Prédikáció - Pünkösd vasárnap

4Móz. 11,24-29

Mózes kiment és elbeszélte a népnek az ÚR szavait, majd összegyűjtött hetven férfit a nép vénei közül, és a sátor köré állította őket. Az ÚR pedig leszállt felhőben, és beszélt hozzá. Majd elvett abból a lélekből, amely Mózesben volt, és annak a hetven vénnek adta. Amikor a lélek rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak, de máskor nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiknek Eldád, a másiknak Médád volt a neve. Rajtuk is megnyugodott a lélek, mert ők is az összeírottak között voltak. De ők nem mentek ki a sátorhoz, hanem a táborban prófétáltak. Egy szolga meg elfutott és jelentette Mózesnek, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Akkor megszólalt Józsué, Nún fia, aki ifjúkorától fogva Mózes szolgája volt, és ezt mondta: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik! De Mózes ezt mondta neki: Miért vagy ilyen féltékeny? Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna, és nekik is adná lelkét az ÚR!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Azt hiszem az egyházban sosem vagyunk könnyű helyzetben, mikor pünkösd ünnepén a Szentlélek kerül a figyelem középpontjába. Tudjuk jól, hogy a Szentháromság Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből áll. Ebből a hármasból egyértelműen Jézus személye áll hozzánk legközelebb. Ő az, aki emberré lett, olyanná lett, mint egy közülünk. Látható, hallható és érzékelhető volt. Földi munkásságáról és életéről sokat és viszonylag részletesen olvashatunk a Bibliából. A művészet is bátran és gyakorta ábrázolja őt, úgy ahogyan különböző korok és művészek elképzelik. De mindenképpen van róla egy konkrét képünk.

Az Atya Istennel kapcsolatban már nehezebb a dolgunk, hiszen Őt soha senki nem látta teljes valójában. Elképzelni sem tudjuk, milyen lehet. Az Atyai képpel jól összeegyeztethető egy mennyei fehérszakállas öregember képe, de ez csak sekélyes emberi találgatás. Az Atyát inkább tettei és kijelentett igéi alapján tudjuk legjobban megismerni. Azzal, hogyan is bánt gyermekeivel. Erről olvashatunk a Biblia összes könyvében és ezt láthatjuk meg az egyház történetében is. Megtartó, gondviselő, de igazságos Atya Ő.

Ilyen téren legnehezebb dolgunk a Szentlélekkel van, aki az Atyának és a Fiúnak a lelke. Egy emberileg megfoghatatlan, leírhatatlan fogalom, amit olykor egy alárendelt mennyei erőként, olykor önálló Isteni személyként azonosítunk. Összegezve úgy fogalmazhatjuk meg, hogy amikor megérezzük a bensőnkben Isten valóságos jelenlétét, átéljük erejét és hatalmát, akkor bizonyosan a Lélek munkáját élhetjük át.

Ennek megértésben segítségünkre lehet, ha megvizsgáljuk az eredeti nyelven írodott bibliai kifejezéseket. Ugyanis igen beszédes a Szentlélek megnevezésére használatos két szentírási fogalom: az Ószövetségben a „ruah” és az Újszövetségben a „pneuma”. A két idegen szónak megegyező a jelentése, magyarra lefordítva egyrészt szelet jelent, másrészt pedig leheletet.

A szél hasonlata valóban nagyon találó az Isten Lelkére. Erre mutat rá János ev. 3,8 is: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy”.  Valóban így tapasztaljuk meg Isten Lelkének munkálkodását. Nem tudjuk alapvetően befolyásolni, szabályozni, vagy bármi módon előidézni azt. Néha jön, közöttünk van, és olyan jó megtapasztalni jelenlétét, aztán már repül is tovább. Erről a drága, de tünékeny csodáról számol be Ady Endre is Az Éjszakai Isten című versében:

„Az Istenem, tréfás Istenem,
Vajon miért csak éji árnyék?
Fény-nyomában szívesen járnék.
Velem van, de csak éjszakán.”

         Az említett szavak másik jelentése pedig a lehelet, ami ennek a Lélek-szélnek a forrását jelöli meg. Hiszen az időjárásban tapasztalható légmozgásnak nincs kézzelfogható kiindulási pontja, csupán a légnyomáskülönbségekből jön létre. De az ÚR Lelkének kiindulópontja, forrása maga az Isten. Ő árasztja ki benne erejét. Nekünk talán ötletszerűnek, véletlenszerűnek tűnhet, de valójában igen tudatosan, célzottan és jól tervezetten történik mindez.       

            Így volt ez pünkösdkor az apostolokkal is, akik jó időben, jó helyen, de teljesen váratlanul kapták a Lelket, ami által olyan érthetően és hatásosan prédikáltak, hogy azáltal rengeteg embert nyertek meg Krisztus ügyének.

            A felolvasott ószövetségi igében is hasonló történik. Mózes vezette Isten népét, akiknek már nagyon elegük volt a pusztából, a mannából, a hosszú utazásból. Csüggedtek voltak és folyamatosan lázadtak, zúgolódtak Isten terve ellen. Mózes már nem tudta egymaga csitítani és bíztatni őket, segítségre volt szüksége. És ebben a helyzetben érkezett el hozzájuk is az Úr Lélek fuvallata, és a bibliai tanúságtétel szerint hetven fő részesült abban a mennyei erőben, ami korábban csak vezetőjükben volt meg. Mindez pedig azért történt, hogy minél többen tudják a népet vigasztalni, bátorítani és békességre vezetni.

            Váratlan volt, de igen hatásos. Ha megengedik, egy negatív példával élve olyan, mint egy mai célkövető rakéta, amit a céltól esetleg több ezer kilométerre indítanak el, és a levegőből, minden előjel nélkül, és szinte centiméterre pontosan csap le a kijelölt pontra. Pozitív értelemben így működik az Úr Lelke is, ami szintén így csap le, de nem rombol, hanem épít. Új életet és erőt ad annak, akihez küldték.

            Így érkezhet el a mi életünkbe is. Amikor egy-egy nagy felismerés támad bennünk. Egy régóta templombajáró fiatalember mesélte el, hogy megszokásból eljárt az istentiszteletekre, aztán egyszer csak hirtelen, szívéig hatolóan megérezte, hogy itt valaki nagyon szereti őt.

            Ehhez viszont kell az embernek is egyfajta nyitottsága. Ha nem is egyből hite, de legalább egy érdeklődése. Hogy keresse az életében a válaszokat, hogy nyitott legyen a külső megszólítás felé. Aztán a többit majd elvégzi a Szentlélek. Vigyázzunk, hogy az élet viszontagságai között is megmaradjon ez a nyitottságunk, nehogy épp fájdalmaink és közönyünk, melyektől szabadulni vágynánk, válasszanak el minket a gyógyulás forrásától. 

Továbbmenve, az ószövetségi történet második felében azt látjuk, hogy bár mindenki ugyanabból az erőből kapott, mégsem ugyanúgy mutatkozik meg mind a hetven emberen. Ez abban mutatkozott meg, hogy volt, aki a Szent Sátornál hirdette az Igét, és volt aki az emberek között, benn a táborban. Más helyen, talán más módon, más stílusban tették mindezt. De lényeg ugyanaz volt. Persze az egységes dolgokat szerető, gyanakvó ember hangja egyből megszólal a fiatal Józsué szavain keresztül: tiltsd meg nekik! Hiszen biztos csak az a jó, ahogy mi engedelmeskedünk az Úrnak. Biztos csak a többségnek lehet igaza ebben a dologban, a többiek tévednek. De a korosabb és bölcsebb Mózes nyugalomra inti, és rámutat, hogy akik olyan különcnek tűnnek, ők is az Istentől kapott hivatásukat töltik be.

Láthatjuk tehát, hogy ahogyan a hit dolgaiban általában, úgy a Lélek munkáiban sem lehet általánosítani. Van akit így, van akit úgy szólít meg és vezet oda Istenhez és tőle kpaott küldetéséhez. Az utak különbözőek lehetnek, de a cél egy és ugyanaz: a Krisztusba vetett hitre ébredni, erről bizonyságot tenni másoknak és benne üdvösséget nyerni. Ez a tanítás talán segíthet nekünk elfogadni a Krisztusban hívők sokszínűségét, akár az egész keresztyénségre tekintve, akár csupán saját gyülekezetünkre.   

            Mindezek után mire is jutottunk? Talán a Szentlélek itt a földi életünkben sosem lesz teljesen megismerhető. Talán csak a hasonlatok és a szimbólumok maradnak nekünk róla. Nincs rajta hatalmunk, csak könyöröghetünk érte. De az biztos, hogy hatására és áldásos munkájára mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy higgyünk, és szükség esetén megerősödjünk ebben a hitben.

Befejezésképpen mi sem tudunk hát mást kívánni, mint amit felolvasott igénk végén Mózes mondott: bárcsak az egész nép, minden ember megkapná a Szentlelket! Ámen.

Prédikáció - Húsvét utáni 6. vasárnap

Lk. 24,44-49

Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A régi jól ismert mondás szerint a jó bornak nem kell cégér. Ebből következik, hogy a kevésbé jónak pedig annál inkább szüksége van rá. A mai reklámok is ugyanezt az igazságot tükrözik. Minél inkább értelmetlen egy termék, minél kevésbé van rá szükségünk, annál inkább igyekeznek azt erőteljesen, hatásvadász módon hirdetni, minél többször reklámozni, és ha kell, ha nem eladni azt nekünk. Emiatt pedig sokan esnek abba a hiába, hogy számos haszontalan dologra áldoznak, az igazán fontosak és értékesek helyett. Ritkán viszont az is előfordul, hogy egy igazán jó dolog értékét nem vesszük észre, és afelől is győzködni kell minket. Ennek példája felolvasott igénk is.

            Lukács evangéliumának végén járunk, ahol Jézus húsvét után, már feltámadott Úrként jelenik meg tanítványainak, ellátogat hozzájuk és igyekszik meggyőzni őket halál feletti győzelméről. Mai szóval élve itt is egy reklámkampányról van szó, hiszen Jézus szeretné, ha hinnének benne és feltámadásában, és ebben a hitben megerősödve mennének el minden néphez. Ezt a kampányát azonban csak nehezen, lépésenként tudta elvégezni.

            Először arról kellett meggyőznie tanítványait, hogy Ő él. Már maga a feltámadás sem volt egy könnyű feladat, de talán ez még nehezebbnek ígérkezett.

Ugyanis a véges emberi felfogás nem tapasztalt még sohasem ilyet korábban, hogy aki elhunyt, az újra eleven és köztük van. Éppen ezért természetes emberi reakció volt az értetlenség, az ijedtség és a gyanakvás. Jézus azonban nagyon jól tud ezekről a gyengeségekről és ennek megfelelően kezelte a helyzetet. Megrendítő az a hűség és türelem, mellyel övéihez fordul. Először a sírhoz érkező asszonyokhoz, majd a két emmausi tanítványhoz, majd végül a megmaradt tizenegyhez.

            Ehhez a meggyőzéshez pedig minden esetben az ismert Bibliai részek magyarázatát használta fel. Igemagyarázatai pedig rávilágítottak a lényegre, és segítették a hit megszületését a szívekben. Ma sincs ez másképp. Tudjuk jól, hogy Isten ma is Igéjével szól hozzánk. Bár sajnos már nem maga Jézus fejtegeti számunkra az üzenetet, csupán gyarló emberi küldöttei, mégis megszólít minket is és győzködi, formálja szívünket a változás, a hit csodájának irányába.

Valóban csoda ez, melyet ember egymaga nem tud elvégezni. Nem lehet iskolában megtanulni, vagy könyvekből kiolvasni. A hit Isteni közreműködéssel keletkezik bennünk, a Szentlélek teremti azt. Még maguk az apostolok sem voltak képesek önmaguk hinni, és bízni abban amit láttak és átéltek. Pedig ők látták és átélték mindezt a csodát. Szükségük volt rá, hogy Krisztus megnyissa az értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és szükségük volt a hitet ébresztő Szentlélek kitöltésére is.

Hogyan magyarázta számukra Jézus az írásokat? Így olvassuk: „a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Többször és nyomatékosan elhangzik ebben a mondatban a kell szó. Ez a rövid kifejezés szigorú és kötelező érvényű. A köznapi beszédben akkor szoktuk használni, mikor már nem lehetőségről, nem szívességről beszélünk, hanem valami olyanról, ami feltétlenül szükséges.

A tanítványok és minden szemtanú, amikor látta és átélte a passió eseményeit, látta, hogy elfogják és megkínozzák Mestert, majd végül kivégzik és eltemetik, biztos nagyon összezavarodtak. Nem értették, hogyan is történhetett mindez, hiszen addig minden olyan szépen alakult. Bár voltak viták és súrlódások a farizeusokkal, mégsem kellett volna ilyen tragikus véget érnie a történetnek. A legtöbbek ajkán valószínűleg felhangzott az örök emberi kérdés: MIÉRT?

Ez az a kérdés, ami az emberiséget földi léte alatt végig elkíséri. Amikor kihívások, lesújtó és lehetetlen helyzetek elé állít minket életünk, akkor vagy Istennek, vagy csak magunknak, de mindnyájan felteszzük a kérdést: miért?

A tanítványok meg is kapják erre a választ. Ez a szenvedés és kín nem csak a véletlen, vagy valamiféle ködös sors, vagy a balszerencse véres játéka volt, hanem az Isteni végzés mozgatta az eseményeket. A Mennyei Atya mondta ki mindezekre az eseményekre azt, hogy kell.

Krisztusnak szenvednie kell, hogy fájdalmaival és halálával elhordozza a világ, minden ember bűnét és azok következményét. Meg kellett halnia, hogy utána legyőzve a halált feltámadjon és életével tegyen bizonyságot erről a diadalról. És miután így megszületett a Krisztusról szóló örömhír, az evangélium, azt hirdetni is kell minden népnek, hogy higgyenek benne, és megtérve aztán üdvözülhessenek.

Mindez tehát nem véletlenül alakult így. Mindez nem emberi terv volt, hanem az isteni végzés rendelte így, mert tudta, hogy ez a jó és üdvösséges.

Valami ilyesmi lehet a válasz az általunk feltett reménytelen miértekre is. Bár minden helyzet más és más, az biztos, hogy az Úristen nem kínozni akar bennünket, nem leli örömét abban, ha szenvedni látja gyermekeit. Viszont néha nehéz kihívások elé állít, amivel meg kell birkóznunk. Próbára teszi hitünket, kitartásunkat, bizalmunk szilárdságát.

A tanítványokat is igencsak próbára tette azzal, hogy át kellett élniük mindezeket a szívszorító eseményeket. De most itt van velük, vigasztalja őket és a lelkükre beszél. Sőt ennél többet is tesz: feladatot ad nekik. Ti vagytok erre a tanúk – mondja.

Kiálltátok tehát a próbát, most pedig az lesz a feladatotok, hogy tanúskodjatok minderről. Hogy beszámoljatok másoknak is mindarról, amit Veletek tett az Úr. És bizony ez örökérvényű küldetése Krisztus mindenkori követőinek. Hiszen a tizenkettővel együtt mi is először tanítványok, majd küldöttek, apostolok leszünk. Talán nem utazzuk be a világot, mint apostol, de megszólítjuk a szomszédot, a családtagot, egy jó barátot, és az élet dolgai, a hétköznapi események mellett, talán Isten csodálatos kegyelméről is be tudunk számolni.

Ebben a küldetésben pedig sem a korabeli, sem a modernkori apostolok nincsenek egyedül. Krisztus és Isten lelke, a Szentlélek a pártfogónk itt a földön minden napon. Tőle kapunk hitet az élethez, erőt a mindennapokhoz és szeretetet embertársaink, családunk iránt.

Adja Isten, hogy hűséges gyermekei lehessünk egész életünkben. Ámen.        

Köszönjük Istenünk, hogy Egyszülött Fiadat elküldted értünk a földre, hogy Megváltónk legyen. Láttuk nagy szeretetedet irántunk. Add, hogy ebben a szeretetben bízva tudjuk elfogadni isteni végzéseidet életünk felől, és fájó „miért” kérdéseinket Neked tegyük fel imádságainkban. Köszönjük Urunk, hogy Te velünk vagy ma is. Ámen.      

Prédikáció - Mennybemenetel ünnepe

1Thessz. 1,2-10

Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban; mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát; mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is. Ti is tudjátok, hogyan éltünk közöttetek, a ti érdeketekben, ti pedig a mi követőinkké lettetek, és az Úréi, amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét. Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre. Szükségtelen is erről bármit mondanunk, mert ők maguk beszélik rólunk, milyen fogadtatásban volt részünk nálatok, és hogy miként tértetek meg a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon Krisztus Urunk földi életének utolsó epizódjára emlékezik a keresztyén világ, és emlékezünk mi is. Húsvét ünnepe után járunk negyven nappal, mikor a Megváltó az emberi, véges világból az örök országba távozott el, visszatért a mennyekbe és hitvallásunk szerint ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján.

            Régi nagy emberekről, hősökről, politikai vezetőkről is sokan szoktak megemlékezni. Haláluk napján, vagy más hozzájuk kötődő jeles alkalommal ünnepélyesen emlékeznek rájuk, és igyekszenek életben tartani az elhunyt emlékét, kultuszát. Ez általában azért is nehéz, mert a néhai híres személynek már nincs semmilyen hatása a jelenre. Bár a jelentőssége elvitathatatlan, mégis csak a róla szóló történetek és elmúlt élete régi vívmányai tanúskodnak róla.

            Lám, mennyiben különbözik ettől mai ünnepünk, mikor nem egy régmúlt földi halandó emlékét próbáljuk élesztgetni, hanem ma is Élő Urunk cselekedetére emlékezünk vissza. Arra a cselekedetre, amelynek mai is élő, hitet erősítő hatása van. És arra az Úrra, aki bár meghalt, de feltámadt és él. Aki bár testben eltávozott közülünk, mégis Szentlelkével jelen van életünkben, és kegyelmét, gondviselését naponta tapasztalhatjuk.

            Mennybe távozott Urában hitt és bízott a thesszalonikai gyülekezet is, akiknek levelét Pál apostol írta, és melyből hangzott felolvasott Igénk. Ez a levél a többihez képest viszonylag korán, Kr. u. 50-ben keletkezett. Mindez azért fontos, hiszen ekkor még csak két évtizeddel járunk Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után. Jézusnak tehát ekkor sokan még kortársai voltak, és az időbeli közelség miatt sokkal nagyobb hatása volt mindazoknak a csodás, üdvösséges eseményeknek, melyek Jeruzsálemben történtek.

            Így történhetett meg, hogy ebben az ókori görög városban is rövid idő lefolyása alatt erős, hívő közösség született, mely Pál apostol gyülekezetalapító munkája után is megmaradt, kitartott az üldözések idején és jó példája lett a keresztyén gyülekezeteknek.

            Ennek a közösségnek írja Pál a fenti sorokat, és köszönti őket szeretettel. Tanulságos azt látni, hogy az apostol nem az egyes személyeket, nem az elöljárókat, vagy a jó ismerősöket köszönti, hanem az egész gyülekezet együtt, egy egységként tekint rájuk.

Mai, egyénekre koncentráló világunkban nagyon fontos ez a tanítás. Hiszen számunkra egyre nehezebb így, az egész közösségben gondolkodni. Hiszen ma már annyi különféle ember, különféle egyéniség, különböző generáció tartozik az egyházhoz. Képtelenség vagy felületesség lenne mindenkit így egy kalap alá venni – gondolhatjuk.

Tévedünk, ha azt hisszük, régen ez másképp volt. Csalódnunk kell, ha azt hisszük, hogy a thesszalonikai gyülekezetben például kizárólag idős korú, görög származású, szegény halászok vettek volna részt. A mai helyzethez hasonlóan már akkor is a társadalom széles rétegeiből gyűltek össze az emberek az egyházban. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, helyiek és betelepültek, gazdagok és pénztelenek, teljesen vegyesen. De mégis olyan erős volt köztük az összetartás, hogy Pál bátran emlegethette őket egy nagy egységként.

Ami pedig ezt a szép egységet kimunkálta bennük, az életük közös középpontja, az Élő Krisztusba vetett hit volt. Lehet, hogy ezen kívül semmi egyéb közös nem volt bennük, mégis mindenek felett ez volt a legfontosabb az életükben. A Krisztusban megtalált egység pedig felül tudott emelkedni minden egyéb társadalmi vagy személyiségbeli különbségen.

Erre a szeretetteljes közösségre hív minket is az Úr saját gyülekeztünkben, ahol Isten népe lehetünk. Az ilyen közösségben már nem csak a megszokás miatt szólítják egymást testvérnek a gyülekezeti tagok, hanem mert valóban így is tekintenek a másikra. Ezzel a közvetlen bizalommal és odaadó kedvességgel. Nyilván ezekeket az erényeket újra kell tanulni az önmagába fordult modern embernek, de ott van előttünk a bibliai jó példa, és itt munkálkodik közöttünk ugyanaz a Szentlélek, aki egykor a thesszaloinkai gyülekezetet is ilyen erőssé formálta.

Ennek a szép összetartásnak aztán látható, érezhető következményei is születtek, melyeket Igénk elején sorol fel Pál. Ezek sorban a következők: a testvérek hitének munkája, szeretetük fáradozása és reménységük állhatatossága.

Talán furcsán hangzik itt a hitnek a munkával való összekapcsolása, de gondoljunk csak bele mennyi küzdelem és viszontagság szükséges a jó földbe hullott magnak ahhoz, hogy felnövekedve gyümölcsöt teremjen. A hitre ébredésről és az abban való megerősödésről beszél itt az apostol, ami persze nem érdemszerző teljesítmény, nem is igazán az ember saját cselekvése, de mégis szívvel-lélekkel részt vesszünk ebben a folyamatban. Hit által a teremtmény felismeri Teremtőjét és a bűnös megismeri Megváltóját. A megtérés után pedig igyekszik ezekhez a felismerésekhez méltón élni.

A szeretet fáradozása a hitből fakadó áldozatos cselekedetekről szól. Mikor magunk mellett meglátjuk a másik embert is. Amikor a magunk igaza és a magunk szüksége mellett meglátjuk a másikét is. Ide tartozik minden Isten nevében, az Ő dicsőségére végzett szolgálat. Ne értsük félre ezt a gyakran használt kifejezést. Szolgálatnak korántsem csak az egyházias cselekedetek, az istentisztelethez kapcsolódó tevékenységek tartoznak.

Luther Márton szerint, az is nagyon szép szolgálatnak számít, ha a saját helyünkön, a saját munkánkban becsületesen helyt állunk és legjobb képességünk szerint végezzük azt. Akár a szülői, nagyszülő, házastársi szerep jó betöltése is a szeretet fáradozásának számít, ha azt Krisztusra nézve, hűségesen végezzük. Ma már igen nagy szükség van ezekre a szép szolgálatokra is.

Végül a reménység állhatatosságát említi az apostol. Jelen idejű erény, mely a jövőbe néz. Azon belül is a feltámadásra, illetve Krisztus megígért visszajövetelére. Úgy gondolom azokban a régi időkben, mikor a fenti sorok íródtak sokkal könnyebb lehetett ezekben bizalommal reménykedni. Nem volt még akkora időbeli távolság, nem volt ekkora kiábrándultság Isten és a csodák iránt, mint azokat ma tapasztaljuk.

Éppen ezért fontos ma nekünk az ilyen reménység. Hogy ne csak a földiekbe gondolkodjunk, ne csak holnapig lássanak a szemeink, hanem tudjuk figyelmünket a mennyei távlatok felé fordítani, ahová Krisztus Urunk már előre ment, elkészítette helyünket, és ha itt az idő eljön értünk, és mindeneket magához vonz. 

Hitünk munkájában, szeretetünk fáradozásában és reménységünk állhatatosságában tartson meg minket az Úr továbbra is. Ámen.   

Prédikáció - Húsvét utáni 5. vasárnap - Konfrimáció

Lk. 18,1-8

Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Ezt mondta: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” Azután így szólt az Úr: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Napjainkban megfigyelhető tendencia, hogy egyre több dologban kínálnak számunkra azonnali, instant megoldásokat. Nem kell megtanulni főzni, helyette csak kinyitjuk a tasakot és három perc múlva már ehetjük is forró levest. Nem kell otthon állatot tartani, vagy veteményes kerttel bajlódni, helyette csak elmegyünk az áruházba, és készen megkapunk mindent, amit szemünk-szánk kíván. Nem baj, ha nincs pénzed megvenni álmaid autóját/ házát/ tévéjét, most rögtön vidd el nulla forintért, aztán majd a következő években jó alaposan kifizeted az árát. Ezt a hozzáállást nevelik belénk: mindent ide nekem, most azonnal!

            Pénteken már egy házi vizsgán alaposan számot adtak a fiatalok a tudásukról. Egy hosszú tanulási folyamatnak érett be most a gyümölcse. Ugyanis már szeptember óta, heti rendszerességgel gyűrtük a Káté lapjait, és próbáltunk alaposan megismerkedni az egyház tanításával. Úgy hiszem, mindezt nem lehetett volna egy-két nap alatt véghezvinni. Szükséges volt az a kilenc hónap, amíg megérett a tudás, és megszületett ez a szép eredmény, hogy most mind a heten teljesen megérdemelten itt lehessetek a konfirmációi istentiszteleten. Mindehhez kitartásra és szorgalomra volt szükség.

            A konfirmáció példája, és fenti igénk is jól bizonyítja, hogy bár a körülöttünk lévő világ egyre jobban szereti a készen kapott dolgokat, Isten országa mégsem mozdult el ebbe az irányba. A Krisztuskövető életben bizony továbbra is lépésről lépésre vezet minden tanítvány útja. Erre tanít minket Jézus is a fenti példázatában.

            A történet szerint volt egy peres ügy, amiben az egyik fél egy özvegyasszony volt, aki abban az időben igencsak hátrányos helyzetűnek számított, és bármiről is szólt a vita, kevés esélye volt, hogy az ő oldalára dőljön el az ügy. Nem maradt neki más, mint az igazságához való erős ragaszkodás, melytől nem akart megválni, és ami újra és újra arra indította, hogy a bírót zaklassa vele. Azt a bírót, aki nem tisztelt se embert, se Istent, neki teljesen mindegy volt, mi lesz az ügy kimenetele. Az sem baj, ha nem az igazság győzedelmeskedik.

            Viszont közönyös kőszívét az özvegyasszony állhatatossága végül mégsem hagyta nyugodni, és mégiscsak engedett akaratának. Hasonló állhatatosságra és kitartásra buzdít minket az Úr Jézus is hitünk gyakorlásában és a folyamatos imádságos életben.     

            Könyörgéseink és hálaadásaink is egy bíróhoz, mégpedig a Mennyei Atyához hangoznak fel, aki meghallgatja őket. Mennyivel másabb Ő, mint a példázat önző bírája. Ő nem egy közönyös és szívtelen Úr, akinek teljesen mindegy, hogy mi lesz velünk. Kegyelmesen tekint életünkre, és mindent megad nekünk, ami javunkra, üdvösségünkre válik. Ehhez azonban szükséges az ember kitartása, odaadása is.

            Különösen is aktuális ez az üzenet a mai ünnepünkön. Mert bár a konfirmációs oktatás véget ért, még csak most kezdődik el igazán ifjú keresztyéni életetek. A kitartásra, a folyamatos Isten keresésre ezután is igen nagy szükségetek lesz. Annyi minden csábító dolog lesz vagy már van is körülöttetek, ami arra sarkall, hogy hagyjátok el az Isten, a hitet és az egyházat, hiszen rengeteg érdekesebb, színesebb dolog vár rátok máshol. Bizony ezekkel a csábításokkal fel kell venni a harcot és meg kell tanulni helyén kezelni a dolgokat. Nem véletlenül hangzik el oly gyakran a konfirmációi ünnepen ez az ige, mely szerepel az emléklapotokon is: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2,10)    

            Bizony, akik mindvégig kitartanak a Krisztus tanítványaként, azok nem kisebb jutalomban részesülnek, mint az örök élet koronájában, mely ajándék talán még távolinak tűnik számotokra, de valójában ez a legértékesebb dolog.

Addig viszont még hosszú út áll előttetek, előttünk, mely úton immár nem vagyunk egyedül, hiszen kísér minket Megváltó Urunk szeretete. És mindezt hogyan tapasztalhatjátok?

A mai napon mindannyian kaptok egy-egy Bibliát, melyben naponta olvashatjátok Isten igéjét, melyben útmutatást, bátorítást kaphattok az élet kérdései felől. Ezen felül mától kezdve Ti is az úrvacsorával élők közösségébe léptek, melyben Megváltónk teste és vére Titeket is erősít a hitben és az új életben.

Erre a megmaradásra buzdít Titeket, és minket is Isten mai üzenete, mely látszólag egy költői kérdéssel zárul: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” A költői kérdés jellemzője, hogy a kérdező nem vár rá választ, itt viszont bizony nagyon fontos az Úr számára a felelet, amit nem mostani szavunkkal, hanem majd egykoron az életünk felőli számadással tudunk megadni. És akkor már nem úgy fog szólni a kérdés, hogy talál-e hitet a földön, hanem hogy talál-e hitet a szívedben?

Adja Isten, hogy erre a kérdésre mindannyian a jó választ adjuk majd meg. Ámen.

Urunk Istenünk, segíts minket Szentlelkeddel, hogy minden kísértés ellenére hűségesek maradhassunk Hozzád. Segíts, hogy soha ne felejtsük el Megváltó Fiad értünk vállalt áldozatát. Add, hogy mindvégig hűséges gyermekeid maradhassunk életünkben.

Hála és dicsőség Neked, hogy ma is jöhetünk Hozzád imádságunkkal, és Te meghallgatod néped könyörgését. Ámen.       

Prédikáció - Húsvét utáni 3. vasárnap

Mt. 18,11

(„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.) [ Lk 19,10]

Mt. 18,12

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet?

Mt. 18,13

Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el.

Mt. 18,14

Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.”

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A Biblia első szavai ezek: Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. Egy szép világot teremtett, melyben minden jó volt és harmonikus. Ekkor még nem volt bűn, nem volt szegénység, éhezés, sőt nem volt halál és kárhozat sem. Ebben a tökéletes környezetbe helyezte bele Isten az embert, akivel szoros kapcsolata volt és valóban, úgy éltek, mint édesapa a gyermekeivel. Ebből a kiegyensúlyozott helyzetből indult ki az élet.

            A nyáj és a pásztor egymáshoz tartoztak, és minden rendben ment… egy ideig. A tökéletességnek aztán a szófogadatlan, a kísértésnek engedő ember vetett véget. Bűnével saját maga választotta el magát az Istentől, saját maga intézte el, hogy kiűzessék az Édenkertből, és a földi küzdelmes élet útjára lépjen.

Innentől kezdve a nyáj tagjai és a pásztor messzire kerültek egymástól. Az ember elbújt, majd eltávolodott Urától. Ebben a távolságban élünk mind a mai napig, a gyengeségek, bűnök és kísértések közepette. Hála Istennek nem ez az elválasztottság a sorsunk, van belőle kiút, vissza lehet térni az Atyai házhoz. Van, aki a távolság ellenére visszatalál Urához, de van, aki továbbra is ebben az elveszettségben él.

Gyerekként mindenki játszott bújócskát. Ebben a játékban az a lényeg, hogy minél ügyesebben elbújjunk, nehogy megtaláljanak.

Keressük a lehető legjobb kis zugot, ahol biztos nem keres senki és teljesen észrevétlenek maradhatunk a minket kereső játékos számára. Sokan sajnos az életben is ezt játsszák, és eredményesen rejtőznek el Isten szava, az Ő közelsége és szeretete elől. Nem véletlenül kerültek itt a templomban is lebontásra azok a régi széles oszlopok, nehogy valaki ott keressen menedéket Isten szavával szemben.  

Bár amíg csak a templom oszlopai mögé bújunk, addig nincs olyan nagy baj. De sajnos ennél sokkal leleményesebbek is tudunk lenni. Keresünk egy kifogásokból, közönyösségből, a megélhetés és a hétköznapok harcaiból épített sötét odút és oda szépen befészkeljük magunkat. Na itt találjon rám az Isten!

Az Úristen pedig benne van a játékba, és a keresésünkre indul. Teszi mindezt azért, mert számára ez nem is annyira játék, hanem annál sokkal komolyabb dolog, élet-halál kérdés. Örökélet-örökhalál kérdés. Ha a meglévő nyájból, a pásztor oltalma alól elkóborol egy magányos bárány, annak bizony veszélyben forog az élete.

Talán először jó dolognak tűnik a szabadság, a szabályok, erkölcsi törvények és a számonkérés nélküli élet, de ezzel a szabadságunkkal sokszor nem tudunk élni, és mindez átcsap szabadosságba. Olyan életfolytatásba, ami először talán nem árt senkinek, majd szépen lassan egyre több kárt okozok magamnak, majd a körülöttem élőknek is, és nincs gyógyulás, nincs békesség, nincs bűnök bocsánata.

Hasonlít ez ahhoz, mintha egy olyan hegyi kanyargós úton autóznánk, ahol hiányzik a szalagkorlát. Lehet, hogy az Úristen korlátokat, szabályokat ad az életünkbe, és ezekbe a korlátokba ütközni kellemetlen. De akár hisszük, akár nem, ezek a korlátok arra szolgálnak, hogy ne essünk le a szakadékba.

Mégis akadnak, akik kívül élnek ezeken a korlátokon, kívül élnek Isten szeretetén és kegyelmén, kívül élnek a gyülekezet közösségén. Az ilyen emberek után indul el a Jó Pásztor, hogy visszahívja, visszacsalogassa őket magához.

Érdekeses itt a számok aránya is. Ugyanis Jézus a példázatban 99 meglévőről és egy 1 elveszettről beszél. Félek tőle, hogy ez az arány már akkor sem fedte a valóságot, de ma még kevésbé. Jól jellemzi a helyzetet egy falusi plébános esete, aki megelégelte, hogy csak néhány ember jár a gyülekezetbe, és egy szép napon a következő üzenetet állt a templom ajtaján: Elmentem megkeresni a többi 99-et.

Bizony, minden korban, de manapság még inkább szükség van az elveszettek megkeresésére, az Isten népéhez való oda- vagy épp visszatalálásra. Ehhez persze több dologra is szükség van.

Az első, hogy legyen hova térni, hogy legyen valóban egy nyáj, ami várja és befogadja a kóborlókat. Mert nem elég csupán az Istennel való személyes kapcsolat, hanem hívő keresztyénként jó, ha egy közösséghez is tartozhatunk. Ehhez pedig a meglévő közösségünknek nyitottságra és befogadó késségre van szüksége.

Hogy aki betéved ebbe a kívülről egyre szebb és hívogatóbb templomba, az belül is egy kellemes, és hívogató légkört találjon, ahova szívesen jön máskor is. Olyan közösséget, ahol elfogadják akárhonnan is jött, akármilyen élete is volt korábban. Ahol elutasítás helyett elfogadást talál. Ahol valóban működik a jézusi szeretet és megbocsátás. Ezek megvalósításában pedig mindannyiunknak feladata és felelősége van.

A másik szükséges dolgunk pedig maga a megkeresés. Mert amíg Jézus közöttünk élt elvégezte maga ezt a küldetést. Elment mindenkihez, aki Isten nélkül élt, akinek lelki szüksége, nyomorúsága volt, akinek egy jó szó, bátorítás, vigasztalás hiányzott. Jézusnak azonban lejárt a földön töltött ideje, és ezt a küldetését mindenkori tanítványaira, miránk bízta. Ahogy egy lelkész mondta egyszer mi lettünk Jézus keze és lába. Az Ő példáját követve tőlünk várja, hogy emeljük a gyengét, bátorítsuk a szomorkodót, és menjünk és keressük az elveszettet.

És ehhez nem is kell kilométereket mennünk, elég ha csak körülnézünk saját családunkban, saját környezetünkben, a szomszédság, vagy a barátok körében. Mennyi ember, akinek még egyszer sem beszéltünk az ÚrIstenről. Mennyi ember, akinek még egyszer sem olvastunk fel a Bibliából. Mennyi ember, akit még egyszer sem hívtunk el a templomba. Mennyi ember, akiért még soha sem imádkoztuk. Azt hiszem magunkban átgondolva mindenki elég hosszú listát tud így összeállítani.

Azt várjuk, hogy minél többen legyünk a templomban? Azt várjuk, hogy minél többen higgyenek Istenben? Akkor tegyünk is érte! Hiszen a Jó Pásztor nyájának tagjaiként, az ő szeretett gyermekeiként tőlünk is ezt várja Urunk, hogy ki-ki a maga lehetőségei szerint váljék sóvá és világossággá ebben a világban.

Hogy mindazt a kegyelmet és szeretetet, melyet Jézus Krisztus megváltása által kaptunk, ne tartsuk meg csak magunknak, hanem tudjuk azt továbbadni minél több embernek. Hiszen Mennyei Atyánk nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen. Ő szeretne mindenkit megmenteni, mindenkit megtalálni és mindenkit magához vonni. Először itt a földi nyájába, majd pedig vele együtt az örök életbe. Ámen.

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Te folyton-folyvást keresel bennünket, hívogatsz minket, és ébreszted hitünket. Add nekünk, hogy felismerhessük benned Megváltónkat és életünk Urát, akiben teljes szívvel megbízhatunk. És ha ez már megtörtént, akkor pedig adj szolgáló szeretetre kész kezeket és lábakat, hogy mozdulhassunk az elveszettek felé, hogy szóval és tettel bizonyságot tegyünk rólad, és hívogassunk mindenkit a Te közeledbe. Mert tudjuk, hogy nálad vagyunk a legjobb helyen. Így áldd meg életünket és küldetésünket. Ámen.                        

Prédikáció - Húsvét utáni 2. vasárnap

Jn. 10,22

Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt.

Jn. 10,23

Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt.

Jn. 10,24

Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!”

Jn. 10,25

Jézus így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem,

Jn. 10,26

de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.

Jn. 10,27

Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.

Jn. 10,28

Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. [Róm 8,34-39]

Jn. 10,29

Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.

Jn. 10,30

Én és az Atya egy vagyunk.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Biztosan sokan hallottak már a zsidó vallás hanukka ünnepéről. Ennek az ünnepnek a gyökere a Biblia két szövetsége közti időre nyúlik vissza. A Krisztus előtti 2. században Palesztinát a Szeleukida király, IV. Antiokhosz foglalta el és ott minden eszközzel próbálta kiíratni az egyistenhitet és helyette a görög istenek hitét akarta bevezetni. Ennek legékesebb példája volt, mikor a jeruzsálemi templomban Zeusz szobrot állított fel. A politikai és vallási elnyomást aztán megelégelte Palesztina népe és a Makkabeus család vezetésével sikeres felkelést indítottak a megszállók ellen. A diadal után megtisztították a szentélyt, és újra az Élő Istennek szentelték azt. Ezt az ünnepet mind a mai napig a keresztyén karácsonyhoz közeli időben, december közepén ünnepli meg a zsidó felekezet. Érdekesség, hogy erről az ünnepélyről csak ezen a helyen beszél a Biblia.

            Tehát már Jézus korában is megemlékeztek erről a nemzeti ünnepről, mely szorosan kötődött a valláshoz. Erre az ünnepre Jézus is ellátogatott Jeruzsálembe, és felment a templomba. Ezen a ponton szembetűnő az író megjegyzése, miszerint ekkor Jeruzsálemben tél volt. Bár ez a közbevetés valószínű csak a pontos időmegjelölés érdekében került lejegyzésre, mégis mintha mélyebb mondanivalója is lenne.

            Hiszen jól ismerjük a telet. Egyáltalán nem az élet és nem a megújulás időszaka. Éppen ellenkezőleg, hideg, begubózás és téli álom száll ilyenkor a világra. Valami ilyesmi jellemezte azokat az embereket is, akik Jézushoz mentek. Hiszen Őbenne Isten Fia, a Megváltó érkezett el hozzájuk, aki Isten országát hirdeti már puszta jelenlétével is. Ezt felismerve már ekkor is örömmel és pálmaágakkal kellett volna őt fogadni. De nem így történt, hiszen Jeruzsálemben tél volt. Jól jellemzi a helyzetet Vörösmarty Mihály közismert verssora: „Most tél van és csend és hó és halál.”

            Valóban így volt. Hiszen itt Jézus földi küldetésének már a végén járunk már, és ezalatt az idő alatt nagyon sok minden történt. Pont a János írása szerinti evangéliumban látjuk a leginkább, hogy Jézus csodái nem csupán látványosságok voltak, hanem jelek, melyek Messiási voltára és Isten dicsőségére mutattak rá. Sőt, minden csoda mellé járt egy tanítás is Isten országáról és a megtérés fontosságáról. Ezeknek a végére értünk, és eljött hát az utolsó tél Jézus földi életében. Már megmutatott minden jelet nekik, amire szükségük volt ahhoz, hogy higgyenek benne és végre megtérjenek az Úrhoz.

Erre föl ezek a megátalkodott írástudók még mindig az út elején járnak, és így fordulnak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Aki hittel és figyelemmel elolvassa János evangéliumát csak eddig a pontig, az első tíz fejezetet, az már nem kérdez ilyet. Akik testközelből átélnek csak egyet is Jézus csodái közül, annak már nem lenne szabad ilyet kérnie Tőle. Pedig ilyenek vagyunk, sokszor a saját szemünknek sem hiszünk. Nemrég beszélgettem egy emberrel, aki azzal indított, hogy ő nem hívő ember. Aztán később elmondta, hogy milyen komoly betegségekből szabadította meg a „JóIsten”, milyen kockázatos helyzetekben tartotta meg a Gondviselés, de ő mégsem lett hívő. Hát mi kell még?

Jézus kortársaihoz képest mi sokkal többet tudunk és értünk az evangéliumból. Átlátjuk, hogy mit miért tett és hogy mit vállalt értünk. Látjuk a kereszthalál és a feltámadás célját és értelmét is. Sőt mi több minden évben megünnepeljük és újra átgondoljuk ezeket az eseményeket. És ezek után még mindig kételkedünk a hitünkben? Hát mi kell még?

Ennél többet is kaptunk, hiszen nem csak Szentírásunk van, nem csak a régi igékben szól hozzánk az Úr, hanem bizony vannak megtapasztalások, imameghallgatások, sőt kisebb-nagyobb csodák is életünk folyamán. Olyan helyzetek, amikor a vak is látja, hogy itt nem emberkéz és nem a véletlenek összjátéka hozták a megoldást, hanem Mennyei Atyánk közbeavatkozása. De sokszor még ez sem elég nekünk. Sokszor hajlamosak vagyunk mindent megtenni saját hitetlenségünk érdekében.

Attól félek, hogy valójában ezek az írástudók sem a hit útját keresték, hanem inkább további vádakat gyűjtöttek volna Jézus ellen. Kérdeznek, de a válaszra igazán már nem kíváncsiak. És hányan vannak ma is így: vádaskodnak Isten ellen, kérdőre vonják a hívőket, az egyházat Istenük felől, de a válaszra igazából már nem kíváncsiak.

Jézus válasza pedig leleplező. Egyrészt elmondja, hogy ő már mindent megtett azért, hogy higgyenek, addig szavai és cselekedetei mind arról tanúskodnak, hogy Ő a Krisztus, a megígért Megváltó. A bizonytalanság forrása tehát nem Ő, hanem az emberek kemény és hitetlen szíve. Ha jól szemügyre vesszük, ha a hitre nyitottan megvizsgáljuk mindazt, amit kaptunk az Úrtól, amit Ő tett és mondott nekünk, akkor már nem lenne több ilyen akadékoskodó kérdésünk.

Másrészt azt is elmondja, hogy ezeket a nyilvánvaló dolgokat azért nem akarják elhinni és befogadni, mert nem az Ő juhai közül valók. Hiszen a nyájban mindenki ismeri a Pásztora hangját. Tudják, kire kell hallgatni, kit kell követni. De a kérdezősködők, akadékoskodók nem ismerik a Jó Pásztort, és ezért hiába is tanítja őket, hiába is beszél a lelkükre, nem fogják őt követni.

Az elmúlt héten hallottunk a kőszív és a hússzív különbségéről. Itt is milyen jól látszik, hogy az Istent kerülő ember nehéz kőszívét nem lehet felemelni saját tehetetlensége miatt. Az bizony lenn marad a saját keserűségének vermében. Viszont, ha nem zárkózunk be Krisztus szavai és jelenléte elől, akkor a nehéz és kemény kőszív meglágyul, megelevenedik és élővé lesz.   

A Jó Pásztor juhai hallgatnak vezetőjük szavára és engedelmeskednek neki. Ebben a nyájban juh és Pásztor ismeri egymást és ragaszkodnak egymáshoz. Ebben a nyájban nem kérdés a követés sem, mindenki megy Krisztus után. És ez nem a birkaszellem miatt van így, hanem a jó legelő biztos ígérete miatt. Urunk az övéinek ugyanis gondját viseli. És mindezt nem távolról, nem valahonnan a felhők közül, hanem egészen közelről. Nem kevesebbet ígért, minthogy Ő velünk lesz minden napon a világ végezetéig.

Nagyon ragaszkodik hozzánk, és nagyon erősen tart minket kezében. Olyannyira, hogy azt mondja: „senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” Mi emberek nagyon ritkán éljük meg ezt az erős ragaszkodást egymás közt. Hiszen nagyon sok dolgot ki tudnak csalni kezeink közül. Ahogy a gyermek markából is ki lehet venni a legkedvesebb játékát, ha valami csábítót, színeset, vagy éppen ínycsiklandót nyújtunk helyette. Ehhez hasonló esetek sajnos felnőttkorban is megesnek.

De milyen jó, hogy Isten sokkal határozottabban szeret bennünket és sokkal erősebben tart. Ő maga miatt nem fog kiengedni kezei közül, onnan csak mi mászhatunk ki. Erőszakkal nem fog magánál tartani, ha mi ellenkezünk kegyelme iránt. De ez nagyon rossz irány, emlékezzünk csak Júdás esetére.

Sokkal jobb és boldogítóbb Krisztushoz találni, és nála megmaradni. Hiszen Ő a legjobb részt, az örök életet tartogatja számukra, amit sehol máshol nem találhatunk meg. Figyeljünk hát mindarra, amit Krisztus tett és mondott, amivel szívünket, életünket szólongatja, és lássuk be, hogy Ő már mindent megtett üdvösségünkre. És mindezek után jöjjünk midnyájan a Jó Pásztorhoz. Így legyen. Ámen.

Köszönjük Istenünk, hogy Te Krisztusban már valóban mindent elvégeztél üdvösségünkre. Már semmi másra nincs szükség, csak hogy mi hozzád jöjjünk. Sokszor ezt az utolsó lépést tesszük meg legnehezebben. Kérünk adj erőt és bátorságot, hogy merjünk hinni a Te szent nevedben.

            És kérünk, hogy csendesítsd el a békétlen és a kötekedő kérdések zaját környezetünkben. Adj mindenkinek a kőszív helyett hússzívet és a régi élet helyett, hívő, új életet. Ámen.                   

Prédikáció - Húsvét utáni 1. vasárnap

Ez. 11,19

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, [Ez 36,26;  2Kor 3,3]

Ez. 11,20

hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. [Jer 7,23;  Ez 14,11]

Ez. 11,21

A szívről így szól az én Uram, az ÚR: Akiknek a szíve a förtelmes és utálatos bálványokat követte, azoknak a tetteit a fejükre olvasom!

Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A húsvét utáni első vasárnapon vagyunk ma együtt. Utunk ma a feltámadástól Urunk mennybemenetele, illetve a Szentlélek kitöltésének ünnepe felé indul. De vajon mit is éltünk át ez elmúlt hétvégén? Nagyhét ritka szép ünnepnapjait, melyek egy évben csak egyszer köszöntenek ránk. Az ujjongó tömeget virágvasárnap, az utolsó vacsora estéjét, nagypéntek tragikumát, a szombat csendjét és a harmadik nap hajnalának kitörő örömét, a feltámadás és az új élet csodáját.

            Mindezeknek még csak egy hete, de vajon mi maradt meg ezekből? Mi maradt meg húsvétból? Talán a hűtőben van még egy kis sonka, és pár főtt tojás. A lakásban is biztos kinn vannak még a nyuszis, hímes tojásos dekorációk. Ez szép és jó, de vajon a szívünkben mi maradt meg az ünnepről? Átéltük-e egyáltalán az ünnep csodáját? A készülődés és vendéglátás forgatagában vajon végbement a feltámadás számunkra is, vagy minden különösebb lelki élmény, békés megnyugvás nélkül, teljesen hatástalanul telt el fejünk fölött egy újabb húsvét?

            Miközben ezeken a kérdéseken gondolkodunk érdemes meghallgatni Túrmezei Erzsébet: Húsvét után című versét.

Húsvét után

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.

Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.

Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.

Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.

Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.

Húsvét előtt… kihamvadott remények.

Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”

Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!

HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!

Húsvét után… futni a hírrel frissen!

Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!

Húsvét után… új cél és új sietség!

Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!

Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,

Akik még mindig húsvét előtt élnek.

Kedves Testvérem, nem tudom, hogy a fenti kérdésekre mi a Te válaszod. Nem tudom, hogy átélted-e az ünnep áldását, vagy elszalasztottad azt. De két dolgot biztosan tudok. Az egyik, hogy a naptárat sajnos már nem tudjuk visszalapozni, ami elmúlt nem tudjuk újra átélni. Viszont a másik biztos dolog, hogy az Úristen nem fogyott ki az igéből és áldásokból. Még ma is van szava, üzenete, sőt ígérete a számunkra. Még ma sincs késő hallgatni igéjét és átélni a megújulás, a lelki gyengeségből való feltámadás csodáját.

            Különösen is így van ez, ha arra a csodálatos ígéretre tekintünk, mellyel mai igénk kezdődik. „Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik”.

            Lám-lám, az Úristen már több ezer évvel ezelőtt beszélt a szívcseréről, a szívátültetésről – persze lelki értelemben. Érdekesség, hogy mindezt az ember csak a huszadik század második felében tudta orvosilag lemásolni. Az első ilyen transzplantációt 1967 decemberében hajtották végre egy Fokvárosi kórházban. Furcsa belegondolni, hogy az ember testének egyik legfontosabb szervét, a keringés motorját, ami nélkül nem működik az élet, kiveszik és kicserélik egy újra.

            Igénk szerint lelki értelemben is valami hasonló történik, amikor Isten az, aki a beavatkozást végzi. Viszont Ő nem csak egy szervet, nem csak izmokat és szöveteket cserél ki, hanem az egész életünket.

Mielőtt Isten gyermekeivé válnánk, a Biblia azt mondja, kőszívünk van. Egy kemény és áthatolhatatlan erődítmény. Persze ez nem azt jelenti, hogy az istentelen emberek mind gonoszok és szeretetlenek lennének. Lehet, hogy az emberek felé kedves, jószívű valakiről van szó. Lehet, hogy törvénytisztelő, bölcs és jellemes ember. Ez a keménység leginkább az Isten Szent Lelke iránti zárkózottságot jelenti. Hogy talán mindenki felé kedves és nyitott, kivéve Isten felé. Ebben a helyzetben pedig szükség van az intő figyelmeztetésre, hiszen így, csupán kedvességgel, emberszeretettel, törvénytisztelettel nem lehet üdvösségre jutni.

A fenti ige sem gonosztevőknek szólt, hanem csupa kedves, értékes embernek. Sőt, Ezékiel próféta vallásos emberekhez beszélt, olyanokhoz, akik a maguk módján voltak vallásosak. Betartották a korbeli vallásos előírásokat, jártak istentiszteletre, megtették, amit az akkori egyház elvárt tőlük, de a valódi, életformáló hit nem volt ott az életükben. Ott voltak Isten közelében, de valahogy mégsem nyílt meg igazán az életük Őfelé.

Szívbeli, alapvető lelki változásra volt szükség ezeknek az embereknek az életében, és bizony sok mai élet számára is. De sajnos kizárólag emberi szóval, neveléssel, iskolákkal, törvényekkel, karhatalommal és más egyéb emberi eszközökkel ezt nem lehet elérni. Ez olyan beavatkozás, amit igazán csak az Isten tud elvégezni bennünk.

De ő eltudja, sőt el is akarja végezni ezt. Meg szeretne minket újítani, meg szeretne minket erősíteni, és az élettelent, a vegetálót, élővé és elvenné szeretné változtatni. Azt szeretné, ha nem csak gyülekezeti tagok lennénk, akiknek a neve ott van a hivatali nyilvántartásban, hanem valóban Isten újjászületett gyermekeivé lennénk minél többen, akiknek a neve ott van az Élet Könyvében is. Persze a változáshoz, a megújuláshoz mindig idő kell. És néha csak lassan és nehezen zajlik le ez a folyamat, de Isten Igéje végül úgyis eléri a célját.

Iskolás koromban nagyon megdöbbentett, mikor arról tanultunk, hogy az ókori egyiptomiak hogyan hasították el azokat a hatalmas sziklatömböket, melyek a piramisépítéshez használtak. A kőtömbbe véstek egy kis nyílást, abba egy faéket ütöttek, majd egyszerűen locsolni kezdték. A víztől megduzzadt faék, bár kicsi volt, mégis olyan erőt fejtett ki, mellyel kettéhasította azt a rideg kőtömböt.

Valahogy így működik az életünkben Isten igéje is. Először talán csak egy jelentéktelen dolog, ami először nem is nagyon érdekel. Aztán később lassacskán felnövekedik bennünk, míg végül az egész régi életünket szétfeszíti, hogy helyet adjon az újnak. Annak az újnak, amit Jézus Krisztusban kaphatunk meg.

Érdekes párhuzam, hogy a földi szívátültetés is csak akkor lehetséges, csak úgy lehet megmenteni egy beteg ember életét, ha előtte egy egészséges ember meghal, akinek a szívét megkaphatja. A mi új életünk, új szívünk is csak Jézus Krisztus értünk történt áldozata révén lehetséges. Ő bár makulátlan szívvel, bűntelenül élt és szolgált közöttünk, mégis magára vállalta bűneink büntetését, és a keresztfán elszenvedte mindazt a kínt és megvetettséget, ami nekünk járt volna. Mindezt azért, hogy mi részesülhessünk az Atya Isten kegyelmében.

Mindezt azért, hogy a nehéz kőszívünk ne húzzon le minket az elveszettség és a végesség mélységébe, hanem helyette hús szívvel, élő hittel, Lélek által felemeltethessünk az Isten által számunkra rendelt életre, egykor pedig az örök üdvösségre.

Bár húsvét már elmúlt, de az Úr kegyelme megmaradt. Igéje még ma is szól és hív minket megtérésre, és lelki feltámadásra. Figyeljünk hát jól az Ő halk és szelíd hangjára. Ámen.  

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Te minden ember életét, a mi életünket is ismered és számon tartod. Köszönjük, hogy Te nem akarod egyikünk vesztét sem, hanem hogy megtérjünk és éljünk általad. Lágyítsd meg szívünket, ébressz minket új életre, és erősítsd meg hitünket. Add, hogy ne szalasszuk el a kegyelmi időt, hiszen ma még lehet hozzád térni. Add meg, hogy mi a Te népeddé, Te pedig a mi Istenünkké legyél. Ámen.