Prédikáció - Húsvét hétfő

Lk. 24,36-45
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.