Prédikáció - Az év első vasárnapja

Ézsaiás 63, 7-11

 ⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.  ¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.  ¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét?

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idő, az évek és évtizedek, életünk napjai elmúlnak, de Isten jelenléte állandó az életünkben. Elkezdődött egy új év, talán sok minden megváltozik idén körülöttünk, de Isten szava és ígérete változatlan. Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.

            A szilveszteri hangulatban sokan vágynak a névtelenségre, személytelenségre. Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok és az örökifjak olyan kikapcsolódási, szórakozási lehetőségeket keresnek, ahol nem ismerik őket. Ahol vagy igazán önmaguk lehetnek, vagy éppen kibújhatnak a bőrükből és úgy viselkedhetnek, ahogy máskor, máshol nem mernének. Ezek az emberek általában csalódottak: azokról, akiket barátaiknak hittek, kiderült, hogy körükben nem érezhetik magukat igazán felszabadultan, hogy velük közösségben bizonyos dolgokat nem tehetnek meg, amit pedig szívesen megtennének. Ezért bizalmatlanná váltak, s igazán őszinték csak olyan emberek körében tudnak lenni, akik nem ismerik őket.

Ezek az emberek talán megrettennek, amikor azzal szembesülnek: Isten igazán ismeri őket, igazán személyesen ott van az életükben. Talán épp ezért menekülnek egy olyan helyről, ahol isten személyes jelenlétét hirdetik. Pedig Isten személyes jelenléte nélkül nem is beszélhetünk megváltásról, egyházról, keresztyénségről, de még csak az egyes ember élő hitéről. Hiszen a hit nem csak arról szól, hogy tudomásul veszem egy világ felett álló szellemi lény létét. Ez csak egyfajta világnézet vagy filozófia. Ebből csak az Istennel való személyes viszony formál valódi hitet. Amikor gyermekeként viszonyulok a Mennyei Atyámhoz. Akinek elmondhatok bármit, aki előtt sírhatok, aki előtt bevallhatom tévedésemet és hibámat, akinek szava szerint élem az életemet.

Népszerű gyermekjáték a bújócska, ahol valami eldugott helyre jutva rejtve, egyedül és csendben lehetek, ahol nem lát senki, nem tudja senki sem, hogy ott vagyok. Felnőttként is szeretjük a bújócskát, csak éppen már Istennel szemben. Ádámhoz hasonlóan elbújunk a bokrok közé, csak hogy ne találjon ránk. A munkába, a fáradtságba, az elfoglaltságokba, a sértettségbe, a közönybe bújunk, hátha ott nem talál meg. Elfordulunk tőle, kikerüljük a templomot, egy jó magas polc tetejére vagy épp a szekrény mélyére tesszük Bibliánkat, az Istenről, hitről beszélő embereket meg sem hallgatjuk. Tékozoló fiúként, talán még régről, talán gyermekkorból ismerjük is az Atyai ház melegét, az Isten jelenlétét, de már túl messzire jutottunk, már túl régen volt, az már a múlt.

A bibliai tékozló fiú meggondolta magát, megfordult és hazament. De sok mai tékozló nem fordul meg, nem vált irányt, ott marad elveszett helyzetében. Ezekért az elveszettekért Isten útra kel és utánuk meg, harcol értük, meg akarja őket menteni. Az elmúlt napokban szomorúan tapasztaltam meg valami hasonló érzést. Otthon, a szülői háznál van két kutyánk és az egyik a szilveszteri petárdarobbanásoktól megijedve kijutott az utcára és elszökött. Persze egyből a keresésére indultunk, én magam is órákat sétáltam a falu környékén, sárban, tócsákban, hideg szélben egyre reménytelenebbül kiabálva a szeretett kutya nevét. Sajnos nem lett meg és eredménytelenül tértünk haza. Elgondolkodtató volt, hogy éjjelre szüleim egy résnyire nyitva hagyták a kaput, ha közben visszatalálna, be tudjon jönni.

De ha ennyit meg tud tenni az ember egy háziállatért, gondoljunk csak bele, hogy Isten, aki alkotott és gyermekeként szeret bennünket, mennyivel többet megtesz értünk. Küldte követeit, küldte a prófétákat, majd odaadta a legdrágábbat, Jézus Krisztust csak azért, hogy utánunk jöjjön, hogy az életünkbe lépjen, hogy részesülhessünk a megváltásban és az örök életben. Évekig, évtizedekig jár utánunk, nevünkön szólít, hív magához. Ő is nyitva hagyja számunkra a kaput, a mennyek kapuját, ahová Jézus Krisztus váltsága árán bemehetünk. Bárki bemehet. Legyen akármilyen messze, legyen akármilyen bűnös, legyen akármilyen régóta elveszett. Istenhez megtérve, bűnös régi életünket magunk mögött hagyva beléphetünk oda.

Ezt a csodát értette meg a próféta is, aki így ír felolvasott igénkben:  „⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból.”

Bár a megváltás, lelkünk megmentése Isten legnagyobb csodatette életünkben, de nem az egyetlen. Végtelen szeretet és kegyelme egyéb dolgokban is megnyilvánul. Hétköznapi életünknek ugyanis nem csak részese, nem csak jelen van, hanem cselekszik is benne. Vigyáz ránk, megóv, biztat, a betegség és a gyengeség közepette is új erőt, új reményt ad. Rengeteg jótétemény, melyeket talán észre sem veszünk, melyek megtörténtét természetesnek vesszük, és akkor lennénk meglepődve, ha nem úgy történne. Pedig az Úr hűsége, jelenléte és irgalma nélkül egész másképp alakulna életünk. Ne legyünk olyanok, mint a 10 leprásból 9, akik részesültek Jézus csodájában, a gyógyulásban, és úgy érezték, hogy ezzel meg van oldva az életük, és mentek tovább a maguk útján. Csak 1 volt közülük, akinek nem csak a testében, hanem a szívében is megváltozott valami. Csak 1 volt, aki megértette, hogy itt isteni csoda történt, és a gyógyulás után valóban új élet kezdődhet számára. Ezt az irgalmasságot és kegyelmet nem tudta szó nélkül elfelejteni, visszatért Jézushoz és hálát adott mindezért. A statisztika nyelvén szólva a meggyógyítottak 10% tért csak vissza Krisztushoz és imádta az Urat. Bár ez egy ókori adat, de félek tőle, hogy azóta sem javult sokat az arány, sőt.

Azt mondja mai Igénk a maradék 90%-ról: „¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.” Ha Isten hűségére és irgalmára engedetlenség a válaszunk, ha az Istentől kapott örömre válaszul megszomorítjuk Szent Lelkét, ha csak elpazaroljuk az ajándékba kapott drága kegyelmet, akkor nem Isten oldalán állunk. Akkor szembe fordulunk akaratával és egész lényével, és akár tudatosan, akár tudatlanul, de ellene szegülünk. Isten az ellenségünké válhat. De tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy ilyenkor el akarna pusztítani. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a megsemmisülésünk lenne a célja. Ő a bennünk lakó bűnt akarja legyőzni. Önfejűségünket, haragunkat, hitetlenségünket akarja térdrekényszeríteni, s mindezt azért, hogy visszatérhessünk hozzá. Talán sok embert ér olyan csapás, fájdalom vagy veszteség, amiért az öklét az ég felé rázza és tombol a dühe Isten kegyetlenségével szemben. Pedig az Úr nem kegyetlenkedik, hanem értünk küzd. Persze sokszor nem értjük, hogy mit miért, mi célból tesz, sokszor fájnak ezek a dolgok és nehéz a terheket viselni, de Ő mégsem zsarnok. Nem egy embertelen diktátor, hanem egy embermentő Isten, akinek néha sajnos fájdalmas eszközök kell nyúlnia, hogy megelőzze a még nagyobb fájdalmat, életünk végső elveszését, bűneink zsoldját, a halált.

Bennünk is le akarja tehát győzni az örök halált és helyette örök élettel akar minket megajándékozni. Az Igében így olvassuk: „¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Isten bibliai népe visszatekintett történelmére, a régmúltban történt csodákra, és így ismerte föl ismét Szabadítóját. Ahhoz, hogy meglássuk, mi van mögöttünk, ki van mögöttünk, meg kell fordulnunk. Ahhoz, hogy találkozzunk avval, aki utánunk jön, meg kell állnunk saját utunkon. Egy-egy új év kezdete alkalmat adhat egy ilyen visszatekintésre is, vajon az elmúlt év eseményei közül miben ismerhetem fel az Isten munkáját az életemben, mi az, amiért még mindig nem adtam hálát, mi az, aminek kapcsán én magam is a kegyelemmel megajándékozott lettem?

De tovább folytatva, ahhoz, hogy megtaláljon minket, az, aki jön utánunk és szólongat, elő kell jönnünk rejtekhelyünkről és válaszolnunk kell. Ádámot és Évát sokszor negatív példaként emlegetjük a bűnbeesés miatt. De ma hadd legyenek pozitív szereplők – hiszen Ádám és Éva, bár elég sok szégyellnivalójuk volt, mégis előjöttek Isten hívására, válaszoltak szavára és elé álltak.

Ne legyünk hát mi sem rejtőzködve, hanem lépjünk Megváltónk színe elé. Lehet, hogy így ezt a bújócskát elveszítjük, de helyette az örök élet ajándékát nyerjük el. Ámen.