Prédikáció - Mennybemenetel ünnepe

1Thessz. 1,2-10

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben, ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk, mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon Krisztus Urunk földi életének utolsó epizódjára emlékezik a keresztyén világ, és emlékezünk mi is. Húsvét ünnepe után járunk negyven nappal, mikor a Megváltó az emberi, véges világból az örök országba távozott el, visszatért a mennyekbe és hitvallásunk szerint ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján.

            Régi nagy emberekről, hősökről, politikai vezetőkről is sokan szoktak megemlékezni. Haláluk napján, vagy más hozzájuk kötődő jeles alkalommal ünnepélyesen emlékeznek rájuk, és igyekszenek életben tartani az elhunyt emlékét, kultuszát. Ez általában azért is nehéz, mert a néhai híres személynek már nincs semmilyen hatása a jelenre. Bár a jelentőssége elvitathatatlan, mégis csak a róla szóló történetek és elmúlt élete régi vívmányai tanúskodnak róla.

            Lám, mennyiben különbözik ettől mai ünnepünk, mikor nem egy régmúlt földi halandó emlékét próbáljuk élesztgetni, hanem ma is Élő Urunk cselekedetére emlékezünk vissza. Arra a cselekedetre, amelynek mai is élő, hitet erősítő hatása van. És arra az Úrra, aki bár meghalt, de feltámadt és él. Aki bár testben eltávozott közülünk, mégis Szentlelkével jelen van életünkben, és kegyelmét, gondviselését naponta tapasztalhatjuk.

            Mennybe távozott Urában hitt és bízott a thesszalonikai gyülekezet is, akiknek levelét Pál apostol írta, és melyből hangzott felolvasott Igénk. Ez a levél a többihez képest viszonylag korán, Kr. u. 50-ben keletkezett. Mindez azért fontos, hiszen ekkor még csak két évtizeddel járunk Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után. Jézusnak tehát ekkor sokan még kortársai voltak, és az időbeli közelség miatt sokkal nagyobb hatása volt mindazoknak a csodás, üdvösséges eseményeknek, melyek Jeruzsálemben történtek.

            Így történhetett meg, hogy ebben az ókori görög városban is rövid idő lefolyása alatt erős, hívő közösség született, mely Pál apostol gyülekezetalapító munkája után is megmaradt, kitartott az üldözések idején és jó példája lett a keresztyén gyülekezeteknek.

            Ennek a közösségnek írja Pál a fenti sorokat, és köszönti őket szeretettel. Tanulságos azt látni, hogy az apostol nem az egyes személyeket, nem az elöljárókat, vagy a jó ismerősöket köszönti, hanem az egész gyülekezet együtt, egy egységként tekint rájuk.

Mai, egyénekre koncentráló világunkban nagyon fontos ez a tanítás. Hiszen számunkra egyre nehezebb így, az egész közösségben gondolkodni. Hiszen ma már annyi különféle ember, különféle egyéniség, különböző generáció tartozik az egyházhoz. Képtelenség vagy felületesség lenne mindenkit így egy kalap alá venni – gondolhatjuk.

Tévedünk, ha azt hisszük, régen ez másképp volt. Csalódnunk kell, ha azt hisszük, hogy a thesszalonikai gyülekezetben például kizárólag idős korú, görög származású, szegény halászok vettek volna részt. A mai helyzethez hasonlóan már akkor is a társadalom széles rétegeiből gyűltek össze az emberek az egyházban. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, helyiek és betelepültek, gazdagok és pénztelenek, teljesen vegyesen. De mégis olyan erős volt köztük az összetartás, hogy Pál bátran emlegethette őket egy nagy egységként.

Ami pedig ezt a szép egységet kimunkálta bennük, az életük közös középpontja, az Élő Krisztusba vetett hit volt. Lehet, hogy ezen kívül semmi egyéb közös nem volt bennük, mégis mindenek felett ez volt a legfontosabb az életükben. A Krisztusban megtalált egység pedig felül tudott emelkedni minden egyéb társadalmi vagy személyiségbeli különbségen.

Erre a szeretetteljes közösségre hív minket is az Úr saját gyülekeztünkben, ahol Isten népe lehetünk. Az ilyen közösségben már nem csak a megszokás miatt szólítják egymást testvérnek a gyülekezeti tagok, hanem mert valóban így is tekintenek a másikra. Ezzel a közvetlen bizalommal és odaadó kedvességgel. Nyilván ezekeket az erényeket újra kell tanulni az önmagába fordult modern embernek, de ott van előttünk a bibliai jó példa, és itt munkálkodik közöttünk ugyanaz a Szentlélek, aki egykor a thesszaloinkai gyülekezetet is ilyen erőssé formálta.

Ennek a szép összetartásnak aztán látható, érezhető következményei is születtek, melyeket Igénk elején sorol fel Pál. Ezek sorban a következők: a testvérek hitének munkája, szeretetük fáradozása és reménységük állhatatossága.

Talán furcsán hangzik itt a hitnek a munkával való összekapcsolása, de gondoljunk csak bele mennyi küzdelem és viszontagság szükséges a jó földbe hullott magnak ahhoz, hogy felnövekedve gyümölcsöt teremjen. A hitre ébredésről és az abban való megerősödésről beszél itt az apostol, ami persze nem érdemszerző teljesítmény, nem is igazán az ember saját cselekvése, de mégis szívvel-lélekkel részt vesszünk ebben a folyamatban. Hit által a teremtmény felismeri Teremtőjét és a bűnös megismeri Megváltóját. A megtérés után pedig igyekszik ezekhez a felismerésekhez méltón élni.

A szeretet fáradozása a hitből fakadó áldozatos cselekedetekről szól. Mikor magunk mellett meglátjuk a másik embert is. Amikor a magunk igaza és a magunk szüksége mellett meglátjuk a másikét is. Ide tartozik minden Isten nevében, az Ő dicsőségére végzett szolgálat. Ne értsük félre ezt a gyakran használt kifejezést. Szolgálatnak korántsem csak az egyházias cselekedetek, az istentisztelethez kapcsolódó tevékenységek tartoznak.

Luther Márton szerint, az is nagyon szép szolgálatnak számít, ha a saját helyünkön, a saját munkánkban becsületesen helyt állunk és legjobb képességünk szerint végezzük azt. Akár a szülői, nagyszülő, házastársi szerep jó betöltése is a szeretet fáradozásának számít, ha azt Krisztusra nézve, hűségesen végezzük. Ma már igen nagy szükség van ezekre a szép szolgálatokra is.

Végül a reménység állhatatosságát említi az apostol. Jelen idejű erény, mely a jövőbe néz. Azon belül is a feltámadásra, illetve Krisztus megígért visszajövetelére. Úgy gondolom azokban a régi időkben, mikor a fenti sorok íródtak sokkal könnyebb lehetett ezekben bizalommal reménykedni. Nem volt még akkora időbeli távolság, nem volt ekkora kiábrándultság Isten és a csodák iránt, mint azokat ma tapasztaljuk.

Éppen ezért fontos ma nekünk az ilyen reménység. Hogy ne csak a földiekbe gondolkodjunk, ne csak holnapig lássanak a szemeink, hanem tudjuk figyelmünket a mennyei távlatok felé fordítani, ahová Krisztus Urunk már előre ment, elkészítette helyünket, és ha itt az idő eljön értünk, és mindeneket magához vonz. 

Hitünk munkájában, szeretetünk fáradozásában és reménységünk állhatatosságában tartson meg minket az Úr továbbra is. Ámen.