Jel. 14,1
És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. [Ez 9,4; Jel 7,3]
Jel. 14,2
Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak.
Jel. 14,3
És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről:
Jel. 14,4
ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak,
Jel. 14,5
és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Hasonlóan az eddigiekhez a mai vasárnapon is Krisztus feltámadásának egyik gyümölcsét láthatjuk. Az elmúlt héten a benne való élet öröméről hallhattunk, ami már itt, jelen időben is hatással van életünkre. A mai napon pedig a feltámadás és egyben hitünk végcéljáról olvasunk, amikor is Krisztus feltámadott népeként lehetünk együtt Mesterünkkel a mennyországban.
A televíziókban régóta nagy sikerrel futnak a tehetségkutató műsorok, ahol elsősorban fiatal énekeseket fedeznek fel, és csinálnak belőlük hosszabb-rövidebb ideig sztárokat. Sok jelentkezőnek az az álma, hogy egyszer ott álljon a színpadon, a reflektorfényben, a csillogásban, a középpontban, és megmutathassa tehetségét a nagyközönség számára. És bár mindig rengeteg a jelentkező, tudjuk, hogy kevesen jutnak csak el álmuk megvalósításához. A döntőbe való bejutáshoz bizony, sokat kell küzdeni, sok nehézséget kell legyőzni és kitartónak kell lenni.
Bizonyos szempontból a Krisztussal való létünk is hasonló módon működik. Itt is az első felhívástól kezdve, a válogatásokon át a végső döntőig tart a küzdelem. Az úton sokan lemorzsolódnak, és a számos indulónak csak kis töredéke jut el a célig. Nem hiába mondja Jézus Máté ev. 22,14-ben, hogy „sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak”.
A Szentírásból világosan kiderül, hogy a megváltás üzenete mindenkinek szól, a meghívás Isten szeretetébe mindenkire érvényes. Nem csak nekünk, akik itt vagyunk a gyülekezetben, hanem a templom falain kívül is mindenkinek. Nincs rá semmilyen felhatalmazásunk, hogy bárkit is elutasítsunk Isten Igéjétől. Nincs olyan múltbeli vagy jelenkori bűn, ami miatt kizárhatnánk valakit a templomból, ha az illető komolyan keresi az Istennel való közösséget. Épp ezért nagyon fontos, hogy ne legyünk szűkkeblűek, lépjünk túl a személyválogatáson és előítéleteken, a múltbeli sérelmeken, és fogadjunk mindenkit odaadó szeretettel, aki közösségünkbe érkezik. Istennél ugyanis tényleg mindenkinek helye van! Még nekünk is.
Tehát a meghívás szól mindenkinek, de sajnos csak kevesen vannak, akik valóban engednek is a hívásnak. Az ilyen engedés például egy keresztelő, vagy hitoktatásban való részvétel, a konfirmáció. Amikor adok egy esélyt Istennek, hogy megszólítson, illetve megszólítsa a gyermekemet. Sajnos azt látjuk, hogy a gyermekévek után azonban sokan inkább eltávolodnak az Úr közeléből.
Aki viszont ezen az akadályon, ezen a nagy selejtezőn túl jut, és már kényszerítés nélkül, önszántából van jelen a gyülekezet közösségében már ott lehet az élő műsorban, már jó eséllyel rátalálhat az Istennel való élő kapcsolatra. Amikor már nem csak muszájból vagyok jelen, hanem szeretnék, sőt vágyódom Isten közelében lenni. Amikor szívesen hallgatom és olvasom az Igét, amikor a napom szerves része a imádság, az Úrral töltött idő.
Ennek egy következő lépcsője aztán az a határozott döntés, hogy Jézus Krisztus követőjeként szeretnék élni a továbbiakban. Hiszen Ő meghalt a bűneimért, és megváltott a haláltól feltámadása által. Erről hallottunk részletesebben az elmúlt héten is. Amikor már nem csak névlegesen, hanem személyesen is Isten gyermeke vagyok. Innen kezdődik aztán az igazi küzdelem a cél érdekében.
Ugyanis nem mindenki örül annak, hogy az Úr közelében és hitben élünk. Legfőképpen a sátán akar minket ilyenkor minden lehetséges módon eltéríteni és gáncsot vetni nekünk. Éket akar verni az Isten és az ember közé, illetve ember és ember közé, amióta csak a világon van. És sajnos nagyon jól ért ehhez a mesterségéhez.
Ha a Jelenések könyvének megelőző részeit olvassuk, pont a gonosz tombolásáról van benne szó, aki megtéveszti és megrontja az embereket, elfordítja őket Istentől és a maga hazugságaival kábítja követőit, hogy végül romlásba taszítson mindenkit, aki hallgatott rá.
Hétköznapi életünkben talán nem látjuk ennyire nyilvánvalón a szellemi erőknek ezt a harcát, hogy az isteni és az ördögi oldal ennyire szemben áll egymással. Pedig ha a történések mélyére tekintünk, megláthatjuk, hogy milyen erők mozognak benne. Sokan talán már közönyösen hallgatják azt a rengeteg bűntényről szóló hírt, amivel nap mint nap bombáznak minket a híradóban. Pedig minden egyes esetben az Isten ellenes erők szörnyű megnyilvánulásai ezek. Ennél sokkal szelídebb példa, mikor gyermekként nem tudunk szót fogadni a szüleinknek, tanároknak. Szeretnénk jól viselkedni, de aztán valahogy mégsem megy, és megint csak rosszaságba keveredek. Tehát ha Isten közelében szeretnék élni, rögvest felerősödik a harc a gonosszal szemben, aki el akar téríteni erről az útról.
Olyan jó, hogy ebben a harcban nem vagyunk egyedül. Ugyanis mellettünk áll egy mentor, akit Isten rendelt mellénk. „Kérdezed ki az? Jézus Krisztus az. Isten Szent Fia, az ég és föld Ura, Ő a mi bizodalmunk.”. Igénkben is azt olvassuk, hogy Megváltónk velünk van. Talán most nem láthatjuk Őt, nem érinthetjük meg ruhája szegélyét, de mégis tudhatjuk, hogy itt van velünk, és Jó Pásztorként ügyel a nyájra, vigyázva figyeli minden lépésünket.
Ha földi vándorlásunkban aztán végig megmaradunk az Úr mellett és nem térünk el tőle, akkor aztán földi életünk végén ott vár ránk a boldog, ünnepélyes finálé. Igénk azt írja, hogy ott, akik mindvégig kitartottak a Megváltó mellett, a szentek seregében együtt fognak énekelni dicsérő éneket Istennek.
Ezen a versenyen nem csupán egy győztest avatnak majd, hanem minden hívő embert vár a főnyeremény, ami nem pénz, nem autó, hanem egy szép lakás. Nem egy belvárosi apartman, hanem egy mennyei örök lakhely, amit Krisztus maga készített elő a számunkra. Ezért már érdemes versenybe szállni!
Ha még fiatal vagy, ha még csak keresed az Isten közelségét, akkor bíztatlak és bátorítalak erre a célra. Nagyon jó dolgok várnak még rád Urunk közelében! Ha pedig már régóta jársz a keskeny úton, akkor biztasson ennek a távlati, mennyei célnak csodás előképe, mely segíthet túllépni a jelen nehézségein és új lendülettel tölt meg.
Ézsaiás ezt írja (12,1-3): „Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából.” Ámen
Urunk, Istenünk. Újra és újra hálát adunk Neked nagy szeretetedért, hogy meg akarsz minket menteni a bűn hatalmából, és még mielőtt ismertünk volna Te már akkor elküldted értünk Fiadat, aki odaadta önmagát, hogy nekünk új életünk lehessen. Köszönjük, hogy legyőzte a halált és feltámadt, és minket is a feltámadásra vezet majd. Add, hogy átélhessük az evangélium örömét és szívből tudjunk Téged dicsérni ma és minden napon! Ámen.
2012. május 6., vasárnap
2012. április 9., hétfő
Prédikáció - Húsvét hétfő
Lk. 24,36-45
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.
2012. április 8., vasárnap
Prédikáció - Húsvét vasárnap
Lk. 24,1-12
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
2012. április 6., péntek
Prédikáció - Nagypéntek - passiói istentisztelet
1Pt. 1,18
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
2012. április 3., kedd
Prédikáció - Nagyhéten
Ézs. 30,21
Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor jó idő van, és amikor épp nincs eltörve a lábam, nagyon szeretek az erdőben túrázni. Ilyenkor nagy segítségemre vannak a fákra, kövekre felfestett turista jelzések, melyek egyértelműen megmutatják az ösvényt, hogy merre kell menni, melyik a helyes út. Viszont ezek a jelzések olykor eltűnnek, és könnyen adódik olyan helyzet, mikor az utazó egy-egy kereszteződésnél elbizonytalanodik. Halad az addigi csapáson, de egyszer csak jön egy leágazás jobbra, vagy balra, ami csábító lehet, de nagy valószínűséggel tévútra vezet. Ilyenkor engedhetünk a bizonytalan kimenetelű kísértésnek, vagy az addigi úton maradva megkereshetjük a következő jelzést, ami biztosít afelől, hogy jó nyomon járunk.
Ehhez hasonló helyzet gyakran hitünkben is előáll. Amikor haladok életemben a hit útján, de valami miatt elbizonytalanodok. Kecsegtető és izgalmas ösvények kereszteződésébe érek, amik ismeretlenek, hívogatnak és csábítanak, csak éppen nem Isten szerint valóak. Döntéshelyzetek, krízishelyzetek idézhetnek elő ilyen kereszteződés-élményeket, mikor egy időre szem elől veszítjük utunk biztos turistajelzését, Isten Igéjét, és jön a bizonytalanság, rosszabb esetben a kétségbeesés, hogy most merre tovább, biztos jó úton haladtam eddig? Nem kéne váltani? És ilyenkor szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”.
Az elmúlt vasárnapon Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékeztünk. Ebben a helyzetben az ujjongó tömeg egy dicsőséges uralkodót, az új királyt várta, de helyette csak egy szamárcsikón ügető egyszerű és alázatos tanítót kaptak. Jézus valóban Király volt, de az Ő királysága nem erre a világra, hanem Isten Országára vonatkozott. Nem evilági dicsőséget és hatalmat keresett, hanem az Atya dicsőségét akarta munkálni, és elvégezni értünk, emberekért a megváltás művét. Izrael népének nagy részében volt egy váradalom, egy erős elképzelés a Messiásról, de az Élő Jézus, az Élő Ige, egészen más volt, mint ahogy elképzelték. Megjött a Messiás a maga módján, ellentétesen az elvárásaikkal. Erre ők elbizonytalanodtak, majd azt látjuk, hogy nagypéntekre teljesen ellen is fordultak. A hozsannázó tömeg péntekre már „Feszítsd meg!”-et kiáltozott.
Ez is jellemző tévút. Amikor Krisztus nem úgy jön el hozzánk, nem úgy cselekszik velünk, mint ahogy mi azt várnánk, szeretnénk tőle. Kérjük az áldást, és kapunk helyette átkot. Kérjük az ajándékot, és helyette csak a meglévő kincseinkből vesz el az Úr. Mikor kérjük Urunk irgalmát, és helyette csak Isten hát mögött érezzük magunkat. Ilyenkor mi is könnyen elbizonytalanodunk, vajon jól döntöttem, mikor elhatároztam, hogy Krisztus lábnyomába lépek életem minden napján? Nem lenne jobb dolgom a magam útján járva? Nem lenne kényelmesebb letérni erről a keskeny ösvényről egy szélesebbre? És ilyenkor ismét szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Hétköznapi hitéletünk teli van kísértésekkel, hogy lehetne másképp is, lehetne más merre is haladni. Könnyű lenne letérni az útról, és hátrahagyni mindent, hiszen nem vesznek körül kordonok, vagy betonfalak az Úrtól kapott keskeny ösvényen. Csak turistajelzések vannak, igék, ígéretek, megtapasztalások, s néha nagyobb csodák, melyek jelzik újból és újból jelzik: a lehető legjobb úton haladunk – Isten terve szerint, az Ő országa felé.
Nemsokára itt van nagypéntek feketébe öltözött ünnepe. Ha nehéz az utunk, ha könnyebbséggel kecsegtetnek a jobbra, balra vezető leágazások, akkor gondoljunk a Jézus útjára, a Via Dolorosán. Ott is sok elágazás volt, kitérhetett volna bármerre az út végén rá váró sorsa elől, de Ő is hallgatott Atyja szavára: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Jézus Atyja iránti hűségből és irántunk érzett szeretetből vállalta útját a jászoltól a Golgotáig. Vállalt és odaadott értünk mindent, hogy kiváltson minket a bűn és a halál feneketlen verméből. Ennek a szeretetnek a betetőzését élhetjük hát újra most a nagyhéten.
Amikor nehéz az út, amikor úgy csábítanak a leágazások és a sokkal szélesebb ösvények, akkor gondoljunk Urunk hűségére. Ő nem adta fel a legnehezebb pillanatokban sem, és minket is nap mint nap arra segít, hogy bírjuk tovább az utat, és küzdjünk a kísértések ellen, melyek eltérítenének követésétől. Jézus mondja: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Máté 10,22).
Ámen
Áldott légy, Urunk Jézusunk, hogy vállaltad értünk a szenvedést, és amikor elérkezett ideje, önként mentél a szent városba, kínos szenvedésed és halálod helyére. Add, hogy ne csak szánkkal magasztaljuk szereteted nagyságát, hanem keresztedet vállalva kövessünk téged. Ámen.
Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor jó idő van, és amikor épp nincs eltörve a lábam, nagyon szeretek az erdőben túrázni. Ilyenkor nagy segítségemre vannak a fákra, kövekre felfestett turista jelzések, melyek egyértelműen megmutatják az ösvényt, hogy merre kell menni, melyik a helyes út. Viszont ezek a jelzések olykor eltűnnek, és könnyen adódik olyan helyzet, mikor az utazó egy-egy kereszteződésnél elbizonytalanodik. Halad az addigi csapáson, de egyszer csak jön egy leágazás jobbra, vagy balra, ami csábító lehet, de nagy valószínűséggel tévútra vezet. Ilyenkor engedhetünk a bizonytalan kimenetelű kísértésnek, vagy az addigi úton maradva megkereshetjük a következő jelzést, ami biztosít afelől, hogy jó nyomon járunk.
Ehhez hasonló helyzet gyakran hitünkben is előáll. Amikor haladok életemben a hit útján, de valami miatt elbizonytalanodok. Kecsegtető és izgalmas ösvények kereszteződésébe érek, amik ismeretlenek, hívogatnak és csábítanak, csak éppen nem Isten szerint valóak. Döntéshelyzetek, krízishelyzetek idézhetnek elő ilyen kereszteződés-élményeket, mikor egy időre szem elől veszítjük utunk biztos turistajelzését, Isten Igéjét, és jön a bizonytalanság, rosszabb esetben a kétségbeesés, hogy most merre tovább, biztos jó úton haladtam eddig? Nem kéne váltani? És ilyenkor szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”.
Az elmúlt vasárnapon Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékeztünk. Ebben a helyzetben az ujjongó tömeg egy dicsőséges uralkodót, az új királyt várta, de helyette csak egy szamárcsikón ügető egyszerű és alázatos tanítót kaptak. Jézus valóban Király volt, de az Ő királysága nem erre a világra, hanem Isten Országára vonatkozott. Nem evilági dicsőséget és hatalmat keresett, hanem az Atya dicsőségét akarta munkálni, és elvégezni értünk, emberekért a megváltás művét. Izrael népének nagy részében volt egy váradalom, egy erős elképzelés a Messiásról, de az Élő Jézus, az Élő Ige, egészen más volt, mint ahogy elképzelték. Megjött a Messiás a maga módján, ellentétesen az elvárásaikkal. Erre ők elbizonytalanodtak, majd azt látjuk, hogy nagypéntekre teljesen ellen is fordultak. A hozsannázó tömeg péntekre már „Feszítsd meg!”-et kiáltozott.
Ez is jellemző tévút. Amikor Krisztus nem úgy jön el hozzánk, nem úgy cselekszik velünk, mint ahogy mi azt várnánk, szeretnénk tőle. Kérjük az áldást, és kapunk helyette átkot. Kérjük az ajándékot, és helyette csak a meglévő kincseinkből vesz el az Úr. Mikor kérjük Urunk irgalmát, és helyette csak Isten hát mögött érezzük magunkat. Ilyenkor mi is könnyen elbizonytalanodunk, vajon jól döntöttem, mikor elhatároztam, hogy Krisztus lábnyomába lépek életem minden napján? Nem lenne jobb dolgom a magam útján járva? Nem lenne kényelmesebb letérni erről a keskeny ösvényről egy szélesebbre? És ilyenkor ismét szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Hétköznapi hitéletünk teli van kísértésekkel, hogy lehetne másképp is, lehetne más merre is haladni. Könnyű lenne letérni az útról, és hátrahagyni mindent, hiszen nem vesznek körül kordonok, vagy betonfalak az Úrtól kapott keskeny ösvényen. Csak turistajelzések vannak, igék, ígéretek, megtapasztalások, s néha nagyobb csodák, melyek jelzik újból és újból jelzik: a lehető legjobb úton haladunk – Isten terve szerint, az Ő országa felé.
Nemsokára itt van nagypéntek feketébe öltözött ünnepe. Ha nehéz az utunk, ha könnyebbséggel kecsegtetnek a jobbra, balra vezető leágazások, akkor gondoljunk a Jézus útjára, a Via Dolorosán. Ott is sok elágazás volt, kitérhetett volna bármerre az út végén rá váró sorsa elől, de Ő is hallgatott Atyja szavára: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Jézus Atyja iránti hűségből és irántunk érzett szeretetből vállalta útját a jászoltól a Golgotáig. Vállalt és odaadott értünk mindent, hogy kiváltson minket a bűn és a halál feneketlen verméből. Ennek a szeretetnek a betetőzését élhetjük hát újra most a nagyhéten.
Amikor nehéz az út, amikor úgy csábítanak a leágazások és a sokkal szélesebb ösvények, akkor gondoljunk Urunk hűségére. Ő nem adta fel a legnehezebb pillanatokban sem, és minket is nap mint nap arra segít, hogy bírjuk tovább az utat, és küzdjünk a kísértések ellen, melyek eltérítenének követésétől. Jézus mondja: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Máté 10,22).
Ámen
Áldott légy, Urunk Jézusunk, hogy vállaltad értünk a szenvedést, és amikor elérkezett ideje, önként mentél a szent városba, kínos szenvedésed és halálod helyére. Add, hogy ne csak szánkkal magasztaljuk szereteted nagyságát, hanem keresztedet vállalva kövessünk téged. Ámen.
2012. április 1., vasárnap
Prédikáció - Virágvasárnapon
Zak. 9,9
Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.
Zak. 9,10
Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak. 9,11
A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Zak. 9,12
Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai napon elérkeztünk hosszú-hosszú böjti utunk célegyenesébe. Másfél hónappal ezelőtt, február 26-án kezdődött el ez húsvét váró, elcsendesedő, bűnbánati időszak. A csendes, de belül mégiscsak aktív várakozás ideje ez, mellyel a feltámadás-ünnepre készülünk. Jelentőssége megegyezik az ádventi időszakkal, mégis a kettő között nagy különbségeket látunk. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy míg az ádventi készülés idejét sokkal mélyebben és tudatosabban megéljük, addig a böjti idő sokkal felszínesebben telik és mindenféle meghatározó lelki mélység nélkül múlik el. Sőt, szinte az egész bűnbánó elcsendesedés csak egyetlen napra, nagypéntekre koncentrálódik.
Sajnálatos, hogy így van, hiszen az ádventi hónaphoz hasonlóan ezek a hetek is megannyi kinccsel tudnának minket megajándékozni, mellyel még közelebb kerülhetnék húsvét örömteli és csodálatos üzenetéhez.
Azt gondolom, hogy ádvent népszerűségében nagy szerepet játszanak egyebek mellett a hozzá kapcsolódó díszletek is. Ilyen kellék az ádventi koszorú, az ünnepélyes gyertyagyújtások, és ezen kívül a közelgő karácsony megannyi szépsége, hangulata is. A böjthöz viszont nincs semmi ilyen jellemző tartozék. Éppen azért is, mivel éppen hogy a díszes, csillogó, figyelmet lekötő díszletek megvonásáról szólna eredetileg. Amikor ezeket a megszokott, kézzel fogható, anyagi (materiális) dolgokat megvonom magamtól és helyettük, a hiányukon túllépve a lelki (spirituális) értékekre figyelek. Nem véletlen, hogy materiális világunk erre az időszakra nem tudott semmi eladható dolgot kitalálni, nem tudott belőle mindezidáig üzletet csinálni. Az egyetlen ötletük a testi böjtölés, egészséges étkezés jótékony hatásainak hangoztatása, de ebből aztán nem fog senki meggazdagodni. A nagy üzlet, a színes csecsebecsék meg maradnak húsvét napjaira.
A díszletekre, a kellékekre viszont gyakran szükségünk van. Minden egyes nagy eseménynek, ünnepnek az életünkben megvannak a maga elválaszthatatlan tartozékai, melyek segítenek számunkra jobban átélni mindazt, ami történik. Karácsonykor az üveggömbök, március 15-én a nemzeti színű kokárda, esküvő idején a hófehér menyasszonyi ruha vagy húsvétkor a piros tojás.
Ha a böjti időhöz valamilyen módon mégis szeretnénk díszletet csatolni, az leginkább a mai vasárnap kapcsán, virágvasárnapon lehetséges.
Ismerjük jól ennek a jeles napnak a történetét, melyet bekövetkezte előtt már évszázadokkal kinyilatkoztatott az Úr Zakariás próféta szavain keresztül. Isten megígérte ugyanis népének, hogy el fog érkezni hozzá a régen várt Messiás, a Szabadító, a Király, akinek a különös ismertető jele lesz, hogy szamárcsikón fog ülni. Ez a prófécia teljesedett be, azon a napon, mikor Jézus tanítványai körében bevonult Jeruzsálembe. Nem volt semmilyen különösebb szándékuk, nem akartak maguk előtt kürtöltetni, nem hívták meg előre az ünneplő tömeget, azok csak jöttek maguktól, dicsérettel és ujjongással fogadni érkező királyukat. A bibliai leírás szerint sokan tiszteletük jeléül felső, díszes ruhájukat terítették le a földre, mások pálmaágakkal integetve köszöntötték Jézust.
Szamár, ünneplő tömeg, pálmaágak – ezek a mai ünnepünk kellékei. De minden ilyen díszletnek megvan a maga jelentése, jelentőssége is. Vizsgáljuk meg ezeket kicsit közelebbről!
Egy fontos személy érkezésekor összegyűlő ünneplő tömeg képe ma sem ismeretlen számunkra. Egy ilyen eseményen ma a vörös szőnyeg és a vakuvillanások a megszokott részletek. Persze nyílván egy ilyen, sztárokat, celebeket éltető tömegnek semmi köze Istenhez vagy a hithez. Attól félek, hogy ennek a régi, jeruzsálemi tömeg többségére is valami hasonló lelkület volt jellemző. Sajnos az ott ujjongó sokaság nem egy hívő gyülekezet volt, hanem sokan csak az ünnepelt sztárt kívánták látni, aki betegeket gyógyít, enni ad a tömegnek, és talán Ő lesz az új király.
Voltak, akik valóban a Megváltót, Isten fiát várták Jézusban, de sokan csak nem akartak kimaradni egy ilyen nagy eseményből.
Mi vajon milyen lelkülettel veszünk részt az ünnepen? A Krisztust látó és Krisztust váró hit van-e bennünk, vagy csupán a húsvéti tömeggel tartunk a templomba, mert ilyenkor így szokás? Értjük-e, hogy ki és miért érkezik hozzánk húsvét közeledtével, vagy csak egy vallásos hagyományt elevenítünk fel? Bár jó az, ha sokan vagyunk együtt bármilyen ünnepen is, de Jézus nem a tömeget keresi, hanem a tömeg közepette a hívő embert. A szívünket keresi és vizsgálja a tömeges éljenzések között.
A következő és jellegzetes kellékei a mai ünnepnapnak a pálmaágak, melyek gyakran feltűnnek a Jézus-korabeli vallásos kultuszban, a templom, és a paloták díszítőelemeként, illetve a tisztelet kifejezőeszközeként is. A világi szimbolikában a gazdagság, győzelem, fény és alkotás jelképeként szerepel. Itt a dicsőséges bevonulás jelenetében mindenképpen az érkező magasztos voltát, és dicséretét hivatott kifejezni, aki megérdemli, hogy ilyen fenséges módon köszöntsék őt. Ezt igazolja a Dávid Fia megszólítás is, hogy a régen volt nagy királytól való származását emlegetik, aki ősi felmenője örökébe lép majd.
Jézusnak viszont erre a nagy felhajtásra, mely sokak számára inkább csak egy jó buli volt, mintsem Isten dicsérete, nem volt szüksége. Ő nem kívánta sztárként ünnepeltetni magát, hanem rá akart mutatni arra, akit valóban ünnepelni kell, Mennyei Atyánkra. Ebből adódóan minden kor keresztyénségének, így nekünk is át kell gondolnunk, át kell értékelnünk ünnepeinket. Valóban a Megváltóról szólnak, Isten dicsőségére történnek?
Vagy csak egy kellemes, meghitt összejövetelen vagyunk együtt szépen kiöltözve? Urunkat akarjuk tisztelni, vagy csak más emberek előtt akarjuk megmutatni magunkat, kegyességünket? Jézus mindannyiunkat igaz Istentiszteletre hív, ahol a templomok régi szép szimbolikája alapján a gyülekezet együtt tekint Krisztus keresztjére, és együtt járul az Úr megterített asztalához. Ahol nem a felhajtás a lényeg, hanem a belső indíttatás. Törekedjünk arra, hogy lehessen ilyen minden ünnepünk!
És végül ott van az önmagában szürke és jelentéktelen, de itt mégis a figyelem középpontjába kerülő szamár. A Közel-Keleten akkoriban a legolcsóbb és legmegbízhatóbb haszonállat volt – teljességgel hétköznapi jelenség. Mégis ez az állat vált hivatottá arra, hogy ennek a korántsem hétköznapi személynek, Jézus Krisztusnak a szolgálatába álljon.
Jézustól, mint bevonuló új Királytól elvárható lett volna, hogy egy szép paripán, vagy tevén, méltó módon érkezzék meg a pálmaágak és a tömeg sűrűjébe. Ő mégsem így tett, csupán egyszerű és alázatos módon, más uralkodók pompáját az alázatosságával megszégyenítve érkezett meg a városba.
Jól tükrözi mindez küldetését is. Ő nem mások elnyomásával és ártatlanok feláldozásával akarta megszerezni magának a dicsőséget, hanem az emberek szolgálatával és önmaga feláldozásával részesített minket saját dicsőségében. Teljesen ellentétes módon azzal, ahogy mi várnánk, de mégis, teljes harmóniában Isten tervével.
Krisztusnak pedig jó szokása azóta is így cselekedni velünk. Nem úgy, ahogy várnánk, sőt olykor teljesen eltérő módon, mégis Isten csodálatos tervét megvalósítva. A jeruzsálemi ünneplő tömeghez hasonlóan ilyenkor mi is választási helyzetbe kerülünk. Ők nagypéntekre egy gyűlölködő népséggé váltak, akiknek nem kellett Krisztus sajátos uralma és megváltása. Ma is és minden napon elénk is elénk kerül ugyanez a kérdés. Vajon nekünk kell-e Krisztus egyedi, és egyedül Üdvözítő uralma, vagy inkább vigyék el, vesszen el, és ne is lássuk többé?
Kell-e nekünk Krisztus? Úgy is, ha egészen másmilyen, mint ahogy mi elképzeljük? Úgyis, ha azt mondja, hogy bűnös vagy, és meg kell térned? Úgyis, ha csúfos kereszthalállal mutatja ki irántad végtelen szeretetét? Úgyis, ha új életre, Istennek átadott életre szeretne elhívni?
Szépek és fontosak mai vasárnapunk és a közelgő húsvét ünnepének díszletei, de mindezek között se veszítsük szem elől a főszereplőt, Jézus Krisztust, akit megváltásunkra, szabadításunkra küldött Mennyei Atyánk!
„Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsánna a magasságban.” Ámen
Urunk Jézus, arra kérünk tégy minket valódi, hívő gyermekeiddé. Segíts, hogy le tudjunk tenni életünket a kezedbe, és ne színből, hanem szívből és igazán kövessünk Téged! Kérünk Te szenteld meg közelgő húsvéti ünnepünket is. Ámen.
Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.
Zak. 9,10
Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak. 9,11
A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Zak. 9,12
Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai napon elérkeztünk hosszú-hosszú böjti utunk célegyenesébe. Másfél hónappal ezelőtt, február 26-án kezdődött el ez húsvét váró, elcsendesedő, bűnbánati időszak. A csendes, de belül mégiscsak aktív várakozás ideje ez, mellyel a feltámadás-ünnepre készülünk. Jelentőssége megegyezik az ádventi időszakkal, mégis a kettő között nagy különbségeket látunk. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy míg az ádventi készülés idejét sokkal mélyebben és tudatosabban megéljük, addig a böjti idő sokkal felszínesebben telik és mindenféle meghatározó lelki mélység nélkül múlik el. Sőt, szinte az egész bűnbánó elcsendesedés csak egyetlen napra, nagypéntekre koncentrálódik.
Sajnálatos, hogy így van, hiszen az ádventi hónaphoz hasonlóan ezek a hetek is megannyi kinccsel tudnának minket megajándékozni, mellyel még közelebb kerülhetnék húsvét örömteli és csodálatos üzenetéhez.
Azt gondolom, hogy ádvent népszerűségében nagy szerepet játszanak egyebek mellett a hozzá kapcsolódó díszletek is. Ilyen kellék az ádventi koszorú, az ünnepélyes gyertyagyújtások, és ezen kívül a közelgő karácsony megannyi szépsége, hangulata is. A böjthöz viszont nincs semmi ilyen jellemző tartozék. Éppen azért is, mivel éppen hogy a díszes, csillogó, figyelmet lekötő díszletek megvonásáról szólna eredetileg. Amikor ezeket a megszokott, kézzel fogható, anyagi (materiális) dolgokat megvonom magamtól és helyettük, a hiányukon túllépve a lelki (spirituális) értékekre figyelek. Nem véletlen, hogy materiális világunk erre az időszakra nem tudott semmi eladható dolgot kitalálni, nem tudott belőle mindezidáig üzletet csinálni. Az egyetlen ötletük a testi böjtölés, egészséges étkezés jótékony hatásainak hangoztatása, de ebből aztán nem fog senki meggazdagodni. A nagy üzlet, a színes csecsebecsék meg maradnak húsvét napjaira.
A díszletekre, a kellékekre viszont gyakran szükségünk van. Minden egyes nagy eseménynek, ünnepnek az életünkben megvannak a maga elválaszthatatlan tartozékai, melyek segítenek számunkra jobban átélni mindazt, ami történik. Karácsonykor az üveggömbök, március 15-én a nemzeti színű kokárda, esküvő idején a hófehér menyasszonyi ruha vagy húsvétkor a piros tojás.
Ha a böjti időhöz valamilyen módon mégis szeretnénk díszletet csatolni, az leginkább a mai vasárnap kapcsán, virágvasárnapon lehetséges.
Ismerjük jól ennek a jeles napnak a történetét, melyet bekövetkezte előtt már évszázadokkal kinyilatkoztatott az Úr Zakariás próféta szavain keresztül. Isten megígérte ugyanis népének, hogy el fog érkezni hozzá a régen várt Messiás, a Szabadító, a Király, akinek a különös ismertető jele lesz, hogy szamárcsikón fog ülni. Ez a prófécia teljesedett be, azon a napon, mikor Jézus tanítványai körében bevonult Jeruzsálembe. Nem volt semmilyen különösebb szándékuk, nem akartak maguk előtt kürtöltetni, nem hívták meg előre az ünneplő tömeget, azok csak jöttek maguktól, dicsérettel és ujjongással fogadni érkező királyukat. A bibliai leírás szerint sokan tiszteletük jeléül felső, díszes ruhájukat terítették le a földre, mások pálmaágakkal integetve köszöntötték Jézust.
Szamár, ünneplő tömeg, pálmaágak – ezek a mai ünnepünk kellékei. De minden ilyen díszletnek megvan a maga jelentése, jelentőssége is. Vizsgáljuk meg ezeket kicsit közelebbről!
Egy fontos személy érkezésekor összegyűlő ünneplő tömeg képe ma sem ismeretlen számunkra. Egy ilyen eseményen ma a vörös szőnyeg és a vakuvillanások a megszokott részletek. Persze nyílván egy ilyen, sztárokat, celebeket éltető tömegnek semmi köze Istenhez vagy a hithez. Attól félek, hogy ennek a régi, jeruzsálemi tömeg többségére is valami hasonló lelkület volt jellemző. Sajnos az ott ujjongó sokaság nem egy hívő gyülekezet volt, hanem sokan csak az ünnepelt sztárt kívánták látni, aki betegeket gyógyít, enni ad a tömegnek, és talán Ő lesz az új király.
Voltak, akik valóban a Megváltót, Isten fiát várták Jézusban, de sokan csak nem akartak kimaradni egy ilyen nagy eseményből.
Mi vajon milyen lelkülettel veszünk részt az ünnepen? A Krisztust látó és Krisztust váró hit van-e bennünk, vagy csupán a húsvéti tömeggel tartunk a templomba, mert ilyenkor így szokás? Értjük-e, hogy ki és miért érkezik hozzánk húsvét közeledtével, vagy csak egy vallásos hagyományt elevenítünk fel? Bár jó az, ha sokan vagyunk együtt bármilyen ünnepen is, de Jézus nem a tömeget keresi, hanem a tömeg közepette a hívő embert. A szívünket keresi és vizsgálja a tömeges éljenzések között.
A következő és jellegzetes kellékei a mai ünnepnapnak a pálmaágak, melyek gyakran feltűnnek a Jézus-korabeli vallásos kultuszban, a templom, és a paloták díszítőelemeként, illetve a tisztelet kifejezőeszközeként is. A világi szimbolikában a gazdagság, győzelem, fény és alkotás jelképeként szerepel. Itt a dicsőséges bevonulás jelenetében mindenképpen az érkező magasztos voltát, és dicséretét hivatott kifejezni, aki megérdemli, hogy ilyen fenséges módon köszöntsék őt. Ezt igazolja a Dávid Fia megszólítás is, hogy a régen volt nagy királytól való származását emlegetik, aki ősi felmenője örökébe lép majd.
Jézusnak viszont erre a nagy felhajtásra, mely sokak számára inkább csak egy jó buli volt, mintsem Isten dicsérete, nem volt szüksége. Ő nem kívánta sztárként ünnepeltetni magát, hanem rá akart mutatni arra, akit valóban ünnepelni kell, Mennyei Atyánkra. Ebből adódóan minden kor keresztyénségének, így nekünk is át kell gondolnunk, át kell értékelnünk ünnepeinket. Valóban a Megváltóról szólnak, Isten dicsőségére történnek?
Vagy csak egy kellemes, meghitt összejövetelen vagyunk együtt szépen kiöltözve? Urunkat akarjuk tisztelni, vagy csak más emberek előtt akarjuk megmutatni magunkat, kegyességünket? Jézus mindannyiunkat igaz Istentiszteletre hív, ahol a templomok régi szép szimbolikája alapján a gyülekezet együtt tekint Krisztus keresztjére, és együtt járul az Úr megterített asztalához. Ahol nem a felhajtás a lényeg, hanem a belső indíttatás. Törekedjünk arra, hogy lehessen ilyen minden ünnepünk!
És végül ott van az önmagában szürke és jelentéktelen, de itt mégis a figyelem középpontjába kerülő szamár. A Közel-Keleten akkoriban a legolcsóbb és legmegbízhatóbb haszonállat volt – teljességgel hétköznapi jelenség. Mégis ez az állat vált hivatottá arra, hogy ennek a korántsem hétköznapi személynek, Jézus Krisztusnak a szolgálatába álljon.
Jézustól, mint bevonuló új Királytól elvárható lett volna, hogy egy szép paripán, vagy tevén, méltó módon érkezzék meg a pálmaágak és a tömeg sűrűjébe. Ő mégsem így tett, csupán egyszerű és alázatos módon, más uralkodók pompáját az alázatosságával megszégyenítve érkezett meg a városba.
Jól tükrözi mindez küldetését is. Ő nem mások elnyomásával és ártatlanok feláldozásával akarta megszerezni magának a dicsőséget, hanem az emberek szolgálatával és önmaga feláldozásával részesített minket saját dicsőségében. Teljesen ellentétes módon azzal, ahogy mi várnánk, de mégis, teljes harmóniában Isten tervével.
Krisztusnak pedig jó szokása azóta is így cselekedni velünk. Nem úgy, ahogy várnánk, sőt olykor teljesen eltérő módon, mégis Isten csodálatos tervét megvalósítva. A jeruzsálemi ünneplő tömeghez hasonlóan ilyenkor mi is választási helyzetbe kerülünk. Ők nagypéntekre egy gyűlölködő népséggé váltak, akiknek nem kellett Krisztus sajátos uralma és megváltása. Ma is és minden napon elénk is elénk kerül ugyanez a kérdés. Vajon nekünk kell-e Krisztus egyedi, és egyedül Üdvözítő uralma, vagy inkább vigyék el, vesszen el, és ne is lássuk többé?
Kell-e nekünk Krisztus? Úgy is, ha egészen másmilyen, mint ahogy mi elképzeljük? Úgyis, ha azt mondja, hogy bűnös vagy, és meg kell térned? Úgyis, ha csúfos kereszthalállal mutatja ki irántad végtelen szeretetét? Úgyis, ha új életre, Istennek átadott életre szeretne elhívni?
Szépek és fontosak mai vasárnapunk és a közelgő húsvét ünnepének díszletei, de mindezek között se veszítsük szem elől a főszereplőt, Jézus Krisztust, akit megváltásunkra, szabadításunkra küldött Mennyei Atyánk!
„Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsánna a magasságban.” Ámen
Urunk Jézus, arra kérünk tégy minket valódi, hívő gyermekeiddé. Segíts, hogy le tudjunk tenni életünket a kezedbe, és ne színből, hanem szívből és igazán kövessünk Téged! Kérünk Te szenteld meg közelgő húsvéti ünnepünket is. Ámen.
2012. február 5., vasárnap
Prédikáció - Hetvened vasárnapja
Mt. 13,44
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)