A kapcsolat létrejött

A mai napon végre bekötötték a parókiára a telefont és az internetet, úgyhogy reménység szerint elkezdődhet ennek a blognak is a folyamatos frissítése.


Ja, és a Súri Evangélikus Egyház Lelkészi Hivatalának új telefonszáma:

06 34/375-251

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap

Róm. 8,6

A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség,

Róm. 8,7

minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.

Róm. 8,8

Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.

Róm. 8,9

Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. [Jn 3,5-6]

Róm. 8,10

Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test a bűn miatt halott, a Lélek életet ad az igazság által.

Róm. 8,11

Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai vasárnapon Pál apostol Rómába írt levelének egyik részletét olvassuk és tanulmányozzuk közösen. Ez a levél jogosan áll a páli levelek élén, hiszen bibliai és teológiai szempontból is ez a legfontosabb levél, sőt egyesek szerint az Újszövetség legfontosabb könyve is. Ebben a levélben nagyon alapos leírását találjuk a keresztyén tanítás lényegének, melyet azóta sem tudtak jobban megfogalmazni.

            A levél páratlan jelentősségét történelmi hatása is jól tükrözi. A korai keresztyénség meghatározó alakja, Ágoston a Róma 13,13-14 igéit olvasta („Mint nappal illik, tisztességben járjunk: nem dorbézolásban és részegeskedésben,(…) hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust”.) és ennek hatására tért meg, és lett Krisztus hű követője.   Vagy említhetjük 11 évszázaddal később Luther Mártont is, aki úgy ismerte meg Isten igazságosságát és úgy indult el refomártori hivatásában, hogy szintén ezt a levelet olvasva megértette, hogy az igaz ember hitből él.

            Ugyanígy nagy hatással volt a levél Kálvin Jánosra is, aki ezt írta: „Ha valaki megérti ezt a levelet, megnyílik előtte az út az egész Szentírás megértéséhez.”

            Ilyen komoly és tartalmas írásművet veszünk kezünkbe minden alkalommal, amikor ezt a levelet tanulmányozzuk. Nem véletlen, hogy egy francia teológus „A keresztyén hit katedrálisaként” emlegeti.   

            Ebbe a katedrálisba lépünk ma be, de a számtalan díszéből és csodájából most csak egyetlen színes üvegablakot tudunk megvizsgálni, melyet a felolvasott igénk mutat be.

             

A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség – olvassuk az első mondatban. Test és lélek ellentétéről sok keresztyén igehirdetésben lehet hallani. De értsük ezt jól!

Nem arról van szó, hogy az ember testének és lelkének külön kellene válnia, vagy hogy az egyik értékesebb lenne, mint a másik.

Itt inkább a kétféle életvitelről van szó. Az elsőben, a test szerinti életben elzárkózunk mindattól, ami a földi, anyagi, kézzelfogható világon felül hatással lehet az életünkre. Csak önmagunkra tekintünk és a lelki dimenziót, az egész túlvilág és Isten kérdést kihagyjuk az életünkből. Szükséges a test, evilági dolgokkal is foglalkozni, de ha túlzásba visszük, csak a halál felé tudunk törekedni. Hasonlóan, mint egy gyógyszer esetében, kis adagban még meggyógyít, de túladagolva megmérgez.

Nem feltétlen a fizikai halálról beszél itt az ige, sokkal inkább arról, hogy a csak test szerint élő ember önmagába záródik. Nem tud kitörni az elmúlásból, nincs benne semmi önmagán túlmutató, semmi örök. Folyton az elmúlás és az elmúlástól való félelem határozza meg.

Ebben a létformában az ember képtelen a megújulásra. Folyamatosan hordozzuk magunkkal a múlt következményeit, a vétkeink következményeit, rossz döntések és elrontott emberi kapcsolatok terhét, kísértések és függőségek terhét. Próbálunk az emberi mércének megfelelni, próbáljuk mutatni, hogy jók vagyunk, de valójában nincs bennünk békesség, nincs bennünk meg az ÉLET.

Az élet és a békesség irányába azonban egy másik vonat megy. A régiről, ami csak egy helyben álldogál, és nem tart sehova, át kell szállni arra, ami valóban mozgásban van, aminek valódi és jó az úti célja. Ez a szerelvény, ez az életmód a Lélek szerint látja a világot és a Lélek szerint vizsgálja önmagát is.

Mivel a test szerinti, pusztán emberi gondolkodás nem számol Istennel, ezért Isten ellen van. Máté 12,30-ban is ezt mondja Jézus: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” . Az Istent nem ismerő létmód ezáltal ítélet alatt van, nem az Úr ítélei el, hanem önmaga ítéli el saját magát. Az eredeti szövegben itt szerepelő test szó pontosan fordítva a kézzel fogható, biológiai testet jelenti, a hústestet. Amíg az értelemmel és Istenre való nyitottsággal teremtett ember csak a hústest szintjén marad meg, addig nem juthat be a mennyek országába, sőt önmaga börtönéből sem tud kitörni.

Úgy gondolja, hogy ő az evolúció csúcsa, a világ ura, és eszébe sem jutna alávetni magát bárkinek is, főleg nem egy láthatatlan Istennek. Se ember, se Isten ne parancsoljon neki, majd ő tudja mit akar. És még nagyobb akar lenni, és még jobban akarja érezni magát  a bőrében. Ilyenkor eszembe jutnak a babiloni toronyépítők, akik azért, hogy nevet szerezzenek maguknak, hogy még nagyobbak legyenek, a mennyországot akarták bitorolni. Persze a legnagyobb erőfeszítések is csak porszemek mozgolódásának tűntek Isten szemszögéből nézve.

Isten és ember két külön kategória, amit nem lehet a hústest szerint áthidalni, vagy őt és akaratát legyőzni. Lélek nélkül, önmagába zárkózva az ember valóban nem jut el a teljességre, a békére, az Istennel való egységre.

  Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint – mondja Pál a gyülekezet tagjainak. A Lélek szerinti életet áthatja az isteni többlet, amit sokszor nem is tudunk jól szavakba önteni, inkább csak érezzük. Amikor képesek vagyunk a jóra, amikor érezzük a békességet és a nyugalmat. Amikor meg tudunk bocsátani és nem kell semmiért sem bosszút állni. Amikor meg tudunk köszönni dolgokat az életben a másik embernek, vagy épp Istennek.

Az oltár előtt olvastuk a 10 leprás történetét. Beteg voltak, haldokoltak és minden apró lehetőséget megragadtak a gyógyulás reményében. Ha az Istentől jött tanítóval találkoztak szembe, akkor nála is megpróbálkoznak, hátha ez működik. És kérték a segítséget, és Jézus szólt, és működött a dolog. Persze mindenki örült, és visszatért régi életéhez, amit a betegség átka miatt ott kellett hagynia.

Csak egy volt közülük, aki nem csupán a hústest szerint gondolkodott. Csak egy volt, aki még bevállalt egy fölöslegesnek tűnő utat, és visszatért Jézushoz, hogy megköszönje és dicsérje az Istent. Őt nem a múló idő és a józanész szerinti minél hasznosabb napirend vezette, hanem figyelt ezekre az extra dolgokra is.

Az extra amúgy latin eredetű szó, és azt jelenti, hogy valamin kívül és valamin felül álló dolog. Neki belefért még ez is, hiszen a Lélek szerint rájött, hogy gyógyulásának, ennek a csodának nem csak az a célja, hogy visszatérhessen családjához és munkájához, hanem hogy saját bőrén tapasztalja meg az Úr természetfeletti erejét és emberfeletti szeretetét. Állítom, hogy csak ennél az embernél lett teljessé a gyógyulás, hiszen nem csak a testi tünetei múltak el, hanem a lelke épsége, békessége is visszatért.

Mindezek mellett az le kell szögeznünk, amit az Ige is leszögez: akár Krisztussal, akár nélküle vagyunk, ez a földi testünk az emberiség bűne miatt elmúlásra van ítélve. Ha csak még a mi életünkben nem jön vissza Krisztus és tartja meg utolsó ítéletét, akkor egyszer a mi földi pályafutásunk is be fog fejeződni. A testi mulandóság jeleit pedig minden nap tapasztaljuk betegségekben, fájdalmakban, gyengeségekben, fizikai erőnk korlátaiban.

Krisztusban élve, a Lélek szerint élve sem hagyjuk el a földi, testi lét meghatározottságát, de mégsem szorulunk be csupán ezek közé a korlátok közé, hanem tudjuk és megéljük, hogy az Ég felé, Isten országa felé szabad utunk van. Ez a hatalmas, szeretetből fakadó elfogadottság érzésével tölt el, ami utána kihat egész életünkre. Hasonlóan, mint mikor füstöt hoz a szél. Nyitva az ablak, kinn vannak a száradó ruhák, és pár perc alatt mindenhol érezni lehet, mindent átjár ez a kellemetlen szag.

Ugyanígy hat életünkre, csak éppen pozitív formában, a Lélek szerinti élet, a Krisztusban kapott elfogadás.

Ez az áldásos változás utána átjárja hétköznapjainkat, megújítja emberi kapcsolatainkat, önzetlenné, áldozatkésszé, nagyvonalúvá tud tenni. És ami nagyon fontos: képessé tesz a hálaadásra emberek, de főleg Isten felé. A test és lélek  valódi egységre juthat, amely többé már nem ellensége, hanem szövetségese, sőt szeretett gyermeke lesz az Istennek.

Ez az öröm, ez a teljesség pedig nem csak itt a földi keretek között lesz a miénk, hanem annak idején az örök életben is. Hiszen Krisztus, aki bár földi életében meghalt, de legyőzte a halált és feltámadt, minket is fel tud és fel is fog támasztani az utolsó napon. Az Ő halálát és feltámadását hirdetjük majd akkor is, mikor ma az úrvacsorához járulunk és testének, vérének közösségében részesülünk.

Mi tehát a mai nap üzenete? Az öröm és a hálaadás afelett, hogy van lehetőségünk a pusztán önmagáért való élettel szemben valódi, önmagán túlmutató, mások felé, Isten felé forduló Életre. Az Isten gazdagító Szentlelke töltse be mindannyiunk szívét. Ámen.               

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap

Jel. 3,1

„A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.

Jel. 3,2

Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.

Jel. 3,3

Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád.

Jel. 3,4

De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá.

Jel. 3,5

Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.

Jel. 3,6

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az emberiség története során folyton szerette volna kézzelfogható módon megörökíteni, ábrázolni, lemásolni a valóságot, akár a festészet, akár a szobrászat, akár más eszközök segítségével.

Egyes mai technikai kutatások és fejlesztések nagy részének is hasonló a törekvése, csak nem azért, hogy az konzerválja, megőrizze azokat, hanem sokkal inkább az a célja, hogy az élő valóságot minél pontosabban lemásolva, valami nagyon hasonlót, valami élőt hozzon létre.

Így a beteg testrészek és szervek helyett mesterséges eszközöket fejlesztenek ki. A magányos emberek részére virtuális barátokat hoznak létre, akikkel a számítógép virtuális valóságában lehet találkozni, és úgy beszélgetni, mintha élő ember lenne. Vagy kapható már robot kutya is, ami kényelmes mert nem kell etetni, nem fog bepiszkítani, de ugyanúgy ugat és örül a gazdájának, mint egy valódi házi kedvenc.

            Ahogy haladunk a korral egyre jobban sikerül lemásolni a valódi életet, amire már azt mondjuk, hogy szinte él. De mi a helyzet, ha kikapcsoljuk a gépet, ha kivesszük az elemeket, ha elmegy az áram, vagy valami meghibásodik? Akkor az a mesterséges élet-másolat egyszer csak leáll és megszűnik. Kiderül, hogy az egész csak az életnek egy utánzata, egy másolat. Valójában nem élő sejtek alkotják, csak fém és műanyag az egész, csupa halott anyag.

            Az élet látszatáról beszél a Jelenések könyvéből felolvasott szakaszunk is, mely a szárdiszi gyülekezetnek írott figyelmeztető levél. Szárdisz Lídia tartomány fővárosa volt Kis-Ázsia, azaz a mai Törökország területén. Egykor a gazdagságáról híres Krőzus király székvárosa volt, majd tündöklése után többször is gazdát cserélt, míg az újszövetségi korban a Római Birodalom része lett. A levél megírása előtt 7 évszázaddal az akkori világ egyik legnagyobb és leggazdagabb városa volt a keletről érkező kereskedők és a gyapjúkereskedelem révén.

            A pompa és a gazdagság elbizakodottá és elpuhulttá tette a város lakóit, és ez a magatartás okozta aztán vesztüket is. Amikor jött az ellenség nem tudtak megfelelően védekezni, és mindenük odalett. Majd ezek után Kr.u. 17-ben egy földrengés döntötte romba a várost, ami után még újjáépült, de a régi pompát és dicsőségét már nem kapta vissza. A város ma már csak egy romkert.

            Az újszövetségi kor nagyvárosaihoz hasonlóan itt is megalakult egy keresztyén gyülekezet, akikre kihatással lehetett a város általános jóléte és pöffeszkedése. Üldöztetés nélkül, anyagi jólétben éltek, mindenféle nagyobb gond nélkül.

            Ennek a közösségnek üzen most az igében az Isten. Az az Isten, aki maga a teljesség, a Mindenható. Erre utal a hét csillag és a hét lélek. Ő a világ Királya és Pásztora is egyben. Királyként hatalmában áll meginteni a tévúton járó közösséget, de nem kíméletlenül teszi ezt, hanem Jó Pásztorként, aki nem elvetni akarja az övéit, hanem megkeresni és visszahozni.

„Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. A külső látszat szép és csábító. A külső látszat szerint, névlegesen Isten élő gyülekezetéről van szó, de belül épp az ellenkezője igaz. A tábla kinn van, hogy odabenn hívő keresztyéneket találsz, hogy odabenn a Krisztusban való szeretet és a megbocsátás elvileg minden emberre jellemző, de belépve mégis egészen más a tapasztalat. A szárdiszi gyülekezet diagnózisa ez volt: lehet, hogy kívülről úgy látszik, minden rendben van, de belül halott vagy, belül üres vagy.

A mi gyülekezetünk névlegesen egy evangélikus keresztyén gyülekezet. Büszkék vagyunk egyházunkra, elődeinkre, évszázados történelmünkre, jelképeinkre, a Luther-rózsára, templomunkra, de vajon a szívünkben-lelkünkben is megéljük ezt, hogy evangélikus keresztyének vagyunk? A keresztyén azt jelenti, hogy Krisztuskövető, az evangélikus pedig, hogy az evangélium üzenetéből élő, és arról tanúskodó. Valóban ilyenek vagyunk, vagy ez csak a névtáblánk felirata?   

            A szárdiszi gyülekezet nem volt ilyen, ezért is szólítja meg az Úr és próbálja jó irányba terelni. Első lépésben ébresztőt hirdet az embereknek. Azoknak, akik alszanak és álomvilágban élnek. Amikor valaki hitre jut és hitben él, bibliai hasonlattal élve felébred. Nem marad továbbra is az alvás és az álmok világában, nem ringatja magát hamis boldogságban és nyugalomban, miszerint a kézzel fogható dolgok megszerzésével válik boldoggá az életem. A boldogtalan ember halmoz, gyűjt, tanul, utazik, és nem érzi sosem azt, hogy elég. Nem érzi a békességet és nem tud az élettel betelni. Az ilyen ember a Szentírás szavai szerint mély álomban van és csukva vannak a szemei.

Keresztyén emberként viszont fel kell hát ébredni és nyitott szemmel szemlélni a valóságot, és így felkészülni a kísértések és bűnök, akár a szárdisziak esetében a lelki lustaság és puhányság elleni küzdelemre. És itt nincs helye késlekedésnek, még öt percnek, egy kicsi visszaalvásnak. Felkelve, felébredve, nyitott szemmel járni Isten világosságában. Ez az első intés.

A második ehhez csatlakozik: ha már magad felébredtél Isten hívó, ébresztő szavára, akkor feladatod másokat is ébresztgetni. Ez sokszor nem túl hálás feladat. Ki szereti, ha a legszebb álmából rázzák fel hirtelen? Vagy amíg alszik, valaki elkezd hangoskodni? Népszerűtlen is lehet az Isten szavát és igazságát képviselő ember, de nem minden esetben. Hiszen sokan életük legrosszabb álmát álmodják Istent nem ismerő létükben. Szeretnék hinni, hogy ez az egész nem igaz, vagy nem velük történik. Szeretnének kikerülni belőle, tisztán látni a dolgokat és erőt venni magukon, de a pótszerek és pótcselekvések helyett nekik is Isten szerint fel kell ébredniük. Erről beszél Pál a Róma 8, 19-ben: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”. Néha hálás, néha hálátlan feladat, de Krisztus felébredt, hívő gyermekeiként ez az ébresztő feladat a miénk is.    

A harmadik felszólítás ez: „Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad”. A régmúlt dicsőségén, a sok fiatalon és gyermeken, az egykor teli templomon sokat szoktunk nosztalgiázni. De csupán az emlékek nem visznek minket tovább a jövő felé. Aminek valóban életformáló és felrázó hatása lehet, az az Istenhez találásunk története. Gyermekkorunkban, fiatalkorunkban hogyan is hallottuk meg az Úr üzenetét. Biztos mindenkinek megvan a maga története, ami nem csak mások számára lehet erővel ható bizonyságtétel, hanem a saját magunk számára is megerősítést adhat. Hogy már 10, 20, 40 éve is volt, amikor megszólított az Isten, amikor hinni kezdtem szavának, és azóta bár sokszor voltam hűtlen, sőt rossz, ő mégis szeret és megtart azóta rendületlenül. Előkerülnek régen kapott igék, régi érzések, és a talán már csak parázsló szívben ismét fellobog a láng és a hívő lélek új lendületet kap.

És ha végre felébredtünk és másokat is felébresztettünk, ha visszaemlékezve Isten egész életünket elkísérő hívására és gondviselő kegyelmére, akkor már csak egy feladatunk van igénk útmutatása szerint: Térj meg! A legfontosabb és legnehezebb lépés, amiért minden más történik.

Emiatt jött el Jézus Krisztus az embervilágba és emiatt szenvedte el bűneink büntetését a keresztfán. Azért él és halt és támadt fel, hogy nekünk is életünk, sőt örök életünk lehessen Isten országában. Hogy ne elvesszünk, hanem helyette üdvözüljünk. Ezt magunk nem tudnánk elérni saját erőnkből, erre képtelenek vagyunk. De Jézus áldozata, teste és vére, mely értünk adatott, képes erre. Krisztus képes minket megváltani és képes kihozni minket régi bűnös életünkből, hogy utána valami egészen újat kezdjünk. Ha ezt el tudjuk hinni, ha valóban Krisztus váltságába vetjük bizalmunkat és miatta hátrahagyjuk régi bűneinket, akkor a miénk lehet ez az ajándék. Ezt nevezzük röviden megtérésnek, és erre hív minket minden egyes alkalommal Isten igéje.

Ő már sok lépést megtett felénk. Már kisgyermekkorunkban elhívott a keresztségben. Évtizedek óta megtart és kísér utunkon. Tőlünk pedig várja a válaszadást a hívására. Várja, hogy felébredjünk és kívül-belül hívőkké, keresztyénekké legyünk. Ha pedig már eljutottunk erre a hitre, akkor másokat is segítsünk oda és támogassuk útjukon, ahogy egykor azt velünk is tették.

„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” Jelenések 3,5-6

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

Róm. 9,15

Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” [2Móz 33,19]

Róm. 9,16

Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Nem tudom hallották-e már azt a történetet, amely a hernyóról szól, aki át akart kelni az úttesten.

Nincs esélye, előtte 6 méternyi aszfalt.

20 személygépkocsi, 5 teherautó,

egy nyergesvontató és két lovaskocsi

jön percenként.

A hernyó nem tud a járművekről.

Nem tudja, milyen széles a műút.

Nem tud a gyalogosokról,

Kerékpárosokról és mopedekről.

Csak azt érzi, hogy

a túloldalon valami zöldell.

Gyönyörű, friss, valószínüleg ehető fű.

A vágya űzi… Át kellene kelni az úttesten.

Nincs esélye. Hat méter aszfalt áll előtte.

Elindul. Kúszik

Lábatlan lábain.

Percenként huszonhét jármű jön.

Elindul, lassan sietség nélkül.

Húsz személygépkocsi, öt teherautó,

Egy nergesvontató és két lovaskocsi…

Elindul. Megy, kúszik, halad

És megérkezik.

(R. O. Wiemer nyomán)

Eddig a történet. Mi is lehet az üzenete? Ha ez a parányi állat megáll az út elején és elkezdi számba venni az esélyeit, akkor még most is ott vesztegelne, és nem születik meg ez a történet. De ehelyett vette a bátorságot, és elindult.

Mi emberek egy nagyságrenddel többet látunk a világból és kaptunk értelmet is, mellyel mérlegelni tudunk. Ki tudjuk számítani mi éri meg, mire van nagyobb esély, mibe érdemes, és mibe nem érdemes belevágni. Ebben a helyzetben természetesen nem vágtunk volna bele ebbe az életveszélyes mutatványba, és nem is értjük, hogyan sikerülhetett. A hernyó helyében inkább kerestünk volna egy felüljárót vagy alagutat, ami bár nagy kerülő, de mégis biztosan átvisz a túlsó oldalra. Lám, az ész újra diadalmaskodott a vágyak és érzések felett.

            Csak az evvel a probléma, hogy az emberi értelem diadala sokszor nem hagy teret az isteni kegyelem és könyörület diadalának, ami ha kell, átvisz a forgalmas úton, átvisz a háborgó tengeren, vagy épp a halál árnyékának völgyén is.

            A gondolkodó és racionális (ésszerű) ember megvetően tekint arra, aki egy lehetetlennek tűnő feladatba vág, és nagyrészt Isten kegyelmében bízik csak.   

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.”

            Az emberi ész igazságossága és Isten igazságossága nem egyezik meg egymással. Sőt néha annyira ellentétes, hogy hajlamosak vagyunk azt botrányosnak tartani, főleg, ha valaki más részesül benne.

Több példát is találunk erre Jézus életében és példázataiban. Az egyik történetben Jézus egy szőlőművesről mesél, aki napszámosokkal művelteti szőlőjét. Az első napszámosok napkeltekor áll munkába, mások délelőtt, a következők ebédidőben, megint mások délután, az utolsók pedig mindössze egy órával a munkaidő lejárta előtt. „A csapat jókedvűen dolgozik egészen addig, amíg el nem érkezik a kifizetés ideje – ekkor derül ki a perzselő napon tizenkét órát végigrobotoló markos legények számára, hogy a naplopók, akik épp csak egy órácskát fáradoztak, és mindenki más is, akik csak később érkeztek, pontosan ugyanannyit kapnak, mint ők. Bizony a főnöknek ez a döntése ellent mond mindenféle munkaerő piaci szemléletnek és az igazságos bérezésnek. A szorgos munkások számára ez valóban dühítő és vérlázító.

            Ez így nem igazságos, ez így nem helyénvaló - mondanánk mi is hasonló helyzetben. A történet egy korabeli zsidó változata szerint a késő délután munkába álló napszámosok szorgalma lenyűgözi a szőlősgazdát, ezért jutalmazza őket egész napi bérrel. Ám a Jézus által elmondott verzió szerint ezek az emberek egész nap a piacon lődörögtek, márpedig szüretidőben ez csakis a munkakerülő, élhetetlen alakokra volt jellemző. Amikor végre beálltak a napszámba, akkor sem tűntek ki szorgalmukkal, tehát érthető, hogy a többiek felháborodnak magas bérezésük miatt. Melyik épeszű gazda fizetne ugyanannyit egyetlen óráért, mint tizenkettőért?!

            Gazdasági szempontból tehát teljes képtelenséggel állunk szemben, és Jézus éppen erre akar rámutatni. Példázata a kegyelemről szól, ami nem számszerűsíthető, mint a napszám. A kegyelem lényege nem az, hogy ki lett az első és ki utolsó, hanem az, hogy egyáltalán nem méricskélünk. A kegyelmet ajándékba kapjuk Istentől, tehát nem fáradságos munkával kell kiérdemelnünk – éppen ezt magyarázza Jézus a szőlősgazda szavain keresztül:

„Barátom, nem bánok veled igazságtalanul: Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” (Mt. 20,13-15)

            A szőlősgazdának eszébe sem jutott becsapni az egész napon át dolgozó napszámosokat. Nem egyórányi bért fizetett ki egyformán mindannyiuknak, hanem pontosan annyit, amennyiben megállapodtak. Tehát azok nem a munkabér miatt háborogtak, hanem a kegyelem botrányos matematikája miatt. Nem tudták elfogadni, hogy a gazda tetszése szerint rendelkezik a pénzével – ha úgy tartja kedve, tizenkétszeres bért fizet ki akár a naplopóknak is.

            Érdekes, hogy hajlamosak vagyunk régóta hívő emberekként az egész napot szorgosan végigdolgozó napszámosokkal azonosítani magunkat. Inkább, mint az estefelé befutó ingyenélőkkel. Mi, ugyebár felelősségteljes emberek vagyunk – nem csoda, hogy a gazda különös viselkedése minket is legalább annyira meghökkent, mint a példázat korabeli hallgatóságát.

Csakhogy így esetleg épp a történet fő mondanivalója kerüli el a figyelmünket: nevezetesen az, hogy Isten nem fizetséget, hanem ajándékot osztogat. Mivel nincs olyan ember, aki meg tudná közelíteni az Isten által felállított mércét, nem az érdemeink alapján fizet. Hiszen ha igazságosan, a mi emberi igazságérzetünk alapján fizetne, akkor egytől-egyig a pokolban kötnénk ki.”[1]

            Szorgosan dolgozó szőlőmunkásokként, Isten buzgó követőiként, jó keresztyén emberként sokszor mi is értetlenkedve tekintünk a másik ember, nálamnál gyarlóbb ember kegyelemmel megajándékozott voltára. Viszont mi van abban az esetben, amikor mások helyett magunkra tekintünk? Amikor a saját megajándékozottságunkra tekintünk? Mi talán érdemesebbek vagyunk, jobban kiérdemeltük Isten kegyelmét? Aligha! Pál is ezt mondja: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut”. Nem versenydíj, nem a jó munkáért, buzgó hitért járó jutalom, hanem érdem nélküli ajándék.

            És ahogy nem lehet érdemesnek lenni rá, így érdemtelennek sem nyilváníthatunk senkit a kegyelemre. Emlékezzünk csak Mesterünkre, Jézusra, aki még azok számára is kegyelmért könyörgött Atyához, akik megfeszítették.

            Nem mi döntjük el, ki kaphat, és ki nem. Csak örülhetünk és hálát adhatunk, ha mi már részesülhettünk benne, és ha minél többen megajándékozottá válnak az Isten kegyelmével.

Amit méricskélni lehet, az inkább a hálaadásom mértéke! Ha így érdemtelenül és minden teljesítményemtől függetlenül részesedhetek Isten megtartó kegyelmében, vajon kellő módon kifejeztem-e a hálámat Istennek? Vajon a naponkénti gondviselésre naponkénti imádság és hívő élet a válaszom? Vajon a mindennapi kenyérre és a földi-testi javaim ajándékaira jókedvű adakozás a válaszom? Valóban megélem a hitemet, vagy ez csak olyan jó szokás? Valóban a kegyelemben élek vagy csak visszaélek vele? Kihasználom a javait a magam részére, vagy valamit vissza is fordítok belőle a családom, a munkatársaim, vagy épp a gyülekezetem javára?  

            Inkább ezekre a kérdések őszinte megválaszolására lenne szükség, a kegyelemmel szembeni, az Istennel szembeni méltatlankodás helyett.

Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

Szeretjük, ha a dolgok irányítása a mi kezünkben van, vagy legalábbis tudjuk, hogy az adott dolog hogy fog lezajlani. Vezetjük az autót, és arra megy, amerre akarjuk. Műveljük a kertet, és reménység szerint idejében megadja termését. Szedjük a gyógyszereket a különböző betegségekre, melyek gyógyulást vagy enyhülést adnak. Ha tudunk, dolgozunk, ha kell, pihenünk. Munkánk után megkapjuk a fizetésünket, idős korban pedig várjuk a nyugdíjat. Ezek a dolgok mind kiszámíthatóak és tervezhetőek.

Isten kegyelmének működése viszont egyáltalán nem ilyen. Azt ember nem tudja irányítani, befolyásolni vagy tervezni. Hiszen akkor már nem Isten kegyelme lenne, hanem valami általunk irányított mennyei erő. És ebből biztos nem sok jó jönne létre.

            Be kell látnunk, hogy Isten egy önálló Úr, aki e világ felett áll. Aki minden ember és emberi elképzelés felett áll. De nem csak hatalmával, hanem egyben szeretetével is. Minden istentiszteleten elhangzik ez a drága ige, az a drága evangélium, hogy Isten egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen. Elveszett az egy, a legdrágább, hogy sokaknak élete és üdvössége legyen.

Mindannyian rászorulunk erre a kegyelemre és erre a szeretetre. Erre az isteni kegyelemre, amit lehet, hogy egyáltalán nem értünk, aminek működésébe nem tudunk beleszólni, amire néha másokat, néha magunkat is érdemtelennek tartjuk, aminek saját eszünkkel nem sok esélyt adnánk. Mindannyian rászorulók vagyunk, de jó hír, hogy mindenki hozzájuthat ingyen. Csak imádságos szívvel kérni kell. Te kéred? 

---

[1] Yancey, Philip: Meghökkentő kegyelem. Harmat Kiadó, Bp. 2009. – 64-67.o.

Prédikáció - augusztus 20-án

A gyülekezet hagyományai szerint augusztus 20-án délelőtt tartottuk aratási hálaadó istentiszteletünket. Az elhangzott igehirdetés itt olvasható:

1Móz. 8,15

Ekkor így szólt Isten Nóéhoz:

1Móz. 8,16

Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!

1Móz. 8,17

Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön!

1Móz. 8,18

Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. [2Pt 2,5]

1Móz. 8,19

Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából.

1Móz. 8,20

Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron. [1Móz 7,2]

1Móz. 8,21

Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. [1Móz 6,5]

1Móz. 8,22

Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka. [Jer 33,20]

          Aratási hálaadó istentiszteleten vagyunk ma együtt, augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén. Kettős ünnep, kettős ok az örömre és az ünneplésre. Hálásak lehetünk Istennek a magyar nemzetért, hogy van hazánk, van országunk, nyelvünk és kultúránk, már több, mint ezer éve. És hálásak lehetünk azért is, mert nem csak helyünk van a világban, hanem az élet lehetősége is adott. Van kenyér, van víz, adottak az életkörülményeink és a lehetőségeink, hogy becsületes és példás életünk legyen itt a Kárpát-medencében. A napokban hallottam egy híradást, miszerint egy nemzetközi felmérésben, mely a világ országait aszerint osztályozta, hogy hol a legjobb felnőni a gyermekeknek, Magyarország a 33. helyet kapta. Bár nem olyan kiemelkedő, de világviszonylatban szerintem büszkék lehetünk erre az eredményre.

            Hálaadás alkalmából vagyunk tehát együtt, amikor az örömben talán elfeledkezünk a nyilvánvaló nehézségekről és az aktuális problémákról. Elfelejtkezünk nemzetünk hányatatott történelméről, a megcsonkításról, a 40 éves megszállásról, és az új évezred szégyellni való eseményeiről. Könnyen elfeledkezünk arról is, hogy még ma sincs minden rendben, csak lassan kezdődik valami javulás.

Elfeledkezünk az életünket megnehezítő időjárásról is, mely itthon is hatalmas károkat okozott, elmosott házakat és vele együtt otthonokat is, életeket is. De itt a faluban is többek kertjét, veteményét vitte el a víz, s tette semmivé hónapok munkáját. Ha csak az elmúlt napokra tekintünk, akkor is tornádót és földrengést látunk, melyekről korábban azt gondoltuk, csak más országokban, más kontinensen jellemzőek. Persze ezeken a távoli területeken is óriási természeti csapások tombolnak a híradások szerint.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy ilyen szép napon miért kell ennyi sötét és szomorú dologról beszélni itt az istentiszteleten. Úgy gondolom, hogy ezek alapján jobban megérthetjük igénk mai üzenetét. Noé történetét, ezt az ősi történetet hittanos korunk óta nagyon jól ismerjük, de talán leginkább a bárkaépítés és a renget állat motívumai jutnak először az eszünkbe.

A felolvasott részlet az ár levonulása, a föld kiszáradása utáni órát örökíti meg. A felszínesen nézzük, valóban itt is egy hálaadásról, egy szép istentiszteletről olvasunk, melyet Noé végzett a megmenekülésük okán. De ha csak erre a mozzanatra figyelünk, szűklátókörű lesz vizsgálatunk.

Képzeljük bele magunkat egy kicsit Noé helyzetébe. Éppen hajlott háttal rakjuk a köveket egymásra, melyből az oltár lesz majd. Sietve, de mégis alaposan dolgozunk, szeretnénk, hogy minél hamarabb, minél szebb legyen az apró építmény. De az izzasztó munkánkban álljunk csak meg egy kicsit! Emeljük csak fel tekintetünket és nézzünk körül a tájon, ami körülvesz! Üres és élettelen. Nincs semmi és senki élő a megfeneklett bárkán és a túlélők gyülekezetén kívül életben és épen. A bűnös városok, az istentelen emberek, házak, állatok, fák és bokrok mind elpusztultak. Itt-ott még vannak romok, tetemek, amik még nyomokban emlékeztetnek a hajdani életre. Mint egy lap, ami teli volt színes rajzokkal és most teljesen le lett radírozva.

Látjuk mindezt, és Noé is látta, mégis tovább rakta a köveket, készítette az oltárt, az áldozatot és a szívét is a hálaadásra. De miért tette ezt? Miért nem ült le inkább bosszúsan és reménytelenül egy bokor tövébe, ahogy évszázadokkal később Jónás is tette? Nem csak azért, mert az áradás után bokrok sem voltak még, hanem azért mert tudta, hogy csak ezt teheti.

Nem a saját esze és tervei sarkallták az ünneplésre és a továbbélésre. Nem is az ünneplés, az evés és az ital mámora adott neki vigasztalást és erőt. Amilye volt, és amire támaszkodott ebben a nehéz helyzetében, az egyedül a hite volt. Hitt abban az Istenben, aki úgy szerette őt, hogy a bűnösök tömegéből, mint a tenger hullámai közül kimentette  családjával együtt. Hitt Istenben, akinek sokkal nagyobb és sokkal jobb tervei voltak, mint amit a maga eszével el tudott volna képzelni. Hitt abban az Istenben, aki az elpusztított és halott világnak feltámadást tud és akar adni. Feltámadást és vele együtt új életet is.

Ez a hit az, ami ha eljön az ünneplés ideje, nem dugja homokba a fejét, nem bódítja el magát és menekül el a problémák elől. Ez a hit oltárépítés közben is fel tudja emelni a fejét és körül tud nézni. Ez a hit látja a bajokat és a veszteségeket, de mégis hálával fordul Isten felé, mert látja az összes csapás és veszteség fölött is Istent. Nem ezek között, hanem ezek fölött!

Mert az Úr Isten felette áll ezeknek. Felette áll a válságnak, a munkanélküliségnek, a betegségnek, a gyásznak, az árvizeknek is. Felette áll, és ha egyedül hozzá ragaszkodunk, akkor meg fog tartani. Isten közelében mindig ott lesz alattunk a bárka, vagy épp csak egy kis tutaj, ami megtart, megment, és új életre vezet. És lehet, hogy a tutajunk nem lesz több méter széles és hosszú, mint a bárka. Lehet, hogy csak két durván ácsolt gerendából fog állni, melyeket merőlegesen fekszenek egymáson. Igen, a mi váltságunk és megmenekülésünk a kereszt által, Krisztus által lehetséges. Minden más elmúlik az ítéletben.

Ítélet pedig lesz, melynek nyomait napról napra tapasztaljuk. Isten, amellett, hogy kegyelmes, bizony igazságos és szent Isten is, aki alkalmasint ítéletet gyakorol az istentelen világ felett. Ennek oka elsősorban nem az Ő haragja, hanem az emberek bűne. Noé idején is, nem csupán pillanatnyi rosszkedv okozta az özönvizet, hanem hogy az emberek istenfiakká magasztalták fel magukat, míg az Élő Istent nem ismerték és megvetették. Ennek eredményeként az ítélet megérkezett, de Isten az összecsapó hullámok között is könyörülő maradt, és átmenekítette, megtartotta az életet.

És ma is ez a célja: amíg csak lehet, megtartani az életet és az ítélet mellett könyörületet is gyakorolni. Éppen ezért mondja, hogy nem pusztítja ki többé az élőket, hanem megadja a lehetőséget az életre. Akármi is történik, akármilyen szörnyűségeket is visz véghez az ember, amíg a földi élet ideje le nem jár, addig lesz vetés és aratás, addig megmaradnak az évszakok és a napszakok, amik az egészséges élet lehetőségét biztosítják.

Ezért a szeretetért és ezért a könyörületért lehetünk ma hálásak, még a bajok és nehézségek ellenére is. Mert van Isten, aki szeret, és aki meg akar tartani minket, akárhogy is lesz. Hálásak lehetünk, mert ha nehezebb is a helyzet, ha kevesebb is, de idén is volt vetés és volt aratás is. Az Istent nem ismerő világ és a magunk bűnei ellenére is megtart és szeret az Isten és megadja idén is mindennapi kenyerünket és életet bennünket. Gondviselése nem múlik el.

Legyünk, hát mi is oltárépítők, akik nem kövekkel, de dicsérettel, szívbéli örömmel, életünkkel és szavainkkal hirdetjük ezt a nagy szeretetet, amikor másoknak is bizonyságot teszünk Krisztus életadó váltságáról.

Kívánom, hogy legyen ez az aratási hálaadás és a mai nemzeti ünnep Istentől megáldott, boldog alkalom mindannyiunk számára! Ámen.  

  

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap

Fil. 3,7

Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.

Fil. 3,8

Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.

Fil. 3,9

Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,

Fil. 3,10

hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,

Fil. 3,11

hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.

Fil. 3,12

Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

Fil. 3,13

Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,

Fil. 3,14

de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

A történelem-tudomány mai állása szerint a mérleget tekinthetjük az emberiség legrégibb műszerének. Olyan régi, hogy feltalálását az ókori népek az ősi istenek valamelyikének tulajdonították. Az antik ember hite szerint először ők, az istenek használták a mérleget.

Például az ókori egyiptomi képeken gyakran úgy ábrázolták őket, amint mérlegen mérik az alvilágba belépő halandó bűneit és erényeit. A mérlegelés eredménye alapján döntöttek arról, hogy beléphet-e a halandó. Bár ezek a pogány népek hiedelmei, mégis a mérleg máig jelképezi keresztyén kultúránkban is az igazságszolgáltatást. A Bibliában is többször kerül elő ilyen értelemben például a próféták igehirdetésében.

Mérlegelni azonban nem csak Isten tud, hanem az Isten igéjét megismerő ember is. Felolvasott igénkben egy ilyen, erkölcsi értelemben vett komoly mérlegelés eredményéről olvashatunk Pál apostol életéből: elkülönítette tetteiben a jót és a rosszat.

Miért volt erre szükség? Azért, mert bár Isten elhívott embere, a pogányok misszionáriusa volt, Ő sem volt mindig szent ember, sőt elég sokáig Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen élt. Bár önmagában, emberi mércével nézve nem volt rossz ember: jó iskolákat végzett, képzett zsidó írástudó volt, buzgó vallásos, aki minden eszközzel védte a saját hitét és harcolt a tévtanítók ellen. Mindent megtett hitéért, amire önerejéből képes volt, és ettől a teljesítménytől várta üdvössége elnyerését.

Ezt a kegyes életet, a véghezvitt dolgokat, ezt a sok értékes dolgot pár év múlva mégis kárnak és szemétnek ítéli. Amire sokan mások vágytak volna, azt ő mélységesen megveti. Hát mi történt ezzel a Pállal? Megbolondult? – kérdezte jogosan sok kortársa – sokan nagyon boldogok lennének egy ilyen élettel, ő meg kiteszi azt a szemétdombra.

De az Újszövetséget ismerő ember tudja erre a helyes választ: Pálnak nem ment el az esze, hanem épp most kezd tisztán látni. Nem megbolondult, hanem megtért és Krisztus követője lett. Nem megbolondult, hanem az Úr Jézus által megszentelődött az élete.

Ez az Istentől jövő megszentelődés, a Krisztussal való találkozás és az ember szívében megszülető hit pedig nem marad nyomtalan, nem marad tétlen, hanem elkezdi a nagytakarítást az életünkben. Ennek része az értékrendünk átrendeződése is, ahogy Pál apostolnál is látjuk. Lehet, hogy a régi élete vonzó lehet sokak számára, és ő is nagyon meg volt vele elégedve, de ma már tudja: mindez Krisztus nélkül, sőt Krisztus ellen történt. Aki az Úr az életemben, ahhoz kell igazodnom. Amíg magam vagyok a mérce, addig csak magamhoz kell igazodnom. De amint Jézus lesz az Úr az életemben, onnantól kezdve nem az én, hanem az Ő mércéje a döntő, a továbbiakban hozzá igazodok.

Manapság, amikor lehetőségek, ajánlatok és információk garmadával találkozunk hétköznapjainkban nem könnyű eldönteni, mi hasznos és mi haszontalan számunkra. Mi az, ami közelebb visz Istenhez, és mi az, ami csak a ránézésre vonzó, de valójában értéktelen.

Erre a leghétköznapibb példa a bevásárlás. Mikor csak egy-két dolog kell a boltból, beugrunk, de a színes csomagolások, a hihetetlen nagy akciók és a sokszor túlzó reklámok hatására mégis teli kosárral és persze üres pénztárcával távozunk. Hasznos és haszontalan, értékes és szemétre való. Nem csak a bolti vásárlásnál, hanem bizony a lelki életünkben is jó, ha odafigyelünk erre a különbségtételre.

Nem mindegy mit teszünk a lelki bevásárló kosarunkba. Nézzük meg jól: mi az, ami épít és mi az, ami rombol? És válasszunk jól!

Nem véletlenül tanít így Krisztus az evangéliumokban: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti” (Máté 6,24)  Korunk ideológiáiban már nem az istenhit és az ateizmus áll szemben. Az istentagadás helyett sokkal népszerűbb a különböző dolgok vegyítése egymással. Ne legyél tisztán ilyen vagy olyan. Ne legyél kizárólagosan Isten hívő, ne legyél annyira elkötelezett Isten felé. Inkább alakítsd ki a saját életedet, a saját értékrendedet, a saját hitedet. Amibe belefér egy kis ezotéria, egy kis horoszkóp, egy kis babonaság is. Belefér egy csipet paráznaság, apróbb lopások, jóindulatú hazugságok is. Aztán, ha valami bűnöm van, azokat majd úgyis megbocsátja az Isten.

A templomban persze őszintén imádkozok, de a családommal vagy a munkahelyemen minek legyek annyira őszinte? A Miatyánk imádságban persze megbocsátok mindenkinek, de otthon az az utálatos szomszéd már megint úgy felidegesített, hogy meg tudnám fojtani.

A svédasztalhoz hasonlóan mindenből válogatunk egy kicsit, hogy nehogy lemaradjunk valamiről. Végigesszük az étlapot, de ez a szélsőséges kombináció jóllakottság helyett csak hasfájást okoz.

Pál apostol, bár radikálisan, de döntött. A régi életére nemet mond, és újat kezd. Ezt az újat pedig már nem magától találja ki, hanem átadja a vezetést élete Urának, a Megváltó Jézus Krisztusnak.

Egyedül csak hozzá igazítja az életét, és nem fél attól, hogy bármiről is lemaradna. Tudja azt, hogy vele valóban célba fog érni.

Persze az ember szereti védeni a saját igazát, szeretne magának is fenntartani egy kis mozgásteret, ahová nem férkőzik be Isten szava. Amikor próbálom megmagyarázni a saját rossz döntéseit, együtt élni különböző bűnökkel, sőt a gyengeségemből még erényt is faragni. Jól ismerjük a saját jogainkat, és azokat a végsőkig ki akarjuk használni. Jogom van úgy élni, ahogy én szeretnék. Jogom van rossz döntéseket hozni, jogom van elrontani az életemet, és akár boldogtalanul és magányosa meghalni. Persze, mindezt megtehetjük. Csak nincs semmi értelme.

Pál apostol is, aki egy művelt, értelmes és gondolkodó ember volt, belátta, hogy nem jól csinálta a dolgait. Belátta, hogy nincs igaza. Azok az értékek, amelyekre építkezett, csak látszólag, vagy ideiglenesen voltak értékesek. Azok az igazságok, amelyek önmaga alkotott, nem állták ki a próbát és vereséget szenvedtek, amikor Isten igazságával kerültek egy mérlegre. Egész eddigi élete és tettei könnyűnek bizonyultak a Krisztusban található élettel szemben. Be is ismeri: nincsen saját igazságom, csak a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől.

Általában a gyengeség és a gyávaság jele, amikor magunk helyett valaki másra hárítjuk a felelősséget saját életünkre, döntéseinkre nézve. Itt viszont azt hiszem épp a bátorság jele az, amit látunk: a saját kezemből kiadom életem vezetését és átadom Istennek.

Le merek mondani a saját terveimről, hogy beleállhassak Isten tervébe. Átadom magamat Istennek: ezt nevezzük megtérésnek. Mikor régi, bűnös életemet hátrahagyva, a saját igaznak és jónak vélt dolgaimat hátrahagyva Krisztus követője leszek. Elfogadom váltságát, melyben nekem is örök életet ajándékozott, és a továbbiakban az ő szavai és útmutatása szerint kezdek élni.

Elkezdek vágyódni felé, és minél többet szeretnék megismerni belőle, abból az igazságból, amit ő képvisel. Szeretnék imádkozni, szeretnék Bibliát olvasni, és a testvérek közösségében lenni. Erről az érzésről beszél Pál, mikor azt írja: megragadott a Krisztus! Mikor egy vadvízi patak után végre egy lassan hömpölygő folyóba kerül a csónakom és nem kell vadul evezni, nem dobálnak a hullámok, nincsenek hirtelen kanyarok és éles sziklák, csak szépen nyugodtan csorgok az árral a célom felé. Tudom, hogy nem jön szakadék, nem jön zátony, hanem biztonságban vagyok, és jó úton haladok.

Nem véletlenül hozza Pál a versenypályán való futás képét. Isten nélkül olyan az életünk, mint a pusztában rohanó vadlovaknak, akik szabadok és korlátlanok, övék a világ, ameddig a szemük ellát. De konkrét céljuk sincs. Nincsen rossz irány, hiszen nem is igazán tudják, hova akarnak eljutni, és lehet hogy valójában csak körbe-körbe rohangálnak. Ellenben az, aki versenypályán fut: tény, hogy egy kijelölt pályán futhat csak egy kijelölt irányba, de mégis van biztos célja, ahova el akar jutni, és ahova a kijelölt út el is vezeti oda. A korlátok és szabályok által védve és vezetve van.

Ugyanígy Isten közelében a mi életünk is védve és vezetve van. Védve az életet megrontó és megterhelő bűn hatalmától és vezetve a cél felé: Krisztus felé a boldog életre. Arra boldog és teljes életre, ami már itt a földön elkezdődhet vele, és ami majd odaát örökké fog tartani.

Mi tehát a dolgunk? Pál apostollal együtt ez: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Ámen

Az új súri lelkész

2010. augusztus 15-től újra van helyben lakó lelkésze a súri evngélikusoknak. 

Nagy Gábor már a tavalyi évben is itt teljesített szolgálatot hatodéves gyakornokként, de július 24-i felszentelése után már beosztott lelkészként folytatódik munkája. 

A szentelésről szóló cikk az Evangélikus Életből:

http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2010/31/10