Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap

Mt. 6,1

„Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.

Mt. 6,2

Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

Mt. 6,3

Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb,

Mt. 6,4

hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.”

Mt. 6,5

„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

Mt. 6,6

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egy belvárosi utcán vagy bevásárlóközpontban végig sétálva minden oldalról kirakatok vesznek minket körül, ahol különböző üzletek mutatják be és kínálják színes-szép portékáikat. Itt egy cipőbolt, ott egy ékszerész, amott egy ruhaüzlet aktuális kínálatát láthatjuk az üveg mögött. Mindenhol a legszebbet, a legjobbat mutatják be, hogy felkeltsék a vevők érdeklődését, hogy lenyűgözzék őket, és végül is minél többeket becsalogassanak a boltba.

            Vannak viszont dolgok, amiket nem szokás, nem illik a kirakatba tenni. Aminek semmi keresnivalója ott. Ilyen például a kegyességünk is, hitünk gyakorlása, amiről Jézus így beszél: „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok”. Képzeljünk csak el, akár a mi templomunkat is, itt a falu közepén, úgy, hogy nem vastag, kőből épült falai lennének, hanem körben átlátszó üvegfalak. Bár nem titkolunk semmit, nincs is semmi takargatnivalónk idebenn, mégis igen furcsa lenne így átélni egy hagyományos istentiszteletet. Érezzük, mindez nem a kirakatba való.

Életünk nagy részben megfelelési kényszernek vagyunk kitéve. Iskolában, munkahelyen, családban, a közösségben, akár néha a gyülekezetben is úgy érezzük, hogy meg kell felelnünk bizonyos elvárásoknak, és teljesítenünk kell, nehogy kinézzenek minket, nehogy rosszabbak legyünk az átlagosnál. Ilyen környezetben könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy hitünket, kegyességünket is így éljük meg, hogy valami nagyot, vagy jelentőset kell teljesítenem ahhoz, hogy ne legyek rosszabb, mint a többi hívő. Valamit le kell tennem az asztalra, hogy Isten még jobban elfogadjon, hogy szeressen, és megáldja életemet.

Jézus a fenti igénkben az adakozásról és az imádkozásról beszél, két olyan területről, ami könnyen áldozatul eshet ennek a vallási megfelelni akarásnak. Ennek fényében vizsgáljuk meg mi is ezt a két részét hitéletünknek.

Az adakozásról: sokszor úgy érezzük, hogy a mai, nehézkes anyagi helyzetünkben, a sokat szajkózott válságos időkben jól meg kell gondolnunk, hogy mire is adunk ki pénzt. Hiszen jönnek a számlák, jön a fűtési időszak, és a boltba is el kell menni bevásárolni. Ezek között a körülmények között kiadásaink egyik legnehezebb része az adakozás. Mondhatni egy non-profit kiadás, amikor a pénzünkért igazából nem kapunk semmi kézzel foghatót. Nincs belőle semmi hasznunk.

Éppen ezért néha elkap a vágy, hogy legalább annyi hasznom legyen belőle, hogy a többi ember jól látva kegyes adakozásomat, megbecsüljön és felnézzen rám. Ennek a figyelemfelhívásnak egészen különböző eszközei lehetnek, ha nem is a kürtöltetés, de mondjuk apró cselek, vagy véletlen elszólások, és máris kiderült, milyen sokat adakoztam, és a másik ember már tátja is a száját, és mondja tovább a szomszédjának. Én pedig nagyon elégedett vagyok magammal!

Eszembe jut az evangéliumból annak az özvegyasszonynak a története, aki valószínűleg egy teljesen átlagos személy volt a nagy jeruzsálemi gyülekezetben. Körülötte jöttek-mentek a gazdagabb emberek, akik elhozták értékes, drága felajánlásaikat a templom, illetve az Isten ügyének javára. Ebben a díszes társaságban egy szegényes, szürke nénike teljesen jelentéktelen. Mégis őt emelte ki Jézus, mégis ezt a jelentéktelen idős asszony emlékezete maradt fenn már több mint kétezer éve.

Miért is? Mert őt nem érdekelte, hogy látja-e valaki, nem arra törekedett, hogy minél fényesebb, látványosabb ajándékot hozzon. Csupán a szíve szerint cselekedett. Volt összesen két fillérje – egy két napi megélhetést biztosító összeg – és ezt csendben és alázatosan odaadta Isten ügyére. Ennek az adománynak sokkal nagyobb volt az értéke, hiszen aktuálisan ez volt minden vagyona, mégsem akart feltűnést kelteni. Hiszen ő nem az emberek megbecsülését akarta megvenni, nem is az Isten szeretetét kiérdemelni, egyszerűen csak hitből és hálából adakozott Mindenható Urának, aki a így is – szegényen és özvegyen is megtartja és kegyelmesen hordozza.    

Jó lenne nekünk is ezt a lelkületet magunkévá tenni. Egyrészt azt, hogy merjünk bátran és jókedvvel adakozni az Isten ügyének - hisz Ő már annyi mindennel megáldotta életünket, amit pénzen nem is lehet mérni. Másrészt, hogy mindezt ne azért tegyük, hogy az embereket lenyűgözzük, hogy ezzel akarjuk kicsikarni Isten nagyobb szeretetét, hanem valóban Isten iránti hálás szívvel.

A másik terület az imádság, amiről Jézus úgy beszél, hogy sokan, mint portékát kiteszik a kirakatba. De örülnék neki, ha itt a faluban is az lenne a legnagyobb probléma, hogy mindenki lépten-nyomon az utcán megállva fennhangon imádkozna!

Jézus idejében viszont tényleg sokan estek ebbe a csapdába. Az akkori vallásos előírás szerint a nap folyamán három óránként jött el az ima ideje. Bizony sok ember úgy időzítette a dolgait, hogy az imaidő pont kinn az utcán érje. És hát akkor már nem volt idő hazarohanni – ott és akkor  - a főutcán, vagy épp a piactéren - kellett elmondania az őszinte és szívből jövő hálaadását. Véletlenül pont úgy alakult, hogy mindenki felfigyelt rá, és bizony rácsodálkozott, hogy milyen áldott életű istenfélő ember is ez.

Jézus ezzel a gyakorlattal szemben ezt mondja: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál”. Valóban így van. Fohászunknak az a lényege, hogy mások megcsodálják és becsüljenek érte. Ha erre figyelünk, nem is értjük mit jelent imádkozni. Azt jelenti, hogy megszólítsuk Mennyei Atyánkat és személyes kapcsolatba lépjünk vele. Ez történhet egyénileg, vagy egy imádkozó testvéri közösségben. De semmiképpen sem a kirakatban, ahol nem a bizonyságtétel, hanem csupán a magamutogatás a cél.

Mostanság, sajnos attól félek, hogy nem az a baj, hogy a kirakatban imádkoznánk, hanem inkább az, hogy nem élünk igazán ezzel a drága és páratlan lehetőséggel. Azzal, hogy közvetlenül, minden nehézség és akadályoztatás nélkül megszólíthatjuk Istenünket. Hálát adhatunk neki, megvallhatjuk bűneinket és elétárhatjuk kéréseinket, szívünk legbensőbb vágyát is. Bátorítok hát mindenkit, hogy minél többen, minél többet és minél őszintébben imádkozzunk. Akár együtt, testvéri közösségben, akár egyedül az otthoni csendességben, a belső szobában.

Kegyességünk, hitünk gyakorlatában azt a legfontosabb tisztázni, hogy az kinek is szól, miről is szól. Az Istennel való kapcsolatom ápolásáról vagy az emberek megbecsülésének kereséséről? Mert az Istennel való személyes, bensőséges kapcsolatom az valóban a belső szoba magányára tartozik, és nem a kirakat üvegfala mögé.

És ne féljünk attól, hogy mindez a zárt ajtó mögött folyó, bensőséges kapcsolat, a hálából hozott áldozatok, adományok és őszinte imádságok mind eredménytelenek lennétek. Hiszen az Úr mindent nagyon jól lát ezekből. Tudja mit tettünk, miért tettük és milyen lelkülettel. Az emberek csodálatát pedig nem ezek a kirakati cselekmények fogják meghozni, hanem mindaz a változás, amit az Úrral kialakult és elmélyült kapcsolat eredményez majd az életünkben.

És milyen jó, hogy ekkor már elsősorban nem minket fognak csodálni, hanem rajtunk keresztül az ÚrIstent, hogy mi mindenre képes szeretete és hatalma. Ekkor már nem a mi cselekedeteink vannak a kirakatban, hanem a Megváltás és az Új Élet! Így lehetünk szavak nélkül is bizonyságtevők, igazán hitelesek az emberek előtt, és kedvesek Isten előtt. Ámen.

Köszönjük Urunk, hogy Te folyton formálsz bennünket. Kiigazítod a hibáinkat és figyelmeztetsz tévedéseinkre. Add Urunk, hogy mindezt jó szívvel fogadjuk Tőled, és ne harcoljunk tovább szavad ellen. Add, hogy a kirakatból kilépve inkább Benned legyen elrejtve életünk és kegyességünk. Hiszen csak a Benned mélyen gyökerező és Igédből táplálkozó hit az, ami megtermi a Lélek gyümölcseit, ami mások javára is lehet. Nem a lenyűgözésükre, hanem megtérésükre és üdvösségükre. Segíts Urunk, hogy szerény és alázatos szolgáid lehessünk. Ámen.