megvan hozzá. Hiszen Ő a világ és életünk Királya, de nem ilyen. Nem bosszúálló, hanem irgalmas. Nem ítélni jött el, hanem megmenteni az elveszetett. Teljesen indokolatlan és logikátlan. De hát ilyen a kegyelem. Indokolatlanul részesülünk benne, teljesen logikátlan úton.

Nem tehetünk és nem adhatunk érte semmilyen kincset vagy hálapénzt. Nem lehet kiérdemelni, nem lehet számon kérni, nem lehet követelni. Csak könyörögni lehet érte hittel és elfogadni hálatelt szívvel.

  Karácsonyi időszakunk pedig erre az egyik legalkalmasabb idő. Kegyelmi idő, mikor lelkünk ajtaja szélesebbre tárul, mint évközben bármikor. Ilyenkor könnyen hátra tudunk hagyni minden hétköznapi körülményt, mely megakadályozna az Istennel való találkozásunkban és tudunk valóban a csodára figyelni.

Egyrészt arra az univerzális csodára, hogy Isten emberré lett és megszületett közénk, megnyitva ezzel a menny kapuját előttünk. Másrészt pedig arra a személyes csodára, hogy mindez értem is történt. Nekem is szól a kegyelem, és én is lehetek Krisztus megváltott gyermeke.

Csodás karácsonyt mindenkinek! Ámen.

Prédikáció - Szenteste

Ézs. 59,20

De eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez! - így szól az ÚR.

Ézs. 59,21

Ilyen szövetségem van nekem velük - mondja az ÚR: Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké - mondja az ÚR.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Így karácsony idején mindig nagy öröm és nagy meglepetés olyan valakitől ajándékot vagy épp csak egy kedves képeslapot kapni, akitől nem is számítottunk semmire. Ilyenkor talán nem is az ajándék maga okoz örömöt, hanem önmagában véve a kedves gesztus.

            Sokan talán Istennel is így vagyunk. Egy régi, távoli ismerősnek tartjuk, akitől nem számítunk semmi jóra. Lehet, hogy nem találkozunk vele túl sokat, nem keressük a társaságát. Ennek ellenére ő mégsem felejtett el minket, és folyamatosan figyelemmel kíséri életünket. A mai ünnepen pedig eljön hozzánk, sőt ajándékot is hoz nekünk. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején!  

            2000 évvel ezelőtt sokan nem értették mi is történt valójában abban a mára jól ismert betlehemi istállóban. A kor viszonyai között nem volt benne semmi rendkívüli. Csak egy szegényes, átmenetileg hajléktalan házaspárnak született meg a gyermeke abban a szakadt, hűvös istállóban. Nem volt benne semmi dicsőséges vagy csodálatos.  

Sokaknak ma sem jelent sokkal többet. Csak egy régi mese, egy szép díszlet, ami hozzátartozik a karácsonyi hangulathoz. De ha hiszünk a Bibliának és hiszünk Isten igéjének, akkor beláthatjuk, hogy mindez nem mese volt, és nem is egy jelentéktelen esemény. Hiszen ebben a szegényes csomagolásban a történelem eddigi legjelentősebb eseménye zajlott le. Annak a kis falunak kicsiny szegletében ugyanis a hatalmas Isten Fia született meg emberi formában.

             Csoda volt ez, hiszen Isten országának egy darabja jött el a földre, és Isten szeretete öltött testet abban a kicsiny gyermekben. Amiről addig csak beszéltek a papok és a próféták, amiről addig csak álmodozott Isten népe, az egyszerre valóság lett. A korábban leírt igék és ígéretek testet öltöttek. Megváltót és Szabadítót kapott az ember Jézus Krisztus személyében. És nem csak azok az emberek kapták meg, akik kortársai voltak, hanem azóta minden generáció megismerheti Őt.

Lejött közénk és eljött értünk. Mennyei segítség ez számunkra, hiszen így már nem az embernek kell az ég felé törnie – hiába is próbálkozna. És nem az embernek kell saját magát megváltania – ezt is hiába próbálná. Tehetetlenségünkre a segítség felülről érkezett.

Kihez is érkezett meg Isten fia? Jákob megtérő bűnöseihez – olvassuk az Igében. Jákob egy ószövetségi ember volt, neve jelentése: csaló. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszen valóban így élt: folyton ügyeskedett, önzően harcolt a saját jólétéért, és gond nélkül meglopta a saját testvérét is. Egyszer még Isten angyalával is viaskodni kezdett, csak azért, hogy elnyerje Isten áldását. Nincs ezen mit szépíteni, Jákob egy bűnös ember volt. Olyan ember, aki rászorult Isten bocsánatára és kegyelmére.

Ilyen értelemben azt hiszem mi is mind hasonlítunk Jákobhoz. Hiszen nekem is, neked is meg van a maga bűne, gyengesége, kísértése, hiányossága, amely jelen van életünkben, és amitől nem tudunk magunktól megszabadulni. És főleg az ilyen szent időben ezeknek a súlya ránk nehezedik és bánt mindez. Pedig vágyunk tőlünk megszabadulni, szeretnénk jobb és boldogabb emberek lenni. Szeretnénk valóban áldottan ünnepelni. Csak magunktól ez nem megy.

Szeretnénk végre minden terhünket letenni és valami igazán újat kezdeni. Nem úgy, mint egy újévi fogadalmat, amit már január 2.-án feladunk, és nem úgy, mint egy fogyókúrát, amit folyton csak holnap kezdek el.

Ha lehet, már ma szeretnénk megkönnyebbülni bűneinktől, már ma szeretnénk boldogabbak lenni, és már ma szeretnénk valódi lelki békére találni Szenteste alkalmával. És tudjátok Testvérek, ennek nincsen semmi akadálya. Nincs még késő, hiszen erre akár itt és most lehetőségünk van. Isten közelében minden lehetőségünk adott erre.

Ez az az ajándék, melyet hoz ma nekünk ez a régi ismerős: az újszövetség lehetőségét Isten és ember között. Ezért jött a földre, ezért született meg, ezért élt itt a földön és halt meg a kereszten, hogy egykor Veled és mindenkivel szövetségre lépjen. Mindenkivel, aki elfogadja Őt, mint Megváltóját, és benne kész új életet kezdeni. Benne találjuk meg bűneink bocsánatát, Igéjének igazságát és az őszinte élet valódi teljességét, mely egykor üdvösségre vezet.

Krisztus tehát értünk jött és értünk született meg. Azért, hogy szövetségre lépjen velünk és átadja ajándékát. Így leszünk Jákobok helyett megtért, hívő emberek. Így leszünk valódi keresztyénekké. És így válik valóban Krisztus-ünneppé, Szent estévé a mai ünnepünk. Ámen.

     

Prédikáció - Ádvent 3. vasárnap

5Móz. 5,6

Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. 5Móz. 5,7

Ne legyen más istened rajtam kívül!

5Móz. 5,8

Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.

5Móz. 5,9

Ne imádd, és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.

5Móz. 5,10

De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A hittanos csoportokkal már gőzerővel készülünk a templomi karácsonyi műsorokra. Az egyik színdarab egy születésnapi bulin játszódik, ahol mindenki vidám ünnepel, nevet, táncol. Az egészben csak annyi a furcsa, hogy senki sem ismeri az ünnepeltet. Egy csendes sarokban ücsörög egyedül egy ember, valószínűleg az ő születésnapja van – találgatnak néhányan. De nem ő a lényeg – inkább mulatni, enni, inni, táncolni.

            A mai világban is hajlamosak vagyunk így ünnepelni a karácsonyt. Hiszen ez is végső soron egy születésnapi buli, melyet az egész keresztyén világ megünnepel. Csak sokszor az ünnepelt, Jézus Krisztus marad ki a jóból. Mert hiszen annyi minden más is kell a szentestéhez: ajándékok, csomagolás, karácsonyfa, finom vacsora, mézeskalács, kellemes zene. Megesik, hogy kimarad valami apróság: például egy csillagszóró, vagy épp a Jézuska. És így lesz belőle fenyő ünnep, szeretet ünnepe, és már ilyenkor is a télapó hozza az ajándékot.

Végső esetben maga Krisztus szól, hogy hé ember, én is itt vagyok, hé ember, Én, az Úr vagyok, a te Istened! Én vagyok az, aki miatt most ünnep lehet, az egész ajándékozás is miattam történik, mert réges-régen ezen a napon én adtam az első ajándékot az embereknek: saját magamat. Az Úr Jézus szeretne részese lenni ünneplésünknek, mely ünneplés valójában róla szól. Szeretne életünkben az asztalfőre ülni, nem csak az ünnepi vacsora idejére, hanem minden nap. És bár lehet, hogy hívatlan vendég, mégsem üres kézzel érkezik az ádventi készülődésünkbe. Hiszen Őbenne közel jött hozzánk az Isten szeretete, ami életet és üdvösséget ad. Ez a lehető legnagyobb ajándék.

Aki ajtót nyit neki, aki befogadja Őt a maga házába, a maga szívébe az ebben az ajándékban részesülhet. Így érkezik hát hozzánk az ünnepelt már az ádventi időben is: szívből jövő ajándékkal.      

De ha valóban beengedjük őt életünkbe és nem csak a sarokba állítjuk, hanem az Őt megillető fő helyre, akkor számíthatunk arra is, hogy nem marad minden a régiben. Hiszen onnantól Ő az Úr a háznál és nem én. Onnantól Ő diktál, én pedig igazodom hozzá. Hasonlóan, mint amikor egy családba megszületik az első kisgyermek, és az egész addigi életvitel és időbeosztás gyökeresen megváltozik.

Ilyen szent felfordulást okoz életünkben Krisztus is. Elsősorban azért, mert Ő szent és bűntelen, és szeretné, ha mi is erre törekednénk. Szeretné lelkünkben megtisztítani, azt, ami szennyes, szeretne fényt gyújtani ott is, ahol eddig árnyas félhomály, vagy sötétség volt. Nem lesz olyan zúg, ahova nem akar majd benézni. Nem lesz olyan területe az életünknek, ami felett nem szeretne uralkodni.  Nem hiába mondja: Ne legyen más Istened!

Jézus Krisztus életünk egyeduralkodója szeretne lenni, mert akkor tud csak igazán azon az úton vezetni bennünket, ami az általa kínált Életre visz. Ennek a vezetésnek az érdekében adja a parancsolatokat is, melyekről felolvasott igénk szól.

Az Ószövetségben Izrael népe sem fizikailag, sem lelkileg nem volt magára hagyott a pusztai vándorlás éveiben. Az Úr tűzoszlopban és felhőoszlopban vezette őket, hogy jó úton haladjanak Kánaán felé. Mózesnek pedig a két kőtáblán a tízparancsolatot adta, hogy a sok lehetőség és kísértés, illetve a környező népek pogány szokásai közepette megmaradjanak az Élő Isten népeként. Az Újszövetségben Jézus ezeket a törvényeket két jól ismert mondatban, az Istenre és az embertársakra irányuló szeretet kettős parancsában foglalta össze. Ezek a rendelkezések határokat szabnak, melyek a keresztyén ember útját szegélyezik. Ezeken belül vezet a keresztyének keskeny útja.

Ezeket a parancsolatokat hordozzuk mi is örökségül, mint Isten Újszövetségi népe életünk vándorlásában. És úgy hiszem ma is szükség van ezekre, hiszen az ókori Palesztina kísértéseihez képest hatványozottan több lehetőségünk van elfelejteni, hogy ki is valójában a mi Istenünk, és hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. A történészek szerint a 20. században az emberiség nagykorúvá lett, az élet minden területén rohamos fejlődés és változás állt be, rengeteg lehetőség nyílt meg, melyek mind az emberi szabadságot hirdetik.  

Ezzel szemben a templomban ülve, Isten törvényeit hallva inkább ennek ellenkezőjét érezzük: ezt se szabad, azt se lehet, és még a jót is csak határok között szabad élvezni. Nem tehetünk meg mindent, amit kívánnánk, nem élhetünk sok olyan lehetõséggel, amit mások teljesen természetesnek tartanak életük formálásában, lelkiismereti szabadságukban, társadalmi, vagy gazdasági életben, a másik emberhez való viszonyulásban.

Sok út nyitva van a világ számára és sok út le van zárva a keresztények számára. Így látják sokan, és olykor mi is így éljük meg. A helyzet, a valós helyzet azonban éppen az ellenkezõje. Urunk egy szabad utat adott az ember elé, mely egy valódi, teljes életre visz. Ezzel szemben a világ számára a számtalan lehetőség mind a halálba vezetõ tévúttá válik.

Ettől a tévúttól akar minket megmenteni Mennyi Atyánk. Meg szeretné találni az elveszetett. Ezért kíván ádventi készülődésünknek, karácsonyi ünnepünknek, sőt egész életünknek főszereplőjévé válni. Ezért akarja még ma tisztázni minden gyermekével, hogy ki az Úr a háznál, hogy ki az úr az életünkben. Ehhez adja útmutatóul parancsolatait, hogyha Őt válasszuk, tudjuk mihez tartani magunkat.

Igazodjunk hát egész életünkben Urunk szavához, mely örök életre vezet. Ügyeljünk jól, kiről is szól mostani készülődésünk, és a szentesti vendégek közül az ünnepeltet se felejtsük ki. Ámen.      

Prédikáció - Ádvent 2. vasárnap

Mal. 3,1

Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az ÚR, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! - mondja a Seregek URa. Mal. 3,2

De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvösök tüze, és mint a ruhatisztítók lúgja.

Mal. 3,3

Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az ÚR Lévi fiait. Fényessé teszi őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatokat visznek az ÚRnak.

Mal. 3,4

És olyan kedves lesz az ÚRnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint az ősrégi napokban, a hajdani években.

Mal. 3,5

Eljövök majd, és ítéletet tartok fölöttetek. Hamarosan vádat emelek a varázslók ellen, a házasságtörők ellen és a hamisan esküvők ellen; azok ellen, akik kizsarolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, akik elnyomják a jövevényt, mert nem félnek engem! - mondja a Seregek URa.

Mal. 3,6

Én, az ÚR, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok!

Mal. 3,7

Atyáitok idejétől fogva eltértetek rendelkezéseimtől, nem tartottátok meg azokat. Térjetek meg hozzám, és én is hozzátok térek! - mondja a Seregek URa.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban,

Talán sokan még azon merengünk, milyen hamar eltelt a nyár és őszre hajlott az idő, közben pedig már egy hete havas a táj. Az idő folyamatosan és gyorsan telik el felettünk, nekünk pedig bölcsnek kell lennünk. Ki kell használni minden napot, mert a Szentírásból ismerjük Pál apostol intését az efezusi levélből:

Ef. 5,15-16 Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Az idő természete, hogy nem türelmes, nem vár meg bennünket, ha lemaradnánk, hanem csak halad, csak megy tovább a maga útján, és számunkra egyre inkább fogy. Ezért is jó, hogy ma eljöttek a Testvérek, mert az Isten közelében eltöltött órák a nekünk adatott idő egyik legjobb kihasználása.   

Ha a naptárunkra tekintünk, akkor kiderül, hogy a mai napon már december 5. van, holnap pedig jön a Mikulás! A gyermeki szíveket minden időben nagy izgalommal tölti el ez a várakozás. Gyermekkorunkban ilyenkor mindig alaposan kitisztítottuk a cipőnket, hiszen másnap abba hozta a Télapó az ajándékot. Akinek pedig koszos maradt, az virgácsot kapott! Minden lábbelinek tisztának kellett lennie. Úgyhogy gyerekek, este cipőpucolás!

Érdekes, hogy milyen nagy gonddal várjuk a Mikulást, és az egyéb fontos személyek, vendégek érkezését. A készülődés során igyekszünk rendet tenni otthon, alaposan kitakarítani és tiszta, szép ruhába öltözni. Ha megérkezik a vendég, ne lásson semmilyen koszt, semmilyen rumlit, semmilyen hanyagságot, hanem méltó módon tudjuk fogadni.

Viszont ádventben nem csak a nagyszakállú Télapó jön hozzánk, nem csak a közeli és távoli rokonok látogatnak meg, hanem egy másik vendég is érkezik. Pontosabban A VENDÉG, akinek az eljövetele miatt történik ez az egész decemberi felhajtás. Ebben a négy hétben ugyanis alapvetően Jézus Krisztus eljövetelére várunk.

Sajnos a mai világban hajlamosak vagyunk pont róla megfeledkezni a több hetes készülődés során. Mert fel kell díszíteni a lakást, ki kell találni az ünnepi menüt, sok-sok áruházba kell elmenni, és minden körülményről gondoskodni kell, hogy elkészüljön az ünnep.

Mintha mi készítenénk azt el. Mintha a takarítás, a sütés-főzés és a bevásárlás hozná el a karácsonyt. Mindezek fontos dolgok, de alapvetően csak körülmények. Az ünnep lényege, a magva az ünnepeltben van, Jézus Krisztusban. Ugyanis születése révén végre híd épülhetett menny és föld között. Végre elérhetővé vált számunkra Isten országa. Nem kell több ítéletet hirdető próféta, nem kell több áldozatbemutatás, csak a Krisztusba vetett hitre van szükség. Ő az, aki mindent elvégzett értünk vállalt halálával és feltámadásával. Csak ezzel a mennyei tartalommal tud teljes lenni minden készülődésünk.

Viszont az ádventi Krisztus-váráshoz nem a cipők, a szobák vagy épp a függönyök kitisztítására van szükség, hanem a szívünk megtisztulására és feldíszítésére. Csendességgel, Istenkereséssel, Igével és imádsággal tudunk születésének ünnepére készülni. Erre a tisztulásra figyelmeztet minket a prófétai szó. Arra, hogy a földi kincsek mellett szívünkbe is gyűjtsük a kincseket.

Mert enélkül minden pompa, minden fenyőillat, minden mézeskalács, minden drága meglepetés csak üres díszlet. Lelki tartalom nélkül nem átéljük, csak túléljük az ünnepi időszakot. Jézus is valami hasonlóról beszél, mikor ezt mondja Márk 8,36-ban: Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?

Hogyan lehet elkerülni ezt, hogy lelkünkben kárt valljunk? Hogy lehet elkerülni, hogy az ünnepi időben lelkünk kongó üressége megszűnjön? Hogy lehet méltó módón fogadni a földre jött Krisztust? Igaz megtéréssel. Amikor megtérek, visszatérek Istenemhez. Elhagyom régi bűnös, leterhelt életemet és elfogadom Krisztust, mint személyes megváltómat. Hagyom, sőt kérem, hogy Ő legyen az Úr az életemben. Elhiszem minden szavát, Igéje szerint élek és megteszem azt, amit hívő gyermekeként tőlem vár. És így, a hívő élet elkezdhet gyümölcsözni, melyet mások is észrevesznek, sőt másoknak is javára válok.

Ezzel a szívben megszülető hittel lehet megfelelő módon készülni a Krisztus érkezésére. De nem csak a betlehemi gyermek érkezésére tudunk így készen állni, hanem a dicsőségben visszatérő Krisztus érkezésére is, a második eljövetelre. Ezen az eljövetelen már nem lesz gyertyaláng és nem lesz karácsonyfa, de mégis sokkal nagyobb ünnep lesz. Mennyei örömünnep, melyen együtt lehetünk majd Megváltó Királyunkkal. Ez lesz a második eljövetel, a második ádvent.

Az első már megvolt 2000 évvel ezelőtt, a másodikra még várnunk kell. A kettő között élünk kegyelmi időben. Még van lehetőség Istenhez találni, még van lehetőség megtérni, még van lehetőség a tisztulásra és a változásra.

Mossuk meg hát cipőinket, mert jön a Mikulás, és mossuk meg szívünket is, mert jön a Krisztus. Ámen!

Úr Jézus! Emlékeztess eljöveteledre és közelgő ítéletedre. Értesd meg velünk, hogy életünkkel tartozunk neked, hiszen mindenünk, amink van, Tőled kaptuk. Láttasd be velünk, hogy türelmed és szereteted tart meg minket. Minden új napot azért adsz, hogy legyen időnk felkészülni jöveteledre. Segíts meg minket ebben. Ámen.