Prédikáció - Vízkereszt utáni 5. vasárnap

1Thessz. 2,9

Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát.

1Thessz. 2,10

Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek.

1Thessz. 2,11-12

Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.

1Thessz. 2,13

Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A múlt héten az egyik 3. osztályos hittanos kislány egy emlékkönyvet nyújtott át, hogy rajzoljak bele valami szépet. Nagyon aranyos jelenet volt. A füzetben már több kis barátjának, osztálytársának a rajzai voltak egy-egy kedves üzenettel. Milyen jó lesz majd, mikor idősebb korában fellapozza ezt a régi könyvecskét és visszaemlékszik gyermekkora kedves, gondtalan éveire.

            Az emlékezés életünk szerves része, hiszen minden pillanatban a tűnő jelenben élünk, és minden múló perc a múlt részévé válik. Az emlékezés segít abban, hogy megértsük, mi is történt velünk, megértsük, hogyan is lettünk azzá, amik most vagyunk, és honnan is indult el életünk.

            A fenti igénk Pál apostolnak ezzel a szavaival indulnak: hiszen emlékeztek. Thesszaloikában, a még ma is létező görög városban könnyen és gyorsan alakult meg a keresztyén gyülekezet. A megszületés könnyű volt, de a városban élő, továbbra is hithű zsidók ugyanilyen gyorsan el is akarták söpörni az új egyházi közösséget. Pálnak is menekülnie kell a városból, a nem túl távoli Athénban utazott és onnan tartja továbbra is a kapcsolatot a városban élő hívő testvérekkel.

Ebből a fizikai és időbeli távolságból írja levelét, és szólítja fel a korbeli hívőket, és velük együtt a mai kortárs hívőket is, hogy emlékezzetek. Emlékezzetek hívő életetek kezdetére, mikor elindultatok a hit útján. Emlékezzetek a régi hittanórákra, a konfirmációra, mikor a régenvolt lelkipásztorok hűséggel és szeretettel tanítottak titeket. Amikor még gyermeki hittel, fiatal szívvel fogadtátok a belétek oltott igét. Idézzétek fel, mikor először térdeltetek az Úr oltárához és vettétek Krisztus Urunk testét és vérét kenyérben és borban. 

Persze az ostya íztelen volt, a bor meg keserű, de mégis valami új, izgalmas és talán bensőséges élmény volt Isten közelében.

Jusson eszetekbe az első meghallgatott imádságotok, mikor észrevettétek, hogy valaki tényleg figyel rám és tényleg közreműködik az életemben. Idézzük fel újra a kedves igéket, melyeket talán régen hallottunk először, de mind a mai napig kísérnek. Gondoljunk vissza életünk jeles ünnepeire, melyeket végigkísért az egyház közössége: házasságkötés, keresztelő, temetés.

Mind olyan esemény, melyek arról tanúskodnak, hogy sem bánatban, sem örömben nem voltunk egyedül. Szólt az imádáság, szóltak az énekek és szólt az Ige. Napról-napra és évről évre. Isten soha sem hagyott magunkra. Amikor mégis egyedül éreztük magunkat, annak oka inkább bizalmunk, Isten iránti hűségünk, hitünk meggyengülése lehetett.

Ez az emlékezés megerősítő, sőt gyógyító hatású lehet jelenünk és jövőnk számára. Azt hiszem sokak előtt jól ismert a Lábnyomokról szóló vers, melyet Túrmezei Erzsébet fordított le. Jó most ezt is felidézni:

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
" Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
 úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma 
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben? "

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
" Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak! "

Bizony, minden gyermekét ilyen féltő gonddal kíséri az Úristen. Így tett a tesszalonikai gyülekezet tagjaival is, és így tesz a súri (ácsteszéri) gyermekeivel is. Nem hiába hívjuk Őt Atyának, méghozzá Krisztussal együtt a mi Atyánknak. Olyan szülő, aki szeretetben hordozza gyermekeit. Erején felül nem terheli, ahol kell, segíti, de ahol kell, ott bizony neveli is.

Ehhez a szerető háttérhez bizony kötelességek is kapcsolódnak. Játékszabályok, amiket be kell tartani. Csak a modern világnak a tévtanítása az, hogy a gyereknek mindent meg kell engedni, és mindent kérését teljesíteni kell. Még jó, hogy Isten pedagógiája nem ilyen korszerű. Ő megadja a segítséget és áldást, mikor szükséges, de amellett tanít minket olyan dolgokra, amiket még nem tudunk. Farag minket, ahol kell, ami olykor fájdalommal jár. És formál, hogy minél inkább hasonlítsunk egy keresztyén, hívő emberre.

Nem véletlenül mondja Pál apostol sem a szeretett gyülekezetének: „éljetek az Istenhez méltó módon”. Nem véletlenül ösztönöz újra és újra az ige minket a változásra és javulásra, hiszen erre folyamatosan szükségünk van. Nincs olyan élő ember, aki elérte volna már a tökéletes krisztusi életet.

A bűn folyamatosan kísérti életünket és keresi az alkalmat, hogy hol és mikor állíthat nekünk csapdát. Éppen ezért folyamatosan törekednünk kell a megszentelt életre. Annak is, aki fiatal, és még nem járatos a hit dolgaiban, és annak is, aki már évtizedek óta koptatja a templom padját. És itt az Ige nem egymásra mutogatásra buzdít, hanem kritikus önvizsgálatra. Fel kell tenni tehát a kérdést: én magam hogyan élhetnék még inkább az Istenhez méltó módon?

Persze jól ismerjük azt a reakciót, főleg, mikor hibáinkkal nézünk szembe, hogy én ilyen vagyok és kész, nem tudok megváltozni. Ilyet csak az ez ember mond, aki még nem tapasztalta meg Krisztus hatalmát.

Nagyon jó példa erre Lukács evangéliumából Zákeus története. Egy rosszindulatú és megkeseredett ember volt, akit talán fiatal korában sohasem fogadott be a közösség. Ezért ellenük fordult, lepaktált az ellenséggel és a megszálló rómaiak számára szedte az adót honfitársaitól. Korábban valószínűleg Ő is képtelen lett volna megváltozni. De mégis csoda történt. Jézus megszólította, ő pedig nem maradt rest, hanem kinyitotta előtte ajtaját. Nem csak háza ajtaját, de szíve ajtaját is. Jézus pedig bement hozzá és megváltozott az élete. Jó útra tért, és mindent visszaadott, amit törvénytelenül csalt ki mástól. És ez nem egy népmese, ami mindig jól végződik, hanem a Krisztussal átélt találkozás valóságos hatása.

Ebben volt része a thesszalonikai hívőknek is, és ebben lehet ma nekünk is részünk. Krisztus szól hozzánk ma igéjében (és megszólít az úrvacsora szentségében is). Rajtunk áll, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindezt, vagy vállaljuk a vele való találkozást és vállaljuk a találkozás következményeit is. Ámen.

Mennyei Jó Atyánk! Köszönjük Neked, hogy nem volt olyan nap, olyan óra az életünkben, amikor magunkra hagytál volna. A Te Gondviselő kegyelmednél nincs biztosabb dolog a világon. Köszönjük, hogy erről ma is megemlékezhetünk.

Ezen felül pedig késünk, erre a nagy kegyelemre válaszul, hadd éljünk még inkább neked tetsző keresztyén életet, már a mai naptól kezdve. Ámen.