Prédikáció - Vízkereszt utáni 6. vasárnap

ApCsel. 26,1

Agrippa erre így szólt Pálhoz: „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” Akkor Pál kinyújtotta a kezét, és védőbeszédet mondott:

ApCsel. 26,9-20

Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkusz felé. Déltájban az úton láttam, ó király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és útitársaimat. Mikor pedig mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Sokszor hangoztatott állítás, hogy rohanó világban élünk. Bizony, ha körül nézünk, mindenki mozgásban van, mindenki nyüzsög és egyre több dologgal foglalkozik. Manapság még a kisgyermekek és a nyugdíjasok napjai sem nyugodtak, hisz ezeknek a generációknak is jut feladat bőven. Mindannyian úton vagyunk, egy-egy cél érdekében dolgozunk, és végül el szeretnénk jutni valahová. Azonban dolgunk szüntelen végzése közben, életutunkon való töretlen vándorlásunk közben, időről időre jó megállni és feltenni a kérdést: merre is tartok, mi is a célom? Ha mi magunk ezt nem tesszük meg, akkor egy idő után Urunk állít meg minket, és teszi fel ugyanezt a kérdést. Ez a kényszerű megállítás pedig sokszor kellemetlen.

            Ugyanez történt a fenti igénkben is Pál apostollal. A Szentírásból ismerjük a történteket, hogy Pált korábban Saulnak hívták, és hithű zsidóként vérszomjas buzgósággal üldözte az akkoriban új vallás, a keresztyénség követőit. Egy napon éppen ilyen céllal tartott nagy hevesen Damaszkuszba is, ahol az úton egyszer csak nagy fényesség jelent meg neki, ebben a fényben maga az ÚrJézus szólította meg, aki megálljt parancsolt neki. Saul a földre esett, Jézus pedig ezt kérdezte tőle: Saul, Saul, miért üldözöl engem?

            Vajon a mi utunk merre tart? Munkálkodásunknak mi a célja? Valószínűleg nem az egyház üldözése, és nem keresztények börtönbe vetése. Még csak nem is az istentagadás. De valóban Isten szerint való a cél, amerre tart most az életünk? Utunkon vajon ott van Isten terve és áldása, vagy kizárólag csak a saját fejünk után megyünk? Egy jó cél felé tartunk most, vagy igazából csak haszontalanságokat keresünk?

Krisztus követésében, bár a legfontosabb életünk végcéljának helyes iránya, de a földi életünkben szereplő kisebb célokban is szükséges Urunk szavára figyelni. Szálljunk le önfejű terveink magas lováról, és inkább folytassunk az Úr igéjének alárendelt életet. Jó, hogyha  minden apró dolgot, sőt minden napunkat odaszánjuk Krisztus Urunk dicsőségére.

Ez azért fontos, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk. Nem mindegy, hogy Krisztus követőjeként miként éljük életünket. Hiszen az Istent nem ismerő emberek rajtunk keresztül látják a gyülekezetet, a mi életünkből kiindulva ítélik meg az egyházat is. A 19. század híres filozófusa így nyilatkozott erről: „A keresztényeknek sokkal megváltottabbnak kéne kinézniük, hogy érdekeljen engem a Krisztusuk.” És bár körülöttünk elég kevés filozófus él, mégis sokan így gondolkodnak, és bizony jogosan. Ha az az ember, aki hétről-hétre ott ül a templomban, ahol a szeretetről és a megbocsátásról tanítanak, de a hétköznapokban pedig mégis szeretetlen és rosszindulatú dolgokat tesz, akkor mi értelme az egész hitnek és egyháznak? Akkor fölösleges dolog a gyülekezethez tartozni. Attól félek többen is hallottunk már ilyen keserű véleményeket. Ugyanis Jézus tanítványaiként minden tettünkkel, hétköznapi életünkkel Urunkról teszünk bizonyságot az embereknek, éljünk hát ehhez a feladathoz méltóan! 

De a mai vasárnapon nem csak az egyházat kritizáló emberektől jön ez a kérdés, hanem az ÚrIsten is ezt kérdezi tőlünk? Miért vagyunk itt, mi a célunk Krisztus követésével? Talán mások szemében elismerést szerezni, vagy inkább építeni Isten országát?

Bizony az igavonó állat is megpróbál néha a gazdája szavának ellenállni, de ez csak a fenyítésre használt bot, az ösztökétől kapott sebeket eredményez. Mi is megpróbálhatjuk figyelmen kívül hagyni Urunk tanítását és bizonyos – talán számunkra kényelmetlen – intését, de a nálunknál nagyobb hatalom ellen hiába is próbálkoznánk.

Isten nem szeretné, hogy a vesztünkbe rohanjunk, és így vagy úgy, de szeretne minket megállítani, ha rossz irányba indultunk el. Először talán szép szóval, később, ha nem hallgatunk rá, talán keményebben. De nem azért, hogy bántson, hanem hogy a helyes útra tereljen.

Pál apostol ezután a megrázó találkozás után rögvest megtalálta a helyes utat az életében. Bár a damaszkuszi úton nem fordult meg, ahogyan ezt sokszor tévesen emlegetik, de a városba már egy lelkében teljesen megfordult, teljesen megváltozott ember érkezett meg. Addigi ellenségéhez, Krisztushoz, immár barátként, sőt személyes megváltójaként fordult. Rádöbbent, hogy valójában az élete középpontja Krisztusban van, aki azért jött, hogy a bűnösöket, és köztük őt magát is megmentse.

Ez a Krisztusi fényesség pedig ma előttünk is megáll, és megszólít. Gyermekem, miért üldözöl engem, miért kerülsz engem, miért vagy olyan sokszor engedetlen a szavamnak? Én vagyok a Krisztus, aki megváltottalak, aki neked is bűnbocsánatot szerzett a kereszten. Miért állsz még mindig ellen a hívásnak? Ha engedünk életünkben ennek a nálunknál nagyobb, de szeretetteljes hatalomnak, akkor jóra vezet életünk, és hiszem azt, hogy az élet súlyát is könnyebb lesz cipelni. Hiszen már nem egyedül járunk utunkon, hanem a názáreti Jézussal, aki nekünk is Urunk, és Megváltónk.

A mai napon ezt mondja nekünk az Úr Jézus: „..kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni.” Éljünk hát ehhez méltóan a mai napon is. Ámen.