Prédikáció - Vízkereszt utáni 6. vasárnap

ApCsel. 26,1

Agrippa erre így szólt Pálhoz: „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” Akkor Pál kinyújtotta a kezét, és védőbeszédet mondott:

ApCsel. 26,9-20

Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket. Egyszer éppen ilyen ügyben utaztam a főpapok felhatalmazásával és megbízásával Damaszkusz felé. Déltájban az úton láttam, ó király, amint a mennyből a nap fényénél is ragyogóbb világosság sugároz körül engem és útitársaimat. Mikor pedig mindnyájan a földre estünk, egy hangot hallottam, amely így szólt hozzám héber nyelven: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Sokszor hangoztatott állítás, hogy rohanó világban élünk. Bizony, ha körül nézünk, mindenki mozgásban van, mindenki nyüzsög és egyre több dologgal foglalkozik. Manapság még a kisgyermekek és a nyugdíjasok napjai sem nyugodtak, hisz ezeknek a generációknak is jut feladat bőven. Mindannyian úton vagyunk, egy-egy cél érdekében dolgozunk, és végül el szeretnénk jutni valahová. Azonban dolgunk szüntelen végzése közben, életutunkon való töretlen vándorlásunk közben, időről időre jó megállni és feltenni a kérdést: merre is tartok, mi is a célom? Ha mi magunk ezt nem tesszük meg, akkor egy idő után Urunk állít meg minket, és teszi fel ugyanezt a kérdést. Ez a kényszerű megállítás pedig sokszor kellemetlen.

            Ugyanez történt a fenti igénkben is Pál apostollal. A Szentírásból ismerjük a történteket, hogy Pált korábban Saulnak hívták, és hithű zsidóként vérszomjas buzgósággal üldözte az akkoriban új vallás, a keresztyénség követőit. Egy napon éppen ilyen céllal tartott nagy hevesen Damaszkuszba is, ahol az úton egyszer csak nagy fényesség jelent meg neki, ebben a fényben maga az ÚrJézus szólította meg, aki megálljt parancsolt neki. Saul a földre esett, Jézus pedig ezt kérdezte tőle: Saul, Saul, miért üldözöl engem?

            Vajon a mi utunk merre tart? Munkálkodásunknak mi a célja? Valószínűleg nem az egyház üldözése, és nem keresztények börtönbe vetése. Még csak nem is az istentagadás. De valóban Isten szerint való a cél, amerre tart most az életünk? Utunkon vajon ott van Isten terve és áldása, vagy kizárólag csak a saját fejünk után megyünk? Egy jó cél felé tartunk most, vagy igazából csak haszontalanságokat keresünk?

Krisztus követésében, bár a legfontosabb életünk végcéljának helyes iránya, de a földi életünkben szereplő kisebb célokban is szükséges Urunk szavára figyelni. Szálljunk le önfejű terveink magas lováról, és inkább folytassunk az Úr igéjének alárendelt életet. Jó, hogyha  minden apró dolgot, sőt minden napunkat odaszánjuk Krisztus Urunk dicsőségére.

Ez azért fontos, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk. Nem mindegy, hogy Krisztus követőjeként miként éljük életünket. Hiszen az Istent nem ismerő emberek rajtunk keresztül látják a gyülekezetet, a mi életünkből kiindulva ítélik meg az egyházat is. A 19. század híres filozófusa így nyilatkozott erről: „A keresztényeknek sokkal megváltottabbnak kéne kinézniük, hogy érdekeljen engem a Krisztusuk.” És bár körülöttünk elég kevés filozófus él, mégis sokan így gondolkodnak, és bizony jogosan. Ha az az ember, aki hétről-hétre ott ül a templomban, ahol a szeretetről és a megbocsátásról tanítanak, de a hétköznapokban pedig mégis szeretetlen és rosszindulatú dolgokat tesz, akkor mi értelme az egész hitnek és egyháznak? Akkor fölösleges dolog a gyülekezethez tartozni. Attól félek többen is hallottunk már ilyen keserű véleményeket. Ugyanis Jézus tanítványaiként minden tettünkkel, hétköznapi életünkkel Urunkról teszünk bizonyságot az embereknek, éljünk hát ehhez a feladathoz méltóan! 

De a mai vasárnapon nem csak az egyházat kritizáló emberektől jön ez a kérdés, hanem az ÚrIsten is ezt kérdezi tőlünk? Miért vagyunk itt, mi a célunk Krisztus követésével? Talán mások szemében elismerést szerezni, vagy inkább építeni Isten országát?

Bizony az igavonó állat is megpróbál néha a gazdája szavának ellenállni, de ez csak a fenyítésre használt bot, az ösztökétől kapott sebeket eredményez. Mi is megpróbálhatjuk figyelmen kívül hagyni Urunk tanítását és bizonyos – talán számunkra kényelmetlen – intését, de a nálunknál nagyobb hatalom ellen hiába is próbálkoznánk.

Isten nem szeretné, hogy a vesztünkbe rohanjunk, és így vagy úgy, de szeretne minket megállítani, ha rossz irányba indultunk el. Először talán szép szóval, később, ha nem hallgatunk rá, talán keményebben. De nem azért, hogy bántson, hanem hogy a helyes útra tereljen.

Pál apostol ezután a megrázó találkozás után rögvest megtalálta a helyes utat az életében. Bár a damaszkuszi úton nem fordult meg, ahogyan ezt sokszor tévesen emlegetik, de a városba már egy lelkében teljesen megfordult, teljesen megváltozott ember érkezett meg. Addigi ellenségéhez, Krisztushoz, immár barátként, sőt személyes megváltójaként fordult. Rádöbbent, hogy valójában az élete középpontja Krisztusban van, aki azért jött, hogy a bűnösöket, és köztük őt magát is megmentse.

Ez a Krisztusi fényesség pedig ma előttünk is megáll, és megszólít. Gyermekem, miért üldözöl engem, miért kerülsz engem, miért vagy olyan sokszor engedetlen a szavamnak? Én vagyok a Krisztus, aki megváltottalak, aki neked is bűnbocsánatot szerzett a kereszten. Miért állsz még mindig ellen a hívásnak? Ha engedünk életünkben ennek a nálunknál nagyobb, de szeretetteljes hatalomnak, akkor jóra vezet életünk, és hiszem azt, hogy az élet súlyát is könnyebb lesz cipelni. Hiszen már nem egyedül járunk utunkon, hanem a názáreti Jézussal, aki nekünk is Urunk, és Megváltónk.

A mai napon ezt mondja nekünk az Úr Jézus: „..kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni.” Éljünk hát ehhez méltóan a mai napon is. Ámen. 

Prédikáció - Vízkereszt utáni 5. vasárnap

1Thessz. 2,9

Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát.

1Thessz. 2,10

Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek.

1Thessz. 2,11-12

Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.

1Thessz. 2,13

Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A múlt héten az egyik 3. osztályos hittanos kislány egy emlékkönyvet nyújtott át, hogy rajzoljak bele valami szépet. Nagyon aranyos jelenet volt. A füzetben már több kis barátjának, osztálytársának a rajzai voltak egy-egy kedves üzenettel. Milyen jó lesz majd, mikor idősebb korában fellapozza ezt a régi könyvecskét és visszaemlékszik gyermekkora kedves, gondtalan éveire.

            Az emlékezés életünk szerves része, hiszen minden pillanatban a tűnő jelenben élünk, és minden múló perc a múlt részévé válik. Az emlékezés segít abban, hogy megértsük, mi is történt velünk, megértsük, hogyan is lettünk azzá, amik most vagyunk, és honnan is indult el életünk.

            A fenti igénk Pál apostolnak ezzel a szavaival indulnak: hiszen emlékeztek. Thesszaloikában, a még ma is létező görög városban könnyen és gyorsan alakult meg a keresztyén gyülekezet. A megszületés könnyű volt, de a városban élő, továbbra is hithű zsidók ugyanilyen gyorsan el is akarták söpörni az új egyházi közösséget. Pálnak is menekülnie kell a városból, a nem túl távoli Athénban utazott és onnan tartja továbbra is a kapcsolatot a városban élő hívő testvérekkel.

Ebből a fizikai és időbeli távolságból írja levelét, és szólítja fel a korbeli hívőket, és velük együtt a mai kortárs hívőket is, hogy emlékezzetek. Emlékezzetek hívő életetek kezdetére, mikor elindultatok a hit útján. Emlékezzetek a régi hittanórákra, a konfirmációra, mikor a régenvolt lelkipásztorok hűséggel és szeretettel tanítottak titeket. Amikor még gyermeki hittel, fiatal szívvel fogadtátok a belétek oltott igét. Idézzétek fel, mikor először térdeltetek az Úr oltárához és vettétek Krisztus Urunk testét és vérét kenyérben és borban. 

Persze az ostya íztelen volt, a bor meg keserű, de mégis valami új, izgalmas és talán bensőséges élmény volt Isten közelében.

Jusson eszetekbe az első meghallgatott imádságotok, mikor észrevettétek, hogy valaki tényleg figyel rám és tényleg közreműködik az életemben. Idézzük fel újra a kedves igéket, melyeket talán régen hallottunk először, de mind a mai napig kísérnek. Gondoljunk vissza életünk jeles ünnepeire, melyeket végigkísért az egyház közössége: házasságkötés, keresztelő, temetés.

Mind olyan esemény, melyek arról tanúskodnak, hogy sem bánatban, sem örömben nem voltunk egyedül. Szólt az imádáság, szóltak az énekek és szólt az Ige. Napról-napra és évről évre. Isten soha sem hagyott magunkra. Amikor mégis egyedül éreztük magunkat, annak oka inkább bizalmunk, Isten iránti hűségünk, hitünk meggyengülése lehetett.

Ez az emlékezés megerősítő, sőt gyógyító hatású lehet jelenünk és jövőnk számára. Azt hiszem sokak előtt jól ismert a Lábnyomokról szóló vers, melyet Túrmezei Erzsébet fordított le. Jó most ezt is felidézni:

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
" Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S, most visszanézve, a legnehezebb
 úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma 
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben? "

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
" Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
Mert a legsúlyosabb próbák alatt
Téged vállamon hordoztalak! "

Bizony, minden gyermekét ilyen féltő gonddal kíséri az Úristen. Így tett a tesszalonikai gyülekezet tagjaival is, és így tesz a súri (ácsteszéri) gyermekeivel is. Nem hiába hívjuk Őt Atyának, méghozzá Krisztussal együtt a mi Atyánknak. Olyan szülő, aki szeretetben hordozza gyermekeit. Erején felül nem terheli, ahol kell, segíti, de ahol kell, ott bizony neveli is.

Ehhez a szerető háttérhez bizony kötelességek is kapcsolódnak. Játékszabályok, amiket be kell tartani. Csak a modern világnak a tévtanítása az, hogy a gyereknek mindent meg kell engedni, és mindent kérését teljesíteni kell. Még jó, hogy Isten pedagógiája nem ilyen korszerű. Ő megadja a segítséget és áldást, mikor szükséges, de amellett tanít minket olyan dolgokra, amiket még nem tudunk. Farag minket, ahol kell, ami olykor fájdalommal jár. És formál, hogy minél inkább hasonlítsunk egy keresztyén, hívő emberre.

Nem véletlenül mondja Pál apostol sem a szeretett gyülekezetének: „éljetek az Istenhez méltó módon”. Nem véletlenül ösztönöz újra és újra az ige minket a változásra és javulásra, hiszen erre folyamatosan szükségünk van. Nincs olyan élő ember, aki elérte volna már a tökéletes krisztusi életet.

A bűn folyamatosan kísérti életünket és keresi az alkalmat, hogy hol és mikor állíthat nekünk csapdát. Éppen ezért folyamatosan törekednünk kell a megszentelt életre. Annak is, aki fiatal, és még nem járatos a hit dolgaiban, és annak is, aki már évtizedek óta koptatja a templom padját. És itt az Ige nem egymásra mutogatásra buzdít, hanem kritikus önvizsgálatra. Fel kell tenni tehát a kérdést: én magam hogyan élhetnék még inkább az Istenhez méltó módon?

Persze jól ismerjük azt a reakciót, főleg, mikor hibáinkkal nézünk szembe, hogy én ilyen vagyok és kész, nem tudok megváltozni. Ilyet csak az ez ember mond, aki még nem tapasztalta meg Krisztus hatalmát.

Nagyon jó példa erre Lukács evangéliumából Zákeus története. Egy rosszindulatú és megkeseredett ember volt, akit talán fiatal korában sohasem fogadott be a közösség. Ezért ellenük fordult, lepaktált az ellenséggel és a megszálló rómaiak számára szedte az adót honfitársaitól. Korábban valószínűleg Ő is képtelen lett volna megváltozni. De mégis csoda történt. Jézus megszólította, ő pedig nem maradt rest, hanem kinyitotta előtte ajtaját. Nem csak háza ajtaját, de szíve ajtaját is. Jézus pedig bement hozzá és megváltozott az élete. Jó útra tért, és mindent visszaadott, amit törvénytelenül csalt ki mástól. És ez nem egy népmese, ami mindig jól végződik, hanem a Krisztussal átélt találkozás valóságos hatása.

Ebben volt része a thesszalonikai hívőknek is, és ebben lehet ma nekünk is részünk. Krisztus szól hozzánk ma igéjében (és megszólít az úrvacsora szentségében is). Rajtunk áll, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindezt, vagy vállaljuk a vele való találkozást és vállaljuk a találkozás következményeit is. Ámen.

Mennyei Jó Atyánk! Köszönjük Neked, hogy nem volt olyan nap, olyan óra az életünkben, amikor magunkra hagytál volna. A Te Gondviselő kegyelmednél nincs biztosabb dolog a világon. Köszönjük, hogy erről ma is megemlékezhetünk.

Ezen felül pedig késünk, erre a nagy kegyelemre válaszul, hadd éljünk még inkább neked tetsző keresztyén életet, már a mai naptól kezdve. Ámen.          

Prédikáció - Vízkereszt utáni 4. vasárnap

Kol. 1,15

Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül.

Kol. 1,16

Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.

Kol. 1,17

Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

Kol. 1,18

Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. [Ef 1,22-23]

Kol. 1,19

Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, [ 2,9]

Kol. 1,20

és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Hétköznapi beszédünk egyik megszokott kifejezése: „a teljesség igénye nélkül”. Akkor mondjuk ezt, mikor nincs szükség miden példára, nincs szükségünk minden odavágó dolog felsorolására, elegendő a kevesebb is. Amikor lehetne még folytatni a sort, de vagy nem tudjuk, vagy nem akarjuk. Pedig még lenne mit sorolni.

            A teljesség igénye nélkül. Azt hiszem sokan az életüket is így élik. Nem kell túl bonyolítani a dolgokat, nem kell érzelgősnek vagy körülményesnek lenni. Nem kell felfújni a jeles napokat, az ünnepeket. Nem kell semmi mögött mélyebb tartalmat keresni. Csak legyen mit enni, inni, és legyen valami jó műsor a tévében. Ennél többet pedig sokan nem igényelnek. A televízió által formált közgondolkodás is csak folyamatosan próbálja belénk sulykolni, hogy ne akarjunk többet az átlagosnál, a felszínesnél, hiszen mindez olyan furcsa és felesleges. Csak éljünk csendben, közönyösen, életünk megszokott keretei között, átlagemberként, aztán egy nap majd úgyis minden véget ér, mintha mi sem történt volna.

A világban valóságosan jelen lévő és életünket folyton támadó gonosz hatalmáról hallottunk a múlt héten. Nem a mesekönyvek vasvillás szereplőjéről, hanem az ember életét testileg, lelkileg tönkretevő szellemi hatalomról. A Kísértőnek kezdetektől fogva az a célja, hogy ne találjunk Istenhez. Éppen ezért a fenti gondolatsort folytatva: rengeteg mindent megtesz, hogy ne kezdjünk el önállóan gondolkodni, ne tegyünk fel kérdéseket, ne legyünk életünk tartalmával elégedetlenek, mert akkor hamar Krisztushoz találnánk.

Még jó, hogy nem tud mindenkit ebben az éberkómához hasonló, passzív létben tartani. Van, aki felülemelkedik ezen az állapoton. Persze a gonosznak van B terve is.

Mert ha valaki mégis elkezd keresni, és szeretne valami többet kihozni az életéből, a felszínességen kívül, azoknak is sok tévutat kínál fel a Kísértő. Legyél mondjuk tudományosan megalapozott ateista, érdekeljenek a jóslások és horoszkópok, ismerkedj meg a misztikus hátterű, divatos keleti vallásokkal. Vagy egyszerűen a lelki dolgok helyett más dolgokkal köti le a figyelmünket: karrierépítéssel, kapcsolatokkal, rengeteg munkával, kikapcsolódással vagy egyéb dolgokkal. A lényeg mindig ugyanaz, nehogy Istenhez találjunk, nehogy rátaláljunk benne az igazi Teljességre.

Sokan réginek és elavultnak tartják a Biblia gondolatvilágát, míg a problémáinkat olyan modernnek, és egyedülállónak gondoljuk. Pedig a Szentírás régen született tanításai bizony sokszor örökérvényűnek bizonyulnak. Így van ez ebben a helyzetben is. A gonosz hasonló munkálkodásáról olvasunk az Ószövetségben egyik részében is, ahol Sámuel próféta inti meg az Úr nevében Izrael népét, akik mindenféle hatalomnak behódolnak, csak épp Istennek nem. Sámuel ezt mondja nekik: „Ne térjetek el, hogy a semmiket kövessétek, amelyek tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni, mert semmik azok. Csak féljétek az URat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!” 1Sám. 12,21;24

Figyelmeztető üzenet ez számunkra, modern emberek számára is, mikor Isten helyett mi is a Semmiket követjük. Azt hisszük valamiről, hogy milyen értékes, mert annyi pénzt és energiát fektettünk bele, azt hisszük, hogy van benne igazság, mert olyan sokan igazat adnak neki. Azt hisszük milyen jó az, mert adott néhány jó élményt és kellemes órát. Azt hisszük, hogy valami, pedig Istenhez mérve valójában semmi. Ha jön a baj, ha kell a segítség, akkor kiderül, hogy minden hiába volt, hiszen az a Semmi nem tud megtartani, önmagunkban pedig tehetetlenek vagyunk. És sokszor ezekre a semmikre pazaroljuk el az életünket.

Pedig az ember ennél sokkal többre hivatott el és sokkal többre képes. A Teremtés könyvében is azt olvassuk, hogy Isten az Ő lelkéből adott nekünk, mely által kiemelt a növények és állatok sorából. Ez pedig nem semmi. Emberré formált minket, aki érez és gondolkodik, emberré, akik kapcsolatba léphetnek Teremtőjükkel. Nem kell csak a földi körülmények, az alapvető életszükségletek szintjén maradnunk, hanem feltekinthetünk az égre, kereshetjük az Istent, és minden misztikum és mágia nélkül, csupán az imádság és a Szentírás által élő kapcsolatba léphetünk vele. Mindenki elérheti életében ezt az isteni magaslatot, ezt a teljességet, hiszen mindannyian megkaptuk az elhívást az Istenben való hívő életre. Reményik Sándor így vall erről az élményéről Tündérfok című versében:   

„Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.”

Magasságra, végtelenségre vágyunk, kiemelkedni a közönyös szürkeségből. Tartalmasabban megélni az élet eseményeit, és végső soron boldognak lenni. Erre kínál nekünk lehetőséget az Úristen Jézus Krisztus által. Benne jött el közénk a teljesség. Szavakkal nem is tudjuk jól kifejezni, hogy mit is jelent mindez.

Abban az időben, mikor Pál apostol a fenti igéket leírta, még a hatalmas birodalmak királyait, fejedelmeit, de elsősorban a római császárt tekinteték sokan olyan tekintélynek és hatalomnak, aminél nagyobbat, teljesebbet már nem tudtak elképzelni. Ezzel az emberileg legnagyobbal állítja szembe az Ige Krisztus teljességét. Hiszen ezek a földi hatalmasok is csak Istennek a teremtményei, és ők is alá vannak rendelve mindenható akaratának. Hatalmuk Istenhez mérve csak porszem lesz, melyet elvisz a szél. Minket pedig ez a hatalmas és teljes, mindenek felett való Úr hív magához, hogy legyünk a gyermekei.

Erre a hívásra ad választ az embernek a hite. Amikor elhiszem, hogy létezik Isten és elhiszem, hogy Krisztus az én Megváltóm is. Elhiszem, hogy Őbenne megtalálom a békességet magammal, a békességet az emberekkel, és a legfontosabb: békességet Istennel. A hívő élet ezt a kapcsolatot kínálja fel nekünk, melyben már itt a földön, és annakidején a mennyben is megtalálhatom az Igazi Teljességet, Jézus Krisztust. Ámen.

Prédikáció - Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap

Zsid. 13,20

A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát,

Zsid. 13,21

tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Talán a mai gyermekek is ismerik a szólánc játékot, ahol az előző szó utolsó betűje lesz a következő szó első betűje, és így egymás után, mint egy hosszú láncolat jönnek a szavak egymás után. Felolvasott igénk kifejezései is, mint láncszemek kapcsolódnak egymáshoz és együtt egy szép, és tömör, egy ünnepélyes áldásformulát alkotnak.

            A Zsidókhoz írt levél, melyből az idézet származik, olyan gyülekezetnek szól, akik az első felbuzdulás után már egy kissé megfáradtak. A közösségben belső elerőtlenedés lett úrrá, mert hiába várták vissza Jézust mennybemenetele után, évtizedekkel később sem érkezett el második eljövetele. Az Úr tehát távol maradt, csak a láthatatlan Szentlélek volt az emberekkel. Ebben a helyzetben pedig biztatásra és megerősítésre volt szüksége az embereknek.

Azt hiszem sokunk helyzete ma is hasonló. Már több mint két hete elkezdődött ez az újév. Már nincs semmi a korábbi ünnepek fényéből, már szürke, egyhangú hétköznapokat élünk. Pedig ebben a helyzetben is vágynánk Isten fényére, a vele való közösség felemelő érzésére és hitünk erősödésére. Éppen ezért szól hozzánk ma pont ez az ige.

Az oltár előtt felolvasott igeszakaszokban is a rejtetten, nem látványos, nem látható módon cselekvő Isten csodáiról hallhattunk. Ha nem is látjuk Őt, Ő akkor is jelen van a világban élő és ható módón. Hétköznapjaink eseményeit is végigkíséri, melyek során lépten-nyomon a Gondviselés hordoz minket, melyet legtöbbször észre sem veszünk, vagy éppen már természetesnek tartunk.

Hasonlóan a kánai mennyegző vendégei közül is valószínűleg a legtöbben nem tudták, hogy milyen nagy gondot oldott meg az Úr Jézus, természetesnek vették, hogy ihatják a finom bort. Talán csak a segédkező szolgák és a házigazda volt, aki az események láttán hálát adott a Mindenhatónak.

Aki hittel és figyelemmel éli napjait, az megláthatja Istennek ezeket a cselekedeteit az életében. Így volt ez a Zsidókhoz írt levél szerzőjével is, aki így kezdi az áldáskívánását: a békesség Istene. Ez az első láncszem.

A szentíró tudja, hogy a békesség, amire sokszor úgy vágyunk, bizony nem emberi találmány, hanem Isten drága ajándéka. Különösen is igaz ez az állítás szeretett 21. századunkban, mikor a stressz hivatalosan is népbetegséggé vált. Ez a sokat használt kifejezés tulajdonképpen a modern ember békétlenségét jelenti. Amikor szaladunk, rohanunk, harcolunk és nem tudunk megnyugodni. Nem találjuk a békességet. Pedig Istennél ez lehetséges és elérhető. Az Ő közelében megtalálhatjuk ezt a hőn áhított nyugalmat. A hétköznapok egy ilyen láthatatlan csodája tehát minden olyan helyzet, mikor békességre találunk. 

Igénk második láncszeme: az örök szövetség vére által. Nem véletlenül van jelen életünkben az Isten. Hiszen Ő Mennyei Atyaként szövetséget kötött az emberiséggel. Minden embert a maga gyermekének tart, akivel szeretnek kapcsolatba lépni. Ez a szövetségkötés már Ádám és Évával megkezdődött, de tudjuk jól, hogy ebbe a tökéletes kapcsolatba éket vert az embert kísértő bűn. De Isten nem adta fel, hogy újra és újra elérjen minket. A végső és legjobb megoldás pedig az lett, hogy maga Jézus Krisztus által jött létre a tökéletes szövetség. Az Ő kiontott vére lett az örök szövetség vére, ami egyszer és mindenkorra jó és tökéletes. Ennek az újszövetségnek a jele minden egyes úrvacsorai alkalom, mikor az Úr oltárához járulva, a kenyér és a bor által testben is közösségbe kerülhetünk magával Krisztussal. Tehát, ha szólongat minket, ha a hétköznapok csodáival, békéjével meg akar minket érinteni, az emiatt történik. Szövetségre akar velünk lépni.

A harmadik láncszem: Jézus, a juhok nagy pásztora. Bizony a földön élő, sokszor békétlen és sokszor bűnös emberek önmagunkban csak a saját fejünk, és elképzelésünk után tudunk menni, vezetés és biztos cél nélkül. Éppen ezért Isten szükségesnek látta, hogy egy vezetőt, egy pásztort adjon a szétszéledő, eltévedt Juhoknak Jézus Krisztusban. Hány és hány ember, aki valóban tévelygett csak az életben találhatta meg az üdvösség útját Jézusban. A belé vetett hit tényleg jó útra tud téríteni bárkit. A pusztában egyedül kóborló bárány nem is sejti, milyen jó legelők és friss vizű kutak léteznek. Nem érheti el azokat, míg valaki oda nem vezeti. A hit nélkül élő emberek sokszor csak szenvednek az élet súlya alatt, és csak próbálják túlélni a nekik adatott éveket. Pedig Isten közelében mindenkire várhat egy teljesebb, egy boldogabb élet, ahol már nem kell vezetés nélkül kóborolni, mert „Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.” (23. zsoltár 1-2)   

A következő szakasz így hangzik: tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére. Ha kapcsolatba kerülök Jézussal, akkor bizonyosan változni fog az életem és változni fogok én is. Ha Isten Fia vezérel minket életünkben, akkor sokszor megtapasztaljuk, hogy Ő az akaratunkat is formálja. Néha észrevétlenül is munkálja bennünk az egymásra odafigyelést, a testvérszeretetet, a megbocsátást. Ha engedünk ezeknek a jóra vezető indíttatásoknak, akkor már megcselekedtük Isten akaratát. Ha viszont ellenállunk ezeknek, akkor vétkes mulasztás lesz belőle.

Mindezek az indíttatások és késztetések pedig egy célt szolgálnak: Istennek terve van az életemmel. Ő szeretné a legjobbat kihozni belőlem és szeretné a boldogságomat munkálni. Ehhez olykor fájdalmakon és csalódásokon át vezet az út, de mégis onnan felülről nézve biztos a cél. Hitben élve tehát olykor fel kell adni az emberi módon való gondolkodást és Isten akaratának engedelmeskedve kell döntenünk.

Erről eszembe jut egy régi történet, egy elítélt rab esete, aki a börtönben tért meg, és hitből fakadóan tisztázni akarta lelkiismeretét. Ezért olyan korábbi bűncselekményeket is bevallott, melyekről a bíróság nem tudott, és emiatt további évekre ítélték el. De lelkiismerete megtisztult ezáltal. Isten akaratát teljesíteni: sokszor furcsa, de mindig hatásos.

Az utolsó láncszem pedig így hangzik: Jézus Krisztusnak dicsőség örökkön-örökké. Aki életében rátalált a hit útjára, akinek már személyesen Jézus a megváltója, annak ugyanígy hálatelt lesz a szíve. Hálásak lehetünk Istennek azért a nagy szeretetért, mellyel minket szeret. Azért a sok alkalomért, amikor hívogat magához, hálásak lehetünk Krisztusért is, aki összegyűjti népét és vezet minket az élet sokszor rögös útján. De nem csak ezt tette, hanem meg is váltott minket bűneinkből halála és feltámadása által. Szentlelkével most is jelen van és munkálja gyülekezetében a jóra való készséget és akaratának teljesítését.

      „A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” (Zsid 13,20-21)

Prédikáció - Vízkereszt ünnepe

Mt. 5,17

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.

Mt. 5,18

Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.

Mt. 5,19

Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nagy életfordulóknál, bizonyos életkor betölte után, egy-egy új korszak küszöbén, egy változás idején gyakran reménységgel tekintünk az elkövetkezendőkre. Változást várunk, pozitív változásban reménykedünk. Iskolásként várjuk a tanulóévek végét, amikor nem lesz már több dolgozat és házi feladat. Fiatalként várjuk, hogy betöltve a 18. életévünket megtehessünk olyan dolgokat,

amikre nagykorúként már jogosultak leszünk. Dolgozó felnőttként pedig várjuk már a nyugdíjas éveket, mikor nem lesz már semmire sem gondunk, mikor mindenre lesz időnk, és végre nyugalmunk lesz.

Emlékszem milyen nagy várakozás előzte meg a 2000-es év beköszöntét. Valakik nagy katasztrófától tartottak, mások talán úgy gondolták, hogy rögvest a jövő elképzelt világa köszönt ránk. Aztán eljött az új év, az új évezred, sőt már a 3. évezred első évtizedének a végén járunk, mégsem jött el a világvége, nem fordult ki a világ a sarkaiból, minden halad tovább a maga útján. Az iskolás is rájön, hogy a dolgozó ember élete is nehéz és fárasztó.

A 18 évet betöltött fiatal is belátja, hogy a sok felnőttkori joghoz sok kötelesség és felelősség is járul. És azt hiszem a nyugdíjas éveknek is megvannak a sajátos nehézségei, fájdalmai, amiket átélve már talán inkább lennénk újra fiatalok.

Várakozás egy eseményre, ami végül nem hozza el a kívánt beteljesülést. Jézus korában is várakozás élt a zsidó nép szívében. Nehéz helyzetben voltak: országuk és népük függetlenségét a megszálló Római Birodalom szorította korlátok közé. Az országban nagy volt a szegénység, sokan csak napról napra éltek, és nem volt semmilyen reményük a nélkülözésből való kilábalásra.

Ami miatt várakozás élt bennük, az az Írásokban és a próféták által megjövendölt Messiás ígérete volt.

A zsidó nép számára ez a Messiás elsősorban egy királyt jelentett – mint ahogy a messiás szó jelentése is felkent –, aki uralkodik majd népe felett, leveri és leigázza azokat, akik választottait elnyomják és megszállás alatt tartják. A politikai szabadság és függetlenség visszaszerzése mellett a jólét beköszöntét is tőle várták. Házat, élelmet, ruhát, talán a szükségesnél picit többet, jobbat, nagyobbat is.    

Ezek mellett a Messiásnak prófétai szerepet is tulajdonítottak, aki nemcsak világi, hanem vallási vezetője is egyben a népnek. Aki az Úr szavát és kijelentését tisztán és igazán hirdeti, aki az örök és az igaz főpap lesz. Aki hitelesen közvetíti Isten szavát, áldását az embereknek, illetve Isten előtt is közbenjár a népért.

            Körülbelül ezt várta tehát a nép és cserébe kapták Jézust. Azt az embert, aki egy jelentéktelen faluban hajléktalanul született, aki egy ács fia volt. Jézust, akit nem koronáztak királlyá, nem gyűjtött magának sereget, nem lázított a római uralom ellen, nem hozott a népnek jólétet és bőséget, sőt még a megszokott vallási formákat is bírálta és a mózesi törvényeket is újraértelmezte.

            Megszületett hát a Megváltó, a Dávid városában, de hát nem sokra mentünk vele. Járta az országot, prédikált, meggyógyított néhány embert, de nem hozott semmi nagy változást. Ehelyett bírálta az farizeusokat és az írástudókat, beleavatkozott a templomi árusításba és még a szombatot is megtörte! A zavarkeltéshez ért, a dolgokat feje tetejére állítja, de kézzelfogható eredményt nem nyújt.

Mégsem ő lesz az, akit vártunk. Úgy látszik megint tévedtünk, megint átvertek bennünket, majd valaki más lesz a Messiás.

            Jézusra általában jellemző, hogy nem úgy jön, nem úgy tesz és nem úgy cselekszik életünkben ahogyan azt mi várjuk. A zsidó népnek is évszádok alatt kiérlelt, szinte már szenté és sérthetetlenné vált váradalmai, vagy inkább elvárásai voltak a Krisztussal szemben. Szükségük volt a Szabadítóra, de feltételeket szabtak neki, hogy milyennek kell lennie, hogy is kell eljárnia küldetésében. A zsidó vallás annyira ragaszkodik ezekhez a kikötéseikhez, hogy nem ismerte fel Isten Fiában a Megváltót és még mind a mai napig várják a Messiást. 

            Viszont keresztyénként is megvannak a magunk elképzelési, kikötései Isten szabadításával, munkájával kapcsolatban. A legtöbb esetben akkor fordul az ember a Mindenható felé, amikor valami nehézség, szükség jelentkezik az életében. Életveszély, betegség, kilátástalan helyzet, boldogtalanság. Bár mi magunk már nem tudjuk megoldani a helyzetet, mégis bőszen gyártjuk terveket arra nézve, hogyan is járjon el a Szentlélek, hogyan is tegye meg a csodát. Elfelejtjük ilyenkor, hogy mit is jelentenek a mindenható, a csoda, és az ehhez hasonló szavaink. Olyan dolgokat jelölnek, amik többek annál, amit mi, emberi elménkkel el tudnánk képzelni. Jól ismerjük az Ézsaiási igét:

Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. (Ézs. 55,9)

A sokaság, akik a hegyi beszédet hallgatják, szintén azért vonzódnak hozzá, mert egy bizonyos újítót látnak benne. Egy olyan újítót, aki másképp csinálta, másképp értelmezte és másképp tanította a dolgokat, mint akkoriban "szokás" volt. Szombaton gyógyított, nem feddi meg a tanítványait, akik nem böjtölnek, a válólevelet Mózes engedményének és nem Isten akaratának tartja, nem ítéli halálra a házasságtörő asszonyt sem. 

Jézust azonban nehezen értették meg, mint tudjuk, tanítványainak sem igazán sikerült a legtöbbször. Akik a hegyi beszédet hallgatták, azok közül is sokan azért voltak lelkes követői, mert a fennálló rend, a farizeusi vezető réteggel szembe mert szállni. Úgy tűnt, új tanítást fog hozni a régi, száraz és sokszor képmutató vallásos törvények helyébe, felszabadít minden szigorú kötöttség alól és szabaddá tesz hatályuk alól.

Talán hallottuk már Szent Ágoston jól ismert gondolatát: „Szeress és tégy amit akarsz.” Sokan az Istenben való életet úgy élik meg, hogy főleg a mondat második felére koncentrálnak csak: tégy amit akarsz. Tehát szabad vagyok a Krisztusban, hívőként is bármit megtehetek, legfeljebb majd kérem az Ő bocsánatát. Nem lennének ilyen engedékenyek magukkal szemben, ha a mondat első felére is figyelnének: szeress. Nem csupán egy romantikus érzelemről, vagy egy általános értelmű, de valójában kiüresedett fogalomról van itt szó, hanem arról a konkrét és határozott szeretetről, amit Jézus két parancsolatban foglal össze: Szeresd az Urat teljes lényedből, teljes erődből, teljes elmédből, és szeresd a másik embert, mint magadat. Ezeket figyelembe véve és ezeket megtartva már egészen más jelentést nyer a mondat második fele: és ezen belül tégy, amit akarsz.

Jézus, bár Isten Fia volt, mégis emberi formában, ártatlan csecsemőként látta meg a napvilágot és vállalta az emberlét minden szükségét, gyengeségét és nehézségét. Isten országának követeként élt közöttünk, de az adott kereteket, a tradíciók kitaposott útját, a földi rend törvényeit nem tekintette szűkösnek, korlátnak, kényszerpályának. Éppen ezért Istennek az örök törvényét és rendjét sem akarja eltörölni. Attól, hogy a Krisztusi élet szabadságára jutunk, attól még ránk is vonatkoznak bizonyos játékszabályok, a hívő létnek is megvannak a maga keretei, vagy éppen korlátai. Ilyen korlátként adatott nekünk Isten törvénye is, amely bizonyos dolgokat megtilt, bizonyos dolgokat helytelenít és bizonyos dolgokra rámondja, hogy ez bűn. Az öntudatos ember nem szereti a korlátokat és a határokat. Szeretne maga rendelkezni sorsa, élete és döntései felett anélkül, hogy bárkinek számot kéne adnia, anélkül, hogy bárki előtt felelősséget kellene vállalnia azokért.

De képzeljünk csak el egy magas kilátót vagy egy hegyi szerpentint korlátok nélkül: nem dísznek vannak ott, nem az utazókat megharagítani, hanem azért, hogy megvédje őket. Megvédjen az ütközéstől vagy a mélybezuhanástól. Érdekességképpen az utak mentén bárhol látható szalagkorlát hivatalos megnevezése: pályaelhagyást megakadályozó, közúti visszatartó rendszer.

Ugyanígy Istennek a törvényei is ezt a célt szolgálják: segítenek, hogy a pályán maradjunk, visszatartanak, megóvnak lelkünk életveszélyes sérüléseitől.  

Mindamellett Isten törvénye önmagában még nem elég nekünk az üdvösséghez. Nem mintha bármi hiányosság lenen benne. A probléma az, hogy bűnös emberként nem tudjuk azt maradéktalanul megtartani. Isten szentségéhez és tisztaságához a magunk erejéből nem tudunk felnőni. Hiába a zsidóknál a rituális tisztálkodás, hiába a szerzeteseknél az aszkézis, a test sanyargatása vagy a magukra kirótt büntetések. Emberi módszerekkel nem juthatunk Isten előtti tisztaságra és szentségre. Luther Márton így tanít: „A törvény azért adatott, hogy a lelkiismeret szükségét lássa annak, hogy a törvénynél és tulajdon tehetségénél nagyobb dolgot keressen, azaz Isten kegyelmét. Ezért szükséges, hogy az ember Isten törvénye által tulajdon gonoszságára ébredjen, megérezze azt, és az isteni kegyelem segítségét szomjazva Krisztus felé törekedjék.”

Tehát Isten törvénye jó és megkerülhetetlen. Szava szent és sérthetetlen. De a törvény nem a végcél. Hiszen eljött Krisztus, hogy betöltse azt. Eljött Krisztus, hogy megadja nekünk azt az Isten előtti tisztaságot és ártatlanságot, amire mi magunk soha nem lennénk képesek. Halálával töltötte be a legősibb törvényt: miszerint a bűn zsoldja a halál. A mi bűneinknek zsoldja az Ő halála. Amit mi elrontottunk életünkben, azt ő helyrehozza, amit mi összemocskoltunk cselekedeteinkkel azt ő tisztára mossa.

Részesülhetünk váltságában, miénk lehet kegyelmének ez a drága ajándéka. Miénk lehet a Krisztus hit, ha szeretnénk és őszintén kérjük azt: „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24 alapján).

És akkor a mi életünkben is eljöhet a fordulópont, eljöhet a várva várt változás. A megkönnyebbülés, a felüdülés, a reménység és a boldogság. Lehet, hogy nem olyan úton, ahogy azt mi elképzeltük. Lehet, hogy nem olyan formában és abban az időben, ahogy azt mi elterveztük korábban. De biztos vagyok benne, hogy minden tervünknél és minden álmunknál csodásabban és teljesebben érkezik meg az evangélium ajándéka, az új élet Jézus Krisztusban. Ámen.

Prédikáció - Az év első vasárnapja

Ézsaiás 63, 7-11

 ⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva.  ¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.  ¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét?

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az idő, az évek és évtizedek, életünk napjai elmúlnak, de Isten jelenléte állandó az életünkben. Elkezdődött egy új év, talán sok minden megváltozik idén körülöttünk, de Isten szava és ígérete változatlan. Ő velünk van minden napon a világ végezetéig.

            A szilveszteri hangulatban sokan vágynak a névtelenségre, személytelenségre. Egyre gyakoribb, hogy a fiatalok és az örökifjak olyan kikapcsolódási, szórakozási lehetőségeket keresnek, ahol nem ismerik őket. Ahol vagy igazán önmaguk lehetnek, vagy éppen kibújhatnak a bőrükből és úgy viselkedhetnek, ahogy máskor, máshol nem mernének. Ezek az emberek általában csalódottak: azokról, akiket barátaiknak hittek, kiderült, hogy körükben nem érezhetik magukat igazán felszabadultan, hogy velük közösségben bizonyos dolgokat nem tehetnek meg, amit pedig szívesen megtennének. Ezért bizalmatlanná váltak, s igazán őszinték csak olyan emberek körében tudnak lenni, akik nem ismerik őket.

Ezek az emberek talán megrettennek, amikor azzal szembesülnek: Isten igazán ismeri őket, igazán személyesen ott van az életükben. Talán épp ezért menekülnek egy olyan helyről, ahol isten személyes jelenlétét hirdetik. Pedig Isten személyes jelenléte nélkül nem is beszélhetünk megváltásról, egyházról, keresztyénségről, de még csak az egyes ember élő hitéről. Hiszen a hit nem csak arról szól, hogy tudomásul veszem egy világ felett álló szellemi lény létét. Ez csak egyfajta világnézet vagy filozófia. Ebből csak az Istennel való személyes viszony formál valódi hitet. Amikor gyermekeként viszonyulok a Mennyei Atyámhoz. Akinek elmondhatok bármit, aki előtt sírhatok, aki előtt bevallhatom tévedésemet és hibámat, akinek szava szerint élem az életemet.

Népszerű gyermekjáték a bújócska, ahol valami eldugott helyre jutva rejtve, egyedül és csendben lehetek, ahol nem lát senki, nem tudja senki sem, hogy ott vagyok. Felnőttként is szeretjük a bújócskát, csak éppen már Istennel szemben. Ádámhoz hasonlóan elbújunk a bokrok közé, csak hogy ne találjon ránk. A munkába, a fáradtságba, az elfoglaltságokba, a sértettségbe, a közönybe bújunk, hátha ott nem talál meg. Elfordulunk tőle, kikerüljük a templomot, egy jó magas polc tetejére vagy épp a szekrény mélyére tesszük Bibliánkat, az Istenről, hitről beszélő embereket meg sem hallgatjuk. Tékozoló fiúként, talán még régről, talán gyermekkorból ismerjük is az Atyai ház melegét, az Isten jelenlétét, de már túl messzire jutottunk, már túl régen volt, az már a múlt.

A bibliai tékozló fiú meggondolta magát, megfordult és hazament. De sok mai tékozló nem fordul meg, nem vált irányt, ott marad elveszett helyzetében. Ezekért az elveszettekért Isten útra kel és utánuk meg, harcol értük, meg akarja őket menteni. Az elmúlt napokban szomorúan tapasztaltam meg valami hasonló érzést. Otthon, a szülői háznál van két kutyánk és az egyik a szilveszteri petárdarobbanásoktól megijedve kijutott az utcára és elszökött. Persze egyből a keresésére indultunk, én magam is órákat sétáltam a falu környékén, sárban, tócsákban, hideg szélben egyre reménytelenebbül kiabálva a szeretett kutya nevét. Sajnos nem lett meg és eredménytelenül tértünk haza. Elgondolkodtató volt, hogy éjjelre szüleim egy résnyire nyitva hagyták a kaput, ha közben visszatalálna, be tudjon jönni.

De ha ennyit meg tud tenni az ember egy háziállatért, gondoljunk csak bele, hogy Isten, aki alkotott és gyermekeként szeret bennünket, mennyivel többet megtesz értünk. Küldte követeit, küldte a prófétákat, majd odaadta a legdrágábbat, Jézus Krisztust csak azért, hogy utánunk jöjjön, hogy az életünkbe lépjen, hogy részesülhessünk a megváltásban és az örök életben. Évekig, évtizedekig jár utánunk, nevünkön szólít, hív magához. Ő is nyitva hagyja számunkra a kaput, a mennyek kapuját, ahová Jézus Krisztus váltsága árán bemehetünk. Bárki bemehet. Legyen akármilyen messze, legyen akármilyen bűnös, legyen akármilyen régóta elveszett. Istenhez megtérve, bűnös régi életünket magunk mögött hagyva beléphetünk oda.

Ezt a csodát értette meg a próféta is, aki így ír felolvasott igénkben:  „⁷Az ÚR hűségét magasztalom, az ÚR tetteit dicsérem: mindazt, amit az ÚR tett értünk, sok jótéteményét Izráel háza iránt, mert irgalmasan bánt velünk, nagyon hűségesen. ⁸Mert ezt mondta: Mégiscsak az én népem ez, fiaim, nem tudnak meghazudtolni. Ezért szabadította ki őket ⁹minden nyomorúságukból.”

Bár a megváltás, lelkünk megmentése Isten legnagyobb csodatette életünkben, de nem az egyetlen. Végtelen szeretet és kegyelme egyéb dolgokban is megnyilvánul. Hétköznapi életünknek ugyanis nem csak részese, nem csak jelen van, hanem cselekszik is benne. Vigyáz ránk, megóv, biztat, a betegség és a gyengeség közepette is új erőt, új reményt ad. Rengeteg jótétemény, melyeket talán észre sem veszünk, melyek megtörténtét természetesnek vesszük, és akkor lennénk meglepődve, ha nem úgy történne. Pedig az Úr hűsége, jelenléte és irgalma nélkül egész másképp alakulna életünk. Ne legyünk olyanok, mint a 10 leprásból 9, akik részesültek Jézus csodájában, a gyógyulásban, és úgy érezték, hogy ezzel meg van oldva az életük, és mentek tovább a maguk útján. Csak 1 volt közülük, akinek nem csak a testében, hanem a szívében is megváltozott valami. Csak 1 volt, aki megértette, hogy itt isteni csoda történt, és a gyógyulás után valóban új élet kezdődhet számára. Ezt az irgalmasságot és kegyelmet nem tudta szó nélkül elfelejteni, visszatért Jézushoz és hálát adott mindezért. A statisztika nyelvén szólva a meggyógyítottak 10% tért csak vissza Krisztushoz és imádta az Urat. Bár ez egy ókori adat, de félek tőle, hogy azóta sem javult sokat az arány, sőt.

Azt mondja mai Igénk a maradék 90%-ról: „¹⁰Ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították szent lelkét. Ezért ellenségükké vált, és harcolt ellenük.” Ha Isten hűségére és irgalmára engedetlenség a válaszunk, ha az Istentől kapott örömre válaszul megszomorítjuk Szent Lelkét, ha csak elpazaroljuk az ajándékba kapott drága kegyelmet, akkor nem Isten oldalán állunk. Akkor szembe fordulunk akaratával és egész lényével, és akár tudatosan, akár tudatlanul, de ellene szegülünk. Isten az ellenségünké válhat. De tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy ilyenkor el akarna pusztítani. Tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a megsemmisülésünk lenne a célja. Ő a bennünk lakó bűnt akarja legyőzni. Önfejűségünket, haragunkat, hitetlenségünket akarja térdrekényszeríteni, s mindezt azért, hogy visszatérhessünk hozzá. Talán sok embert ér olyan csapás, fájdalom vagy veszteség, amiért az öklét az ég felé rázza és tombol a dühe Isten kegyetlenségével szemben. Pedig az Úr nem kegyetlenkedik, hanem értünk küzd. Persze sokszor nem értjük, hogy mit miért, mi célból tesz, sokszor fájnak ezek a dolgok és nehéz a terheket viselni, de Ő mégsem zsarnok. Nem egy embertelen diktátor, hanem egy embermentő Isten, akinek néha sajnos fájdalmas eszközök kell nyúlnia, hogy megelőzze a még nagyobb fájdalmat, életünk végső elveszését, bűneink zsoldját, a halált.

Bennünk is le akarja tehát győzni az örök halált és helyette örök élettel akar minket megajándékozni. Az Igében így olvassuk: „¹¹De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Isten bibliai népe visszatekintett történelmére, a régmúltban történt csodákra, és így ismerte föl ismét Szabadítóját. Ahhoz, hogy meglássuk, mi van mögöttünk, ki van mögöttünk, meg kell fordulnunk. Ahhoz, hogy találkozzunk avval, aki utánunk jön, meg kell állnunk saját utunkon. Egy-egy új év kezdete alkalmat adhat egy ilyen visszatekintésre is, vajon az elmúlt év eseményei közül miben ismerhetem fel az Isten munkáját az életemben, mi az, amiért még mindig nem adtam hálát, mi az, aminek kapcsán én magam is a kegyelemmel megajándékozott lettem?

De tovább folytatva, ahhoz, hogy megtaláljon minket, az, aki jön utánunk és szólongat, elő kell jönnünk rejtekhelyünkről és válaszolnunk kell. Ádámot és Évát sokszor negatív példaként emlegetjük a bűnbeesés miatt. De ma hadd legyenek pozitív szereplők – hiszen Ádám és Éva, bár elég sok szégyellnivalójuk volt, mégis előjöttek Isten hívására, válaszoltak szavára és elé álltak.

Ne legyünk hát mi sem rejtőzködve, hanem lépjünk Megváltónk színe elé. Lehet, hogy így ezt a bújócskát elveszítjük, de helyette az örök élet ajándékát nyerjük el. Ámen.         

Prédikáció - Karácsony 2. napja

Ézs. 49,13

Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.

Ézs. 49,14

De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!

Ézs. 49,15

Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!

Ézs. 49,16

Íme, tenyerembe véstelek be

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Immár karácsony második napján vagyunk itt együtt, de az ünneplés szempontjából ez már a harmadik ünnepnap. A legtöbb családban talán már túl vannak az öröm és a béke csúcspontján, már véget ért a várakozás és a készülődés, megsült, megfőtt a finom vacsora, kibontottak minden ajándékot, és lehet, hogy már a fenyőfáról is elkezdtek fogyatkozni a szaloncukrok.

            Lassan megyünk kifelé az ünnepből, de igénk mintha nem akarna erről tudomást venni. Tegnap Mikeás prófétánál már volt szó a Mennyei Főpásztorról, aki népe elé áll, vezet minket és békességet ad. Ma pedig Ézsaiás szavain keresztül örömre, ujjongásra hív minket az Úr.

            De mi is csalhat mosolyt arcunkra, mi adhat jókedvet ma nekünk, az ünnep csúcspontja után? Talán örülünk annak, hogyha az elmúlt napokban minden jól alakult, szépen lezajlott a családi együttlét, mindenki elégedett volt, és nem volt nagyobb veszekedés vagy vita a rokonok között. Örülhetnek a háziasszonyok, hogy a feszített tempójú készülődés, főzés, mosás, takarítás után végre hátradőlhetnek és kifújhatják magukat egy kicsit. Örülhetünk, ha maradt még egy kis pénzünk hó végére és örülhetünk, hogy nem kell havat lapátolnunk.

            Ezek is jó dolgok, de Istenünk nem pontosan ilyen örömről beszél. Ő egy ajándék feletti örömről szól, egy olyan ajándékról, ami talán idén ott maradt a fa alatt. De az is lehet, hogy már évek óta kibontásra vár, csak nem kellett a címzettnek. Remélem még senki nem került ilyen helyzetbe, hogy egy általa adott meglepetés érdeklődés hiányában még csak felbontásra sem került. Szörnyen nagy csalódás lehet.

            Istennek is van tehát egy sajátos ajándéka számunkra, amit hőn szeretett gyermekeiként gyakorta hagyunk figyelmen kívül. Ez az ajándék pedig az Ő végtelen és áldozatkész szeretete,

mely Jézus Krisztus földre érkezésében teljesedett ki és vált egészen nyilvánvalóvá.

Bár erről szól az egész ádventi készülődés és a gyertyagyújtások is, bár a falu közepén felállított betlehemi jászol is erről tesz bizonyságot, sőt még a templomban is erről hallani, mégis sokak számára ez az egész csak az ünnep egy eleme, egy nélkülözhetetlen kellék, ami vízkereszt után a karácsonyfával és a díszkivilágítással együtt eltűnik az életünkből.

            Az ünnep elmúltával aztán visszatérnek a hétköznapok és velük együtt a gondok, a napi terhek és kihívások. Évközben egyből megérezzük Isten hiányát, és hasonlóan vélekedünk, mint a felolvasott igében Isten népe: „Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!”.

Megfigyelhető tendencia sok közösségben, hogy évközben csak a legfiatalabb és a legidősebb generációk, a kisiskolások és a nyugdíjasok járnak rendszeresen gyülekezeti alkalmakra. Persze mindenkinek szüksége van Isten igéjére és mindenkinek megvan a maga nehézsége, de talán mégis a legterheltebb, a legstresszesebb, a legtöbbet gürcölő korosztályok hiányoznak sokszor a padsorokból.

Tegnap tartottuk Bakonycsernyén a gyermekek karácsonyi műsorait, ahol az egyik színdarabban arról volt szó, hogy a családi készülődés során, a fadíszítés alkalmával a gyerekeknek eszükbe jutott, hogy szeretnék hallani a karácsonyi történetet, Jézus születését.

Mentek az apjukhoz, ő nem igazán emlékezett, mentek az anyukhoz, ő nem ért rá, szegény gyerekeknek már csak a nagyi tudta elmondani miről is szól valójában az ünnep.

            Meglepődve olvastam még a hét elején egy internetes vitafórumon, hogy valaki azt a témát vetette fel, hogy szülőkként ők nem keresztyének, nem hisznek Istenben, és ebből kifolyólag nem szívesen beszélnek gyermeküknek a karácsonykor megszülető Kis Jézusról, meg angyalokról, nehogy idősebb korára ő is vallásos legyen. Csak azt nem tudta, hogy a vallásos változat helyett akkor mit meséljen csemetéjének.

            Ezek után kérdezem: ki hagyott el kit? Ki feledkezett meg kiről? Isten biztos nem hagyott el egyikünket sem. Inkább mi vagyunk azok, akik kiléptünk ebből a kapcsolatból.

Ézsaiás az anya és csecsemője közti köteléket hozza fel példának, ami talán a legerősebb kapcsolat az emberek között. Mégis ez sem szétszakíthatatlan. Hadd ne mondjak erre példákat, csak szomorú és szörnyű dolgok jutnak eszembe. De Isten szeretete és hűsége még ennél a legerősebb emberi kapocsnál is erősebb, még ennél is jobban ragaszkodik hozzánk.

            Mi emberek szeretünk túlzásokba esni, vagy éppen nagyot mondani, még akkor is, ha az nem teljesen igaz. De Isten nem tesz ilyet, ő, ha meg akar győzni minket, akkor sem hazudik vagy túloz. Azt mondja: én nem feledkezek meg rólad, sőt áldozatot hozok érted. Hatalmas áldozatot.

Melyikünk adná oda egyetlen gyermekét egy teljesen idegen ember életéért? Nyilvánvalóan senki. Kizárt dolog. Ő mégis megtette. Odaadta Jézus Krisztust, hogy megmentsen Téged és engem, mindannyiunkat. Talán elment a józan esze? Igen. Igen, ha a túláradó Atyai szeretet ilyen óriási és megrendítő megnyilvánulását bolondságnak tartjuk. De lehet, hogy csak azért gondoljuk így, mert ekkora szeretetet és áldozatot egyszerűen nem tudunk felfogni, hiszen mi képtelenek lennénk rá és emberileg meg sem tudjuk éretni.

            De tudják mit, testvérek? Nem is kell megértenünk! Nem azért történt a születés csodája, Jézus földi élete, szörnyű kereszthalála és dicsőséges feltámadása, hogy mindezt pontosan megértsük. Nem megérteni, levezetni, kielemezni kell ezt az eseményt, szükségtelen és lehetetlen. Hanem helyette inkább le kellene borulnunk és áldanunk ezt az elképesztő szeretetet és határtalan kegyelmet, mely Istentől árad felénk.

            Szeretetéből fakadóan még azt is mondja: tenyerembe véstelek be. Iskolásoknál lehet azt látni, hogy ha valamit nem akarnak elfelejteni, gyorsan felírják azt a tenyerükbe. Az úgyis mindig kéznél van, és olyan gyakran úgysem mosnak kezet. Folyton ott van az emlékeztető.

            A felírásnál maradandóbb nyom a tetoválás. Bár magam nem értek hozzá, de valahol azt olvastam, hogy tenyérbe nem, vagy csak nagy ritkán tetoválnak, mert az nagyon érzékeny, nagyon fájdalmas. Istenünk mégis vállalta ezt, csakhogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja.

Egy ilyen bevésést, egy ilyen sebet bizony nem könnyű elfelejteni, bármihez nyúlunk, bármilyen kétkezi munkába kezdünk, felszisszenünk, mert érezzük kellemetlen jelenlétét.

Isten kegyelmével minden napon munkálkodik életünkben, minden napon újra munkához lát velünk, munkához lát értünk. Formál, vezet, próbák elé állít és bíztat. És minden nap ugyanúgy felszakadnak a Szent kezeken a szögek ütötte tátongó sebek, amíg velünk bajlódik. Mivel ilyen messze állunk a tökéletességtől, nincs idejük begyógyulni.

Ott vagyunk tehát mindannyian Isten markában, de nem úgy, mint egy zsarnok kezében a megfélemlített, elnyomott nép, hanem inkább mint egy szárnyaszegett madár. Fog és tart minket a kezében, hiszen látja a bajt és segíteni akar rajtunk. De mi csak a fogást érezzük. Azt, hogy korlátozzák szabadságunkat és ki akarunk ebből szabadulni. Aztán ha sikerül kibújnunk a fogásból, akkor sem tudunk elszállni szabadon, hiszen gyógyulás és segítség nélkül csak a földre hullunk és a porban vergődünk tehetetlenül.

Mégiscsak kell az orvos, mégis csak kell a segítség, mégiscsak szeretném hallani a karácsonyi történetet, mégiscsak szeretnék imádkozni és Istenhez kiáltani, aki nekem is Atyám a mennyben. Mégiscsak érdekel az ajándék, ami már évek óta ott porosodik a karácsonyfa alatt. Isten szeretetének ajándéka ma is itt van, és rendületlenül várja, hogy felbontsd végre. Ma még tart a karácsony, ma még lehet ajándékot bontani. Ne késlekedj tovább! Ámen.