Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap

Máté evangéliuma 12,9-14 

⁹Onnan eltávozva bement (Jézus) a zsinagógába, ¹⁰ahol volt egy sorvadt kezű ember. Megkérdezték Jézustól: "Szabad-e szombaton gyógyítani?" - hogy vádat emeljenek ellene. ¹¹Ő pedig ezt mondta nekik: "Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki? ¹²Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!" ¹³Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: "Nyújtsd ki a kezedet!" Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze: ugyanolyan ép lett, mint a másik. ¹⁴A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele. 

Keresztyén Gyülekezet Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

 Biztos mindenki látott már szirénázó, villogó, száguldó mentőautót. Néha, amikor valami súlyos vészhelyzet van és sietni kell a segítséggel, bekapcsolják ezt a megkülönböztető jelzést és így a legtöbb közlekedési szabályt figyelmen kívül hagyva siethetnek minél gyorsabban a cél felé, hogy segíteni tudjanak. Normál esetben nekik is be kell tartani minden közlekedési szabályt, de sürgős esetben ezek háttérbe szorulnak és meg lehet őket szegni. Olyankor nincs idő késlekedésre.

            Egy ehhez hasonló szabályszegésről olvashatunk fenti igénkben is. A zsidó hagyomány szerint szombat napon nem szabad semmilyen munkát végezni. Ennek eredete, hogy a teremtés végeztével Isten a hetedik napon megpihent és ez lett a nyugalom napja. Ezt a hagyományt vitték tovább a 10 parancsolatban, mely az egész népre vonatkozott: Szenteld meg az ünnepnapot! Így az akkori zsidó vallásos emberek számára a szombat a pihenés, a családi élet, és mindenek előtt az istentisztelet ideje volt. Bármilyen munkát pedig törvényszegésnek tartottak. A tiltott tevékenységek közé tartozott a gyógyítás is, abban az esetben, ha nem sürgős életmentésről volt szó.

            A fenti történetben Jézus a vallási hagyományoknak megfelelően szombatnapon elment a zsinagógába, hogy részt vegyen az istentiszteleti ünnepségen. Azonban ellenfelei is ott voltak, akik minden áron fogást akartak találni rajta. Épp kapóra jött az a szerencsétlen beteg ember, aki vagy magától jött oda, vagy a farizeusok vitték oda. Tehát minden együtt volt ahhoz, hogy egy konkrét vallási szabálysértésen tetten érve ellenfelei vádat emeljenek Jézus ellen.

            A Mester viszont nem törődik sem a körülményekkel, sem az ellene szervezkedőkkel, hanem teszi a dolgát. Meglátja a szükséget szenvedőt, és a segítségére siet, most ez a legfontosabb. Nem törődik ilyenkor a szombattal és a vallási szabályokkal. Ellenfeleit könnyen elintézi: pár mondattal kihúzza a kelepce méregfogát és utána a beteghez fordul.

Látjuk tehát, hogy Jézus ebben a példázatban az emberi szükség miatt úgy dönt, szabályszegő lesz. Fontosabb most a rászoruló ember megsegítése, mint a megszokott előírásnak való teljes engedelmesség.     

            De nem csak ebben a példázatban, hanem sokszor a mi életünkben is ilyen szabályszegő módon jelenik meg Krisztus. Megalkottuk és megszoktuk a saját életszabályainkat, a törvényszerűségeket, és ragaszkodunk ezekhez, de Isten Fia ezek fölött áll, és felül tudja őket bírálni, ha nagy a szükség.

            Ha beletörődünk, hogy ne reméljünk nagy dolgokat az élettől, hiszen mi csak egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk. Ha megszoktuk, hogy semmi jót ne várjunk a jövőtől. Ha tudjuk, hogy a sok jó dolog után most már valami rossznak kell történnie. Mi magyarok valahogy hajlamosak vagyunk az ilyen pesszimizmusra.

            És sokszor belekeseredünk ezekbe az emberi törvényszerűségekbe, amik legyengítenek, megkötöznek és végül teljesen a mélybe húznak. Belesüppedünk a rosszkedvbe, a nehéz helyzetbe, a szomorúságba, a magányba vagy épp a gyászba, és emberileg nem látunk belőle kiutat, sőt törvényszerűnek tűnik, hogy nincs is menekvés ezekből. Ezzel a sebbel, ezzel a teherrel, most már együtt kell élnem. Az a béna kezű ember is ki tudja mióta volt nyomorék és munkaképtelen. És alighanem tisztában volt vele, hogy ez bizony így fog már mindig maradni. Beletörődött és nem várt semmi javulást.

            Viszont látjuk, hogy az Úr Jézus képes rá, hogy megszegje ezeket a szabályokat és átlépje az emberileg állított korlátainkat. Teszi mindezt azért, hogy megmentsen minket. Kiemeljen minket abból a mélységből, amibe a körülmények miatt, mások rossz döntései, vagy a saját bűneink miatt jutottunk. Felemel onnan, ahonnan számunkra már csak lefelé vezetne az út.

Ezen a ponton úgy érzem, nem mehetünk el szó nélkül amellett a tragédia mellett, ami pár nappal ezelőtt történt Kolontáron és Devecseren. Ahol egy falut percek alatt teljesen elmosott a lúgos, mérgező vörösiszap. Heten életüket vesztették, több mint 100an megsérültek, és emellett a falu nagy része, ahol korábban családok életek és dolgoztak, percek alatt katasztrófa sújtotta területté vált, és lett a továbbiakban lakhatatlanná. Rengeteg család vesztette el egy élet munkáját aznap. Szörnyű tragédia. És mindez nem egy távoli országban, vagy messzi tájon történt, hanem alig 80 km-re tőlünk!

Ilyen események után joggal mondhatja bárki, hogy vége, nincs tovább, jobb lenne meghalni. Egy emberi törvényszerűség, amikor már nincs jobb ötletünk. De Isten kegyelmével és sok segítő ember szeretetével ezeknek a földönfutókká vált emberek számára is új élet kezdődhet.

Ez az iszapáradat rettenetes eset, de sajnos legtöbbünknek nem kell a szomszédba menni személyes tragédiákért. A földi élet rögös vándorútja mindenkinek tartogat buktatókat és szakadékokat. Itt a földön bizony alá vagyunk vetve a romlandóságnak és az elmúlásnak.

Kinek a keze sorvad el, kinek a lelkében vannak sorvadások. Múlt héten beszéltünk már arról, milyen szeretetéhes világban élünk. És ha híján vagyunk a szeretetnek, akkor bizony belülről sorvadni kezdünk. És az ilyen lelki alultápláltakat, akik nem életerősek, nem mosolyognak, nem boldogok, ezeket nem szereti a világ. Akivel valami nincs rendben, aki rendellenes, az nem kell.

Így volt ez a történetben a sorvadt kezűvel is. Úgy tartották abban az időben, hogy az ilyen betegség vagy elváltozás valamilyen bűn következménye, és ezért másodrendűként kezelték az ilyet. Normál esetben még a templomba vagy zsinagógába sem mehetett be, legfeljebb a kapuban koldulhatott. Most is csak azért kellett jelen lennie, hogy eszköz legyen Jézus ellen.

Az emberi megkülönböztetéssel ma is hasonló a helyzet. Csak az kell, aki vidám dalokat énekel, aki fiatal, aki boldog és lelkes. A szomorkodás nem kell, a fájdalmakról, a halálról nem beszélünk, az öreget nem becsüljük, a beteget nem ápoljuk.      

            De Jézus nem azokhoz jött, akinek mindene megvan, és aki teljesen elégedett magával, és semmiben sem szenved hiányt. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Máté 9,12).

            Jézus a segítségnyújtás érdekében szabályszegő lesz, legalábbis az emberi kategóriáink értelmében. A mosolygós helyett a szomorkodóra figyel, az erős helyett a gyengével törődik, a hívők helyett a hitetlenekhez akar szólni. Mert ennyire szeret minket. Azokat is, akiket máshol haszontalannak tartanak, magukra hagynak, vagy nem szeretik őket.

            De a legnagyobb szabályszegést akkor követte el, amikor eljött közénk a földre. Hátrahagyva isteni dicsőségét emberré lett és így minden szabályt megszegett, ami egy Mennyei Királyra vonatkozott volna. Hiszen nem csak lehajolt, hanem közösséget is vállalt az Istentől és a boldogságtól legtávolabb élő emberekkel is azért, hogy hirdesse nekik Isten országát.

Akit abban az időben törvényszerű volt kikerülni, ahhoz ő közel lépett, beszélt vele és megváltoztatta az életét. Aki ma szükséget szenved a szívében, akinek szeretet és teljesség után sóvárog a lelke, csak keresse Jézus Krisztus szavát és Ő szólni fog hozzá.

Ámen.   

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap

Jn. 15,9

„Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.

Jn. 15,10

Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. [1Jn 5,3]

Jn. 15,11

Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” [1Jn 1,4]

Jn. 15,12

„Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. [1Jn 3,11;  4,19]

Jn. 15,13

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.

Jn. 15,14

Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. [Róm 8,15;  Gal 4,7]

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ezen újból Jézus szavai alapján szól hozzánk Isten Igéje. Az elmúlt héten az imádságról és az imádság meghallgatásáról volt szó. A mai szakaszt két fejezettel korábban találjuk, de ugyanahhoz az egységhez tartozik, mint az előző: Jézus búcsúzik, hiszen tudja, hogy hamarosan lejár az ideje. Most még van ideje arra, hogy nyugodt körülmények között minden fontos dolgot elmondjon tanítványainak, mintegy örökséget hagyva rájuk, és velük együtt ránk is, mai tanítványokra.

            Első hallásra talán túlzásnak hangzik a szeretet szó gyakorisága – 4 mondatban összesen 8-szor szerepel. Ha élőszóban valaki ilyen gyakorisággal használja, azt már több mint nyájasnak tartjuk. Akkor vajon mi lehet az oka, hogy itt mégis ilyen sokszor szerepel?

Leginkább a fontosságát akarja ezzel Jézus kihangsúlyozni. Nem azért, mintha nem ismernénk emberként a szeretetet, hiszen mindannyian tudjuk és ismerjük ezt az érzést. De ha őszinték akarunk lenni, akkor nagyon sokszor rossz élmények is kötnek minket ehhez a fogalomhoz. Olyan esetek, amikor épp a szeretet hiányát tapasztaltuk meg, az a sok történés, amikor csalódnunk kellett, amikor csak vágytunk volna arra a jól ismert szeretetre. Vagy éppen mi adtunk belőle, csak épp nem talált válaszra, nem talált viszonzásra vagy épp visszautasították.

Istent nem ismerő pszichológusok is vallják, hogy szeretetre kiéhezett korban élünk. Rengeteg ember testi-lelki baja alapvetően krónikus szeretethiányból vagy mások iránti szeretetlenségből fakad. Napjaink civilizált és modern társadalma is egyre inkább kizárja a szentimentalizmust és az érzelmeket. Azt sokan csupán egyfajta fizetőeszköznek tekintik, amit akkor adunk, ha valamit kapunk is érte. Épp emiatt a nagyfokú éhség miatt már néhány felszínes érzelemért cserébe is képesek vagyunk sok mindent megtenni és feláldozni, még akkor is, ha csalódás lesz a vége.          

Mindezt összegezve valljuk be, a szeretet fogalmához legalább annyi kellemetlen élményünk fűződik, mint amennyi kellemes. Sajnos így van ez az emberi szeretettel. De akkor miért kell ezt ennyire kihangsúlyozni az igében? Azt hiszem azért, mert itt egy másmilyen szeretetről van szó. Nem arról, ami emberi, ami rész szerint való, ami töredékes. Itt Jézus szeretetéről van szó, ami egész és teljes, olyan, ami nem okoz csalódást.

Tudom, nehéz ezt elképzelni, de a Biblia szerint ez mégis valóságos. Létezik ez a tökéletes szeretet. Jézusnál létezik. Evvel a szeretettel akar minket ma megismertetni, és erre próbál minket tanítani is.

Igénk első verse így szól: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” János 15,9. Miről szól ez az első mondat? Arról, hogy Jézus szeretete először is hűséges. Oh, de boldogok lennénk, ha legalább ez az egy dolog tudná csak jellemezni minden szeretet viszonyunkat!

Jézus hűsége valóban mindhalálig szól és mindhalálig töretlen. Ő elkötelezte magát az emberek mellett, és mindvégig mellettünk is marad. Jól példázza ezt az evangélium bizonyságtétele is. Akkor is szerette tanítványait, amikor csalódnia kellett bennük, amikor nem értették meg őt, amikor veszekedtek azon, hogy ki a nagyobb, amikor kishitűsködtek. De akkor is szerette őket, amikor nem tudtak vele egy órát sem virrasztva imádkozni, akkor is szerette Pétert, amikor az megtagadta, szerette Júdást, amikor az elárulta, szerette őket, akik elmenekültek és cserben hagyták, amikor őt elfogták. Ilyen hűséges szeretettel szeret minket is, amikor mi hűtlenek vagyunk, amikor hitetlenségünkkel, bűneinkkel csalódást okozunk neki. Amikor kishitűek vagyunk, vagy amikor az élet nehézségei miatt haragszunk rá és hallani sem akarunk róla. Az ő szeretete akkor is töretlen.

Az egyik következő vers így szól: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Jézus szeretete ilyen: teljes mértékben áldozatkész. Ez a fogalom is egyre inkább kiveszőfélben van közöttünk. Hiszen az áldozatkészségben úgy teszünk meg valamit a másikért, vagy úgy mondunk le valamiről, hogy azért nem várunk semmilyen ellenszolgáltatást. Még elismerést sem.

Így volt Jézus is, amikor napokig tanította az embereket, betegeket gyógyított, fáradhatatlanul járta a falvakat és a városokat, és szinte mindent odaadott magából, amije volt. Sehol nem olvasunk olyat róla, hogy önmagáért élt volna, mindig csak a másikért. Jó példa erre a samáriai asszonnyal való találkozása is, mikor bár megfáradt, szomjazott, és ettől az asszonytól kért inni, mégis, evvel is az volt a célja, hogy az az asszony, sőt utána a közeli város népe is rátalálhasson a Messiásra. És tudjuk jól, hogy ezután nem csak képletesen, de valójában is odaáldozta életét barátaiért. Minden emberért itt a földön. Hiszen Őróluk, azaz mirólunk szól Testvérek Jézus Élete és Küldetése. Nehéz elképzelni, de Jézusnak a mi üdvösségünk az életcélja! Éppen ezért akar Neked és Nekem is minél többet adni önmagából, hogy minket az üdvösségre vezessen.

Ebben hogyan lehetünk hasonlóak Mesterünkhöz? Ha nem is áldozati halálunkkal, de legalább azzal, hogy valamit odaadok az életemből a másiknak. Szeretetet, türelmet, tudást, időt, netán pénzt, vagy egyéb kézzelfogható javakat? Csak avval tudunk sáfárkodni, amink van. De vigyázat, az nem áldozat, hogy a fölöslegemből adok. Az áldozathozatalnál valamit elvesztek a sajátomból, hogy a másik szükségét kipótoljam. És érezzük, ez nem szokványos, emberi tett, ez már jézusi tett.

De vajon ennek az egész szeretet özönnek, és vajon ezeknek a példáknak mi a célja? Az ige erre is válasz ad. Jézus a barátainak szeretne minket tudni. Olyan barátoknak, akik minél inkább megpróbálják követni, és Pál apostol szavaival élve utánozni Mesterüket. Olyan barátok, akik ismerik és meg is élik azt a szeretetet, melyet Jézus mutatott meg nekik. És mindezt azért, hogy örömünk egykor teljes legyen Őáltala és Őbenne. Ámen.

A templomfelújításról

       Sajnos a papírmunkák és a bürokrácia útvesztői megakadályozták, hogy az idén elkezdődhessen templomunk külső felújítása. Röviden az volt a probléma, hogy hiba csúszott az általunk beadott pályázati anyagba, miszerint a csak és kizárólag külső munkálatokra kiírt pályázatra olyan anyagot adtunk be, mely belső felújításra is vonatkozik. Érdekesség, hogy ezt a hibát nem a minisztériumban vették észre, hanem mi magunk, és szerettük volna minél hamarabb kijavítani. Ez a javított anyag sajnos csak október elejére készült el. 

       Mindezek eredményeként csak a jövő év tavaszán kezdődhetnek el a régóta várt munkálatok, de reménység szerint egy év múlva már a kívülről szépen megújult templomunkban ünnepelhetünk együtt.

             Ezúton is szeretném megköszönni Sógorka Miklós polgármester úr és kollégái áldozatos munkáját, akik folyamatosan kézben tartják pályázatunk ügyét.   

Prédikáció Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnapon

János 17,20-26

²⁰"De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem;  ²¹hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. 

²²Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: ²³én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél." 

²⁴"Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt.  ²⁵Igazságos Atyám, a világ nem ismert meg téged, de én megismertelek, és ők is felismerték, hogy te küldtél el engem. ²⁶És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Néhány évvel ezelőtt mutatták be a Mások élete című filmet, amely a rendszerváltás előtti NDK-ban működő állambiztonsági szolgálat működését mutatja be. A történetben egy magányos és céltalan ember a főszereplő, aki rendőr századosként csak a munkájának él, ami nem más, mint rendszerellenes emberek folyamatos megfigyelése és lehallgatása. Érdekes emberek változatos és igazán tartalmas hétköznapjait figyelve és fülelve jön rá saját élete kisszerűségére és ürességére, és legszívesebben inkább az ellenőrzött emberek életének lenne maga is részese.

            Fenti igénk is mások életébe enged bepillantani, ugyanis fültanúi lehetünk egy beszélgetésnek Jézus és Atyja között. Bár a beszélgetésben csak az egyik fél szólal meg, biztosak lehetünk benne, hogy jelen van a másik fél is. Jézus ugyanis imádkozik. Bár ekkor testben élt itt a földön, és emberileg nézve távol volt a Mennyei Atyától, valójában mégis közel volt hozzá, és úgy tudott vele beszélni, mint aki valóban jelen van. Úgy beszélt hozzá, mint egy fiú az apjával, akit tisztel és szeret. Akiben megbízik és akivel jó kapcsolatban van. Ezt a közelséget fejezi ki, az imádság módja is, ahogy pár verssel korábban olvassuk: égre emelt tekintettel fohászkodott.

            Vajon a mi imádságaink milyenek? Gyorsan ledaráljuk őket, elsoroljuk, hogy köszönöm, bocsásd meg, és kérlek segíts? Hisszük-e és átéljük-e, hogy az imádság valójában beszélgetés, ahol a másik fél az Úristen is jelen van és közvetlenül hallja, amit mondunk. Jézus imádságában felnézett az égre, ahová szavait intézte, és ahonnan a választ várta.

Mi általában alázatból, hitből, kicsinységünk érzése miatt meghajtjuk a fejünket, és lehunyjuk szemeinket, de ilyenkor is tudhatjuk, hogy az Úr ott van és figyel ránk, figyeli minden szavunkat, még ha azok egyszerűek és esetlenek is néha. És higgyék el a Testvérek, nemcsak odafigyel, hanem igen nagyon örül neki, hogyha végre hozzá fordulunk, rá figyelünk és szóba állunk vele. És mindezt önként és hitből.

Az imádság olyan lehetőség, olyan eszköz, mellyel kapcsolatot lehet teremteni menny és föld között, mellyel szólhatunk Istenünkhöz. Könnyíthetünk lelkünkön, meghallgatást és megértést találhatunk. Egy régi hittanos ének jut eszembe gyerekkoromból, mely így kezdődött: „Kis telefonom van nekem, két összetett kezem, mit lenn a földön mondok én, Megváltóm hallja fenn.” Lám, néha milyen sok igazság van egy ilyen egyszerű kis szövegben!

            De Jézus nem áll meg itt. Hiszen nem csak példát adott elénk, hogy hogyan is illik imádkozni, hanem mindehhez támogatását is megadja. Erről szól János evangéliuma előző fejezetében, amikor arra tanít minket, hogy az Ő nevében könyörögjünk az Atyához, és úgy valóban meghallgatást kapnak szavaink. Mai napig is nagy jelentőssége van annak, ha egy megbecsült, egy híres vagy elismert személyiség a nevét adja egy kezdeményezéshez vagy mozgalomhoz. Ezzel garanciát vállal és támogatását adja ahhoz az ügyhöz. A Biblia alapján a mi imádságainkhoz nem más, mint Jézus Krisztus adja a nevét, és adja támogatását is. Ennél nagyobb nevet pedig senki nem tud mondani!

Mit is jelent az Ő nevében imádkozni? Ha ráhangolódunk az ő akaratára és útmutatására, ha saját vágyaink és gondolataink zaján túl meghalljuk lelkünk mélyén az Ő halk és szelíd hangját, akkor felismerhetjük, hogy valóban mire is van szükségünk, mi az, aminek híján vagyunk, és így Jézusban és Jézus által tudunk imádkozni, kérni és hálát adni. Az Ő neve és ígérete a garancia arra, hogy szavaink meghallgattatásra találnak.

            Nem más ez, mint egy jól működő bensőséges szeretetkapcsolat két fél között. Egyrészt az Atya és a Fiú között, másrészt pedig Isten és ember között. Jézus minket is szeretne bevonni abba a csodálatos és meghitt közegbe, amiben ő is él, ahol közvetlenül együtt lehetünk az Élő Istennel.

Olyan ez, mikor Pétert, Jánost és Jakabot magával vitte az Úr a megdicsőülés hegyére, ahol egy rövid időre megnyílt a menny és szinte tapintható közelsége került a tanítványok számára a Mindenség Ura. Lélegzetelállító élmény lehetett számukra, amikor hatalmas fény támadt, megjelent a mennyből Mózes és Illés, és az egész helyet érezhetően betöltötte a Szent Isten jelenléte. Ilyet a földön csak kivételes esetekben tudunk átélni. Az elcsodálkozó tanítványok nem tudták pontosan mi is történik, vagy hogy mit kéne tenniük. Leesett állal, a jelenéstől elkáprázva csak azt tudták, hogy jó nekik itt, és itt szeretnének maradni minél tovább. És mindez csak kis szelete volt Isten közelségének.

            Ilyen és ehhez hasonló élményekben nekünk is részünk lehet, ha nem is egy mennyei jelenés által, de a Szentlélek segítségével, aki ha jelen van, közel érezhetjük magunkat a mennyhez. Amikor elér a szívemig egy bibliai szakasz, amikor sajnálom, hogy haza kell mennem az istentiszteletről, amikor őszintén és lelkem mélyéről jönnek az imádságaim szavai, amikor valóban megérzem a bűnbocsánat erejét. Ezekben a pillanatokban jelen van a Szentlélek és felemel minket. Nem csak feldob, mint egy jó élmény, vagy egy kellemes kikapcsolódás, hanem valóban felemel a földről, kicsit közelebb Istenhez.

            De ez a vonzó hely, az Isten közelsége nem csak egyes embereknek van fenntartva. Bár a Jó Pásztor minden elcsatangolt báránynak utána megy és külön foglalkozik velük, de mégis csak egy nyájba akar minket gyűjteni. Nem híveket külön-külön, hanem egy közösséget, egy nagy Gyülekezetet. Ahol a sokszínűség és a különbségek ellenére mégis egység uralkodik. Hiszen mind keresztyének vagyunk, gyakorta testvérnek is hívjuk egymást, de jó lenne, ha valóban testvérként is tudnánk együtt élni!

            Sajnos az ember nehéz és bűnös természete megnehezíti ezt, még akkor is, ha keresztyén. Az évszázadok alatt számtalan felekezetre töredezett szét az, ami eredetileg egy volt. Különálló felekezetekben élünk, ahol sokszor nem társnak, hanem ellenfélnek tekintjük a másikat. Irigykedünk, ha a másiknak jobban megy a szekér, vagy épp öntudatosan kevesebbnek tartjuk őket magunknál. A különbségek ellenére is egység…

Ha a történelmi változásokat már nem is tudjuk visszacsinálni, legalább az egymás iránti Krisztusi szeretetet tartsuk meg, ami szavak nélkül is hitvallás lehet a világ számára. Különösen a mai széttördelt és darabjaira hullott, egyénekre hullott társadalomban lehet nagyon vonzó és értékes üzenete egy valóban egységes keresztyén közösségnek, ami bár sokfelé ágazik, mégis egy tőről fakad és egyazon cél felé törekszik. A krisztusi szeretetben élve Isten felé.

Az ilyen példamutatást pedig mindig kicsiben kell elkezdeni. Legyen először Neked és Nekem jó kapcsolatunk, személyes kapcsolatunk Istennel. Imádság és az Ige segítségével váljunk mi is részesévé annak a szeretetközösségnek, ami minden ember előtt nyitva áll. Ezáltal aztán javulhatnak a családi kapcsolataink, javulhat a gyülekezetünk közössége, s így látható és kézzelfogható módon létrejöhet egy olyan vonzó és élő gyülekezet, mely ékes bizonysága lesz a Krisztusba vetett hit erejének és ahol valóban megtapasztalható Isten közelsége.

Adja Isten, hogy a mi gyülekezetünk is ilyen lehessen! Ámen.                     

Prédikáció Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnapon

Ám. 5,21

Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!

Ám. 5,22

Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se tekintek a békeáldozatra, melyet hízlalt állatokból mutattok be!

Ám. 5,23

Távozzatok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket!

Ám. 5,24

Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mit érzünk akkor, mikor egy szép ajándék, vagy egy gondosan megtervezett alkalom nem éri el a kívánt hatást? Mi van akkor, ha a megajándékozottnak nem tetszik a neki szánt meglepetés? Mi történik, ha az ünnepelt „gyűlöli és megveti” a neki szánt ünnepet, sőt azt egyenesen „ki nem állhatja”? Akkor nyilvánvaló, hogy valami nagy baj van! Rosszabb esetben botrányba fullad az egész, de legalábbis megsértődés és csalódás lesz a vége. Pedig a most felolvasott Igében pontosan ezt mondja nekünk az Isten: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!”.

            Akkor most mitévők legyünk? Itt van a kitakarított templom, az ünnepélyesen feldíszített oltár, a gyerekek kedves kis műsora, a szép ruhák és a kitisztított cipők és mind hiába? Alaposan és körültekintően megadjuk a módját az istentiszteletnek, és erre Isten, az ünnepelt így válaszol nekünk? Ha ez így van, legközelebb el sem jövök! – hangzik erre a teljesen jogos emberi reakció. Teljesen jogos reakció egy olyan embertől, aki igazából nem ismeri Istent, és nem is érti pontosan mit is akar tőle a Mindenható. Ezen felül pedig se ideje se kedve nincs hozzá, hogy ezen változtasson, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljön az Igével és az Ige szerzőjével. Mégis, most mindenkit arra bátorítok, hogy legyünk kicsit türelmesek, és tanulmányozzuk Igénket alaposabban a jobb megértés érdekében.

Az elmúlt heti igehirdetés alapigéje szintén Ámosz próféta könyvéből szólt, akkor már alaposan körüljártuk, hogy milyen helyzetben is szólt Isten embere. A nép gazdag rétegének éppen jól ment a sora, épp nem kellett semmilyen veszélytől sem tartania, éppen kényelemben és dőzsölésben élhettek. Csak ebben a túlzott biztonságérzetükben sok egyéb fontos dolog mellett Istenükről is elfelejtkeztek.

Na persze azért ebben a jóléti időszakban a templom nem zárt be, és minden ünnepséget és áldozatot ugyanúgy bemutattak, mint korábban, hiszen ez volt az évszázados szokás. Őseik is mind így csinálták, hát ők is tovább folytatták ezt a régi szép hagyományt. Csak egy valamiben nem követték felmenőiket: méghozzá a hitükben. A forma, a hagyomány, a külsőségek mind megmaradtak, csak éppen a szív nem volt már ugyanaz. Lehet, hogy bemutattak minden előírt áldozatot, elénekelték a szép énekeket és az imádságokat is mind elmondták, mindez mit sem ért az Úr számára, hiszen az ember lénye, a szíve és a lelke nem volt ott.

Bocsánat a hasonlatért, de olyan ez, mintha a templompadokban a gyülekezeti tagok helyett, élő emberek helyett csak videokamerák lennének. A gép hall és lát mindent, észleli a történéseket, észreveszi a hibákat, csak éppen teljesen lélek nélkül van jelen. Ugyanilyen az  ember, amikor lélektelenül vesz részt egy ünnepi alkalmon, vagy istentiszteleten. Végigüli, végighallgatja, esetleg énekel és együtt mondja a hitvallást és a Miatyánkot is, de belül valahol egészen máshol jár. Nem a figyelem elkalandozásáról beszélek, az mindenkivel megeshet. Hanem amikor mindaz, ami itt történik teljesen kívül marad az életemen, amikor az agyamat és a szívemet teljesen elzárom az Isten Szentlelkétől.

Olyan ez, mikor átadom az ajándékot mosolyogva, de közben azt számolgatom, hogy ez milyen sokba került, és lehet hogy túlzás volt. Amikor azt mondom, hogy nincs veled semmi bajom, pedig belül igazából haragszom, és vitatkoznék veled, és tessék tőlem bocsánatot kérni! Amikor azt mondom, szeretlek, pedig valójában már teljesen elegem van belőled, és csak egy újabb veszekedést akarok elkerülni.

Emberek elé még úgy ahogy ki lehet állni ilyen konfliktuskerülő és kényelmes, de valójában csak megjátszott és hazug magatartással, de Isten előtt ez mit sem ér. A szívek vizsgálóját nem hatja meg a lélektelen ünnepség. Túl lát a külsőségeken és ismeri legbensőbb világunkat.

Nyilvánvaló tehát, hogy nem az istentisztelettel van gond, nem a templom állapota, vagy az énekek, esetleg a ruházatunk zavarja az Istent. Ezekből emberileg próbáljuk a legtöbbet kihozni, hogy méltó körülmények között szóljon az Isten dicséret és az Ige szava, de az Úr szempontjából alapvetően ezek másodlagosak. Hány és hány ünnepi alkalmat tartanak az ország hatalmas bazilikáiban, gazdag családok fényűző esküvőket és keresztelőket, de félek, hogy a pompa, a dísz és a rengeteg elköltött pénz mögött csak üresség van. Színfalak lélek nélkül. Ami igazán számít az Úr előtt, az a gyülekezet tagjainak szíve. Minden jelenlévőé személy szerint. A gyermekeké, a felnőtteké, az időseké. Presbitereké és a lelkészé is.

Milyen szívvel vagy ma itt Testvérem? Eljöttél, mert a tanár néni azt mondta, mert verset kellett mondani? Eljöttél, mert ez egy szép régi szokás, és karácsonyig biztos nem jössz újra? Eljöttél, mert szerepel hát a gyerek, de gondolatban már rég az ebédet főzöd és a délutánon jár az eszed? Vagy eljöttél, hogy az Élő Istennel találkozz, és részt vegyél teljes szívvel az istentiszteleten? Ez nem emberi kérdés. Ezt nem a lelkész kérdezi a hívektől, hanem az Úristen kérdezi mindannyiunktól. Tőled és Tőlem személyesen.

Lám, mennyire fontos az igaz istentisztelet az Úrnak! És nyilvánvalóan nem magáért, hogy Őt helyesen ünnepeljük, hanem miértünk. Hiszen lássuk be, nem Istennek teszünk jót azzal, ha itt vagyunk. Nem neki teszünk szívességet, hanem a magunk lelkének találhatunk itt békét és megnyugvást. Eljövünk terheinkkel, bűneinkkel, kérdéseinkkel, és az Úr szeretne ezekkel foglalkozni. Megkönnyíteni terhünket, megbocsátani bűneinket, felelni kérdéseinkre. Ezért fontos neki minden egyes ilyen ünnep: nem a maga méltósága miatt, hanem a mi javunkért, hogy az Isten és az ember közti kapcsolat valóban létrejöhessen minden egyes alkalmon.

Haragosnak tűnő szavaival inteni, formálni és újítani akar, hogy a konokságunk, a lélektelen istentiszteletünk ne legyen többé gátja a Krisztussal való felhőtlen kapcsolatunknak. Ő a maga részéről már mindent megtett értünk, mint ahogy az evangéliumi szakaszban is olvastuk: még a halál hatalmát is legyőzte értünk. Ebben a csodatételben a földi halált, az egész emberiség számára pedig az örök halált.

Az utolsó akadály számára már csak a mi konok kérlelhetetlenségünk, amivel ellen állunk az Úrnak. Épp ezért hangzik így igénk utolsó verse: „Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!” A lelki szárazság helyett, mely ott van sokak szívében bővizű, életadó patakra van szükség. Arra az Élő Vízre, ami elől mindezidáig védekeztünk hitetlenséggel, önfejűséggel, haraggal vagy éppen csak közönnyel.

  Bontsuk hát le ezeket a gátakat magunkban, hogy végre beáradhasson az életünkbe az élő Krisztus, hadd mosson át minket az ő bűnbocsátó, életadó kegyelme, h őszintén és benne élve vehessünk részt mind a templomi istentiszteleten, mind az élet mindennapos istentiszteletén egyaránt. Ámen.

Szeptemberi tanévkezdés és hálaadás

Felemelő és megható alkalmon lehetünk együtt 2010. szeptember 19-én a súri evangélikus templomban. A szokásos vasárnapi ünnepet két dolog tette még emlékezetesebbé: egyrészt ezen a napon tartottuk a hittanos tanévnyitót, másrészt pedig a gyülekezet elbúcsúztatta korábbi lelkészeit, Szarka Isvtán esperes urat és Szarka Éva lelkészasszonyt.

            A hittanosok igeolvasással, ifjúsági énekekkel és apró versekkel örvendeztették meg a gyülekezetet, majd utána mindannyian az oltárhoz térdelve Isten áldásában részesültek. A búcsúztatóban szintén résztvettek a fiatalok verssel és köszöntő énekkel, majd a gyülekezet nevében Molnár István felügyelő és Csapó Mihályné Maris néni mondták el szívhez szóló szavaikat.

            Ezen a vasárnapon Nagy Gábor, súri evangélikus lelkész hirdette Isten Igéjét Ámosz próféta szavai alapján.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap

Ám. 6,1

Jaj a gondtalanoknak a Sionon, az elbizakodottaknak Samária hegyén, a legkiválóbb nép előkelőinek, akikhez folyamodik Izráel háza!

Ám. 6,2

Járjátok be Kalnét, és nézzetek szét! Onnan menjetek a nagy Hamátba, azután menjetek el a filiszteus Gátba: Különbek vagytok-e ezeknél az országoknál, nagyobb-e határuk a ti határotoknál? [1Móz 10,10]

Ám. 6,3

Ti azt gondoljátok, hogy messze van a veszedelem napja, ezért az erőszak uralmát közel hoztátok! [Zsolt 10,5;  Ám 9,10]

Ám. 6,4

Elefántcsont ágyakon heverésznek, pamlagokon terpeszkednek, megeszik a nyájból a bárányokat, és a hizlalóból a borjúkat!

Ám. 6,5

Hárfakísérettel danolásznak, és azt hiszik, hogy zenéjük olyan, mint Dávidé. [Ézs 5,12]

Ám. 6,6

Kelyhekből isszák a bort, és finom olajjal kenik magukat, de József romlásával nem törődnek.

Ám. 6,7

Ezért majd ők mennek a foglyok élén fogságba, és vége lesz a terpeszkedők mulatozásának.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az elmúlt héten a Római levél kapcsán az Újszövetség és egyben a keresztyén hit egyik katedrálisában járhattunk és Pál apostol szépen kiművelt prédikációja alapján tanulmányozhattuk a test szerinti és a lélek szerinti élet közti különbséget. Ma sokkal távolabb kerülünk ettől a helytől, utunk évszázadokkal korábbra, az Ószövetség idejére vezet vissza, ahol szépen megkomponált beszéd helyett Ámosz próféta nyers és kemény szavait olvassuk. Bár a távolság időben és stílusban is jelentős, a téma mégis nagyon hasonló. Ámosz a test szerinti élet feletti ítéletet hirdeti.

            De mielőtt az ige tanulmányozásához fognánk, vizsgáljuk meg egy kicsit a prófétát és korát. Ámosz az időszámításunk előtti 760-as években hirdette Isten szavát. Izrael és Júda ekkor két külön királyságot alkotott. A térséget fenyegető Asszír Birodalom uralma egy időre megtört, így a két kis királyság is meg tudott erősödni, és a béke ideje elhozta a gazdasági megerősödést is. Viszont a jólét csak kevesek kiváltsága volt: a felemelkedés élvezői nem vettek tudomást a társadalmi ellentétekről, hogy voltak, akiknek szegénysége elviselhetetlenné vált. Pedig a szociális bűnök csalhatatlanul jelezték, hogy a sikerek s kevesek jóléte mögött már megindult a bomlás. Emellett az ország békéje is csak átmeneti volt, hiszen a politikai széljárás igen változékony volt.

            Viszont a dőzsölők, akikre a vezetés és a döntéshozatal volt bízva, nem törődtek semmivel a maguk kényelmén kívül. Sem a szegényekkel, sem az országot újra fenyegető ellenséggel, sem a népet megtartani képes Istennel.

            Ezekhez az emberekhez érkezik el Ámosz próféta, aki Júdea területéről származott, és a prófétaság előtt pásztorkodással és gyümölcstermesztéssel foglalkozott. Ez a köznépből való, de tanult és értelmes ember lép fel bátran és határozottan Isten nevében.

            A fent idézett szavak valószínűleg derült égből villámcsapásként érte a legnagyobb nyugalomban terpeszkedő vezetőket. A hamis biztonságérzetet, az önzést és az istentelenséget el akarja vetni, és helyette helyre szeretné állítani a teljesen eltompított, eltorzult lelkiismeretet, ha még lehet.

            A fent idézett szavak nem kellemesek és nem lágy hangvételűek. Nem kéri szépen a bűnösöket, hogy térjenek meg, nem nyújtja nekik tálcán a feloldozást és a bűnbocsánatot. Csak haragosan kihirdeti: bűnben élnek, rossz úton járnak, és előbb-utóbb el fognak veszni.

Talán félünk ezt kimondani, de Isten haragszik ezekre az emberekre. De miért is félünk olykor Isten haragjáról beszélni? A Szentírás sok részletéből és Jézus életének példájából is tudjuk, hogy az Élő Isten maga a szeretet, és ebbe a képbe számunkra nem fér bele a haragvó, büntető úr képe. Éppen ezért sokan megkülönböztetik az Ó-és az Újszövetség Istenét, mint ha két külön személyről lenne szó. Számunkra ez a két magatartás nem fér meg egymás mellett. Persze ilyenkor magunkból indulunk ki, és emberileg úgy tűnik, hogy a szeretet és a harag egymással teljesen ellentétesek. Pedig Istennél nem így van. Furcsán hangzik, de Isten haragja is az Ő szeretetének egyik jele. Egy amerikai Ószövetség professzor[1] ezt így magyarázta a fenti igénk kapcsán: „Isten szereti az embereket, ezért ha valaki elnyomja és sanyargatja az Ő népét, akkor haragos lesz. Ez a haragja pedig az elnyomottak számára Isten szeretetének a jele lesz.[2]”    

            Ezen túlmenően az Ő haragjának nem a pusztítás a célja, nem rombolni, vagy ölni akar, hanem formálni. Elindítani egy jobb irányba. Hányszor hallani azt emberektől, hogy „engem ver az Isten”. Testvérem, ilyenkor miért nem állsz meg egy pillanatra, és vizsgálod meg az életedet, hogy rájöjj, valami nincsen rendben. Miért nem hagyod abba a hadakozást az éggel, és elcsendesedve, imádkozva, miért nem próbálod megérteni a nehézségek és csapások üzenetét, meghallani a nehézségek között az Úr szelíd és halk hangját. Ha csapások érnek, ha keresztet kell hordoznod, hidd el, végső soron nem ellened történik mindez. Még akkor sem, ha legtöbbször csak utólag látjuk meg a nehézségek célját.

            És higgyék el a testvérek, a Mennyei Atyának fáj a legjobban, hogy néha ilyen eszközöket kell bevetnie a változás, a formálódás érdekében. Ő szeretne kegyelmes lenni, szeretne megbocsátani, de azoknak, akik olyan gondtalanul élnek, mint a felolvasott igénk szereplői, ez nem jelentett semmit. Ugyanígy, amikor tudomást sem veszünk Isten igéjének intéséről és csak ellene hadakozunk, amikor szentebbnek tartjuk magunkat a másik embernél, amazt pedig meg amikor a hitünk helyett az érdekeink motiválnak, akkor nekünk sem mond semmit a kegyelem igéje.

            Mi szükségünk lenne Isten irgalmára? Miért kellene bocsánatot kérnem tőle? Sajnos erre sem az ókori Izraelben, sem a mai Magyarországon nem tudják legtöbben a választ. Most lehetne beszélni a mai vezetőkről, a mai gazdagokról, akik napjainkban fekszenek elefántcsont ágyakon és élvezik a szegény emberek által kitermelt haszon javait. De ők ma nincsenek itt. Az írott és hirdetett Igében ma nem őket, hanem minket akar megszólítani az Úr, akik itt vagyunk.

            De hát mi nem vagyunk se vezetők, se milliomosok, csak kis emberek vagyunk, nem tudunk semmit sem tenni a társadalmi átalakulásért. Nem tudunk megtéríteni egy egész országot. Amit viszont tehetünk, hogy a magunk helyén világító lámpásokká leszünk. Nem reflektorrá, ami erős sugarával az eget pásztázza, elég, ha olyan lámpássá, ami maga körül képes világítani. Az néha többet ér.

            Minket is érnek nehézségek és szenvedések. Minket is sokszor formál metszőkésével a gazdánk, és ez nem egyszer fájdalmas. De ha ezeket hittel és reménységgel viseljük, akkor már megálltunk a próbában. És ha ezt a győzelmet mások is látják, mások is hallják, akkor az bizonyságtétel lehet az Istenről. Lehet, hogy nem a szószékről szóló hosszú beszéd, csak az utcán elkapott, boltban hallott pletyka formájában. De ez Istenről szóló pletyka lesz, és bárcsak folyton ilyenek töltenék meg a hétköznapi beszélgetéseinket! És így, kis emberek nagy hite és hűsége folytán is terjedhet az evangélium, épülhet Isten országa. Ez a mi dolgunk és nem több.

            És mi lesz akkor a pöffeszkedő gazdagokkal és a fennhéjázó ateistákkal? Nem tudom. De az biztos, hogy az ítélet és a fenyítés nem a mi dolgunk. Az Isten haragjával való intés pedig a próféták dolga, akiket erre hív el az Isten. Ezeken túlmenően a mi osztályrészünk az értük való imádság. Nem azért, hogy tüzes eső, vagy halálos baleset vessen véget életüknek, hanem hogy megtérjenek mielőtt még  a foglyok élén menetelnének az örök rabságba. Éppen ezért szoktunk az oltárnál is az ország és a világ vezetőiért is imádkozni: pártállástól teljesen függetlenül. Hiszen ki más imádkozna értük, ha nem a hívők gyülekezete.

            A felolvasott ige bizony kemény intés, és vészjósló jelekre hívja fel a figyelmet. Olyan, mint a szakadékot jelölő tábla az út mentén. Ne hagyjuk hát azt figyelmen kívül, hanem vizsgáljuk meg elsősorban a magunk életét és hitét. Keressük az Urat, amíg megtalálható, hívjuk segítségül, amíg közel van, és hozzá találva adjuk tovább a többi embernek is a tőle kapott fényt és szeretetet. Ámen.

Úr Jézus Krisztus! Áldozatodra gondolok, aki mindent megtettél értem a kereszten. Meghaltál bűneimért és nekem ajándékoztad az életet. Add, hogy minden napon a Te kegyelmedben keressem a gazdagságot. Hogy minden napom lehessen a Te dicsőségedre, akár örömben, akár fájdalomban telik is. Uram, sokszor nem értem a szereteted, de hiszek benne. Add, hogy ez a hitem el ne fogyjon, hanem folyamatosan erősödhessen. Ámen.  

---

[1] Rolf Jacobson Associate Professor of Old Testament Luther Seminary St. Paul, MN 

[2] http://www.workingpreacher.org/preaching.aspx?lect_date=9/26/2010