Lk. 15,20
(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.
Lk. 15,28
Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.
Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai vasárnapon a tékozló fiú jól ismert története a kijelölt igeszakaszunk. Nem kívántam az egész történetet felolvasni, hisz igen hosszú, és úgy gondolom, hogy a legtöbben jól ismerik. Csak nagyvonalakban szeretném összefoglalni. Jézus mondta ezt a példázatot, ahol egy apának volt két fia. A fiatalabbik fiú már igen szűknek érezte az otthoni kereteket, ezért kikérte atyától a majdani örökségét, és elment messzi idegenbe, ahol dorbézolással és mulatozással hamar elverte a hirtelen jött vagyont. Elszegényedett és koldusbotra jutott, és már a disznók vályújából is szívesen evett volna egy keveset, mikor megérett benne a gondolat, hogy visszatér az atyai házba, bocsánatot kér tőle, és beáll a szolgálók közé. Így is tett, de mikor hazaért, apja végtelen szeretetével találkozott. Ekkor hangzik el az első idézett ige: „(A fiatalabb fiú) útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” Olyan nagy volt az öröm, hogy hazatért a fiú, hogy ünnepi lakomát rendeztek.
Az idősebbik fiú, aki mindvégig otthon volt, a nagy lakomát irigy szemmel nézte, és nem tartott az ünneplőkkel. Ekkor olvassuk a második kiemelt igét: Ekkor az (idősebb fiú) megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Az apa fő indoka ez volt az ünneplésre: „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Dióhéjban így szól a történet.
A történetből kiemelt két ige az atya tetteiről szól. Bár a történet címe a fiúról szól, mégsem ő a főszereplő, nem is az idősebbik fiú, hanem a határtalan szeretetű Atya. Mindehhez tudni kell, hogy ez a történet nem egy elbeszélés, hanem Jézus példázata, aki ezzel a képes beszéddel Istent mutatja be a számunkra. Tehát a történet lényegében a mi Mennyei Atyánkról és az Ő szeretetéről tanít, melyet gyermekeivel való viszonyában ismerünk meg legjobban.
Első hallásra hajlamosak vagyunk szembeállítani a két fiút, jó és rossz példaként, hűtlenként és hűségesként, de ha jobban megvizsgáljuk, igazából mindkét gyermek problémás volt.
A fiatalabbik esetében teljesen nyilvánvaló a probléma. Telhetetlen, türelmetlen és élhetetlen volt. Képtelen volt megelégedni a jelennel és minden nap a holnapra vágyott. Sietette volna az időt, az éveket. Szeretett volna már mentes lenni a szülői ház szabályai és az ottani munka alól, és helyette élvezni akarta az életet szabadon és gazdagon. Mennyire maiak ezek a vágyak. Amikor már a fiatalok tizenévesen szeretnének kiszakadni otthonról, hátrahagyni a családi kötöttségeket, az iskolát és csak szabadnak és gondtalannak lenni. Amikor a felnőttek nem tudják kivárni a holnapot, és már előre elköltik azt a pénzt, amit még meg sem kerestek, mert ma kell az a TV, ma kell az autó, ma akarok új házat venni. Sok esetben nem a szükség, hanem az olthatatlan vágy dominál ilyenkor.
És csak eltékozoljuk mindenünket. Időt, energiát, érzéseket, kapcsolatokat, embereket. Mert mindig valami többre, jobbra, másra vágyunk. Ebben a rohanásban pedig nagyon hamar elmarad az Isten. Kikérjük az áldást, aztán zsebre vágva a jussunkat, megyünk messzi idegenbe, hátrahagyva az Atyai Házat.
Hány felnőtt, megfáradt, idősödő ember mesélt már arról, hogy gyermekkorában még járt hittanra, templomba, és hogy milyen jó is volt az. Sajnos legtöbbször az ilyen nosztalgiázásnak csak egy legyintés a vége: De ez már régen volt! Ilyenkor hajlamosak vagyunk nem csak az elmúlt éveket, de Isten szeretetét is múlt időbe száműzni. Pedig az Atya azóta is ott áll az a kapuban, és várja haza tékozló gyermekét. Minket talán a hosszú időn át emésztő harag tartana csak ott a kapuban. Mikor jön már haza ez a büdös kölök? Kerüljön csak a szemem elé, menten elzavarom.
De a Mennyei Édesapánk nem így vár bennünket. Őt nem a harag, hanem a féltő és kitartó szeretet tartja kinn a kapuban. Ő nem a régi sérelmeket zúdítja a fejünkre, mikor mi az élettől megfáradva, fáradtan és bűnösen, mindent megbánva végre hazatérünk hozzá. Helyette a hatalmas és érthetetlen szeretete ömlik ránk. A visszatérő gyermek megtűrt szolgaságra számít csak, de helyette boldog ünneplés várja. Így szeret és így vár minket is vissza a mi Istenünk az Ő közelébe. Kinn áll a kapuban, és várja, mikor keresed fel, mikor szólítod meg, mikor fordulsz ismét hozzá. Hiszen, ha jössz, és kéred, Ő megbocsát minden vétket és Isten gyermekeként új életed kezdődhet. Még akkor is, ha már mindent eltékozoltál.
Így néz ki tehát az első fiú helyzete, aki elveszett, de megtaláltatott. De gondolkodjunk egy kicsit a bátyjáról is, hiszen azt mondtam, mindketten problémásak voltak.
Első ránézésre példakép lehetne az idősebb fiú, hiszen ő hűséges Atyjához, engedelmeskedik neki mindenben, tiszteli őt. Ám valójában ő is tékozol. Tiszteli ugyan Atyját, de a jelek szerint nem szereti. És épp ezért valójában nem is tiszteli, nem is engedelmeskedik neki. Hiszen akkor azt kellene tennie, mint Atyjának: örülni a hazatért öccsének! Öccse elment, és eltékozolta egész vagyonát. Ez az idősebb fiú azonban eltékozolta egész életét! Most derül ki, hogy milyen lélek is bújik meg benne. Szorgalmas volt, tette a dolgát, izzadsággal fáradozott a családi gazdaságban. Mindent megtett, hogy jó előmenetele legyen. Ő az elsőszülött, a legfőbb örökös mégis csak sajnálja a kisebbtől, hogy a rá eső egyharmad vagyont megkapta.
Milyen nagy átok is gyakran az örökség! Nemcsak a példázatban tapasztalható meg, hanem bizony a magunk életében is, miként teszi ellenséggé a család tagjait! Itt a báty félti az öcstől a kisebb részt, máshol talán fordítva ― a lényeg, hogy halálosan össze tudnak veszni a rokonok a koncon, amit az elhunyt hagyott hátra. Méricskélik, ki mit kapott, kinek a nagyobb szelet, kinek a kisebb. Ki kapott annyit, mint amennyi jár neki, ki annál többet vagy kevesebbet. És megy a furkálás, gyűlölködés, pereskedés ― végeláthatatlanul.
Tékozol hát ez az idősebb fiú is, mert csak az érdemek, jutalmak, megdolgozott jussok jutnak eszébe. Szolgalelkűség, titkolt törtetés, és végső soron a gőg motiválja. Ezért egész életét eltékozolta ebben a karrierizmusban, ahogyan igyekezett előbbre és előbbre törtetni a családi ranglétrán. E keserűség szólal meg panaszában, hogy még egy kecskegidácskát se vághatott le barátaival, nemhogy egy egész hízott borjút, amit tékozló öccse kapott! Nem is panasz ez már, hanem sokkal inkább vád. Szeretetlenséggel vádolja az apját vele szemben, és igazságtalansággal a fiatalabbal való bánásmódjában.
Ez a fiú is rólunk árulkodik. Akik talán ott vagyunk az Atyai ház közelében, Isten vonzásterében, de mégsincs helyén a szívünk. Igyekszünk gürcölni és megdolgozni az áldásért, az üdvösségünkért. Igyekszünk másokat lekörözve még többet tenni, csak hogy nagyobb dicsőségünk legyen az emberek és Isten előtt. Hivatkozunk a hitben eltöltött hűséges évtizedekre, a sok meghozott áldozatra az egyház érdekében, de Krisztust és a megváltást valahol szem elől tévesztettük. Féltékeny szemmel nézünk azokra, akik hirtelen felindulásból, nagy buzgón, odaadó, buzgó, új hittel csöppennek bele a gyülekezeti közösség életébe, és magunkat többnek gondoljuk náluk. Pedig lehet, hogy az évek, évtizedek alatt már rég belefásultunk a régi, hagyománnyá silányult vallásgyakorlatunkba, és csak a megszokás vezet. Valahogy így néz ki az idősebb fiú helyzetében lenni: bár ott vagyunk az Atyai házban, mégis távol vagyunk az Atyától.
De Mennyei Atyánk nem marad rest, és kimegy a duzzogó idősebb fiúhoz is, és kérleli, a szívére beszél. Eszébe sem jut, hogy kárhoztassa fiát az önzősége, a törtetése és a szívtelensége miatt. Fáj neki, de mégsem vádolja. A hibáival való szembesítés helyett saját szeretetével halmozza el. Ott hagyja érte a díszes ünnepséget, és maga megy el hozzá, hogy kérlelje, jöjjön Ő is együtt örülni, együtt ünnepelni.
Ebben a történetben magas szinten megy a pazarlás. Az egyik fiú a vagyont, a másik a fél életét pocsékolja el. De a legnagyobb tékozló a történetben mégis az Atya, aki mindkét, hibákkal és bűnökkel teljes gyermekét egyaránt szereti, és pazarolja rájuk szeretetét.
Bizony, testvérek, ilyen a mi Mennyei Jó Atyánk! Végtelen szeretetét szórja elénk, méltatlan és érthetetlen módon. Nem röstell kinn állni a kapuban, hogy a semmirekellőt hazavárja és átölhesse. Nem hagyja gyermekét magára, amikor saját szeretetlensége választja el a mennyei örömtől. Szól hozzánk, hívogat minket, küzd értünk. Egészen odáig menően megalázkodott, hogy Jézus Krisztusban maga jött el közénk. Hátrahagyta a Mennyei dicsőséget, és személyesen keresett fel bennünket, a magunk bűnei közepette. Jézus vállalta a földi létet, a kínokat és végül a halált is, csak hogy hazavezessen és hazaszeressen minket az Atyai házba. Még ez az ár sem volt neki túl drága miértünk.
Mindezt pedig azért teszi, és azért érkezik hozzánk ma is, és beszél a szívünkre, hogy megossza velünk a mennyei örömöt. Azt az üdvösséget, ami Isten gyermekeiként mindenkinek járna, ha nem fordítanánk neki hátat.
Testvérem, Jézus Krisztus Neked is helyett készített az Atyai Házban, a mennyei ünnepen. Csatangolsz még továbbra is céltalanul? Folytatod a keserű, szeretetlenségből fakadó mérgelődést? Vagy végre elfogadod Isten megalázkodó könyörgését, mellyel haza hív, hogy végre megtérő gyermekeként a keblére ölelhessen? Ámen
Tékozló Mennyei Atyánk! Szereteted kincsestára kiapadhatatlan! Köszönjük, hogy mérték nélkül pazarolod ránk kegyelemedet, és nem hagysz minket elveszett és Tőled elválasztott állapotunkban. Kérünk, oldd fel szívünk bilincsét, formálj át szavaddal, téríts meg, és vonj közel magadhoz, hogy mi is ott lehessünk Atyai Házadban! Ámen.
2012. június 24., vasárnap
2012. június 17., vasárnap
Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap
Jn. 7,40-53
A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: „Valóban ez a próféta.” Mások így szóltak: „A Krisztus ez.” Többen pedig ezt mondták rá: „Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?” Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét.
A szolgák ekkor visszamentek a főpapokhoz és farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: „Miért nem hoztátok ide?” A szolgák így feleltek: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” A farizeusok ezt mondták nekik: „Titeket is megtévesztett? Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: „Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?” Azok pedig így válaszoltak neki: „Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezután mindenki hazament.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az idei évben, 2012. április 15-én emlékezett meg a világ a Titanic óceánjáró katasztrófájáról, mely kereken 100 évvel ezelőtt történt. Úgy gondolom, hogy nagyvonalakban mindenki előtt ismert a történet. 1912. április 10-én, sokévnyi építés után, elsüllyeszthetetlennek kikiáltott hajóóriásként kezdte meg szolgálatát. Méreteit nézve: 28 méter széles, 270 méter hosszú és 53 méter magas volt. A fedélzeten 860 fő legénység és majdnem 3600 fő utas tartózkodott. Ennek a monumentális acél-óriásnak aztán a szolgálatba állítása után mindössze 5 nappal egy jéghegy súrolása okozta a vesztét, mely lyukat ütött az acélborításon. Korábban úgy gondolták, hogy egy hosszú, 90 méteres hasadás keletkezett a hajótesten, de a legújabb vizsgálatok mást mondanak. A kutatók szerint nem egy nagy, hanem több kisebb nyílás keletkezett melyek együtt mindössze 1,5 négyzetméteresek voltak. Ez a pár, csöppnyi lyuk elegendő volt ahhoz, hogy ez a megállíthatatlan monstrum 2 és fél óra alatt elsüllyedjen. Összesen 6 piciny nyílás és az azokon beáramló rengeteg víz legyőzte és megsemmisítette a Titáni hajót.
Jézust szavával a maga korában nagyon sokan találkoztak. Mikor megérkezett egy-egy városba, már megelőzte a híre és sokan gyűltek össze, fogadására, hogy lássák-hallják ezt a nem mindennapi tanítót. Felolvasott igénk is egy ilyen jelentről tudósít minket, mely Jeruzsálemben játszódik. Itt is nagy tömeg van jelen, de nem mindenki baráti szándékkal, nyitott érdeklődéssel van jelen. A sokaság között ott vannak Jézus munkásságnak ellenzői is, akik nem az isteni igazságot keresik szavaiban, hanem már elfogását tervezgetik. Ott vannak azok is, akik származása miatt ítélik el, és Galileát nem tartják méltónak, hogy prófétát adjon.
Itt meg kell jegyezni, hogy a szakaszban a szereplők nagy része tévedésben van, hiszen az ország északi felét, Galileát emlegetik Jézus szülőhelyeként, mivel ott, Názáret városában nevelkedett. Számukra nem ismert az a tény, hogy Jézus nem ott, hanem az ország déli részén, Júdea területén, Betlehemben született, a sokat emlegetett próféciáknak megfelelően.
Érdekes látni, hogy igénk most nem Jézus tanításával foglalkozik, hanem a különböző hallgatóinak az igen különböző reakcióival. Ki, hogyan is reagált Isten szavára? A tömeg egyik része volt, aki eleve kereső, hívő szívvel ment oda hallgatni, ők megerősödtek hitükben. Ők kiáltották, hogy a Krisztus ez! Mások, viszont közönyösen, becsmérlően, ellenségesen fogadták őt.
Itt kanyarodnék vissza a Titanic példájához. Ez a második csoport volt az, akik hitetlenségük és ellenállásuk konok, elsüllyeszthetetlen hajóján utaztak, és meg voltak győződve arról, hogy semmi nem állhat az utukba. De Jézust, mint a jéghegyet nem tudták kikerülni. Összetalálkoztak Igéjével és a hitetlenség hajója, melyen oly sokan voltak, léket kapott és kezdett beszivárogni a víz, az Élő Víz.
Ennek a jele volt a templomszolgák viselkedése is. Őket azért küldték ki, hogy fogják el Jézust. A papoknak engedelmeskedve, szent meggyőződéssel vonultak hát ki, hogy elfogják ezt a forradalmárt, de indulatuk léket kapott, és szívük hittel telt meg. Az elfogott Jézus helyett bizonyságtétellel tértek vissza: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.”.
Ez a fordulat aztán nagyon felingerelte a főpapokat és a farizeusokat. Érezték, hogy baj van, a Krisztus-gyűlölet hajója léket kapott és süllyedni kezdett. Nem baj, majd küldenek másokat Jézus elfogására. A baj azonban tovább gyűrűzött és az egyik ismert elöljáró, Nikodémus is védeni kezdte a Mestert. Ezen a ponton aztán már teljesen kitört a pánik a hitetlenség és gyűlölet hajóján, hiszen már a parancsnoki hídra is betört az Élő Víz. Nem is tudtak mit tenni, egyszerűen azzal zárul a szakasz, hogy mindenki hazament.
Jézus, mint jéghegy, mint megkerülhetetlen kőszikla útjukat állta gonoszságuknak és hitetlenségüknek. Ma is így van ez. Mi is elindulunk életünk útján nagyra törő vágyakkal, és konok elképzelésekkel, de egyszer csak, mikor nem is számítunk rá, szembetalálkozunk Isten Igéjével, mely „kőszálként megáll” előttünk és nem tudjuk sértetlenül kikerülni. Aki egyszer a maga mélységében összetalálkozik az Igével, Jézus szavával és személyével, az nem tud továbbmenni változás, vélemény, kommentár, formálódás nélkül. Feldühít vagy békességet ad. Elutasítom vagy elfogadom. Kinevetem vagy kicsordulnak a könnyeim. Így vagy úgy, de nem tudunk mellette elmenni szó nélkül.
Isten Igéje belénk hasít, és ha nem kezdjük el pánikszerűen betömködni a keletkezett lyukakat, akkor a belső, kongó ürességet, és az összehordott sok felesleges dolgot Élő Vízzel árasztja el. Általában először csak kisebb lékek, repedések keletkeznek önhittségünkön, melyeken át hosszú időn keresztül, talán évek alatt, de folyamatosan szivárog be Isten Igazsága az életünkbe. Aztán egyszer elérkezik a pillanat, mikor az Élő Víz túlcsordul, győzedelmeskedik felettünk és Énünk dédelgetett luxushajója belesüllyed az Úr Kegyelmének Óceánjába. A régi életünk odavész, és Krisztusban új életet nyerünk.
Ezt nevezzük megtérésnek. Mikor korábbi, bűnökkel terhes életemet hátrahagyom, vétkeimet megbánom, és kérem Krisztus bocsánatát. Hiszen Ő azért halt meg a kereszten és támadt fel, hogy minket megváltson. Elszenvedte bűneink büntetését és legyőzte a halál hatalmát. Vele egy új élet kezdődik el, mely nem az óceán mélyére, hanem a mennyei magasságba vezet el minket.
Testvérem! Te, aki mai itt Jézus szavát, Isten igéjét hallgatod, hogy válaszolsz rá? Talán már régóta, talán mától kezdve hittel vallod, hogy Ő a Krisztus, Ő a te Megváltód. Talán már alá merültél Isten kegyelmének végtelen óceánjába. Talán még csak megkarcolt az Ige és csak csordogál életedbe az Élő Víz.
Akárhogy is vagy ma itt, keresd, kutasd, kérd Isten Igéjét és közelségét, hiszen Ő benne van egyedül megváltás és üdvösség! Ámen.
Istenünk, köszönjük, hogy szereteted olyan nagy mint a tenger, és kegyelmed, olyan hatalmas, mint az óceán. Bár mi oly sokszor hűtlen és tékozló gyermekeid vagyunk, mégsem hagysz veszni minket, hanem utunkat állod és megszólítasz, megváltoztatsz és magadhoz vonsz. Segíts minket Urunk, hogy ma, amikor a Te beszédedet halljuk, ne keményítsük meg a szívünket. Ámen.
A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: „Valóban ez a próféta.” Mások így szóltak: „A Krisztus ez.” Többen pedig ezt mondták rá: „Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?” Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét.
A szolgák ekkor visszamentek a főpapokhoz és farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: „Miért nem hoztátok ide?” A szolgák így feleltek: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” A farizeusok ezt mondták nekik: „Titeket is megtévesztett? Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: „Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?” Azok pedig így válaszoltak neki: „Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezután mindenki hazament.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az idei évben, 2012. április 15-én emlékezett meg a világ a Titanic óceánjáró katasztrófájáról, mely kereken 100 évvel ezelőtt történt. Úgy gondolom, hogy nagyvonalakban mindenki előtt ismert a történet. 1912. április 10-én, sokévnyi építés után, elsüllyeszthetetlennek kikiáltott hajóóriásként kezdte meg szolgálatát. Méreteit nézve: 28 méter széles, 270 méter hosszú és 53 méter magas volt. A fedélzeten 860 fő legénység és majdnem 3600 fő utas tartózkodott. Ennek a monumentális acél-óriásnak aztán a szolgálatba állítása után mindössze 5 nappal egy jéghegy súrolása okozta a vesztét, mely lyukat ütött az acélborításon. Korábban úgy gondolták, hogy egy hosszú, 90 méteres hasadás keletkezett a hajótesten, de a legújabb vizsgálatok mást mondanak. A kutatók szerint nem egy nagy, hanem több kisebb nyílás keletkezett melyek együtt mindössze 1,5 négyzetméteresek voltak. Ez a pár, csöppnyi lyuk elegendő volt ahhoz, hogy ez a megállíthatatlan monstrum 2 és fél óra alatt elsüllyedjen. Összesen 6 piciny nyílás és az azokon beáramló rengeteg víz legyőzte és megsemmisítette a Titáni hajót.
Jézust szavával a maga korában nagyon sokan találkoztak. Mikor megérkezett egy-egy városba, már megelőzte a híre és sokan gyűltek össze, fogadására, hogy lássák-hallják ezt a nem mindennapi tanítót. Felolvasott igénk is egy ilyen jelentről tudósít minket, mely Jeruzsálemben játszódik. Itt is nagy tömeg van jelen, de nem mindenki baráti szándékkal, nyitott érdeklődéssel van jelen. A sokaság között ott vannak Jézus munkásságnak ellenzői is, akik nem az isteni igazságot keresik szavaiban, hanem már elfogását tervezgetik. Ott vannak azok is, akik származása miatt ítélik el, és Galileát nem tartják méltónak, hogy prófétát adjon.
Itt meg kell jegyezni, hogy a szakaszban a szereplők nagy része tévedésben van, hiszen az ország északi felét, Galileát emlegetik Jézus szülőhelyeként, mivel ott, Názáret városában nevelkedett. Számukra nem ismert az a tény, hogy Jézus nem ott, hanem az ország déli részén, Júdea területén, Betlehemben született, a sokat emlegetett próféciáknak megfelelően.
Érdekes látni, hogy igénk most nem Jézus tanításával foglalkozik, hanem a különböző hallgatóinak az igen különböző reakcióival. Ki, hogyan is reagált Isten szavára? A tömeg egyik része volt, aki eleve kereső, hívő szívvel ment oda hallgatni, ők megerősödtek hitükben. Ők kiáltották, hogy a Krisztus ez! Mások, viszont közönyösen, becsmérlően, ellenségesen fogadták őt.
Itt kanyarodnék vissza a Titanic példájához. Ez a második csoport volt az, akik hitetlenségük és ellenállásuk konok, elsüllyeszthetetlen hajóján utaztak, és meg voltak győződve arról, hogy semmi nem állhat az utukba. De Jézust, mint a jéghegyet nem tudták kikerülni. Összetalálkoztak Igéjével és a hitetlenség hajója, melyen oly sokan voltak, léket kapott és kezdett beszivárogni a víz, az Élő Víz.
Ennek a jele volt a templomszolgák viselkedése is. Őket azért küldték ki, hogy fogják el Jézust. A papoknak engedelmeskedve, szent meggyőződéssel vonultak hát ki, hogy elfogják ezt a forradalmárt, de indulatuk léket kapott, és szívük hittel telt meg. Az elfogott Jézus helyett bizonyságtétellel tértek vissza: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.”.
Ez a fordulat aztán nagyon felingerelte a főpapokat és a farizeusokat. Érezték, hogy baj van, a Krisztus-gyűlölet hajója léket kapott és süllyedni kezdett. Nem baj, majd küldenek másokat Jézus elfogására. A baj azonban tovább gyűrűzött és az egyik ismert elöljáró, Nikodémus is védeni kezdte a Mestert. Ezen a ponton aztán már teljesen kitört a pánik a hitetlenség és gyűlölet hajóján, hiszen már a parancsnoki hídra is betört az Élő Víz. Nem is tudtak mit tenni, egyszerűen azzal zárul a szakasz, hogy mindenki hazament.
Jézus, mint jéghegy, mint megkerülhetetlen kőszikla útjukat állta gonoszságuknak és hitetlenségüknek. Ma is így van ez. Mi is elindulunk életünk útján nagyra törő vágyakkal, és konok elképzelésekkel, de egyszer csak, mikor nem is számítunk rá, szembetalálkozunk Isten Igéjével, mely „kőszálként megáll” előttünk és nem tudjuk sértetlenül kikerülni. Aki egyszer a maga mélységében összetalálkozik az Igével, Jézus szavával és személyével, az nem tud továbbmenni változás, vélemény, kommentár, formálódás nélkül. Feldühít vagy békességet ad. Elutasítom vagy elfogadom. Kinevetem vagy kicsordulnak a könnyeim. Így vagy úgy, de nem tudunk mellette elmenni szó nélkül.
Isten Igéje belénk hasít, és ha nem kezdjük el pánikszerűen betömködni a keletkezett lyukakat, akkor a belső, kongó ürességet, és az összehordott sok felesleges dolgot Élő Vízzel árasztja el. Általában először csak kisebb lékek, repedések keletkeznek önhittségünkön, melyeken át hosszú időn keresztül, talán évek alatt, de folyamatosan szivárog be Isten Igazsága az életünkbe. Aztán egyszer elérkezik a pillanat, mikor az Élő Víz túlcsordul, győzedelmeskedik felettünk és Énünk dédelgetett luxushajója belesüllyed az Úr Kegyelmének Óceánjába. A régi életünk odavész, és Krisztusban új életet nyerünk.
Ezt nevezzük megtérésnek. Mikor korábbi, bűnökkel terhes életemet hátrahagyom, vétkeimet megbánom, és kérem Krisztus bocsánatát. Hiszen Ő azért halt meg a kereszten és támadt fel, hogy minket megváltson. Elszenvedte bűneink büntetését és legyőzte a halál hatalmát. Vele egy új élet kezdődik el, mely nem az óceán mélyére, hanem a mennyei magasságba vezet el minket.
Testvérem! Te, aki mai itt Jézus szavát, Isten igéjét hallgatod, hogy válaszolsz rá? Talán már régóta, talán mától kezdve hittel vallod, hogy Ő a Krisztus, Ő a te Megváltód. Talán már alá merültél Isten kegyelmének végtelen óceánjába. Talán még csak megkarcolt az Ige és csak csordogál életedbe az Élő Víz.
Akárhogy is vagy ma itt, keresd, kutasd, kérd Isten Igéjét és közelségét, hiszen Ő benne van egyedül megváltás és üdvösség! Ámen.
Istenünk, köszönjük, hogy szereteted olyan nagy mint a tenger, és kegyelmed, olyan hatalmas, mint az óceán. Bár mi oly sokszor hűtlen és tékozló gyermekeid vagyunk, mégsem hagysz veszni minket, hanem utunkat állod és megszólítasz, megváltoztatsz és magadhoz vonsz. Segíts minket Urunk, hogy ma, amikor a Te beszédedet halljuk, ne keményítsük meg a szívünket. Ámen.
2012. június 16., szombat
Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap
Jn. 4,39
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: „Megmondott nekem mindent, amit tettem.”
Jn. 4,40
Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig.
Jn. 4,41
Az ő szavának sokkal többen hittek,
Jn. 4,42
az asszonynak pedig meg is mondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mögöttünk álló héten befejeződött az iskolákban az idei tanév, elhangzott az utolsó csengetés, és minden gyerkőc teljes lelkesedéssel rohant haza, minél messzebb a sulitól. Befejeződött a tanulás, és végre jön a vakáció!
Egyházi évünkben is két időszak határán vagyunk. Ádventtől kezdődően egymást váltják a Krisztus-ünnepek, ahol újból átélhetjük a várakozás és a születés csodáját, részesei lehetünk a nagyhét mozgalmas és szomorú eseménysorának, majd a húsvéti kitörő örömnek. Nemrég újra segítségül hívtuk a Pártfogó SzentLélek Istent, múlt héten pedig, mintegy összefoglalásként a Szentháromság ünnepén dicsértük Urunk teljességét. Egy ünnepekkel teljes félévet hagyunk ma a hátunk mögött, és elkezdődik a néha prózaian csak ünneptelen félévnek csúfolt Szentháromság ünnepe utáni időszak, mely idén egészen december 1-ig húzódik majd el.
Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk életre váltani mindazt, amit a Krisztus-ünnepek iskolájában megtanultunk. Találkozhattunk vele egészen meghitten és közelről ezeken az alkalmakon, hit-ébredést, hit-élményt, hit-erősödést élhettünk át mellette. Most pedig következik az az idő, amikor kiderül, hogy mire jó mindez, mit tudunk hasznosítani mindebből, meg tud-e maradni ez a hit-töltés az egyszerű, évközi vasárnapok idején is. Hogyan indulunk neki ennek az útnak?
Felolvasott Igénk a samáriai asszony történetének végéről szól hozzánk. Ez is egy lezárás, mely az események következményéről és utóéletéről számol be nekünk. Azt gondolom, hogy a történetet a legtöbben ismerjük. Adott volt egy félig pogány népből származó nő, akinek romlott erkölcsű és teljesen elrontott volt az élete. Ez az asszony egyszer teljesen gyanútlanul, szokásához híven kiment a kúthoz vizet meríteni. Ott azonban egy idegennel találkozott, aki éppen ennél a kútnál pihent meg. Ez az idegen volt Jézus. Létrejött közöttük a találkozás, kialakult a beszélgetés, és csodálatos dolog történt: az asszony felismerte az idegenben a Krisztust, felismerte a Megváltót és hívő szívvel tért vissza falujába elújságolni az embereknek mindazt, ami vele történt.
Itt, az események legvégén kapcsolódunk be az evangéliumi leírásba. Mégis nagyon fontos üzenetet hordoz számunkra: mi történik velünk a Jézussal való találkozás után?
Az elmúlt héten már volt arról szól Mózes kapcsán, hogy milyen is az Isten, milyennek tudjuk Őt megismerni. Megállapítottuk, hogy ha a vonásai rejtve is maradnak előttünk, a lényegét mégis meg tudjuk érteni, ez pedig a mindent felülmúló szeretete irántunk. Sokan jeleket és bizonyítékokat várnak, igazolandó Isten létezését, vagy Krisztus isteni voltát. Nos, aki a saját bőrén megtapasztalja ezt a minden bűnt és vétket megbocsátó és elfelejteni képes szeretetet, ami kiáradt ránk, annak, azt hiszem nincs szüksége további bizonyítékokra.
Valami hasonlót élt át ez az asszony is, aki ledöbbent azon, hogy ez az alak mindent tud róla, pedig most találkoztak először, és ennek ellenére is szóba áll vele, sőt szeretettel fordul hozzá, mi több meg is akarja ajándékozni az Élet Vizével!
A hosszú beszélgetés során megértés és megtérés következik be az asszony bensőjében és ez a változás nem marad következmények nélkül, hanem erővel, lendülettel tölti fel és rohan be a többi emberhez a városba, hogy hirdesse nekik Krisztust! A megértés és a megtérés cselekvésre indította ezt az újdonsült tanítványt.
Ezen a ponton nekünk feszül a kérdés: vajon a mi Isten-élményünknek, a mi hitünknek, az elmúlt ünnepélyes fél év magvetésének mi a következménye életünkben? Örülünk a sok jónak, amit kaptuk és szépen bespájzoljuk és megtartjuk magunknak? Megelégszünk a magunk belső békéjével és kiegyensúlyozott hangulatával? Ez egy nagyon kényelmes, de igen önző megoldás. Isten kegyelmét és szeretetét nem ezért kapjuk.
Sokkal inkább azért, hogy szolgáljunk vele. Sokszor a szolgálatot hajlamosak vagyunk csak a templomban a lelkész által végzendő cselekménynek tartani. Ha így gondolkodunk, nagyon leszűkítjük mindazt, amire Jézus elhívott minket. Hiszen a bizonyságtétel, a hitem megosztása másokkal, a keresztyén értékrendem megvallása egy-egy helyzetben szintén a szolgálat tárgykörébe tartozik, amely minden időben és minden helyen feladatunk lenne.
Ide tartoznak továbbá a szeretet tevékeny gyümölcsei is, melyek a mások felé történő, önzetlen, odaadó tettek. Ezek is rendkívül sokrétűek lehetnek, akár egy őszinte megbocsátás, akár szívességből a fű levágása valakinél. Eszközeink tehát sokrétűek: ott van a szavak evangéliuma, amit szájjal vallunk meg az emberek felé és ott van a kezek evangéliuma, melyeket cselekedeteinkkel írunk meg. Mind a kettő egyaránt fontos. Ezt híjuk gyümölcsöző hitnek.
Tekintsünk csak a szőlőtőkék példájára, amivel annyi munka és feladat van már a fagyok elmúltával kezdve egészen nyárig. Mit szólnánk hozzá, ha ennyi befektetett energia és gondoskodás után, fogná magát és nem teremne egy szem szőlőt sem? Igen mérgesek és csalódottak lennénk. Ne essünk hát a gyümölcstelen szőlőtő hibájába!
Az első mozzanata tehát az Istennel való találkozásnak és a megtérésnek, amikor hitünkből aktivitás és cselekvés fakad. Ezzel nem csak másoknak teszünk jót, hanem saját hitünk is erősödik, megszilárdul.
Egy másik fontos momentum a samáriaiak Jézushoz való hozzáállása. Az asszony szavára kimentek hozzá, hallották beszédét és hittek neki, hittek benne. Ezután haza mehettek volna, mint akik jól végezték dolgukat, de mégsem így történt. Nem volt elég nekik ennyi, több kellett Jézusból. Kérték, hogy maradjon még velük, és Ő ott töltött még 2 napot.
Vajon nekünk mennyi időnk jut Jézusra? Megszégyenítő itt olvasni a frissen hívő bibliai szereplők vágyakozását Isten igéje iránt, mikor magunkban már azon gondolkodunk, hogy mikor jön már az áldás, mikor indulhatunk haza, és még az ebédet is be kell fejezni. Mennyi időnk van Jézusra? Vágyakozunk-e vele együtt lenni, vele időt tölteni minden nap, vagy csak megelégszünk a heti egy órával? Megelégszünk a nagy ünnepekkel? Megelégszünk életünk elején egy keresztelővel, és életünk végén egy temetéssel? (Érdekes, hogy egyik esetben sem nekünk szól az igehirdetés, ennyiből nem épülhetünk semmit!).
Hasonlóak vagyunk ahhoz a szőlőtőkéhez, aki csak alkalmanként, amikor jó idő van, amikor úgy tartja kedve, akkor ballagna ki a szőlőhegyre, egy kicsit a földben lenni, egy kis tápanyagot felvenni, sütkérezni a napon. Aztán mikor megunta, hazamegy. Abszurd helyzet, de sajnos mi is hajlamosak vagyunk erre hitünk kapcsán. A szőlőtőkének folyamatosan a földben van a helye, különben elhal. A keresztyén ember életének folyamatosan Isten közelében van a helye, különben elhal a hite. A rendszeres kapcsolattartást nem lehet megspórolni, ha Istenben szeretnénk élni és növekedni.
A samáriai asszony története ezen a ponton befejeződik, de láthatjuk, hogy Krisztus működése nyomán semmi nem maradt ugyanaz mint volt az emberek bensőjében. Az asszony hitt, és cselekedett, és Krisztust hirdető szavai nyomán mások is odataláltak a Megváltóhoz.
És milyen jó azt látni az utolsó mondatban, hogy már nem az asszony szava miatt, hanem saját meggyőződésük alapján hisznek Istenben.
Kedves Testvéreim! Az ünnepekkel tűzdelt tanévünk immáron véget ért. Vajon mit tanultunk Isten iskolájában ülve?
Kívánom mindenkinek, hogy indítsa szívünket mai Igénk üzenete egyrészt szolgáló szeretetre, mely szavakkal és cselekedetekkel is láthatóvá teszi Megváltó Urunkat mások előtt. Másrészt pedig fokozza bennünk az éhséget és a szomjúságot az Ige hallgatása és Isten közelsége iránt, ahol folyamatosan töltekezést és növekedést élhetünk át.
„Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.” Ámen
Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy Benned átélhetjük a változást és kimozdulhatunk korábbi állapotunkból. Kérünk Téged, hogy minket is indíts bizonyságtételre, hogy minden eszközzel rólad tegyünk bizonyságot ebben a világban. És adj nekünk sóvárgást is Igéd tiszta és üdítő vize iránt! Ámen
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: „Megmondott nekem mindent, amit tettem.”
Jn. 4,40
Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig.
Jn. 4,41
Az ő szavának sokkal többen hittek,
Jn. 4,42
az asszonynak pedig meg is mondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mögöttünk álló héten befejeződött az iskolákban az idei tanév, elhangzott az utolsó csengetés, és minden gyerkőc teljes lelkesedéssel rohant haza, minél messzebb a sulitól. Befejeződött a tanulás, és végre jön a vakáció!
Egyházi évünkben is két időszak határán vagyunk. Ádventtől kezdődően egymást váltják a Krisztus-ünnepek, ahol újból átélhetjük a várakozás és a születés csodáját, részesei lehetünk a nagyhét mozgalmas és szomorú eseménysorának, majd a húsvéti kitörő örömnek. Nemrég újra segítségül hívtuk a Pártfogó SzentLélek Istent, múlt héten pedig, mintegy összefoglalásként a Szentháromság ünnepén dicsértük Urunk teljességét. Egy ünnepekkel teljes félévet hagyunk ma a hátunk mögött, és elkezdődik a néha prózaian csak ünneptelen félévnek csúfolt Szentháromság ünnepe utáni időszak, mely idén egészen december 1-ig húzódik majd el.
Ez az az időszak, amikor megpróbáljuk életre váltani mindazt, amit a Krisztus-ünnepek iskolájában megtanultunk. Találkozhattunk vele egészen meghitten és közelről ezeken az alkalmakon, hit-ébredést, hit-élményt, hit-erősödést élhettünk át mellette. Most pedig következik az az idő, amikor kiderül, hogy mire jó mindez, mit tudunk hasznosítani mindebből, meg tud-e maradni ez a hit-töltés az egyszerű, évközi vasárnapok idején is. Hogyan indulunk neki ennek az útnak?
Felolvasott Igénk a samáriai asszony történetének végéről szól hozzánk. Ez is egy lezárás, mely az események következményéről és utóéletéről számol be nekünk. Azt gondolom, hogy a történetet a legtöbben ismerjük. Adott volt egy félig pogány népből származó nő, akinek romlott erkölcsű és teljesen elrontott volt az élete. Ez az asszony egyszer teljesen gyanútlanul, szokásához híven kiment a kúthoz vizet meríteni. Ott azonban egy idegennel találkozott, aki éppen ennél a kútnál pihent meg. Ez az idegen volt Jézus. Létrejött közöttük a találkozás, kialakult a beszélgetés, és csodálatos dolog történt: az asszony felismerte az idegenben a Krisztust, felismerte a Megváltót és hívő szívvel tért vissza falujába elújságolni az embereknek mindazt, ami vele történt.
Itt, az események legvégén kapcsolódunk be az evangéliumi leírásba. Mégis nagyon fontos üzenetet hordoz számunkra: mi történik velünk a Jézussal való találkozás után?
Az elmúlt héten már volt arról szól Mózes kapcsán, hogy milyen is az Isten, milyennek tudjuk Őt megismerni. Megállapítottuk, hogy ha a vonásai rejtve is maradnak előttünk, a lényegét mégis meg tudjuk érteni, ez pedig a mindent felülmúló szeretete irántunk. Sokan jeleket és bizonyítékokat várnak, igazolandó Isten létezését, vagy Krisztus isteni voltát. Nos, aki a saját bőrén megtapasztalja ezt a minden bűnt és vétket megbocsátó és elfelejteni képes szeretetet, ami kiáradt ránk, annak, azt hiszem nincs szüksége további bizonyítékokra.
Valami hasonlót élt át ez az asszony is, aki ledöbbent azon, hogy ez az alak mindent tud róla, pedig most találkoztak először, és ennek ellenére is szóba áll vele, sőt szeretettel fordul hozzá, mi több meg is akarja ajándékozni az Élet Vizével!
A hosszú beszélgetés során megértés és megtérés következik be az asszony bensőjében és ez a változás nem marad következmények nélkül, hanem erővel, lendülettel tölti fel és rohan be a többi emberhez a városba, hogy hirdesse nekik Krisztust! A megértés és a megtérés cselekvésre indította ezt az újdonsült tanítványt.
Ezen a ponton nekünk feszül a kérdés: vajon a mi Isten-élményünknek, a mi hitünknek, az elmúlt ünnepélyes fél év magvetésének mi a következménye életünkben? Örülünk a sok jónak, amit kaptuk és szépen bespájzoljuk és megtartjuk magunknak? Megelégszünk a magunk belső békéjével és kiegyensúlyozott hangulatával? Ez egy nagyon kényelmes, de igen önző megoldás. Isten kegyelmét és szeretetét nem ezért kapjuk.
Sokkal inkább azért, hogy szolgáljunk vele. Sokszor a szolgálatot hajlamosak vagyunk csak a templomban a lelkész által végzendő cselekménynek tartani. Ha így gondolkodunk, nagyon leszűkítjük mindazt, amire Jézus elhívott minket. Hiszen a bizonyságtétel, a hitem megosztása másokkal, a keresztyén értékrendem megvallása egy-egy helyzetben szintén a szolgálat tárgykörébe tartozik, amely minden időben és minden helyen feladatunk lenne.
Ide tartoznak továbbá a szeretet tevékeny gyümölcsei is, melyek a mások felé történő, önzetlen, odaadó tettek. Ezek is rendkívül sokrétűek lehetnek, akár egy őszinte megbocsátás, akár szívességből a fű levágása valakinél. Eszközeink tehát sokrétűek: ott van a szavak evangéliuma, amit szájjal vallunk meg az emberek felé és ott van a kezek evangéliuma, melyeket cselekedeteinkkel írunk meg. Mind a kettő egyaránt fontos. Ezt híjuk gyümölcsöző hitnek.
Tekintsünk csak a szőlőtőkék példájára, amivel annyi munka és feladat van már a fagyok elmúltával kezdve egészen nyárig. Mit szólnánk hozzá, ha ennyi befektetett energia és gondoskodás után, fogná magát és nem teremne egy szem szőlőt sem? Igen mérgesek és csalódottak lennénk. Ne essünk hát a gyümölcstelen szőlőtő hibájába!
Az első mozzanata tehát az Istennel való találkozásnak és a megtérésnek, amikor hitünkből aktivitás és cselekvés fakad. Ezzel nem csak másoknak teszünk jót, hanem saját hitünk is erősödik, megszilárdul.
Egy másik fontos momentum a samáriaiak Jézushoz való hozzáállása. Az asszony szavára kimentek hozzá, hallották beszédét és hittek neki, hittek benne. Ezután haza mehettek volna, mint akik jól végezték dolgukat, de mégsem így történt. Nem volt elég nekik ennyi, több kellett Jézusból. Kérték, hogy maradjon még velük, és Ő ott töltött még 2 napot.
Vajon nekünk mennyi időnk jut Jézusra? Megszégyenítő itt olvasni a frissen hívő bibliai szereplők vágyakozását Isten igéje iránt, mikor magunkban már azon gondolkodunk, hogy mikor jön már az áldás, mikor indulhatunk haza, és még az ebédet is be kell fejezni. Mennyi időnk van Jézusra? Vágyakozunk-e vele együtt lenni, vele időt tölteni minden nap, vagy csak megelégszünk a heti egy órával? Megelégszünk a nagy ünnepekkel? Megelégszünk életünk elején egy keresztelővel, és életünk végén egy temetéssel? (Érdekes, hogy egyik esetben sem nekünk szól az igehirdetés, ennyiből nem épülhetünk semmit!).
Hasonlóak vagyunk ahhoz a szőlőtőkéhez, aki csak alkalmanként, amikor jó idő van, amikor úgy tartja kedve, akkor ballagna ki a szőlőhegyre, egy kicsit a földben lenni, egy kis tápanyagot felvenni, sütkérezni a napon. Aztán mikor megunta, hazamegy. Abszurd helyzet, de sajnos mi is hajlamosak vagyunk erre hitünk kapcsán. A szőlőtőkének folyamatosan a földben van a helye, különben elhal. A keresztyén ember életének folyamatosan Isten közelében van a helye, különben elhal a hite. A rendszeres kapcsolattartást nem lehet megspórolni, ha Istenben szeretnénk élni és növekedni.
A samáriai asszony története ezen a ponton befejeződik, de láthatjuk, hogy Krisztus működése nyomán semmi nem maradt ugyanaz mint volt az emberek bensőjében. Az asszony hitt, és cselekedett, és Krisztust hirdető szavai nyomán mások is odataláltak a Megváltóhoz.
És milyen jó azt látni az utolsó mondatban, hogy már nem az asszony szava miatt, hanem saját meggyőződésük alapján hisznek Istenben.
Kedves Testvéreim! Az ünnepekkel tűzdelt tanévünk immáron véget ért. Vajon mit tanultunk Isten iskolájában ülve?
Kívánom mindenkinek, hogy indítsa szívünket mai Igénk üzenete egyrészt szolgáló szeretetre, mely szavakkal és cselekedetekkel is láthatóvá teszi Megváltó Urunkat mások előtt. Másrészt pedig fokozza bennünk az éhséget és a szomjúságot az Ige hallgatása és Isten közelsége iránt, ahol folyamatosan töltekezést és növekedést élhetünk át.
„Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.” Ámen
Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy Benned átélhetjük a változást és kimozdulhatunk korábbi állapotunkból. Kérünk Téged, hogy minket is indíts bizonyságtételre, hogy minden eszközzel rólad tegyünk bizonyságot ebben a világban. És adj nekünk sóvárgást is Igéd tiszta és üdítő vize iránt! Ámen
2012. június 3., vasárnap
Prédikáció - Szentháromság ünnepe
2Móz. 33,18
Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet!
2Móz. 33,19
Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. [Róm 9,15]
2Móz. 33,20
Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.
2Móz. 33,21
És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára!
2Móz. 33,22
És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok.
2Móz. 33,23
Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az elmúlt vasárnap, pünkösd vasárnapján arról beszéltem, hogy nehéz megérteni azt az ünnepet, hiszen a Szentlélek kiáradása nem egy kézzel fogható esemény, azt inkább érezni és átélni kell.
Mai ünnepünk, Szentháromság ünnep is egy hasonló, nehezen megfogható ünnep, hiszen ma a Isten Hármasságának, teljességének Egységének a dicsérete és imádata a központi mondanivaló. Istennek ezt a hármasságát, három az egyben mivoltát már nagyon sokan magyarázták és még többen szerették volna megérteni minél tisztábban, de eddig kevés eredménnyel. Istennek egy olyan titka ez, aminek a létezéséről ugyan tudunk, de földi emberként azt hiszem mégsem fér a fejünkbe.
Mióta ember az ember, azóta szeretné megismerni, meglátni az Istent. Így volt ez már Bábel tornya építésekor is, így van ez az egész történelem során, és így van ez mind a mai napig. Ez a vágy vezette Mózest is, erről tudósít felolvasott Igénk. Izrael népének elhívott vezetője szerette volna meglátni az Urat, hajtotta a kíváncsiság, hogy megláthassa azt, aki elhívta Őt, aki eddig ilyen gondoskodó és kegyelmes módon hordozta életét, és csodákkal övezve vezette ki őket Egyiptom birodalmából.
De nézzük csak meg egy kicsit az igénkben olvasott események hátterét. Mikor is történt mindez? Izrael népe tehát az egyiptomi rabszolgaság igája alatt nyögött és könyörgött Istenhez a szabadulásért. Ő el is küldte Mózest, akit magát is már csodálatos módon mentett meg az akkori fáraó gonoszságától és fiatal korától fogva jó módban, Egyiptom hercegeként nevelkedhetett.
Aztán megkapta a küldetését, és Áronnal együtt mentek a királyi palotába kiérni, elvinni az ország munkaerejét, Isten népét. A folyamatos elutasítások nyomán átélhették Isten hatalmát, aki a 10 csapás és a tenger szétválasztása csodáival kiszabadította őket a fogságból, az akkori világ egyik legerősebb országából és vezette őket a pusztában, az Ígéret földje felé. Megígérte ennek a hontalan, menekült társaságnak, hogy saját hazájuk lesz, visszakapják őseik földjét, Izrael országát. Ennek az egyoldalú, odaadó elkötelezésnek a jeleként az Úr szövetséget kötött a néppel: elérték a pusztában a Sinai hegyet, ahol Isten szólt az egész néphez, majd képviseletükben Mózest felhívta magához a hegyre, ahol átadta a 10 parancsolatot neki, mely megpecsételte ezt a szövetséget. Szóval eddig egy csodálatos, izgalmas és szép történetet láthatunk, ahol a nép csodákat élhetett át, és a saját bőrén tapasztalhatta meg Isten szeretetét úgy, hogy Ők tulajdonképpen nem tettek érte semmit, csak a nehézség idején jajveszékeltek és kérték a szabadítást. Az Úr pedig jött, cselekedett és egyszerűen csak szerette őket minden erejével.
Ennek a szeretetkapcsolatnak a megpecsételése érkezett el a Sínai hegynél, mikor Isten átnyújtotta a rendelékezéseit, melyben első helyen kijelentette a nép minden tagjának, hogy „Én vagyok az Úr a te Istened”. Először magát adta oda és azután következetek csak a játékszabályok, amit elvárt gyermekeitől.
Ez által vált volna az egyoldalú kapcsolat kétoldalúvá, hogy elfogadják és megtartják mindazt, amit az Úr parancsolt nekik.
Azonban a szövetségkötés eseménye elhúzódott, a nép már türelmetlen volt, és inkább feladták a várakozást. Inkább az akkori világ szokása szerint készítettek egy arany bálványt, egy olyan istent, amit lehet látni, ami kézzelfogható, és azt imádták. Épp a legszentebb pillanatban adták fel a várakozást a kitartást és lettek hűtlenekké az Úrhoz. Teljesen olyan ez a szörnyű helyzet, mintha a házasságra készülő menyasszony épp az esküvő napján csalná meg választottját. Érthetetlen, szomorú és botrányos tett. Bár még meg sem kapták a két kőtáblát, a rajta szereplő első és legfontosabb parancsolatot, miszerint „Ne legyen más Istened!” – már csúfosan meg is szegték. Lehetetlen ezután elképzelni, hogy lenne olyan vőlegény, aki megbocsátana, és visszafogadná menyasszonyát. Isten is hallatlanul megharagudott és a hűtlen nép megérdemelte volna, hogy elhagyja őket, és kis híja volt, hogy nem veszítette el az egész tömeget.
Végül azonban mégsem teljesítette szörnyű, de igazságos haragját, hanem érthetetlen és teljesen indokolatlan módon mégis megkegyelmezett a bűnösöknek, és kijelentette, hogy új esélyt ad nekik, és újra megköthetik a szent szövetséget.
Testvéreim az Úrban! Bár ez egy több évezredes történet mégis aktuális. Hiszen ezekben a mostani időkben mi vagyunk Isten hűtlenné vált népe. Mindannyian, akik itt vagyunk, akik a földön élünk. Velünk Isten már új szövetséget kötött, Jézus Krisztusban, melyet a Fiú vére pecsételt meg. Először adott, egy darabot magából, és azután hív minket a vele való közösségre, a megtérésre, az új életre, melyet már az Ő játékszabályai szerint, megszentelve, bűn nélkül élünk. De vajon ez kinek sikerül közülünk? Melyikünk az, aki bűn nélküli, igaz és szent ember tudott maradni?
Néhányan talán azt gondolják, hogy persze, tudom, hogy gyarló emberek vagyunk, de azért nekem nincsenek olyan nagy bűneim, alapvetően jó ember vagyok. Testvérem: vettél el már valamit az életben, ami nem a Tiéd volt? Hazudtál már valaha? Voltál már az életben irigy a másikra? Ha bármelyikre is igen a válasz, akkor bizony híjával vagy a tisztaságnak. Persze, nem nagy dolgok, de mégis elválasztanak Istentől. Olyan bűnök, melyek miatt teljesen jogosan jöhetne Isten elutasító válasza: nem kellesz nekem! Bár megteremtettelek, bár szövetséget kötöttem Veled Jézusban, így már mégsem kellesz nekem. De lássuk be, ez inkább a mi emberi hozzáállásunkat tükrözi. Az ÚR nem ilyen. Ő egészen más. Igaz az az Ige, amit Timóteus 2,13-ban olvasunk: „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”
Ő sokkal jobban szeret bennünket, ahogy mi szeretjük egymást, vagy éppen saját magunkat. Megbocsát és elfogad bennünket, ha jövünk hozzá és kérjük a feloldozást és kérjük az új életet Jézusban. A mai napon is megadatott a lehetőségünk, hogy Krisztustól kérhessük bűneik, hűtlenségük és minden gyarlóságunk bocsánatát, megtérjünk és új életet kezdjünk.
Testvéreim! Nagy kérdése az emberiségnek, hogy milyen is az Isten? Mózes is ezt akarta volna meglátni, de fölösleges volt. Hiszen aki már megértette és megtapasztalta Isten iránta való szeretetét, bűnöket megbocsátó és az érthetetlen kegyelmét, érdemtelen jóságát, az már tudja, hogy milyen is Ő. Akkor már nem kell semmilyen jelenés vagy látomás. Mózes közvetlenül megláthatta az Úr lényéből fakadó dicsőséges világosságot, a mennyország egy szikráját, de azt gondolom, utólag ő is belátta, hogy nem ez volt a lényeg.
Hogy néz ki Isten? Nem tudom. Hogyan épül fel a Szentháromság? Nem tudom jól elmagyarázni, hisz én magam sem értem kristály tisztán. Viszont azt tudom, hogy lényegében milyen is az Isten. Az Atya megteremtett engem és annyira szeretett, hogy megváltásomra elküldte Szent Fiát, aki, mint elveszett bárányt, megkeresett és magához fogadott.
Kértem és meg is kaptam bűneim bocsánatát és az új életet. Azóta pedig velem van az Úr Szent Lelkével minden napon.
Ilyen az én Istenem! Ámen
Uruk Istenünk! Bár nem értünk minden részletet belőled, de bűnöket megbocsátó és bűnösöket megtérítő szereteted látva ezek már nem is érdekelnek tovább. Helyette csak örömmel adunk Neked hálát, hogy ennyit küszködsz értünk rendíthetetlen hűségeddel. Add, hogy minél többen, személyesen is felismerhessünk Téged, és dönthessünk melletted elfogadva Krisztus váltásgát. Légy nékünk Urunk, Megváltónk és Pártfogónk! Ámen.
Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet!
2Móz. 33,19
Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. [Róm 9,15]
2Móz. 33,20
Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.
2Móz. 33,21
És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára!
2Móz. 33,22
És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok.
2Móz. 33,23
Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az elmúlt vasárnap, pünkösd vasárnapján arról beszéltem, hogy nehéz megérteni azt az ünnepet, hiszen a Szentlélek kiáradása nem egy kézzel fogható esemény, azt inkább érezni és átélni kell.
Mai ünnepünk, Szentháromság ünnep is egy hasonló, nehezen megfogható ünnep, hiszen ma a Isten Hármasságának, teljességének Egységének a dicsérete és imádata a központi mondanivaló. Istennek ezt a hármasságát, három az egyben mivoltát már nagyon sokan magyarázták és még többen szerették volna megérteni minél tisztábban, de eddig kevés eredménnyel. Istennek egy olyan titka ez, aminek a létezéséről ugyan tudunk, de földi emberként azt hiszem mégsem fér a fejünkbe.
Mióta ember az ember, azóta szeretné megismerni, meglátni az Istent. Így volt ez már Bábel tornya építésekor is, így van ez az egész történelem során, és így van ez mind a mai napig. Ez a vágy vezette Mózest is, erről tudósít felolvasott Igénk. Izrael népének elhívott vezetője szerette volna meglátni az Urat, hajtotta a kíváncsiság, hogy megláthassa azt, aki elhívta Őt, aki eddig ilyen gondoskodó és kegyelmes módon hordozta életét, és csodákkal övezve vezette ki őket Egyiptom birodalmából.
De nézzük csak meg egy kicsit az igénkben olvasott események hátterét. Mikor is történt mindez? Izrael népe tehát az egyiptomi rabszolgaság igája alatt nyögött és könyörgött Istenhez a szabadulásért. Ő el is küldte Mózest, akit magát is már csodálatos módon mentett meg az akkori fáraó gonoszságától és fiatal korától fogva jó módban, Egyiptom hercegeként nevelkedhetett.
Aztán megkapta a küldetését, és Áronnal együtt mentek a királyi palotába kiérni, elvinni az ország munkaerejét, Isten népét. A folyamatos elutasítások nyomán átélhették Isten hatalmát, aki a 10 csapás és a tenger szétválasztása csodáival kiszabadította őket a fogságból, az akkori világ egyik legerősebb országából és vezette őket a pusztában, az Ígéret földje felé. Megígérte ennek a hontalan, menekült társaságnak, hogy saját hazájuk lesz, visszakapják őseik földjét, Izrael országát. Ennek az egyoldalú, odaadó elkötelezésnek a jeleként az Úr szövetséget kötött a néppel: elérték a pusztában a Sinai hegyet, ahol Isten szólt az egész néphez, majd képviseletükben Mózest felhívta magához a hegyre, ahol átadta a 10 parancsolatot neki, mely megpecsételte ezt a szövetséget. Szóval eddig egy csodálatos, izgalmas és szép történetet láthatunk, ahol a nép csodákat élhetett át, és a saját bőrén tapasztalhatta meg Isten szeretetét úgy, hogy Ők tulajdonképpen nem tettek érte semmit, csak a nehézség idején jajveszékeltek és kérték a szabadítást. Az Úr pedig jött, cselekedett és egyszerűen csak szerette őket minden erejével.
Ennek a szeretetkapcsolatnak a megpecsételése érkezett el a Sínai hegynél, mikor Isten átnyújtotta a rendelékezéseit, melyben első helyen kijelentette a nép minden tagjának, hogy „Én vagyok az Úr a te Istened”. Először magát adta oda és azután következetek csak a játékszabályok, amit elvárt gyermekeitől.
Ez által vált volna az egyoldalú kapcsolat kétoldalúvá, hogy elfogadják és megtartják mindazt, amit az Úr parancsolt nekik.
Azonban a szövetségkötés eseménye elhúzódott, a nép már türelmetlen volt, és inkább feladták a várakozást. Inkább az akkori világ szokása szerint készítettek egy arany bálványt, egy olyan istent, amit lehet látni, ami kézzelfogható, és azt imádták. Épp a legszentebb pillanatban adták fel a várakozást a kitartást és lettek hűtlenekké az Úrhoz. Teljesen olyan ez a szörnyű helyzet, mintha a házasságra készülő menyasszony épp az esküvő napján csalná meg választottját. Érthetetlen, szomorú és botrányos tett. Bár még meg sem kapták a két kőtáblát, a rajta szereplő első és legfontosabb parancsolatot, miszerint „Ne legyen más Istened!” – már csúfosan meg is szegték. Lehetetlen ezután elképzelni, hogy lenne olyan vőlegény, aki megbocsátana, és visszafogadná menyasszonyát. Isten is hallatlanul megharagudott és a hűtlen nép megérdemelte volna, hogy elhagyja őket, és kis híja volt, hogy nem veszítette el az egész tömeget.
Végül azonban mégsem teljesítette szörnyű, de igazságos haragját, hanem érthetetlen és teljesen indokolatlan módon mégis megkegyelmezett a bűnösöknek, és kijelentette, hogy új esélyt ad nekik, és újra megköthetik a szent szövetséget.
Testvéreim az Úrban! Bár ez egy több évezredes történet mégis aktuális. Hiszen ezekben a mostani időkben mi vagyunk Isten hűtlenné vált népe. Mindannyian, akik itt vagyunk, akik a földön élünk. Velünk Isten már új szövetséget kötött, Jézus Krisztusban, melyet a Fiú vére pecsételt meg. Először adott, egy darabot magából, és azután hív minket a vele való közösségre, a megtérésre, az új életre, melyet már az Ő játékszabályai szerint, megszentelve, bűn nélkül élünk. De vajon ez kinek sikerül közülünk? Melyikünk az, aki bűn nélküli, igaz és szent ember tudott maradni?
Néhányan talán azt gondolják, hogy persze, tudom, hogy gyarló emberek vagyunk, de azért nekem nincsenek olyan nagy bűneim, alapvetően jó ember vagyok. Testvérem: vettél el már valamit az életben, ami nem a Tiéd volt? Hazudtál már valaha? Voltál már az életben irigy a másikra? Ha bármelyikre is igen a válasz, akkor bizony híjával vagy a tisztaságnak. Persze, nem nagy dolgok, de mégis elválasztanak Istentől. Olyan bűnök, melyek miatt teljesen jogosan jöhetne Isten elutasító válasza: nem kellesz nekem! Bár megteremtettelek, bár szövetséget kötöttem Veled Jézusban, így már mégsem kellesz nekem. De lássuk be, ez inkább a mi emberi hozzáállásunkat tükrözi. Az ÚR nem ilyen. Ő egészen más. Igaz az az Ige, amit Timóteus 2,13-ban olvasunk: „Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.”
Ő sokkal jobban szeret bennünket, ahogy mi szeretjük egymást, vagy éppen saját magunkat. Megbocsát és elfogad bennünket, ha jövünk hozzá és kérjük a feloldozást és kérjük az új életet Jézusban. A mai napon is megadatott a lehetőségünk, hogy Krisztustól kérhessük bűneik, hűtlenségük és minden gyarlóságunk bocsánatát, megtérjünk és új életet kezdjünk.
Testvéreim! Nagy kérdése az emberiségnek, hogy milyen is az Isten? Mózes is ezt akarta volna meglátni, de fölösleges volt. Hiszen aki már megértette és megtapasztalta Isten iránta való szeretetét, bűnöket megbocsátó és az érthetetlen kegyelmét, érdemtelen jóságát, az már tudja, hogy milyen is Ő. Akkor már nem kell semmilyen jelenés vagy látomás. Mózes közvetlenül megláthatta az Úr lényéből fakadó dicsőséges világosságot, a mennyország egy szikráját, de azt gondolom, utólag ő is belátta, hogy nem ez volt a lényeg.
Hogy néz ki Isten? Nem tudom. Hogyan épül fel a Szentháromság? Nem tudom jól elmagyarázni, hisz én magam sem értem kristály tisztán. Viszont azt tudom, hogy lényegében milyen is az Isten. Az Atya megteremtett engem és annyira szeretett, hogy megváltásomra elküldte Szent Fiát, aki, mint elveszett bárányt, megkeresett és magához fogadott.
Kértem és meg is kaptam bűneim bocsánatát és az új életet. Azóta pedig velem van az Úr Szent Lelkével minden napon.
Ilyen az én Istenem! Ámen
Uruk Istenünk! Bár nem értünk minden részletet belőled, de bűnöket megbocsátó és bűnösöket megtérítő szereteted látva ezek már nem is érdekelnek tovább. Helyette csak örömmel adunk Neked hálát, hogy ennyit küszködsz értünk rendíthetetlen hűségeddel. Add, hogy minél többen, személyesen is felismerhessünk Téged, és dönthessünk melletted elfogadva Krisztus váltásgát. Légy nékünk Urunk, Megváltónk és Pártfogónk! Ámen.
2012. május 20., vasárnap
Prédikáció - Húsvét utáni 6. vasárnap
ApCsel. 6,1
Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.
ApCsel. 6,2
Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: „Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál.
ApCsel. 6,3
Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; [2Móz 18,17-23; 4Móz 27,16-18 ]
ApCsel. 6,4
mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.”
ApCsel. 6,5
Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát;
ApCsel. 6,6
az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket.
ApCsel. 6,7
Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az egyensúlyi helyzet egy nagyon különleges állapot. A fizika akkor beszél egyensúlyról, mikor az egy rendszerben az egymásra ható erők hatásának összege nulla. Amikor több különböző tényező egyszerre van jelen, de ezek mégis kiegyenlítik egymást. Ilyen állapotról beszélhetünk a fizika mellett a biológia, a kémia, a közgazdaságtan, illetve a pszichológia tárgykörében is. Az egyensúlyi helyzet azonban nem csak a tudomány világában létezik, hanem jelen van a hétköznapjainkban. Ugyanis minden egyes lépésünkhöz szükség van egyensúlyra. Nélküle csak esnénk-kelnék és nem tudnánk egy tapodtat sem haladni. És milyen csodálatosan alkotott meg minket az Úristen, hogy életünk nagy részében nem kell figyelnünk lépéseinkre, hanem gondtalanul mehetünk, amerre csak látunk. Érdekes tapasztalat volt a járás megszokott, természetes stabilitásának elvesztése, mikor eltörtem a lábamat. Hiszen két hétig csak egy lábon járhattam, majd a járógipsz következett, majd ismét be kellett gyakorolni a hibátlan sétálás művészetét, ami nem is volt olyan egyszerű. Itt is igaz az a mondás, hogy a legtöbb dolgot csak akkor kezdjük el értékelni, ha már elveszítettük azt.
Az egyensúlyi állapot, mint említettem, nem csupán fizikai értelemben lehetséges, hanem szellemi, lelki dolgokban is, például egy gyülekezet közösségében. Itt is nagyon sok, különböző hatás van jelen egyszerre, melyek valljuk be, gyakorta igen nehezen találják meg az egyensúlyt.
Felolvasott igénk az Apostolok Cselekedeteiből szól hozzánk és az első keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást. Ez az első, úgynevezett ősgyülekezet, melyet azóta is hajlamosak vagyunk az ideális gyülekezetnek tekinteni. A megelőző fejezetekben több helyen is olvasunk a közösség tökéletes voltáról: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (Apcsel 4,32-33). Egyek voltak, békében és egyenlőségben éltek, a közösség vezetőséget Jézus korábbi tanítványai alkották, ők hirdették az Igét és végezték a legtöbb szolgálatot. Egyszóval megvolt az a bizonyos egyensúly, ahol a különböző erők és hatások abszolút kiegyenlítették egymást.
Olyan volt ez, mint a felnőtt emberek számára a gyerekkor. A legtöbben szép és gondtalan időszakként emlékszünk rá vissza, aminek az évek multával, ahogy idősebbek lettünk, hamar vége szakadt. Valami hasonló játszódott le felolvasott igénkben is az ősgyülekezet életében. Azt olvassuk, hogy ez a szívben-lélekben egységes közösség megbomlik, és zúgolódás támad közöttük. A korai gyermekkor elmúlik, és kezdődnek a gondok.
A gyülekezetet létszáma folyamatosan gyarapodott, és különböző származású, különböző generációhoz tartozó emberek kerültek egymással közösségbe. Olyanok, akik kinn az utcán, a hétköznapi életben biztos nem alkottak volna egy társaságot, de Krisztus közelében mégis csak megfértek egymás mellett. Legalábbis egészen addig, amíg a különböző erők és hatások kiegyenlítették egymást.
Igénk éppen arról tudósít, amikor ez a kényes egyensúlyi állapot megszűnt és az egyik csoportban zúgolódás támadt a másikkal szemben. Mihez kezdünk, mikor biciklizés közben egy pillanatra elveszítjük az egyensúlyunkat? Azonnal megpróbálunk korrigálni, és stabilizálni a helyzetet. Ugyanígy jártak el az apostolok is, akik nagyon helyesen nem hagyták annyiban ezt a felemás, békétlen helyzetet, hanem egyből megoldást kerestek. Milyen jó, ha az ilyen konfliktus helyzetekben is megmaradunk hívő embernek, és fölösleges szócsaták, vitatkozások és sértődések nélkül tudjuk rendezni az ilyen kényes szituációkat.
Példaértékű látni az apostolok megoldási módját. A rossz helyzetben egyből változatást javasolnak, új emberek vonnak be a szolgálatba, sőt azok közül is választanak, akik a zúgolódókhoz tartoznak. Mivel nagy változásról volt szó, ezért a gyülekezet nyilvánossága előtt tárgyalták ezt a kérdést, akik végül is igen örültek az új segítők bevonásának és újból helyre állt a rend. Ez pedig tovább erősítette a gyülekezet közösségét.
Tudjuk jól, hogy sajnos a mi közösségünkben is olykor sajnos elveszítjük az egyensúlyt. Olykor hiányzik a közös akarat, a közös vélemény és az egyetértés. Ezeknek a helyzeteknek a kezelésében azonban jó példa lehet előttünk az ősgyülekezet. Láthatjuk, az sem volt egy tökéletes társaság, de mégis, a különbözőségek mellett is, erős és kiegyensúlyozott közösséget tudtak alkotni. Ez pedig csak úgy lehetséges, nekik is, nekünk is, ha még az egyensúly elvesztése esetén is, problémák, nézeteltérések idején is megmaradok hívő embernek, aki egyrészt Isten gyermekeként élek, másrészt pedig testvéremnek vallom a másik embert. Az a baj, hogy sokszor ezeket elfelejtjük, főleg, ha elveszítjük a nyugalmunkat és csak tovább rontjuk a helyzetet szeretetlenségünkkel.
Ilyenkor mindig Jézus alábbi intése jut eszembe János evangéliumából (13,34-35): „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Olyan jó lenne ezt a mondatot akkor is fejben tartani, amikor épp megharagszunk valakire vagy konfliktusba kerülünk. Ebben a mondatban ugyanis Jézus a szeretet az egyházának cégéreként mutatja be. De ha ezt cégért levesszük, és veszekedésre, viszálykodásra cseréljük le, akkor ki fog ide betérni, hogy Istent keresse? Senki. Teljesen érthető módon. Mi itt az egyházban másra hívattunk el. Konfliktusok nyílván voltak és lesznek is, de az a feladatunk, hogy Mesterünk útmutatása nyomán ezeket szeretettel és megbocsátással intézzük el.
És hogy Krisztus ezt mennyire komolyan gondolta? Annyira, hogy szenvedett és meghalt érte. Értünk adta magát, hogy végre mi is megtanuljunk másoknak megbocsátani, ha már Isten Jézusért nekünk is megbocsátott. Aki már átélte, hogy Isten Jézusért már nem haragszik rá többé, és nem rója fel neki többé a rosszat, annak illene ugyanezzel a lelkülettel kezelnie saját haragját is. Ezzel személyes életünk még inkább megszentelődne és gyülekezetünk élete is sokkal zökkenőmentesebb és példásabb lenne. Törekedjünk hát erre!
Azzal kezdtem, hogy az egyensúly egy nagyon különleges állapot. Különleges, hisz nagyon sebezhető és érzékeny helyzet, könnyű kibillenteni és elrontani. Egy hét múlva itt van pünkösd ünnepe. Kérjük Isten Szent Lelkét, hogy úgy töltsön be minket, hogy meg tudjuk tartani itt, a mi gyülekezetünkben is a békesség és szeretet egyensúlyát. Ámen.
Istenünk, köszönjük, hogy nálad van lehetőség a szeretetre és a megbocsátásra. Add, hogy ezek ne csak vasárnapi, szép fogalmaink legyenek, hanem hétköznapi életünk valóságos jellemzői. Uram, tölts be minket Szentlelkeddel békés és haragos állapotunkban is. Ámen.
Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, zúgolódás támadt a görögül beszélő zsidók között a héberek ellen, hogy mellőzik a közülük való özvegyasszonyokat a mindennapi szolgálatban.
ApCsel. 6,2
Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: „Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál.
ApCsel. 6,3
Hanem válasszatok ki magatok közül, atyámfiai, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába; [2Móz 18,17-23; 4Móz 27,16-18 ]
ApCsel. 6,4
mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.”
ApCsel. 6,5
Tetszett ez a beszéd az egész gyülekezetnek, és kiválasztották Istvánt, aki hittel és Szentlélekkel teljes férfi volt, valamint Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt, az antiókhiai prozelitát;
ApCsel. 6,6
az apostolok elé állították őket, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket.
ApCsel. 6,7
Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben, sőt igen sok pap is engedelmeskedett a hitnek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az egyensúlyi helyzet egy nagyon különleges állapot. A fizika akkor beszél egyensúlyról, mikor az egy rendszerben az egymásra ható erők hatásának összege nulla. Amikor több különböző tényező egyszerre van jelen, de ezek mégis kiegyenlítik egymást. Ilyen állapotról beszélhetünk a fizika mellett a biológia, a kémia, a közgazdaságtan, illetve a pszichológia tárgykörében is. Az egyensúlyi helyzet azonban nem csak a tudomány világában létezik, hanem jelen van a hétköznapjainkban. Ugyanis minden egyes lépésünkhöz szükség van egyensúlyra. Nélküle csak esnénk-kelnék és nem tudnánk egy tapodtat sem haladni. És milyen csodálatosan alkotott meg minket az Úristen, hogy életünk nagy részében nem kell figyelnünk lépéseinkre, hanem gondtalanul mehetünk, amerre csak látunk. Érdekes tapasztalat volt a járás megszokott, természetes stabilitásának elvesztése, mikor eltörtem a lábamat. Hiszen két hétig csak egy lábon járhattam, majd a járógipsz következett, majd ismét be kellett gyakorolni a hibátlan sétálás művészetét, ami nem is volt olyan egyszerű. Itt is igaz az a mondás, hogy a legtöbb dolgot csak akkor kezdjük el értékelni, ha már elveszítettük azt.
Az egyensúlyi állapot, mint említettem, nem csupán fizikai értelemben lehetséges, hanem szellemi, lelki dolgokban is, például egy gyülekezet közösségében. Itt is nagyon sok, különböző hatás van jelen egyszerre, melyek valljuk be, gyakorta igen nehezen találják meg az egyensúlyt.
Felolvasott igénk az Apostolok Cselekedeteiből szól hozzánk és az első keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást. Ez az első, úgynevezett ősgyülekezet, melyet azóta is hajlamosak vagyunk az ideális gyülekezetnek tekinteni. A megelőző fejezetekben több helyen is olvasunk a közösség tökéletes voltáról: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. Senki sem mondott vagyonából bármit is a magáénak, hanem mindenük közös volt. Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (Apcsel 4,32-33). Egyek voltak, békében és egyenlőségben éltek, a közösség vezetőséget Jézus korábbi tanítványai alkották, ők hirdették az Igét és végezték a legtöbb szolgálatot. Egyszóval megvolt az a bizonyos egyensúly, ahol a különböző erők és hatások abszolút kiegyenlítették egymást.
Olyan volt ez, mint a felnőtt emberek számára a gyerekkor. A legtöbben szép és gondtalan időszakként emlékszünk rá vissza, aminek az évek multával, ahogy idősebbek lettünk, hamar vége szakadt. Valami hasonló játszódott le felolvasott igénkben is az ősgyülekezet életében. Azt olvassuk, hogy ez a szívben-lélekben egységes közösség megbomlik, és zúgolódás támad közöttük. A korai gyermekkor elmúlik, és kezdődnek a gondok.
A gyülekezetet létszáma folyamatosan gyarapodott, és különböző származású, különböző generációhoz tartozó emberek kerültek egymással közösségbe. Olyanok, akik kinn az utcán, a hétköznapi életben biztos nem alkottak volna egy társaságot, de Krisztus közelében mégis csak megfértek egymás mellett. Legalábbis egészen addig, amíg a különböző erők és hatások kiegyenlítették egymást.
Igénk éppen arról tudósít, amikor ez a kényes egyensúlyi állapot megszűnt és az egyik csoportban zúgolódás támadt a másikkal szemben. Mihez kezdünk, mikor biciklizés közben egy pillanatra elveszítjük az egyensúlyunkat? Azonnal megpróbálunk korrigálni, és stabilizálni a helyzetet. Ugyanígy jártak el az apostolok is, akik nagyon helyesen nem hagyták annyiban ezt a felemás, békétlen helyzetet, hanem egyből megoldást kerestek. Milyen jó, ha az ilyen konfliktus helyzetekben is megmaradunk hívő embernek, és fölösleges szócsaták, vitatkozások és sértődések nélkül tudjuk rendezni az ilyen kényes szituációkat.
Példaértékű látni az apostolok megoldási módját. A rossz helyzetben egyből változatást javasolnak, új emberek vonnak be a szolgálatba, sőt azok közül is választanak, akik a zúgolódókhoz tartoznak. Mivel nagy változásról volt szó, ezért a gyülekezet nyilvánossága előtt tárgyalták ezt a kérdést, akik végül is igen örültek az új segítők bevonásának és újból helyre állt a rend. Ez pedig tovább erősítette a gyülekezet közösségét.
Tudjuk jól, hogy sajnos a mi közösségünkben is olykor sajnos elveszítjük az egyensúlyt. Olykor hiányzik a közös akarat, a közös vélemény és az egyetértés. Ezeknek a helyzeteknek a kezelésében azonban jó példa lehet előttünk az ősgyülekezet. Láthatjuk, az sem volt egy tökéletes társaság, de mégis, a különbözőségek mellett is, erős és kiegyensúlyozott közösséget tudtak alkotni. Ez pedig csak úgy lehetséges, nekik is, nekünk is, ha még az egyensúly elvesztése esetén is, problémák, nézeteltérések idején is megmaradok hívő embernek, aki egyrészt Isten gyermekeként élek, másrészt pedig testvéremnek vallom a másik embert. Az a baj, hogy sokszor ezeket elfelejtjük, főleg, ha elveszítjük a nyugalmunkat és csak tovább rontjuk a helyzetet szeretetlenségünkkel.
Ilyenkor mindig Jézus alábbi intése jut eszembe János evangéliumából (13,34-35): „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Olyan jó lenne ezt a mondatot akkor is fejben tartani, amikor épp megharagszunk valakire vagy konfliktusba kerülünk. Ebben a mondatban ugyanis Jézus a szeretet az egyházának cégéreként mutatja be. De ha ezt cégért levesszük, és veszekedésre, viszálykodásra cseréljük le, akkor ki fog ide betérni, hogy Istent keresse? Senki. Teljesen érthető módon. Mi itt az egyházban másra hívattunk el. Konfliktusok nyílván voltak és lesznek is, de az a feladatunk, hogy Mesterünk útmutatása nyomán ezeket szeretettel és megbocsátással intézzük el.
És hogy Krisztus ezt mennyire komolyan gondolta? Annyira, hogy szenvedett és meghalt érte. Értünk adta magát, hogy végre mi is megtanuljunk másoknak megbocsátani, ha már Isten Jézusért nekünk is megbocsátott. Aki már átélte, hogy Isten Jézusért már nem haragszik rá többé, és nem rója fel neki többé a rosszat, annak illene ugyanezzel a lelkülettel kezelnie saját haragját is. Ezzel személyes életünk még inkább megszentelődne és gyülekezetünk élete is sokkal zökkenőmentesebb és példásabb lenne. Törekedjünk hát erre!
Azzal kezdtem, hogy az egyensúly egy nagyon különleges állapot. Különleges, hisz nagyon sebezhető és érzékeny helyzet, könnyű kibillenteni és elrontani. Egy hét múlva itt van pünkösd ünnepe. Kérjük Isten Szent Lelkét, hogy úgy töltsön be minket, hogy meg tudjuk tartani itt, a mi gyülekezetünkben is a békesség és szeretet egyensúlyát. Ámen.
Istenünk, köszönjük, hogy nálad van lehetőség a szeretetre és a megbocsátásra. Add, hogy ezek ne csak vasárnapi, szép fogalmaink legyenek, hanem hétköznapi életünk valóságos jellemzői. Uram, tölts be minket Szentlelkeddel békés és haragos állapotunkban is. Ámen.
2012. május 17., csütörtök
Prédikáció - Mennybemenetel
Jn. 14,1
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)
Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.
Jn. 14,2
Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?
Jn. 14,3
És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. [Zsid 6,19-20]
Jn. 14,4
Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”
Jn. 14,5
Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?”
Jn. 14,6
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. [Zsid 10,19-20]
Jn. 14,7
Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.”
Jn. 14,8
Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” [2Móz 33,18]
Jn. 14,9
Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát? [Jn 10,30]
Jn. 14,10
Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.
Jn. 14,11
Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”
Jn. 14,12
„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek,
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Minden útnak meg van a maga díja. Bárhová is menjünk, bárhová is utazzunk, azért valamit fizetni kell. Akár a buszjegyet, akár az üzemanyag költségét, akár a fuvardíjat.
Mai ünnepünk is egy nagy utazásról szól. Jézus földi utazásáról, mely a mai nappal ért véget. Elbúcsúzott tanítványaitól és felemelkedett a mennybe, visszatérve Isten országába, ahol hitvallásunk szerint ott ül Atyja jobbján, és majd még egyszer visszajön.
Vajon Jézus mivel fizetett ezért az útért? Erre a választ legszebben Pál apostol adja meg a Filippi levélben: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil. 2,6-8 ). Olyan volt, mint Mark Twain regényében, a Koldus és Királyfiban a kis Edward herceg, aki hátrahagyja a palotát, magára ölti a szegény családból származó Tom ruháját és vele együtt annak sorsát is, és beleveti magát London nyomornegyedeinek mélységeibe. Ennél még nagyobb mélységet vállalt Krisztus is értünk, amikor magára öltötte szolgai formánkat és vállalta sorsunkat. A Mennyei Királyfi azonban nem csak belekóstolt a földi létbe, hanem vállalta a megvetést, vállalta a szenvedést és végül a kereszthalált is. Nem azért, mert bűnös lett volna, hanem azért mert mi voltunk és vagyunk bűnösök. Nem azért, mert ezt érdemelte volna, hiszen mindez nekünk járt volna. Útjának célja viszont épp ez volt, hogy kiváltson bennünket a saját, jogos büntetésünk alól. Hiszen Ő nem tett semmi rosszat, mi pedig sokszor olyan nehezen tesszük a jót. Jézus tehát eljött értünk, az Ő útja hozzánk vezetett, majd dolga végeztével visszatért Isten országába.
A mi utunk itt a földön indult el annakidején, amikor megszülettünk. A mi utunk itt halad a hétköznapi viszontagságok között és tartunk a cél felé. Földi vándorlásunk bizony nem egy könnyű séta, az évek során tudjuk, sok mindenen kell keresztül mennünk. A kellemes és jó szakaszokat nem kell magyarázni. Azokat mindig szeretjük és rövid időn belül meg is szokjuk, természetessé válnak. Olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk hamar elfelejtkezni az elégedettségről és a hálaadásról is.
A nehéz viszontagságokat viszont annál jobban megszenvedjük, és a tökéletesség hiányával sokkal nehezebben békülünk ki, sokszor képtelenek vagyunk megszokni. Az ilyen nehéz helyzetekben sokkal hamarabb fordulunk Istenhez is miértjeinkkel, vádaskodásunkkal, a változásért való könyörgéssel. Miért vezet ilyen utakon minket Isten? Vajon lehet-e bármi értelme, haszna az ilyen kínos életszakaszoknak?
„A nehézségek és akadályok leküzdése fejleszti ki bennünk azokat a tulajdonságokat és képességeket, melyek szükségesek ahhoz, hogy betöltsük Istennek életünkre vonatkozó akaratát. Ez másképp nem is lehetséges.” Pál apostol a 2. Korinthusi levélben beszél a szenvedések értelméről.
Az első és legfontosabb pont: „hogy ne önmagunkban bizakodjunk” (2Kor1,9). Pedig a magam eszére való támaszkodás nagyon megy nekünk. Sokan úgy vannak vele, hogy hiszek Istenben, de azért még két lábbal a földön állok. Nem is kell a földtől elrugaszkodni, egészen addig, amíg az nem korlátozza az Úrba vetett élő bizalmunkat. Ilyen körülmények között bármi is vesz rá, hogy magad helyett Istenhez fordulj és egyre jobban rá bízd az életedet, az hasznos. Amikor elveszítjük állásunkat, valamelyik szerettünket, ha tönkremegy az egészségünk, vagy odalesz a lelki nyugalmunk, olyankor Istenhez fordulunk, és akkor fedezzük fel igazán, hogy Ő mire képes. A nehézségek jó alkalmak arra, hogy újra visszataláljunk arra a mély szeretetre Urunk közelében, amit egykor talán már megtapasztaltunk, és újra rá merjük bízni magunkat, még sokkalta jobban, mint a nehézségek előtt.
A második pont: „sokan sokféleképpen mondjanak… hálaadást. (2Kor1,11). A nehézségek idején csodákat, testi-lelki gyógyulást és szabadulást élhetünk át. Mind olyan dolog, amely örömre és Isten iránti hálára indít minket. Talán a jó időkben már el is felejtettünk köszönetet mondani imáikban mindazokért az ajándékokért, melyek életünkben vannak. Egy ilyen vargabetű után, úgy hiszem, ismét megtanulhatjuk értékelni mindezt, ismét rászokhatunk a hálaadásra és Isten dicsőítésére. Hiszen nélküle hol lennénk? Nélküle hova is tartana az életünk? Eszünkbe juthatnak itt a 40. zsoltár örömteli szavai: „Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” (Zsolt 40,2-3).
A harmadik pont pedig a nehézségek utóéletéről szól: „hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.” (2Kor1,4). A tapasztalat egy nagyon értékes eszköz, melyet az Úr használni fog bennünk és rajtunk keresztül. Csak akkor tudunk igazán tanácsolni, bátorítani valakit egy-egy nehézségben, ha már korábban mi is átéltünk hasonlót. Így válnak a biztató szavaink üres frázisokból valódi együtt érző vigasztalássá.
Földi vándorlásunk tehát napról-napra halad előre. Mikor jobb, mikor nehezebb idők jönnek. De mindvégig tudhatjuk, hogy életünk Isten kezében van, és vele, benne nekünk is a Menny felé vezet utunk, ahova Megváltónk már előre menet és helyet készített nekünk. A cél tehát biztos, a mi feladatunk megmaradni az odavezető, keskeny úton.
Jézus mondja: „„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (János 14,6)
Köszönjük Jézusunk, hogy földre jöttél értünk, megmentettél minket a tanácstalanságtól és a haláltól. Köszönjük, hogy célt és távlatot adtál nekünk azzal, hogy előre mentél a mennyek országába és ott helyet készítve nekünk, vársz haza bennünket.
Hálát adunk Urunk, hogy itt a földi vándorúton sem hagy bennünket magunkra, hanem a Pártfogó Szentlélek által velünk vagy, megóvsz és megtartasz bennünket jó és rossz időben, sőt gondviselő szereteteddel egymásra bíztál minket, emberek szeretete és bátorítása által is jelen vagy életünkben.
Áldott légy Istenünk most és mindenkor! Ámen.
2012. május 13., vasárnap
Prédikáció - Húsvét utáni 5. vasárnap
Róm. 8,24
Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?
Róm. 8,25
Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm. 8,26
Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Róm. 8,27
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mindannyian jól ismerjük a természetben a víz körforgását. Egy remek és tökéletes folyamat, melyet a Teremtő jónak alkotott meg, és szerencsére még nem sikerült elrontanunk. Először a hegyekben a felhőkből leesik a csapadék eső vagy hó formájában. Ez előbb-utóbb leszivárog a felszín alá, a földbe, majd a sziklák üregeibe. Odalenn a láthatatlan barlangok és víznyelők összegyűjtik, majd egyszer csak újból a felszínre vezetik a vizet, mely forrásként tör elő a mélyből. Először csak egy vékony csermely csordogál, majd ahogy halad az útján egyre nagyobbra duzzad, egyre erősebb, mélyebb és szélesebb lesz. Előbb folyóvá, majd folyammá duzzad, mígnem eléri célját és a tengerbe torkollik. A körforgás utolsó lépéseként pedig a tengerek, óceánok vize a kipárolgás nyomán, láthatatlan módon a magasba emelkedik és esőfelhők képződnek belőlük.
Képzeljük csak el, milyen csodálatos is ebben a rendszerben, hogy egy hatalmas folyam, amely széles medrében méltóságteljesen hömpölyög, és uszályokat, hajókat visz a hátán, amely fölött kilmométer hosszú hidakat kell építeni, egykoron egy piciny patakként kezdte csupán pályafutását, mely valahol a hegyoldalban, fák lábai között csendesen, kanyarodva csordogált.
Mai vasárnapunk és benne mai igénk az imádságról szól, a könyörgésről, mellyel Isten felé fordulunk. Keresztyén életünk egyik alapkövéről beszélünk, mely nélkül nem létezik élő kapcsolat Istennel. Pál apostol a jelenkori, földi, küzdelmes életutunk imáiról beszél, melyek sokszor nem éppen tökéletesek. Ez jelenti a piciny és erőtlen patakot. Mely még talán nem tud hegyeket megmozdítani, sőt talán még igazán jól kérni sem – azt kérni, ami valóban a javunkra van. Hiszen az Úrral való beszélgetésünk közben sem tudunk kibújni a bőrünkből és nem leszünk egyből mentesek az önzéstől vagy a kicsinyességtől. Mivel ebben a világban élünk, e világ gyermekeként, sosem lesz olyan tökéletes az imánk, amely ne szorulna rá a Szentlélek velünk történő együtt-esedezésére. Ahogy a kis patak sem tudna magától folyni, ha nem hatna rá a gravitáció és nem segítené a hegyoldal lejtése.
Jelenkori imaéletünk tehát töredékesen működik, szükséges egy kis rásegítés a Szentlélek részéről. Ennek a töredékességnek azonban mégsem kell minket elbátortalanítania. Isten előtti megszólalásunkban, kéréseinkben nem kell, hogy bármiféle megfelelési kényszer kötöttségébe kerüljünk. Luther bátorította így a hívőket, hogy ami bennünk van, mint egy teli zsákot vigyünk oda az Úr elé, és borítsuk ki a színe előtt esedezésünkben. Aztán majd Ő kiválogatja mindazt, ami abból fontos és értékes. Úgy élhetünk kéréseinkkel, mint a gyermekek a Jézuskának írt kívánságlistával: bármit beleírhatnak, aztán majd Szenteste kiderül, hogy mi valósult meg belőle.
Egyházunkban sajnos sokszor félünk a saját szavainkkal megfogalmazott, őszinte és egyszerű imádságoktól. Szeretnénk jól és helyes módon megszólítani a Mindenhatót. Nem új keletű ez a törekvés, hiszen a tanítványok is kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor kaptuk meg tőle a Mi Atyánk imádság szavait, mellyel évezredek óta együtt könyörög keresztyén egyház.
Viszont Jézus nem a betanult klisékre és merev formákra akar bennünket késztetni, hanem sokkal inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Istent, mint Mennyei Apukánkat szólíthatjuk meg. Ahogy a kisgyermek sem kezdi el szépen megfogalmazni és felépíteni a mondatait, mielőtt oda fordul apuhoz vagy anyuhoz, csak egyből mondja-mondja, ami a szívén van. Hasonló közvetlenséget szeretne Krisztus is felépíteni közöttünk és Isten között.
Amellett, hogy megtartjuk az eddig ismert legtökéletesebb imádságunkat, bátorítok mindenkit, hogy szabaduljunk fel Urunk minél közvetlenebb megszólítására. A betanult szavak, az összetett kéz, a lehajtott fej külső formák, melyek minket segítenek, de ne hagyjuk, hogy ezek elválasszanak minket Szerető Istenünktől. Régi, de igaz mondás, hogy az imádság a hívő szív lélegzetvétele. Nem csak azt tanítja ez a mondat, hogy olyan elengedhetetlen az ima, mint a lélegzés, hanem azt is, hogy olyan természetes – legalábbis jó lenne, ha így élnénk meg.
A bevezetőben a víz körforgásáról beszéltem, ahol a kis patak folyammá duzzad. Mostani, földi, töredékes könyörgésünk ez a kis csermely, amely olykor bő vízzel zubog, máskor épp hogy csak csordogál. Mely akadályokba ütközik, és nagy vargabetűket ír le, de mégiscsak halad a maga útján. Halad a tenger felé, halad Isten felé.
Emlékszünk még mi volt az ige az elmúlt héten? A Jelenések könyvéből olvastunk egy részt, ahol a mennyországban, Isten színe előtt áll az üdvözültek serege és zengik az Urat dicsérő énekbe foglalt imádságot. Ott már nem lesz töredékesség, ott már nem lesz szükség a Szentlélek hiányosságokat kipótló munkájára. Sőt ott már szemtől szemben Atyánknak mondhatjuk el mindazt, ami bennünk van. Ha a földi fohászaink jelentik a kis patakot, akkor ez a beteljesült állapot maga folyam, mely már széles, magasztos és sodró, és akadály nélkül torkollik a tengerbe – torkollik bele Isten teljességébe.
Testvéreim! Mindezekből láthatjuk, hogy az imádság egy csodálatos lehetőség számunkra. Bárhol, bármivel, bármikor megszólíthatjuk Istent. Elmondhatjuk köszönetünket, kérhetünk tőle bocsánatot és bátran feltárhatjuk szívünk titkos kívánságát is.
Ezek után mindenkihez szól a kérdésem: ugye szoktunk imádkozni? Ugye nem csak itt, ebben a heti egy órában kulcsoljuk össze kezünket? Ugye élünk ezzel a drága lehetőséggel, hogy közvetlen, élő kapcsolatban lehetünk Istennel?
Imádkozom értetek, hogy előbb-utóbb mindannyian egyértelmű igennel tudjatok felelni erre a kérdésre! Ámen.
Szerető Istenünk! Köszönjük Neked, hogy bár nem látunk Téged, mégis beszélhetünk Veled, és elmondhatjuk mindazt, ami bennünk van. Köszönjünk, hogy Te meghallgatod őszinte imáinkat. Segíts minket, hogy még jobban megismerjük és még bátrabban használjuk a könyörgés csodás lehetőségét színed előtt. Ámen.
Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?
Róm. 8,25
Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.
Róm. 8,26
Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
Róm. 8,27
Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mindannyian jól ismerjük a természetben a víz körforgását. Egy remek és tökéletes folyamat, melyet a Teremtő jónak alkotott meg, és szerencsére még nem sikerült elrontanunk. Először a hegyekben a felhőkből leesik a csapadék eső vagy hó formájában. Ez előbb-utóbb leszivárog a felszín alá, a földbe, majd a sziklák üregeibe. Odalenn a láthatatlan barlangok és víznyelők összegyűjtik, majd egyszer csak újból a felszínre vezetik a vizet, mely forrásként tör elő a mélyből. Először csak egy vékony csermely csordogál, majd ahogy halad az útján egyre nagyobbra duzzad, egyre erősebb, mélyebb és szélesebb lesz. Előbb folyóvá, majd folyammá duzzad, mígnem eléri célját és a tengerbe torkollik. A körforgás utolsó lépéseként pedig a tengerek, óceánok vize a kipárolgás nyomán, láthatatlan módon a magasba emelkedik és esőfelhők képződnek belőlük.
Képzeljük csak el, milyen csodálatos is ebben a rendszerben, hogy egy hatalmas folyam, amely széles medrében méltóságteljesen hömpölyög, és uszályokat, hajókat visz a hátán, amely fölött kilmométer hosszú hidakat kell építeni, egykoron egy piciny patakként kezdte csupán pályafutását, mely valahol a hegyoldalban, fák lábai között csendesen, kanyarodva csordogált.
Mai vasárnapunk és benne mai igénk az imádságról szól, a könyörgésről, mellyel Isten felé fordulunk. Keresztyén életünk egyik alapkövéről beszélünk, mely nélkül nem létezik élő kapcsolat Istennel. Pál apostol a jelenkori, földi, küzdelmes életutunk imáiról beszél, melyek sokszor nem éppen tökéletesek. Ez jelenti a piciny és erőtlen patakot. Mely még talán nem tud hegyeket megmozdítani, sőt talán még igazán jól kérni sem – azt kérni, ami valóban a javunkra van. Hiszen az Úrral való beszélgetésünk közben sem tudunk kibújni a bőrünkből és nem leszünk egyből mentesek az önzéstől vagy a kicsinyességtől. Mivel ebben a világban élünk, e világ gyermekeként, sosem lesz olyan tökéletes az imánk, amely ne szorulna rá a Szentlélek velünk történő együtt-esedezésére. Ahogy a kis patak sem tudna magától folyni, ha nem hatna rá a gravitáció és nem segítené a hegyoldal lejtése.
Jelenkori imaéletünk tehát töredékesen működik, szükséges egy kis rásegítés a Szentlélek részéről. Ennek a töredékességnek azonban mégsem kell minket elbátortalanítania. Isten előtti megszólalásunkban, kéréseinkben nem kell, hogy bármiféle megfelelési kényszer kötöttségébe kerüljünk. Luther bátorította így a hívőket, hogy ami bennünk van, mint egy teli zsákot vigyünk oda az Úr elé, és borítsuk ki a színe előtt esedezésünkben. Aztán majd Ő kiválogatja mindazt, ami abból fontos és értékes. Úgy élhetünk kéréseinkkel, mint a gyermekek a Jézuskának írt kívánságlistával: bármit beleírhatnak, aztán majd Szenteste kiderül, hogy mi valósult meg belőle.
Egyházunkban sajnos sokszor félünk a saját szavainkkal megfogalmazott, őszinte és egyszerű imádságoktól. Szeretnénk jól és helyes módon megszólítani a Mindenhatót. Nem új keletű ez a törekvés, hiszen a tanítványok is kérték Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Ekkor kaptuk meg tőle a Mi Atyánk imádság szavait, mellyel évezredek óta együtt könyörög keresztyén egyház.
Viszont Jézus nem a betanult klisékre és merev formákra akar bennünket késztetni, hanem sokkal inkább arra akarja felhívni a figyelmet, hogy Istent, mint Mennyei Apukánkat szólíthatjuk meg. Ahogy a kisgyermek sem kezdi el szépen megfogalmazni és felépíteni a mondatait, mielőtt oda fordul apuhoz vagy anyuhoz, csak egyből mondja-mondja, ami a szívén van. Hasonló közvetlenséget szeretne Krisztus is felépíteni közöttünk és Isten között.
Amellett, hogy megtartjuk az eddig ismert legtökéletesebb imádságunkat, bátorítok mindenkit, hogy szabaduljunk fel Urunk minél közvetlenebb megszólítására. A betanult szavak, az összetett kéz, a lehajtott fej külső formák, melyek minket segítenek, de ne hagyjuk, hogy ezek elválasszanak minket Szerető Istenünktől. Régi, de igaz mondás, hogy az imádság a hívő szív lélegzetvétele. Nem csak azt tanítja ez a mondat, hogy olyan elengedhetetlen az ima, mint a lélegzés, hanem azt is, hogy olyan természetes – legalábbis jó lenne, ha így élnénk meg.
A bevezetőben a víz körforgásáról beszéltem, ahol a kis patak folyammá duzzad. Mostani, földi, töredékes könyörgésünk ez a kis csermely, amely olykor bő vízzel zubog, máskor épp hogy csak csordogál. Mely akadályokba ütközik, és nagy vargabetűket ír le, de mégiscsak halad a maga útján. Halad a tenger felé, halad Isten felé.
Emlékszünk még mi volt az ige az elmúlt héten? A Jelenések könyvéből olvastunk egy részt, ahol a mennyországban, Isten színe előtt áll az üdvözültek serege és zengik az Urat dicsérő énekbe foglalt imádságot. Ott már nem lesz töredékesség, ott már nem lesz szükség a Szentlélek hiányosságokat kipótló munkájára. Sőt ott már szemtől szemben Atyánknak mondhatjuk el mindazt, ami bennünk van. Ha a földi fohászaink jelentik a kis patakot, akkor ez a beteljesült állapot maga folyam, mely már széles, magasztos és sodró, és akadály nélkül torkollik a tengerbe – torkollik bele Isten teljességébe.
Testvéreim! Mindezekből láthatjuk, hogy az imádság egy csodálatos lehetőség számunkra. Bárhol, bármivel, bármikor megszólíthatjuk Istent. Elmondhatjuk köszönetünket, kérhetünk tőle bocsánatot és bátran feltárhatjuk szívünk titkos kívánságát is.
Ezek után mindenkihez szól a kérdésem: ugye szoktunk imádkozni? Ugye nem csak itt, ebben a heti egy órában kulcsoljuk össze kezünket? Ugye élünk ezzel a drága lehetőséggel, hogy közvetlen, élő kapcsolatban lehetünk Istennel?
Imádkozom értetek, hogy előbb-utóbb mindannyian egyértelmű igennel tudjatok felelni erre a kérdésre! Ámen.
Szerető Istenünk! Köszönjük Neked, hogy bár nem látunk Téged, mégis beszélhetünk Veled, és elmondhatjuk mindazt, ami bennünk van. Köszönjünk, hogy Te meghallgatod őszinte imáinkat. Segíts minket, hogy még jobban megismerjük és még bátrabban használjuk a könyörgés csodás lehetőségét színed előtt. Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)