Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 22., Örök élet vasárnap

Mal. 3,22
Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben!
Mal. 3,23
Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja.
Mal. 3,24
Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Legtöbbször bele sem gondolunk, hogy egy-egy tettünknek, kimondott vagy leírt szavunknak később milyen következményei lehetnek.
Lehet, hogy egy ártatlannak tűnő megjegyzésünk később valakinek nagy bánatot fog okozni. Lehet, hogy egy pillanatnyi rossz döntésünk évekig meghatározza életünket.
De mindez igaz természetesen a jó helyzetekre is. Ezt leginkább az Úr csodás vezetése alatt tapasztalhatjuk meg. Sokszor nem értjük és nem látjuk értelmét mindazoknak a viszontagságoknak, melyek velünk történnek. Adott helyzetben nem látjuk egy-egy esemény célját. Viszont az Úr mindezeket legtöbbször egy nagyobb és távolabbi jó cél érdekében hajtja végre.
A hegymászás példája jut eszembe. Amikor irgalmatlan nehéz ösvényeken és meredek emelkedőkön vezet az utunk. Ott helyben nem látjuk semmi okát, hogy miért is folytassuk az utat, de jobb esetben nem adjuk fel, és valamiért mégis tovább megyünk, talán dacból, talán kíváncsiságból. Utunk végén aztán, a hegy csúcsán pedig ott vár minket az áhított cél, a gyönyörű, lélegzetelállító kilátás. Ott, akkor megértjük, hogy mire volt jó az a sok, kimerítő mászás és szenvedés. Megértjük, hogy minden egyes nehézkes lépés ide vezetett fel. És hirtelen minden értelmet nyer és minden a helyére kerül.
Valahogy így lehetett Malakiás próféta is könyvének megírásával. Valahol a messzi Jeruzsálemben, valamikor 2500 évvel ezelőtt Isten elhívta ennek az igen csak kellemetlen üzenetnek a továbbítására, mely zömében Isten fenyegető ítéletét tartalmazza. Nem tudta, hogy hogyan fog erre reagálni Izrael népe, és neki magának mi lesz a sorsa.
Azt sem tudta, hogy ezek a próféciák egykor bekerülnek majd az Bibliába. Arról sem volt fogalma, hogy fenti szavai lesznek a Szentírásban az Ószövetség utolsó szavai. És azt álmában sem gondolta volna, hogy az általa közvetített üzenetről 2011-ben, ezen a szószéken fognak prédikálni.
Milyen hihetetlenek, teret és időt átfogóak Isten útjai! Valóban sokkal magasabbak és nagyszerűbbek, mint ahogy az ember azt képzelné! Mindez – úgy vélem – arra sarkall minket, hogy még bátrabban tudjuk Isten vezetését követni, és valóban rábízni egész életünket, annak minden területét. Hiszen Ő mindent tervszerűen a jó irányba terel, ha hagyjuk magunkat általa terelni.
A mai vasárnapon Örökélet vasárnapjához érkeztünk el, mely liturgikus évünk utolsó vasárnapja. Mához egy hétre ádvent kezdődik, az új Krisztus-év első mérföldköve. Ezen a mai napon nem véletlenül szól hozzánk az Ige nagy tervekről, múlt, jelen és jövő összefüggéséről. Az örök élet az a végső cél, az a hegycsúcs, ahová Isten megváltott gyermekeiként mindannyian tartunk. Mind a múltunkban, mind a jelenünkben felfedezhetjük azokat a mozzanatokat, melyek által az Úr ebbe az irányba igazította lépteinket.
Felolvasott igénkben a próféta az Ószövetség népéhez ószövetségi módon szól. Mózes alakját idézi fel, aki a zsidó nép számára a szabadulás és Isten szövetségkötésnek szinonimája. És felidézi Illés próféta alakját is, aki a bálványimádás egyik legsötétebb korszakában mentette át a szövetséges népet és személye méltán emelkedett ki az üdvtörténetben és emlékezete nemzedékről nemzedékre elevenen élt a szívekben. Visszatérését mindig várta a nép, különösen nehéz időkben. Ezen váradalom beteljesüléséről prófétál Malakiás.
Ez a pár vers tehát beszél egyrészt a múltról, a kiindulási alapról. Isten Igéje ezen a mai vasárnapon, az örökélet témája kapcsán először is arra emlékeztet minket, hogy egykor honnan is indultunk. Hogy is tapasztaltuk meg az Élő Isten szeretetét Jézus Krisztus személyén keresztül. Egyesek talán évtizedekkel ezelőtt, mások talán csak pár hónapja. Valakit hirtelen villámcsapásként ért el és változtatott meg a megváltás örömhíre, valakinek évekbe telt vagy telik a formálódás. Mégis, az üdvösségünkre gondolva először is erre az első lépcsőfokra emlékezzünk vissza, ki-ki a maga életében. Honnan is jöttem, honnan is indultam el az Úr keskeny ösvényén.
És persze azt is érdemes tisztázni, hogy valóban elindultam-e már az Úr útján, vagy még csak kereső vagyok. Ismerem-e Jézust, mint személyes Megváltómat, hiszem-e szívem mélyéből, hogy kereszten szerzett áldozata értem is történt, vagy csak tudok mindezekről szívbéli érintettség nélkül. Összefoglalva tehát az örök élet felé szükség van az indulásra, és olykor az indulás felidézésére.
Az ilyen múltidézésnek pedig nem csak egyszerű nosztalgiázás a célja, hanem a jelen hitünkben való megerősödés, eltévelyedés, elgyengülés, fásultság esetén. Hogy mindaz, amit már korábban kaphattunk az Úrtól, ne vesszen kárba, ne is stagnáljon, hanem tudjunk növekedni és előre jutni hitünkben.
A visszatekintés mellett pedig fontos figyelnünk az eljövendő, előttünk álló időkre is, melyről Isten ígérete tanúskodik nekünk. Ezen a téren arról beszél az ige, hogy az Úr napja jön, az ítélet elkerülhetetlen, de mindez nem kell, hogy feltétlenül félelemmel töltsön el minket. Hiszen szerető Mennyei Atyánk azt üzeni számunkra, hogy ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megtérjünk. Mindent megtesz azért, hogy az a nap ne fenyegetés, hanem örömünk beteljesedése legyen.
Elküldi Illést, aki az Ő prófétája, és az istentelen világba, az istentelen szívekbe kérlelhetetlenül belekiáltja az evangélium üzenetét. Ha Bibliánkban Malakiás könyve után párat lapozunk, ennek az ígéretnek a beteljesedését látjuk, amikor is eljön Keresztelő János, aki megtérésre hívó szavával felkészíti a szíveket Jézus eljövetelére és befogadására.
Pál apostol azt mondja Róma 10,17-ben: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által”. Ez alapján hiszem azt, hogy a mi személyes életünkbe is elküldi az Úr a magunk Illéseit, Keresztelő Jánosait, azokat az embereket, akik nekünk az evangélium üzenetét tolmácsolják, és a kegyelem eszközeiként segítenek Krisztushoz találni, illetve Benne megmaradni.
Mert a végső cél ez: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”. Milyen jó is lenne, ha a fiatal generációk megtalálhatnák apáik, nagyapáik ősi hitét, ami talán sok családban már feledésbe merült, és ami a régi időkben is évtizedeken keresztül megtartó erő volt számukra. És milyen jó lenne, ha a gyermekkoruktól hitben növekvő gyermekek és fiatalok hite és élete példa lehetne az istentagadó, egyházellenes időkben felnőtt szülök számára, hogy lehet másképp élni, van értelme hitben élni.
Mindez pedig arról szól, hogy végül Krisztussal egybeforrva, az Ő kegyelméből egyenes és biztos utunk lehessen az örök életbe, hogy a végső nap ne a rettenet, hanem az üdvösség napja lehessen mindannyiunk számára. Ámen.
Urunk, hálát adunk neked az egyházi esztendő utolsó vasárnapján a
gyülekezet közösségéért és a csendért, amelyben kerestél és megszólítottál minket. vidd véghez bennünk újjáteremtő munkádat, és tégy minket olyan néppé, amely élő reménységgel szolgál téged. ámen.