Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 25. Örök élet vasárnapja

Jel. 21,1-8

És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! ”És ezt mondta nekem: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál”.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egyházi évünk utolsó vasárnapjához értünk ma, melyen az idők teljességéről, az üdvtörténet utolsó állomásáról gondolkodunk el az Ige fényében. Színdarabokban és filmekben gyakran megfigyelhetjük, hogy a finálé a leglátványosabb, a legcsodásabb és a legboldogabb. Férfi és nő végre egymásra talál, a szereplők legyőznek minden akadályt, megoldódik minden konfliktus és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A Bibliában található „Isteni színjátéknak” is az utolsó felvonásához értünk, itt is happy end a történet vége a hívők számára, a bűn és a mulandóság eltöröltetik és az üdvözültek boldogan élnek, viszont nem halnak meg.  

Az Ige a jövőbe enged bepillantást, hogy távoli-e vagy közeli, nem tudjuk. Hogy addig van még hátra száz évünk, vagy már holnap bekövetkezik mindez, nem tudjuk. Pedig milyen sokan próbálták már kitalálni, a próféciák alapján kiszámolni, hogy melyik évben lesz vége a világnak, de eddig még sosem sikerült eltalálni. Nem is a találgatás a feladatunk, hanem a felkészültség. Hogy készek legyünk bármelyik nap megállni Krisztus színe előtt, készen az ítéletre. Akár már ma.

Igénkeben az emberi történelem már véget ért, a kegyelem ideje is lejárt, elfogyott a bűnbánatra és a megtérésre nekünk szánt idő. Megjelent a hatalmas fehér trón, mely kiszorított maga mellől mindent, ami a régi világhoz tartozott. Megjelent az összes valaha élt ember is, és az Igaz Bíró, a megdicsőült Krisztus már döntött örök sorsuk felől hitük és cselekedeteik alapján. Tehát lezajlott már az ítélet is.

Megmaradtak az üdvözülők, akik földi életükben hittek az Úr Jézusban és teremték a Lélek gyümölcseit. De a régi világ, a régi teremtett föld már idejétmúlt, lejárt és megszűnt. A továbbiakban nem alkalmas arra, hogy befogadja az üdvözültek seregét.

Pedig a régi, az első teremtés tiszta volt és szent. Teljesen Istentől származott, és minden egyes eleme jó volt. Viszont az ember bűnbeesésével a világ jósága és tisztasága is megszűnt. A Kísértés az ember lelkét és a teremtettséget is megrontotta. Egy élhető, de bűnnel terhelt földi élet kezdődött el az emberiség számára egy élhető, de bűnnel terhelt világban.

Teltek-múltak az évszázadok és az emberiség végig élte történetét, miközben teljesen felélte a teremtett világ kincseit. Minden érték – szellemi és anyagi egyaránt elfogyott. Nem csak a szén- és kőolajforrások merülnek ki, hanem az igazság, a becsületesség és az emberség is elfogyóban van.

Eszünkbe juthat itt Madách Ember Tragédiája, ahol a történelem szintén a tejjel-mézzel folyó Édenkertben kezdődik, majd a tündöklés és a fejlődés, a nemes eszmék és a virágkor után egy kihalt és elvadult jégvilágba torkollik, ahol kevés a fóka is és kevés az emberség is.

Akármeddig is tartson majd itt az élet, egy elhasznált világot fogunk magunk mögött hagyni. Ez a világ pedig már nem lesz alkalmas arra, hogy a feltámadt és megdicsőült új emberiségnek otthont adjon. Ezért újat kell teremteni. Az újjáteremtett életnek új égre és új földre lesz szüksége.

Nem újrakezdésről van itt szó, hanem egy új kezdetről. Nem úgy lesz, mint Noé idejében, ahol az özönvíz után egy új esélyt kapott az emberiség, de pár generációval később újból visszaestek a régi, romlott életmódjukba. Az idők végén új alapokon új világ fog épülni, ahol Isten „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé.”

Itt a földi életünkben megszoktuk, hogy minden dolognak megvan a maga ellentéte. A pozitív számoknak a negatív párja, a jó érzéseknek a kellemetlen megfelelője, a szépnek a csúf párja, az erényt mindig bűn követi, az életre pedig mindig válaszol a halál. El sem tudunk képzelni egy olyan világot, ahol mindez a rossz nincsen meg. Hiányérzetünk van, amikor csak a jó dolgokról esik szó és nincs a felsorolásban semmi rossz. Hasonlóan, mint egy jól hangzó pénzügyi ajánlatnál, mikor a nagy színes felirat azt hirdeti milyen jó lesz nekünk, ha befektetjük a pénzünket, de mi egyből a kisbetűs részt keressük, hogy mégis mi ebben az átverés, mi az, amitől mégsem lesz olyan jó ez az ajánlat. Az új teremtésben nem lesz ilyen kisbetűs rész. Nem lesz könny, sem fájdalom, sem halál. Mert ami volt elmúlt, és új jön létre.

Mindezek mellett pedig a legnagyobb különbség az lesz az ó és az új teremtés között, hogy abban az eljövendő új világban Isten közvetlenül az Ő népével fog lakozni. Nem egy távoli, láthatatlan, elérhetetlen Isten lesz majd. Persze, itt a földön is szólhatunk hozzá bármikor, imádkozhatunk, és segítségül hívhatjuk az Ő nevét. De ott már egészen közel lesz hozzánk, és az a közelség már nem csak lelki értelemben fog megvalósulni, hanem fizikai valóságként. Úgy, ahogy az Édenkertben sétálgatott az Isten Ádámot és Évát keresve.

Isten tehát egészen közel kerül hozzánk, a bűn és a halál pedig egészen távol kerül tőlünk, megszűnik létezni számunkra.

Talán ez az egész vízió nagyon távolinak és meseszerűnek tűnik a testvéreknek. Egy rózsaszín tündérmeséhez hasonló, ami igen távol áll a földi realitástól. Pedig a Szentírás tanúsága szerint a világunk ebben az irányba tart. Az isteni beteljesülés felé. Ha mindezt nem vesszük komolyan, nem tudunk őszintén hinni benne, akkor a Mi Atyánk imádságot sem tudjuk hittel elmondani. Hiszen abban is ennek az üdvösségnek a bekövetkezését kérjük: Jöjjön el a Te országod. Az az ország, ahol már nem a pénz, nem kormányok, nem a végesség lesz az úr, hanem Isten fog uralkodni.

A mai vasárnapunk célja nem más, mint ennek a mennyei, jövőbeli reménysugárnak a felmutatása. Bár most még nyakig ülünk a fájdalmakban, az elmúlásban, a kísértésekben, és sokszor a gyógyulás helyett már csak enyhülést, vagy a szenvedés megrövidülését várnánk, mégis biztosak lehetünk abban, hogy nem ez a végállomás. Biztosak lehetünk abban, hogy eljön az a „jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”.   

De addig még hosszú út áll előttünk. Addig még harcolni kell az élet küzdelmeiben hittel és reménységgel. Addig még erősíteni kell egymást Krisztusra mutatva. Addig még sokaknak kell megmutatnunk a helyes irányt, amely a kereszttől indul ki és a menny felé visz. Krisztus váltságától az örök üdvösségre vezet.

Jól ismerjük az igéből Jézus Urunk intését: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt. 7,13-14).

            Legyünk hát figyelmesek, ne tévesszük el a keskeny utat, és ha kell, tervezzük újra életünk útvonalát még ma. Mert odaát örök üdvösség vár. Ámen.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 24. Reménység vasárnapja

Róm. 14,7

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának;

Róm. 14,8

mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.

Róm. 14,9

Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.

Róm. 14,10

Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé.

Róm. 14,11

Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv magasztalni fogja Istent.”

Róm. 14,12

Tehát mindegyikünk maga fog önmagáról számot adni az Istennek.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az elmúlt héten az ítéletet tartó Krisztusról olvastunk a Jelenések könyvéből, aki mindenek felett álló Úr. Megjelenik egy hatalmas trónszék, melyben helyet foglal és elhangzik a döntés élet vagy halál, üdvösség vagy kárhozat felől. Ez a történet az előttünk álló jövőben játszódik majd le. Nem tudjuk még, hogy mikor fog bekövetkezni. A Bibliánkban sem találkozunk vele túl gyakran, hiszen majdnem a végén van, nem tartozik a mindennapi olvasmányaink közé.

            Az időbeli távolság és a sok bizonytalanság miatt hajlamosak vagyunk rá, hogy a hétköznapokban ne vegyük túl komolyan. Persze tudunk róla, és hisszük is, de mégsem eszerint éljük az életünket. Nem gondolkodunk arról, hogy minden tettünkről számot kell majd adnunk, csak éljük az életünket, halmozzuk a hibákat és a bűnöket, és nem gondolunk a végső elszámolásra.

Az elszámoltatásról jut eszembe: vigyázzunk, nehogy a mi életünk szekrényéből is csontvázak dőljenek majd ki annakidején Krisztus színe előtt. Ne legyenek rendezetlen ügyeink Isten és emberek előtt, mert ha most el is lehet őket fedezni, akkor majd minden napvilágra kerül.

Felolvasott igénkben Pál apostol kétféle életet különböztet meg. Azt az életet, ami önmagáért van, és azt, ami az Istenért van. Az önmagáért való életnek nincsenek önmagán túlmutató távlatai. Az önmagáért való élet csak azzal a 60-70 évvel számol, ami itt a földön adatott. Csak ezek az évtizedek legyenek minél szebbek és élvezetesek, utána úgyis meghalunk. A fiatalok mindezt leszűkítik, és arra törekednek, hogy tizenéves, huszonéves korukban minél többet behabzsoljanak az élet adta örömökből, hiszen úgy hiszik, idősebben nem lesz már rá lehetőségük.

Az önmagáért való élet középpontjában leginkább saját maga áll. Vannak szerettei, családja és hozzátartozói, de ritkán képes önzetlenül és áldozatosan cselekedni. Szeret önmagából kiindulni, a saját értékrendjét téve minden dolgok zsinórmértékének és a körülötte élő embereket is hajlamos ezek alapján megítélni. Úgy gondolja, jogában áll bíráskodnia bárki máson.

Az Istent nem ismerve, vagy ítéletét távolinak gondolva szeretünk mi magunk beleülni abban a hatalmas trónszékbe, az ítélkezés trónszékébe, ami valójában nem is a mi helyünk. Nem tudom, hogy a testvérek közül ki járt már Pannonhalmán. Ott, az apátsági templom altemplomában van a falban egy márványból készült ülőfülke. A török kor után terjedt el az a hagyomány, mely szerint a kő egy fából faragott trónszéket takar, mely annakidején Szent István trónja volt. A legenda azt is mondja, hogy István olyan magas volt, hogy a székben ülve tetőtől talpig betöltötte azt. Azóta a turisták folyton beleülnek, próbálkoznak, nyújtózkodnak, de sehogy sem érnek benne végig. Hiszen nem az ő helyük.

Így van ez az ítélet trónszékével is. Időről időre próbálkozunk, beleülünk, osztogatjuk kicsinyes ítéleteinket, de azok csak megbántásra, keserűségre, és felháborodásunk levezetésére alkalmas. Semmi pozitív hatása nincs, csak ártani tud.

Pál apostol eredetileg a római gyülekezetnek írta ezeket az örökérvényű sorokat. Abban a gyülekezetben a különböző kegyességek találkozása okozott problémát. Volt, aki zsidóból lett keresztyén és volt aki más, pogány vallásból tért meg. Volt, aki korábbi vallásos háttere miatt sok olyan szabályt betartott, melyek a régóta megtérteknek teljesen feleslegesnek tűntek. Ilyen volt például a hústól és az alkoholfogyasztástól való tartózkodás. Akik már régebb óta gyülekezetbe jártak, jobban ismerték Krisztus tanítását, és tudták, hogy nem ezeken múlik az üdvösség. Ebből kifolyólag ezek a tapasztaltabb testvérek a gyülekezet másik csoportját gyengének ítélték, míg önmagukat erősebbnek tartották. De akik megtartották ezeket, azok nem csak szokásból, vagy óvatosságból tették mindezt, hanem hitből, Krisztusért. Éppen ezért nem lett volna szabad ilyen lekicsinylően ítélkezni felettük.

Ez egy korabeli hétköznapi példa volt, melyhez hasonlót, rengeteget találhatnánk a saját életünkben is. A Bibliát olvasva be kell látnunk az ilyesfajta ítélkezés nem a mi feladatunk. Nem adott rá senki felhatalmazást, hiszen tudjuk, hogy Krisztus előtt mindannyian egyenlők vagyunk. Senki sem nagyobb vagy kisebb a másiknál. Mindenki ugyanolyan megváltásra szoruló bűnös ember. Legyen gyermek vagy felnőtt, hívő vagy hitetlen, templombajáró vagy alkoholista, házas vagy elvált, becsületes vagy csaló. Mindenkinek megvan a maga bűne, és Krisztus előtt mindenki ezekért fog számot adni. Abban a helyzetben mindenki saját magért lesz felelős. Azokért a gerendákért, amik felett oly gyakran elsiklik a tekintetünk.

A Krisztusban való élet sem régen, sem most nem könnyű dolog. A kísértések és a bűnre való hajlamunk miatt nehéz valóban az Úrban és az Úrnak élni, de nem lehetetlen. Erre jó példa az alább idézett őszinte bizonyságtétel, melyet a napokban olvastam:

„„Ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek” – tartja a közmondás. Mikor a főnökünk elutazik valamilyen üzleti útra vagy szabadságra, akkor bizony mi is visszafogunk a munka tempójából és megengedünk magunknak egy kis lazítást. Ez történt a napokban is, és már vártam, hogy akkor majd egy kicsit tovább alhatok reggel, nem fogom lefárasztani magam a munkahelyen és még korábban is mehetek haza. Egyik reggel azonban ezt az igét olvastam: „Ne látszatra szolgáljatok, mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedjétek Isten akaratát.”

Azonnal megértettem, hogy amit tenni szeretnék, az, bizony nem helyes, nem ez az Isten akarata. Én azonban nem adtam fel, elkezdtem kifogásokat keresni, hogy a múlt héten milyen sokat dolgoztam, hogy én is megérdemlek egy kis pihenést, meg ilyeneket. De eszembe jutott egy másik ige is, amelyben az áll, hogy az Isten igazi gyermekei „lélekben és igazságban imádják az Istent.” Az igazság pedig az, hogy én rendesen dolgozzam még akkor is, ha nem felügyelik a munkám. Nehéz volt megharcolni, jó pár napba tellett.

Pedig az Igét jól boncolgatjuk, helyes meglátásokra jutunk, mégsem azt tesszük, hanem elkezdünk alkudozni Istennel. De jó volna, ha nem csak megértenénk, de meg is tennénk, amit Isten kér tőlünk. És hogy teljes legyen a kép, a főnököm elutazás előtt bejelentette, hogy akár már szerdán hazamehetünk, nem kell dolgozni. Jó volt átélni és átérezni azt, hogy a mennyei jó Atya is tudja, mire van szükségünk, és Ő meg is adja, még ha nem is érdemeljük meg. Ha igazságban járunk, és ezáltal dicsőítjük Őt, akkor gyönyörködik bennünk.”[1] Eddig az idézet.

Isten tehát gyönyörködni akar gyermekeiben, akik tudatosan szeretnének az Úrban élni, és törekedni arra, hogy megtartsák Igéjét. És ennek egyik fontos része, amit Jézus mond Lukács 6,37-ben: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik.”

Az ítéletet hagyjuk meg tehát az igaz bírónak, aki reménységünk szerint eljön majd, és szentül és igazán betölti tisztét. Nem hagy minket vesztünkre, nem hagy elnyomásban, sanyarú sorsban vagy igazságtalanságban. Megadja majd mindenkinek azt, ami élete és főleg hite alapján jár neki.

Nem a mi tisztünk az emberek ítélete. A mi feladatunk a hívő élet, nem az önmagában hívő, hanem az Úrban hívő élet. Ezáltal pedig az Ő végső igazságában való reménység is a miénk lesz.

Ézs. 45,23-25-ben ezt olvassuk:

Ezt mondja az Úr: Magamra esküdtem, igazság jött ki számon, szavam megmásíthatatlan: Előttem hajol meg minden térd, rám esküszik minden nyelv, és ezt mondják rólam: Csak az ÚRnál van igazság és erő! Megszégyenülve mennek hozzá mind, akik gyűlölték őt. Az ÚR által boldogul, vele dicsekszik Izráel minden utóda.

Ámen.

---

[1] Forrás: http://www.budaibaptista.hu, Szerző: Jenei Péter

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 23. Ítélet vasárnapja

Jel. 20,11

És láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt: színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely. 

Jel. 20,12

És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint.

Jel. 20,13

A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki cselekedetei szerint.

Jel. 20,14

És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába: ez a második halál, a tűz tava.

Jel. 20,15

Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egyházi évünk vége felé közeledünk. Evangélikus egyházunkban az időszámítást Krisztus életének eseményeihez kötjük, ezért Krisztus évnek is szoktuk nevezni. A betlehemi születésre várva kezdődik az év, majd vízkereszten, húsvéton és pünkösdön át vezet az út egészen az utolsó három vasárnapig. Ennek az utolsó három vasárnapnak az első állomásán vagyunk ma, amit az utolsó előttit megelőző vasárnapnak is szoktak nevezni. Furcsa módon fenti igénk is a Biblia utolsó előttit megelőző fejezetéből szól hozzánk. Ezeken az utolsó vasárnapokon sorban az utolsó ítéletről, a feltámadás reménységéről és az örök életről szólnak az igék. Ennek megfelelően ma az utolsó ítéletről olvasunk.

            A mai modern ember nem szeret a dolgok, főleg a jó dolgok végére gondolni. Mindig akar belőle még-még és még többet. Még többet a fiatalságból, az erőből, az egészségből. A fiatalok félnek az öregségtől, félnek az élet elmúlásától, és általában a legtöbben félnek a haláltól is. Inkább ne is beszéljünk róla, foglalkozzunk inkább vidámabb dolgokkal.

Jó példa erre, hogy milyen erővel akarja a korszellem kiszorítani magyar kultúránkból a halottak napját és mindenszentek ünnepét. A csendes, szomorú emlékezés ünnepét, mikor nincsen nagy vacsora, nincsen mulatozás, csak kisétálunk szépen a temetőbe.

De ez túl gyászos és túl unalmas a divat számára és terjed helyette a haloween ünnep, amikor a halál valósága helyett jelmezbált rendeznek mindenféle csúf álarccal. Ne gondoljunk az élet végére, ne gondoljunk az elmúlásra, inkább csináljunk belőle viccet és bulit. Nem csoda, hogy ennek az ünnepnek a gyökere a nyugati pogány vallásokból ered.

Pedig az elmúlás életünk része, és a legtöbb dolognak vége szakad egyszer. Elmúlik az ifjúság, véget ér az iskola, letelnek a munkával töltött évek, és egyszer mindannyian elmegyünk erről a világról. Könyveknél, filmeknél megfigyelhetjük, hogy ha valami nagyon tetszik a közönségnek, akkor írnak hozzá második, harmadik részt és további folytatásokat, hogy ne jöjjön olyan hamar a befejezés. Ezt a mintát követik a buddhista vallás követői is, akik hisznek a lélekvándorlásban, hogy halálunk után majd egy új élet kezdődik itt a földön egy másik testben. Nem baj, ha most elrontod az életedet, hiszen majd jön az új felvonás és újra próbálkozhatsz.

Ennek viszont ellentmond a Biblia tanítása, miszerint földi életünknek nincsen második, vagy harmadik epizódja. Egy életünk és egy esélyünk van, hogy megtaláljuk életünk célját és elérjük az áhított boldogságot. Mert a földi létre egyszer van lehetőségünk és utána kikerülhetetlenül véget ér. Befejeződik egyrészt a saját személyes életünk, másrészt az egész földi élet. Ma erről a második, nagyobb végről szól igénk.

A Jelenések könyve a Szentírás legnehezebben értelmezhető irata. Bár hisszük azt, hogy Isten kijelentése van benne, mégsem értünk belőle pontosan mindent, hiszen képekkel és metaforákkal mutatja be a földi lét lezárásának és az örök dicsőséges lét kialakulásának, Isten végső hatalomátvételének folyamatát.

Ebbe a folyamatba pillantunk most bele felolvasott igénkben, amikor is egy hatalmas fehér trónszék jelenik meg, amely mellett nem marad hely sem az égnek, sem a földnek.

Trónszék, mert a királyként és igaz bíróként érkező Krisztus, a világ igazi Ura foglal benne helyet.

Hatalmas, hiszen felette áll hatalomban és dicsőségben is a mindenségnek. A mindenséget Isten teremtette, így annak is Ura.

És fehér ez a trónus, ami a szentséget és a tisztaságot jelöli. A trónon helyet foglaló Úr ítéletet fog hirdetni, ami teljesen igaz és tiszta. Nem mocskolja be semmilyen bűn, semmilyen gazdasági érdek, vagy korrupció. A legtisztább hatalomról van itt szó.

Ezen a nagy és végső eseményen pedig minden ember részt fog venni, még élők és a korábban elhunytak is. Mindenki összegyűlik, a halál nem tarthat már senkit magában. Nem számít hol, mikor és hogyan távozott valaki az életből, ide mindenki hivatalos. Nem az számít, hogy hiszünk-e Istenben, vagy nem. Nem az számít, hogy hiszünk-e a feltámadásban vagy nem. Hitünktől és gondolkodásunktól függetlenül is meg kell állnunk majd Krisztus ítélőszéke előtt a számadás napján.

Őelőtte pedig nem lesz kicsi és nagy, gazdag és szegény, híres- vagy átlagember, eltűnik minden társadalmi különbség. Az emberiség már nagyon sokszor próbálkozott a földön megvalósítani ezt az egyenlőséget forradalmakkal, politikával, pénzzel. De sohasem sikerült és azt hiszem ezután sem fog. Viszont Krisztus előtt mindez valósággá lesz. Ott majd teljesen egyenrangú emberekként állunk meg a Teremtő Isten fensége előtt.

Megérkezett az igaz bíró, az emberek hada is előállt, tehát nincs más hátra, kezdődik az utolsó ítélet. Ahogy ez a földi bíráskodásban is lenni szokott, jegyzőkönyvek, vádak és bizonyítékok alapján történik az ítélet vagy a felmentés. Ebben az ítéletben kétféle könyvet vesznek elő. Az egyik könyvben életünk története van megírva.

Ezt a könyvet mi magunk írjuk nap mint nap. Cselekedeteinknek, gondolatainknak, kimondott szavainknak súlya van. Nem csak emberi kapcsolatainkra nézve, hanem Isten színe előtt is, hiszen számon tartja azokat. Nem egyoldalúan, ahogy azt mi szoktuk a másik emberrel szemben, hogy a rossz dolgokat nagyon jól megjegyezzük, a jó dolgokat pedig elfelejtjük.

Ő mindent ugyanolyan súllyal lát és jegyez föl. Pedig mennyi mindent eltitkolnánk még az Isten előtt is. De erre sajnos nincs lehetőség.

Ott az ítéletben pedig mindezt elénk tárja: szembesít minket életünkkel, önmagunkkal, hogy valójában milyenek is vagyunk, hogyan éltünk itt a földön. És félek tőle, hogy nem igazán fog tetszeni az, amit látni fogunk. Kívülről nézve sokkal fájóbbak lesznek a mostani bűnök, gyengeségek és mulasztások, mint ahogy most átéljük őket. Hiszen megbánjuk azokat, Isten bocsánatát kérjük rá és hamar elfelejtünk mindent és folyton továbblépünk. Akkor viszont szembesülnünk kell újra ezekkel.

Miután pedig így újra néztük életünk filmjét, teljesen vágatlanul, nem hiszem, hogy bárki is rá tudná majd mondani, hogy ez egy példás és teljesen szent élet volt, ezért jár nekem az üdvösség és az örök élet. Rászolgáltam, megdolgoztam érte. Mindenkinek lesz szégyellni valója és sok sok lelki adóssága, amit akkor már nem lehet kiegyenlíteni.

Figyelmeztetésül adatott nekünk ez az ige, hogy nem mindegy, hogyan élünk. Minden napunkat számon tartja az Úr, és előtte nem tűnik el minden a feledés homályában. Előtte nem lehet eltitkolni semmit. Hall minden imát, de minden gyalázkodást is. Látja, mikor hittel vesszük az Úrvacsorát és amikor hitetlenül bántjuk a másik embert.

Ezek után mégis ki részesülhet az örök élet ajándékában? Hiszen önmagunktól teljesen alkalmatlanok vagyunk rá. Hála Istennek a cselekedeteink könyve mellett egy másik könyv is megnyittatik majd, az Élet könyve.

Ezt a könyvet már nem mi, hanem maga Krisztus írja. Ide azoknak a neve kerül be, akik életükben elfogadták Jézus Krisztust Úrnak és Megváltónak. Akik már itt hittek az Ő nevében és benne keresték életük célját. A hívő emberek hosszú listája lesz ez a második könyv. És az a csodálatos dolog, hogy a végső ítélet végül is ez alapján a könyv alapján történik. Hiszen cselekedeteink és életünk mindannyiunkat elítélne. De Krisztus üdvözítő kegyelme mindannyiunkat meg tud menteni.

Ebben a végső pillanatban érezzük majd meg legjobban a megváltás drága ajándékát. Hiszen bármilyen gyarló emberként éltem itt a földön, ha elfogadtam közben Krisztus váltságát, ha hittel kértem bűneim bocsánatát és az új életet, akkor ezen a végső órán is felmentést kapok. Bár terhel a sok elmulasztott alkalom, bár fáj, hogy nem teremtem kellőképpen a Lélek gyümölcseit, bár önmagamtól csak a halálra lennék érdemes, de Krisztus váltságáért mégis az örök életet kapom meg, kegyelemből, hit által, teljesen érdemtelenül.

Ezért jött el Jézus, ezért volt a sok tanítás és ige ezért volt a kereszt, ezért volt húsvét. Ezért hirdetjük most is az evangéliumot. Mindent emiatt tett és tesz Krisztus, hogy a végső órán megmeneküljünk az örök haláltól, és üdvösséget nyerhessünk.

Gondoljuk hát meg hogyan élünk, hiszen minderről majd számot kell adnunk egykor. És mindenek előtt törekedjünk a hitre, Krisztus közelébe, hiszen egyedül benne van a Megváltás és az üdvösség. Ámen. 

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap - Reformáció

Zsolt. 36,6

URam, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig.

Zsolt. 36,7

Igazságod olyan, mint a hatalmas hegyek, ítéleteid, mint a nagy mélység, embert és állatot megtartasz, URam.

Zsolt. 36,8

Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.

Zsolt. 36,9

Dúslakodnak házad bőségében, örömöt árasztasz rájuk, mint patakot.

Zsolt. 36,10

Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az emberiség mindig is szerette a hatalmas és pompás dolgokat. Már az ókori uralkodók is monumentális palotákat és piramisokat építettek, melyek az egész világot bámulatba ejtették, és ejtik mind a mai napig. A középkorban magas hegyek tetején várak épültek, a városokban gótikus katedrálisok. Később a barokk korban minden művészeti ág remeke teli volt díszítéssel. A zenei művek, a szobrok és a festmények. Az épületek és a műalkotások mellett pedig minden korban jellemzőek voltak a fényűző és látványos ünnepségek, királyi lakomák és felvonulások. Az embert, éljen bármilyen korban, áthatja ez a nagy pompára való vágyakozás. Szemkápráztató csillogásra és lehengerlő látványosságra vágyunk.

Az uralkodók és a mai gazdag emberek válogathatnak ezek közül az élvezetek közül, de az átlagembernek azzal kell beérnie, ami neki jut. Nem nagyon lehet válogatni.  Mindegy, hogy mi váltja ki, csak adja meg mindezt az érzést. Az ókorban a gladiátorok küzdelme volt ilyen látványosság a köznép számára, a középkorban a lovagi tornák csatái, emellett a mutatványosok, a cirkusz és később a kabaré, mára pedig maradtak a szórakoztató de sokszor értéktelen tv műsorok.

Lássuk be, csupán a látványosságra éhes szemünk etetésével a lelkünk még nem lakik jól. Sajnálatos dolog, amikor manapság a legmélyebb érzéseket egy Megasztár döntő vagy egy romantikus sorozat tudja belőlünk kiváltani. Mert ezek a dolgok csak arra alkalmasak, hogy szórakoztassanak, vagy egy végig dolgozott nap után kicsit kikapcsoljanak, de többre nem. Tudnunk kell, hogy a világ nem ilyen felszínes és rövid ideig tartó örömökből áll csak. Aki kizárólag ezeken él, az maga is felszínessé válik és nem lesz az életében valódi tartalom. Hasonló ehhez a gyermek esete, aki csak csokival akar jóllakni, mert az olyan finom, de jóllakás helyett csak megfájdul a hasa.

A reformáció ünnepére emlékezve eszünkbe jut, hogy hasonló módon vált felszínessé az egyház is az 1500-as években, ahol a csillogó külcsín felszínessége mögül eltűnt a belbecs. Ebben az időben épültek hatalmas székesegyházak, például Rómában a Szent Péter Bazilika. A papok díszes ruhába öltözve tartották az ékes latin nyelven bemutatott miséket, amit sokszor még ők maguk sem értettek. A bűnbocsátó cédulákat, kegytárgyakat utazó egyházi ügynökök árulták a piactereken. Látszólag az egyház élt és virágzott. De valójában csak a tetszetős színfalak álltak, és mögötte hiányzott a tartalom.

Az egyházban az őszinte és mély hit megfogyatkozott. Az élő Istenbe vetett bizalom helyett mindenféle egyéb dolog került előtérbe: pénzért bemutatott misék, ereklyék és a szentek hagyományai.

Az Isten kegyelmes volta helyett az ítélő Istent hirdették, aki a pokollal fenyeget. Ha nincs elég jó cselekedet az életedben, ha képtelen vagy bűntelenül élni, akkor kárhozat vár rád – hirdették fenn hangon. Ezen az ijesztő helyzeten persze egy kis adománnyal mindig lehetett segíteni.

A Szentírást is rabságba kényszerítették: a kevesek által ismert latin nyelvbe zárva láncra verve feküdt a könyvtárak mélyén. Teológusok és papok fértek csak hozzá és ők is csak nagy ritkán forgatták. A szegényeknek meg jutottak a templomok szobrai és festményei, melyek Bibliai történeteket ábrázoltak.

A legsúlyosabb vétség mégis az volt, hogy Krisztus népe nem ismerte az élő Krisztust. Tudtak arról a Krisztusról, aki Úr és Király, aki majd visszajön és megítél. De kevéssé ismerték azt a Krisztust, aki bűneink miatt és váltságunkért halt meg a kereszten és támadt fel harmadnapon. Az irgalmas Jézusnak és a megváltó Krisztusnak nem jutott hely a tanítások között.

Luther Márton ezek között a körülmények között élve felismerte a hibákat és neki kezdett az újraformálás munkájának – a reformációnak. Fájt neki az egyház üressége és szerette volna a figyelmet újra Krisztusra irányítani. A megváltó, a szerető és a kegyelmes Krisztusra.

A fenti problémákra reagálva reformátorunk négy alapelvet fogalmazott meg, melyek mai evangélikus egyházunknak is alapvető tanításai.

Az első: Sola Scriptura. Azaz egyedül a Szentírás lehet hitünk forrása. Egyedül Isten Igéi alapján tájékozódhatunk hitünkben, mert minden egyéb forrás tévútra vezet. Lehetnek hasznos életvezetési tanácsok, lehetnek apáinktól örökölt alapelvek, lehet a szentek élete, de ha ezek nem állnak meg a Biblia mércéjén, akkor nincs keresnivalójuk a keresztyén ember életében.

A második: Sola Fide. Egyedül hit által lehet elfogadni a Jézusban felkínált üdvösséget. Isten oldalán nem naivitásra, nem képzelőerőre, nem okoskodásra van szükség. Amire szükség van az a szívből jövő hit. Ami egyszerűen csak hisz Istenben. Ami elhiszi, hogy nála lehet változás, és Isten akár neki is tud segíteni.

A harmadik: Sola Gratia. Egyedül kegyelemből. Nem a cselekedeteink tesznek minket alkalmassá az üdvösségre. Nem lehet erőből kiérdemelni Isten szeretetét. Csupán a tetteink nem visznek közelebb a mennyhez. Nem csak a minden szavát leső gyermekét szereti az Úr, hanem azt is, aki eltévedt, aki megfáradt, aki vétkezett. Mindenkit hazavár az Atyai Házba egyedül kegyelemből.

A negyedik pedig: Solus Christus. Egyedül Krisztusban van mindez az üdvösség. Őtőle, Őáltala és Őbenne. Üdvösségünk nem felekezetektől és nem emberektől van. Nem imáink vagy Bibliaolvasásunk mennyiségéből fakad. Üdvösségünk egyedül Krisztusból fakad, aki Isten létére emberré lett, halálával és feltámadásával legyőzte a bűn és a halál hatalmát. Ő új életet és üdvösséget akar adni gyermekeinek.

 Ez a felsorolás dióhéjban összefoglalja mindazt a tartalmat, ami hiányzott a 15. századi egyház életéből. Ezeket a rég elfeledett kincseket kívánta visszahozni a hívők életébe a reformáció mozgalma.

De ezek a tanítások nem csak akkoriban voltak igazak és szükségesek. Hiszen ma is szólnak és formálják életünket. Bár azóta 500 év telt el, a felszínes boldogságkeresés még ma is veszélyt jelent az életünkben, melynek Jézus Krisztus szeretne gátat vetni.

A felszínes örömök, a tv előtt töltött hosszú órák, a mulandó kapcsolatok, a nagy evések, a káros szenvedélyek helyett sokkal többet és tartalmasabbat akar adni Krisztus az életünkbe. Ő nem csak a történelemben volt jelen, hanem ebben az új évezredben is jelen van, és szeretné megújítani és újjá formálni a mi életünket is. Szeretné betölteni minden testi és lelki szükségünket, ami a boldogságunkhoz szükséges.

Ebből az újjáformálásból lehet, hogy ma nem lesz világmozgalom. Lehet, hogy ma nem szögezünk ki 95 tételt a templomajtóra és szállunk szembe a pápával. A Lélek munkája lehet, hogy teljesen észrevétlen marad. Lehet, hogy csak egy kereső szív csendben rátalál Istenre, és új életet kap Krisztusban. Lehet, hogy csak ennyi lesz a jel, hogy ezután eggyel többen leszünk a templomban. És persze eggyel többen az üdvösségben. Legyen így! Ámen.   

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap

János 5,39-44

³⁹Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot,  ⁴⁰és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. ⁴¹Én nem fogadok el dicsőséget emberektől, ⁴²rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. ⁴³Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok. ⁴⁴Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egyházunkban több jeles napnak, több vasárnapnak is sajátos jellege van, külön ünnep fűződik hozzá. Bár talán kevésbé ismert, de mai vasárnapunk az úgynevezett Biblia vasárnap, mikor egyházunk értékei közül a Szentírás kerül előtérbe. Ez a drága könyv, amely által hitünk szerint Isten szól hozzánk. Ott van az Ő szava az olvasott igében, és ott van Isten szava a Biblia alapján hirdetett, Krisztusról szóló prédikációban.

            Nemrég tanultuk a konfirmandusokkal is a Bibliáról szóló fejezetet, és ha nagyon gonosz lennék, most felszólítanám őket, hogy mondják el, mit is tanultunk. De ne féljetek, nem teszek ilyet. Majd legközelebb! :)

            Tekintsünk most inkább felolvasott igénkre. Ebben a részben Jézus a farizeusokhoz szól, és az Istenről szóló írások tanulmányozásáról beszél. Tudni kell, hogy abban az időben még nem létezett a mai értelemben vett Biblia, hanem Mózes öt könyvéből és néhány prófétai iratból álltak az úgynevezett Írások.

            Ezeket az írásokat, a törvényeket és a próféciákat tanulmányozták szorgalmasan a farizeusok, vagy más néven írástudók. Ezek az emberek nem papok voltak, hanem a gyülekezethez és a hithez közel álló laikusok, akik nagy buzgalommal fürkészték az igét és amit megértettek belőle, azt másoknak is megtanították. Ma leginkább gyülekezeti munkatársnak tudnánk őket nevezni, akik a fiatalok és a felnőttek hitoktatásában vettek részt. Ezeket a tanítókat kezdték le rabbinak, magyarul Mesternek nevezni.

            Viszont két baj volt ezekkel az amúgy derék és Istenfélő emberekkel. Az egyik, hogy a bölcs tanításaikkal szerették begyűjteni az emberektől a dicsőséget, a másik pedig, hogy a sok igetanulmányozás közben nem vették észre, hogy közben hús-vér formában előttük állt a megígért Messiás, akire ők is vártak. Ahelyett hogy Krisztust kutatták volna, emberek elismeréséért küszködtek.

            Mindezek fényében mai igénk önvizsgálatra indít: mi vajon mi után kutatunk? Emberektől kapott dicsőséget szeretnék, vagy észrevesszük a megígért Messiást?

Nem is olyan egyszerű a kérdés, hiszen valljuk be, mindenkinek jól esik a dicséret Természetes emberi érzés, hogy ha jól elvégzek valamit, akkor utána dicséretet várok és kapok. Ilyen módon is növekszik a dicsőségem. Ezután jobban tisztelnek, felnéznek rám, emlegetik a személyemet és mindazt, amit elvégeztem. Dicséretet gyűjtök, növekszik a dicsőségem és máris lelepleződtem: tévúton járok.

Nyílván nem az alapvető emberi illedelmességről van szó. Természetesen Jézus szerint is illik megköszönni bizonyos dolgokat másoknak. Ebben az esetben is a dicséretnek tulajdonított túlzott jelentőségről van szó. Amikor átesünk a ló túlsó oldalára és már nem is az elvégzett munka a fontos, hanem az érte kapott dicséret. Amikor rutinból várjuk a dicsérő szavakat és rutinból jövünk tőle zavarba. Pedig magunkban tudjuk, hogy ez nekünk kijár.

Hányszor esünk abba a hibába, hogy ha csak úgy nem kapjuk meg a dicséret-jussunkat az elvégzettekért, akkor kerülő úton igyekszünk azt bezsebelni! Például kérdés formájában tesszük fel: Jó lett? Hogy ízlik, hogy tetszik? Valójában persze nem az érdekel, hogy jó lett‑e, ízlik-e, vagy tetszik-e, hanem csak azt akarjuk elérni, hogy végre megdicsérjenek. És nem nyugszunk, amíg nem sikerül kicsikarnunk a szavakat: Jó lett! Ízlik! Tetszik!

Viszont ha még így sem sikerül kiküzdeni a dicséretet, akkor egyszerűen megsértődünk. Többet nem is segítek neki, nem főzők neki, nem adok neki ajándékot, ha ilyen hálátlan! ― kiáltunk fel akár hangosan, akár magunkban. Valljuk be őszintén: gyakran ez jellemzi életünket, ez a dicsőséghajhászás.

Mindamellett viszont Jézus követői vagyunk, és minél jobban szeretnénk megfelelni Mesterüknek. Viszont Jézus ebben a kérdésben másfajta utat jár, és így nekünk is másfajtát ajánl.

Jézus megdicsőülése nem az emberektől kapott dicséretben, nem a népszerűségben, nem a magas piedesztálra emelésben, nem a hangos éltetésben teljesedett be. Amikor királlyá akarták tenni, sietve eltávozott onnan, amikor nyilvánosan bevonult Jeruzsálembe, akkor is csak egy hétköznapi szamárcsikóra ült fel. Nem ezekben a dolgokban dicsőült meg, hanem ellenkezőleg: az emberektől kapott gyalázatban, a megvetettségben, a népszerűtlenségben, a bitófára felemeltetésben és végül a kivégzésben. Ő így dicsőül meg, és így dicsőíti meg Övéit. A kereszthordozás útján érte el a Megváltást és az Atyától kapott üdvösséget. És mi? Mi hol keressük a dicsőséget?

Mai tanítványokként a kereszthordozásról, a megváltásról és az üdvösségről a Bibliában olvashatunk. Az evangéliumokban szereplő írástudókkal, farizeusokkal kapcsolatban általában negatív gondolatok jutnak eszünkbe. Pedig volt sok becsülendő tulajdonságuk volt, például, hogy igen buzgó emberek voltak: többek között a bibliatanulmányozásban is. Messze leköröznek minket odaszánásukkal. Sokszor a szektákat és a kisegyházakat is elítéljük sajátos stílusuk és tévtanításaik miatt. Mégis bibliaismeret terén sokszor meghaladja tudásuk és buzgóságuk az átlag gyülekezeti tagjaink szintjét. 

Bárcsak lenne annyi buzgóság a mai keresztyénekben, sőt bennünk evangélikusokban, mint a farizeusokban volt arra, hogy keressék és kutassák az örök életet a Bibliában! Mert valóban ott található. Az Írás szavai, Isten szavai életet hordoznak. Az új élet kincsét, melyet egyedül benne találhatunk meg.

Csak vigyázni kell, hogy valóban meg is leljük. Mert a folyamat nem automatikus. Nem úgy működik, hogy elolvasom mondjuk János evangéliumát és utána biztos hogy hívő leszek. Sokan lapozgatják a Bibliát válaszokat keresve. Sok kincskereső van, de csak kevesen lelik meg valóban az értékes ércet, ásványt, drágakövet, nemesfémet. Maga a kutatás még nem garancia a sikerre, ez csupán az első fok. De aki még csak nem is keres, az végképp ne számítson rá, hogy talál!

Tehát elengedhetetlen kutatni a Szentírást, de önmagában még nem elegendő. Nagyon fontos lenne, hogy naponta olvassuk az Igét, hallgassunk minél több igehirdetést, de önmagában mindez még nem üdvözít. A Biblia igéi nem varázsigék, amik pusztán az elolvasástól valami nagy csodát művelnek. Aki csodákat tud művelni, aki egyedül üdvözít, az maga Krisztus. Az élő Krisztus, akinek személyéről és tanításáról az Igében olvasunk, és aki Szent Lelke által jelen van az életünkben. Közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. 

A Szentírást sok célra fel lehet használni. Tudományos kutatáshoz, történelem vagy irodalom órához. Bölcsességek megalkotásához, jól lehet ijesztgetni vele az istentelen embereket, jól lehet számolgatni belőle a világvégét. De lehet a könyvespolc dísze is, amihez csak ritkán szabad hozzányúlni. Egy féltett családi ereklye a vitrinben, amit a dédanyám olyan rongyosra olvasott. De ezek közül egyik sem a rendeltetésszerű használat.

A Biblia célját legjobban János foglalja össze evangéliuma végén: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” Jn 20,31   

Az igében a farizeusok, és sok mai tanítvány éppen ezt véti el. Akiben nincs meg Isten szeretete, aki emberektől fogad el dicsőséget, aki a Szentírást is csak felületesen használja, az képtelen hinni és képtelen meglelni az életet.

Az igazi tanítványok ellenben pont azért lelik meg az örökéletet, mert magát Jézust találták meg, az Ő szeretete érte el szívüket, az Ő dicsőségét látták meg. Mesterük maga nyitotta meg értelmüket arra, hogy az Írásokban, mint pólyában, megleljék a gyermeket, Krisztust. Őbenne van az örökélet. Bibliavasárnap arra való, hogy az Írásokban ezt a Krisztust leljük meg, Aki örökéletet ad keresztáldozata révén a Benne hívőnek.

Kutassuk ezt az örök életet! Ámen.

(Szakács Tamás vázlata alapján)

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap

Lukács 14,25-35

²⁵Nagy sokaság ment vele, és ő feléjük fordulva így szólt: ²⁶"Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. ²⁷Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom." ²⁸"Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig? ²⁹Nehogy - miután alapot vetett, de nem tudta befejezni - gúnyolni kezdje mindenki, aki látja, ³⁰és ezt mondja: Ez az ember építkezni kezdett, de nem tudta befejezni." ³¹"Vagy ha az egyik király el akar indulni, hogy harcba bocsátkozzék egy másik királlyal, vajon nem ül-e le előbb, és nem tart-e tanácsot arról, hogy szembeszállhat-e tízezer élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? ³²Különben követséget küld, amikor az még távol van, és megkérdezi a békefeltételeket. ³³Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom." ³⁴"Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan tudják azt visszaadni? ³⁵Sem a földnek, sem trágyának nem alkalmas: tehát kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja!"

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Manapság az álláskeresők igen nehéz helyzetben vannak. Általában mindenkinek nehéz bejutni egy igazán jó munkahelyre. Annak is, akinek túl alacsony a képzettsége, de annak is, akinek túl nagy. Sokan álláshirdetésekkel próbálnak munkát találni, de itt is nagyon ritka, hogy megfelelőt találjanak. Nem csoda, hiszen olyan elképesztő feltételeket szabnak egyes cégek, hogy igencsak leszűkül a lehetséges jelentkezők száma. A legtöbb helyen minél fiatalabb alkalmazottakat keresnek, de amellett állandó elvárás a több éves szakmai gyakorlat is. Gyakran igénylik a jó kapcsolatteremtő és kommunikációs képességet, azt hogy az ember másokkal is jól tudjon együtt munkálkodni, emellett mégis előnyben részesítik a gyermek és házastárs nélküli jelentkezőket, az egyedülállókat a kevesebb kötöttség miatt. Tehát sokszor lehetetlen megfelelni ezeknek az elvárásoknak.

            De nem csak az álláshirdetésekben, hanem az emberi kapcsolatainkban is tapasztalhatunk hasonlót. Amikor nagy igényeket támasztunk a másik felé, néha olyanokat is, melyek egymással ellentétesek, vagy lehetetlen azokat teljesíteni. Például járj minden nap munkába, de azért a ház körül is végezz el mindent, a családdal is tölts minél több időt és emellett legyél nyugodt és kipihent. A munka mellett tehát néha a családban is nehéz megfelelni az elvárásoknak.

            S mindezek után most azt látjuk igénkben, hogy Jézus is elmondja a maga elvárásait a tanítványaival szemben, amik szintén elég nehezek és lehetetlennek tűnik betartani azokat.

            Így hangzik az első, és legnehezebb állítás: Aki „nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Bizony nehéz szavak ezek. Nem véletlenül mondták többször is Jézusra, hogy kemény beszéd az övé, és nem sokan hallgatnak rá.

            Valóban igen keményen hangzik ez a tanítás a Szeretet Istenétől, hogy gyűlöljük meg a szeretteinket. Mondjuk a mai szétforgácsolódott társadalomban, ahol már nem a család, hanem az egyén a legkisebb egység, igen könnyű megfelelni ennek a feltételnek. Amikor megutálom a szüleimet, elfordulok azoktól, akik eddig neveltek, elhagyom a feleségemet vagy elválok a férjemtől, lemondok a gyerekeimről, és felbontok vagy kikerülök minden mély elkötelezésessel járó kapcsolatot.

            Érezzük, hogy ez nagyon mai, nagyon modern, és nagyon nem krisztusi. De akkor mégis, miről beszél a Mester? Hogy érti, hogy gyűlöljük meg a másikat? Magyarázatul néhány igei példa jut eszembe.

Pár verssel korábban Jézus egy nagy vacsorához hasonlítja Isten országát, ahol a meghívottak sorra visszamondják a részvételt. Mindenki talál mentséget, hogy miért marad otthon. Egyiknek ez a kifogása: „Most nősültem, azért nem mehetek.” Lukács 14,20.

Egy másik esetben, amikor Jézus épp a tanítványait hívta el. A legtöbb esetben csak egy szót szólt: Kövess! – és a megszólított hátra hagyott mindent, és követte Krisztust. Viszont az egyikük nem volt ilyen készséges és így felelt neki: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” Máté 8,22.

De elég, ha csak a Szentírás elején történt bűnesetre gondolunk, ahol Évát a kígyó, Ádámot pedig a felesége, Éva csábított el Isten határozott szavának megtartásától.

            Mind olyan eset, amikor nem Isten hívása vagy intése áll mindenek felett az életünkben, hanem egy másik ember. Valamelyik szerettünk, vagy családtagunk. Akinek lehet, hogy szeretetből, vagy illendőségből nem tudunk nemet mondani. De ha a másik ember szava, vagy igénye ellentétbe kerül Isten szavával, vagy teljesen meggátol abban, hogy az Úrnak engedelmeskedjek, akkor már gond van. Hiszen keresztyén emberként most kinek az uralma alá is tartozok, és kicsoda az én pásztorom? Nem a házastársam, nem a gyerekem, nem az unokám, hanem Jézus Krisztus. Ő az első, akiben bízok, és akire hallgatok, a többiek csak utána jöhetnek.

Ezt sokkal jobban érthetjük, ha Jézus idevonatkozó szavait Máté evangéliumában is elolvassuk: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám;” Máté 10,37.  Életünkben tehát Krisztust illeti az első hely. A belé vetett hit és bizalom fölé nem kerülhet semmi és senki más egy valóban keresztyén ember életében. De őutána, a helyükön kezelve persze a családtagok, a szeretteink és a többi ember következik, akiknek továbbadhatjuk azt a szeretetet és boldogságot, amit az első helyen állótól kaptunk. Ilyen formán ez is hozzátartozik keresztyén élethivatásunkhoz. 

Jézus Krisztus azt szeretné tőlünk, mai követőitől is, és minden tanítványától, hogy valóban Ő legyen a legfontosabb az életünkben. Ebből adódóan pedig szeretné átrendezni életünket, hogy kialakuljon bennünk a helyes sorrend. Hiszen bűnös, gyarló emberként hajlamosak vagyunk Krisztus helyett minden egyéb dolgot értékrendünk csúcsára helyezni. Rengeteg ilyen fontos dolog van, ami minden jelentőssége és minden értéke mellett mégsem elég a földi boldogságunkhoz és üdvösségünkhöz.

Hiszen keresztyén emberként ez a célunk: már itt a földön Krisztusban élni, és egykor eljutni az örök életre. Ehhez viszont arra a változásra van szükség, amiről igénkben Jézus beszél.  Az elvárások teljesítése pedig nem könnyű, talán fájdalmas, talán lehetetlen. Nehéz elképzelni azt, hogy ne én magam legyek a legfontosabb, ne a szeretteim érdeke legyen a legfontosabb szempont, ne a vagyonszerzés és a kellemes jólét határozza meg döntéseimet. Nehéz elképzelni azt, hogy a kellemes élet ígérete helyett keresztet kell hordoznom és együtt kell szenvednem Krisztussal másokért. Isten Fia nem árul zsákbamacskát, nem akar csupán hitegetni és minél jobb ajánlattal meggyőzni. Már az elején tisztázza, hogy bár a cél szép és mennyei, az odavezető út bizony igen rögös.

Jézus szavaiból egyértelműen kiderül: nehéz tanítványnak lenni, és nem is mindenki képes rá. De aki vállalkozik erre a küldetésre, az meg kapja mindehhez a Szentlélek segítségét. Hiszen valljuk be, egyedül minderre képtelenek lennénk. Egyedül azt hiszem csak kudarcokkal és megbántásokkal teljes erőlködés lenne ez a megfelelni akarás. Viszont Jézus nyomában már nem egyedül járunk, hanem a Szentlélek pártfogol minket, aki képes, hogy újjáteremtse szívünket és valóban tanítványivá formálja életünket.

Ha pedig ember is, Isten is odateszi a magáét, akkor végül a torony felépül, a király győzelemre vezeti a hadsereget és a só sem íztelenül meg. Ha valóban elszánjuk magunkat a keresztyén életre és ebben az elszánásban határozottan megmaradunk. Ha nem csak névleg akarunk a Krisztuskövetők lenni, ha nem félünk a változástól és nem félünk a kereszt felvételétől, akkor hiszem azt, hogy Isten megáldja és megsegíti próbálkozásunkat, és neki tetszővé tudja formálni az életünket, mely egykor majd az üdvösségre vezet.

Már csak az a kérdés, hogy készen állsz-e minderre? Ámen.  

           

    

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap

Máté evangéliuma 12,9-14 

⁹Onnan eltávozva bement (Jézus) a zsinagógába, ¹⁰ahol volt egy sorvadt kezű ember. Megkérdezték Jézustól: "Szabad-e szombaton gyógyítani?" - hogy vádat emeljenek ellene. ¹¹Ő pedig ezt mondta nekik: "Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki? ¹²Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!" ¹³Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: "Nyújtsd ki a kezedet!" Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze: ugyanolyan ép lett, mint a másik. ¹⁴A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele. 

Keresztyén Gyülekezet Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

 Biztos mindenki látott már szirénázó, villogó, száguldó mentőautót. Néha, amikor valami súlyos vészhelyzet van és sietni kell a segítséggel, bekapcsolják ezt a megkülönböztető jelzést és így a legtöbb közlekedési szabályt figyelmen kívül hagyva siethetnek minél gyorsabban a cél felé, hogy segíteni tudjanak. Normál esetben nekik is be kell tartani minden közlekedési szabályt, de sürgős esetben ezek háttérbe szorulnak és meg lehet őket szegni. Olyankor nincs idő késlekedésre.

            Egy ehhez hasonló szabályszegésről olvashatunk fenti igénkben is. A zsidó hagyomány szerint szombat napon nem szabad semmilyen munkát végezni. Ennek eredete, hogy a teremtés végeztével Isten a hetedik napon megpihent és ez lett a nyugalom napja. Ezt a hagyományt vitték tovább a 10 parancsolatban, mely az egész népre vonatkozott: Szenteld meg az ünnepnapot! Így az akkori zsidó vallásos emberek számára a szombat a pihenés, a családi élet, és mindenek előtt az istentisztelet ideje volt. Bármilyen munkát pedig törvényszegésnek tartottak. A tiltott tevékenységek közé tartozott a gyógyítás is, abban az esetben, ha nem sürgős életmentésről volt szó.

            A fenti történetben Jézus a vallási hagyományoknak megfelelően szombatnapon elment a zsinagógába, hogy részt vegyen az istentiszteleti ünnepségen. Azonban ellenfelei is ott voltak, akik minden áron fogást akartak találni rajta. Épp kapóra jött az a szerencsétlen beteg ember, aki vagy magától jött oda, vagy a farizeusok vitték oda. Tehát minden együtt volt ahhoz, hogy egy konkrét vallási szabálysértésen tetten érve ellenfelei vádat emeljenek Jézus ellen.

            A Mester viszont nem törődik sem a körülményekkel, sem az ellene szervezkedőkkel, hanem teszi a dolgát. Meglátja a szükséget szenvedőt, és a segítségére siet, most ez a legfontosabb. Nem törődik ilyenkor a szombattal és a vallási szabályokkal. Ellenfeleit könnyen elintézi: pár mondattal kihúzza a kelepce méregfogát és utána a beteghez fordul.

Látjuk tehát, hogy Jézus ebben a példázatban az emberi szükség miatt úgy dönt, szabályszegő lesz. Fontosabb most a rászoruló ember megsegítése, mint a megszokott előírásnak való teljes engedelmesség.     

            De nem csak ebben a példázatban, hanem sokszor a mi életünkben is ilyen szabályszegő módon jelenik meg Krisztus. Megalkottuk és megszoktuk a saját életszabályainkat, a törvényszerűségeket, és ragaszkodunk ezekhez, de Isten Fia ezek fölött áll, és felül tudja őket bírálni, ha nagy a szükség.

            Ha beletörődünk, hogy ne reméljünk nagy dolgokat az élettől, hiszen mi csak egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk. Ha megszoktuk, hogy semmi jót ne várjunk a jövőtől. Ha tudjuk, hogy a sok jó dolog után most már valami rossznak kell történnie. Mi magyarok valahogy hajlamosak vagyunk az ilyen pesszimizmusra.

            És sokszor belekeseredünk ezekbe az emberi törvényszerűségekbe, amik legyengítenek, megkötöznek és végül teljesen a mélybe húznak. Belesüppedünk a rosszkedvbe, a nehéz helyzetbe, a szomorúságba, a magányba vagy épp a gyászba, és emberileg nem látunk belőle kiutat, sőt törvényszerűnek tűnik, hogy nincs is menekvés ezekből. Ezzel a sebbel, ezzel a teherrel, most már együtt kell élnem. Az a béna kezű ember is ki tudja mióta volt nyomorék és munkaképtelen. És alighanem tisztában volt vele, hogy ez bizony így fog már mindig maradni. Beletörődött és nem várt semmi javulást.

            Viszont látjuk, hogy az Úr Jézus képes rá, hogy megszegje ezeket a szabályokat és átlépje az emberileg állított korlátainkat. Teszi mindezt azért, hogy megmentsen minket. Kiemeljen minket abból a mélységből, amibe a körülmények miatt, mások rossz döntései, vagy a saját bűneink miatt jutottunk. Felemel onnan, ahonnan számunkra már csak lefelé vezetne az út.

Ezen a ponton úgy érzem, nem mehetünk el szó nélkül amellett a tragédia mellett, ami pár nappal ezelőtt történt Kolontáron és Devecseren. Ahol egy falut percek alatt teljesen elmosott a lúgos, mérgező vörösiszap. Heten életüket vesztették, több mint 100an megsérültek, és emellett a falu nagy része, ahol korábban családok életek és dolgoztak, percek alatt katasztrófa sújtotta területté vált, és lett a továbbiakban lakhatatlanná. Rengeteg család vesztette el egy élet munkáját aznap. Szörnyű tragédia. És mindez nem egy távoli országban, vagy messzi tájon történt, hanem alig 80 km-re tőlünk!

Ilyen események után joggal mondhatja bárki, hogy vége, nincs tovább, jobb lenne meghalni. Egy emberi törvényszerűség, amikor már nincs jobb ötletünk. De Isten kegyelmével és sok segítő ember szeretetével ezeknek a földönfutókká vált emberek számára is új élet kezdődhet.

Ez az iszapáradat rettenetes eset, de sajnos legtöbbünknek nem kell a szomszédba menni személyes tragédiákért. A földi élet rögös vándorútja mindenkinek tartogat buktatókat és szakadékokat. Itt a földön bizony alá vagyunk vetve a romlandóságnak és az elmúlásnak.

Kinek a keze sorvad el, kinek a lelkében vannak sorvadások. Múlt héten beszéltünk már arról, milyen szeretetéhes világban élünk. És ha híján vagyunk a szeretetnek, akkor bizony belülről sorvadni kezdünk. És az ilyen lelki alultápláltakat, akik nem életerősek, nem mosolyognak, nem boldogok, ezeket nem szereti a világ. Akivel valami nincs rendben, aki rendellenes, az nem kell.

Így volt ez a történetben a sorvadt kezűvel is. Úgy tartották abban az időben, hogy az ilyen betegség vagy elváltozás valamilyen bűn következménye, és ezért másodrendűként kezelték az ilyet. Normál esetben még a templomba vagy zsinagógába sem mehetett be, legfeljebb a kapuban koldulhatott. Most is csak azért kellett jelen lennie, hogy eszköz legyen Jézus ellen.

Az emberi megkülönböztetéssel ma is hasonló a helyzet. Csak az kell, aki vidám dalokat énekel, aki fiatal, aki boldog és lelkes. A szomorkodás nem kell, a fájdalmakról, a halálról nem beszélünk, az öreget nem becsüljük, a beteget nem ápoljuk.      

            De Jézus nem azokhoz jött, akinek mindene megvan, és aki teljesen elégedett magával, és semmiben sem szenved hiányt. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Máté 9,12).

            Jézus a segítségnyújtás érdekében szabályszegő lesz, legalábbis az emberi kategóriáink értelmében. A mosolygós helyett a szomorkodóra figyel, az erős helyett a gyengével törődik, a hívők helyett a hitetlenekhez akar szólni. Mert ennyire szeret minket. Azokat is, akiket máshol haszontalannak tartanak, magukra hagynak, vagy nem szeretik őket.

            De a legnagyobb szabályszegést akkor követte el, amikor eljött közénk a földre. Hátrahagyva isteni dicsőségét emberré lett és így minden szabályt megszegett, ami egy Mennyei Királyra vonatkozott volna. Hiszen nem csak lehajolt, hanem közösséget is vállalt az Istentől és a boldogságtól legtávolabb élő emberekkel is azért, hogy hirdesse nekik Isten országát.

Akit abban az időben törvényszerű volt kikerülni, ahhoz ő közel lépett, beszélt vele és megváltoztatta az életét. Aki ma szükséget szenved a szívében, akinek szeretet és teljesség után sóvárog a lelke, csak keresse Jézus Krisztus szavát és Ő szólni fog hozzá.

Ámen.