Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap

Zsolt. 103,6
Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR.
Zsolt. 103,7
Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.
Zsolt. 103,8
Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.
Zsolt. 103,9
Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.
Zsolt. 103,10
Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.
Zsolt. 103,11
Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.
Zsolt. 103,12
Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.
Zsolt. 103,13
Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.
Zsolt. 103,14
Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon egyházi évünk finisébe érkeztünk, Szentháromság ünnepe utáni utolsó három hét következik. Néhány éve az utolsó három vasárnapot Ítélet, Reménység és Örökélet vasárnapjának nevezte el egyházunk utalva ezekkel a végidők témájára. Hiszen ilyenkor mind a személyes életünk mulandóságáról, mind pedig ennek a világnak a végéről egyaránt szólnak hozzánk a kijelölt igék.
Azt hiszem, gyakran megesik velünk, hogy valakit félreismerünk. Kapunk róla egy benyomást, alkotunk róla magunkban egy képet, és úgy gondoljuk, hogy akkor ez az ember valóban ilyen. Aztán amikor több időt, több figyelmet szentelünk rá, sokszor kiderül, hogy tévesen ítéltük meg, és valójában egészen másmilyen jellem.
Keresztyénekként Istent is szeretnénk minél jobban megismerni. Tanulmányozva az igét, imádkozva, hitben járva igyekszünk hozzá minél közelebb kerülni, minél több ismeretet és tapasztalatot gyűjteni és ezáltal is egyre jobban elmélyíteni Vele a kapcsolatunkat. Mégis úgy gondolom, hogy még egy ilyen mély és bensőséges kapcsolat esetén is gyakran hajlamosak vagyunk félreismerni az Urat. Amikor sokszor nem úgy cselekszik, ahogyan mi azt várnánk.
Nyílván ez egy nagyon emberközpontú megközelítés. Valójában inkább arról van szó, hogy teremtményekként élve itt a földön soha nem fogjuk tudni pontosan kiismerni Teremtő Urunkat. A világban élő emberekként egészen mások a mi szempontjaink és sokkal szűkebb annál a felfogóképességünk, mintsem hogy képesek legyünk teljesen kiismerni a Mindenható Istent. Ézsaiás 55,9-ben így olvassuk: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”.
Valóban ég és föld a különbség a két nézőpont között, és hiszem, hogy így van ez jól. Hiszen az Úr így sokkal jobb megoldásokat tud nekünk adni, mint amit mi el tudnánk képzelni, és továbbá lehetősége van rá, hogy bármikor meglepjen minket, olyan helyzetekkel és utakkal, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy részünk lesz benne.
Az emberi és az isteni nézőpont ilyen különbsége miatt az Úr ítéletét is könnyen félreérthetjük. A Szentírás alapján tudjuk jól, hogy életünk egykoron mérlegre kerül és Isten színe előtt kiderül, hogy örök létünk szempontjából mire volt jó mindaz, amit itt a földön elértünk. Azt gondolom, mindnyájan ismerjük a magunk legrosszabb oldalát. Amikor nem csak mondogatjuk, hogy milyen gyarlóak vagyunk, hanem amikor valóban úgy is élünk. Bűnösként.
Itt az istentiszteleten is minden héten, minden alkalommal muszáj bűnbánattal és a bűnbocsánatért való könyörgéssel kezdeni az Úrral töltött időt, mert az Ő közelségében újra és újra belátjuk, hogy ez megint nem jött össze. Már megint nem tudtam hűséges maradni Krisztushoz. Már megint tettem olyat, ami bántja a lelkiismeretemet. Már megint nem tudtam Isten szentéletű gyermeke lenni. És megint hallom a Tízparancsolatot és megint csak pipálom ki mindazokat az intéseket, melyek ellen vétkeztem. És akkor ezek után még a végidőkről is szólnak az igék, amikor eljön a számadás ideje? Ez teljesen kétségbeejtő helyzet!
Hiszen így, ezzel a folyton foltos lélekkel biztos nem fogok tudni megállni a tiszta és szent Isten színe előtt. Így biztos, hogy haragja és ítélete alá fogok esni.
Na és itt szól közbe Mennyei Atyánk, hogy már megint félreismertük Őt. Itt szól közbe a felolvasott 103. zsoltár bizonyságtétele: „Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.” (8-10. vers). Hát akkor hogy is van ez?
Úgy van ez, hogy az Úr nem a mi logikánk szerint gondolkodik. Sőt a mi logikánk szerint teljesen érthetetlen módon. Ugyanis adott itt a földön ez ember, aki bűnben született, elbukik a kísértésekben és nem tud nem vétkes lenni. Így természetesen nem méltó, sőt teljességgel alkalmatlan az üdvösségre, Isten szeretetére. És adott a mennyei dicsőségben az Isten, aki szent és semmi köze nincs a bűnhöz. Csak az maradhat meg a közelében, ami szintén makulátlan és teljesesen igaz. Na most ezek után egyszerű a képlet: a bűnös ember nem üdvözülhet, Isten haragja marad rajta és el kell pusztulnia. Ez így lenne ésszerű.
Csak ilyenkor nem számolunk az Úristen teljesen logikátlan irgalmával és Atyai szeretetével! Mert Ő nem azt mondja, hogy akkor vesszen el a bűnös ember, hanem, hogy akkor elküldöm a Fiamat, hogy mentse meg őket.
Odaadom Őt értük. Inkább szenvedjen Jézus, mintsem hogy mi örök kárhozatra ítéltessünk. És Krisztusra nézve pedig, az Ő áldozata miatt minden vétkünk eltöröltetik, minden megbánt bűnünk megbocsáttatik. Azt írja a zsoltáros: „Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.”.
Bizony ilyen irgalmas az ítélő Isten. Ö maga tesz mos meg minket és tesz tisztává, tesz alkalmassá, hogy megállhassunk az utolsó napon szent színe előtt. Hiszen gyermekeiként szeret minket, lehajolt hozzánk, mint apa a fiához, hogy gondunkat viselje és megoldja nekünk az üdvösség megoldhatatlan kérdését.
Mindezek után nekünk csak egy dolgunk maradt elfogadni mindezt a szeretetet és ezt a drága ajándékot. Hogy ne csak tudomásom legyen róla, hanem valóban befogadjam a szívembe és az evangélium az életem részévé legyen. Hogy megtérjek Mennyei Atyámhoz, aki már régóta ott áll az atyai ház kapujában, várja haza tékozló gyermekét, készen áll a díszes ruha, az ünnepi lakoma is. Ne késlekedjünk hát tovább, induljunk hazafelé, az Úr vár reánk. Ámen.

Prédikáció - Temetői istentisztelet 2011. november 1-én

Róm. 8,18

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

Ézs. 65,17

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Idén nyáron élhettem át először azt az élményt, hogy repülővel külföldre utazhattam. Érdekes volt megtapasztalni mindazokat a körülményeket, melyek ilyenkor körülveszik az embert. A repülés után talán a repülőtér adta számomra a legtöbb benyomást, ugyanis nagyon sajátos légköre van.

Mikor útnak indul valaki, főleg hosszú utak esetén, sokszor kikísérik családtagok vagy barátok. Együtt mennek be az előcsarnokba, még váltanak pár szót, majd eljön az idő, mikor el kell búcsúzni egymástól, és az utazónak be kell lépnie a terminál kapuján, ahová már nem kísérhetik a hozzátartozóik. Ő felül egy gépre, ami felszáll és elviszi messze idegenbe, szerettei pedig ott maradnak nélküle.

Mindez nagyon hasonló ahhoz, amit itt a temetőben élünk át, mikor elhunyt szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Ők belépnek egy kapun, ahová mi már nem kísérhetjük el őket. Ők elmennek, mi pedig itt maradunk hiányukkal és a végzetes veszteség fájdalmával. Ugyanis a repülőtérrel ellentétben ezen a helyen csak indulási oldal van, ide visszaérkezni már nem fog senki.

Ez a visszafordíthatatlan végesség pedig számunkra, búcsúzók és emlékezők számára mindig fájdalommal jár. Sokan ma is gyöngyöző könnycseppekkel és mardosó kérdésekkel a szívünkben járunk itt a sírok között: Miért vetted el Istenem? Miért pont őt? Miért ilyen hirtelen? De biztató válaszok helyett csak a temető csendes neszét hallhatjuk, a megnyugvást pedig nem leljük sehol.

Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.”. A mély gyász idején úgy érezhetjük magunkat, hogy a szenvedés most már állandósulni fog számunkra, hiszen a veszteség visszafordíthatatlan. Isten igéje ezzel szemben azt állítja, hogy a szenvedések csak a jelenre vonatkoznak és van belőlük kiút. Nem szükségszerű, hogy a fájdalom fallal lezárt zsákutcájában rostokoljunk, hiszen Istennel megtalálhatjuk belőle a kiutat, Ő át tud és át akar minket vezetni rajta. Az Úr segítségével a zsákutca sikátorrá válhat előttünk, ami bár továbbra is szűk, sötét, és ijesztő, mégis a végén ott van a kijárat, ami nyilvánvalóan elvezet minket valahova.

A jól ismert 23. zsoltár arról számol be, hogyha valóban az Úr az én pásztorom, akkor még a halál árnyékának völgyétől sem kell kétségbeesnem, mert ott is velem van Istenem és vezet engem. Innentől kezdve pedig a kulcsszó a követés. Vajon tudom-e továbbra is bizakodva, állhatatosan követni a Jó Pásztort, akiről magam is tudom, hogy milyen jó. Aki már olyan sokszor elvezetetett szép füves legelőkre és csendes vizekhez. Aki sohasem a káromat, hanem mindig csak a javamat akarta. Képes vagyok-e ebben a sötét völgyben is Istenre hagyatkozni, végtelen szeretetében bízni és továbbra is hittel követni őt? Követni akár könnyek között is?

 Ne feledjük, a vigasztalás és a felüdülés ígérete kétségtelen, és az Úrnál megtalálható. Sőt, mi több, nála még az is kiderülhet, hogy mindennek a nehéz krízisnek, a megjárt mélységeknek mi volt az értelme és célja. Hiszen az Ige azt mondja, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28). Természetesen egy mély fájdalomról és veszteségről nehezen tudjuk elhinni, hogy bármilyen tekintetben is a javunkra szolgálna. Csupán emberileg ezt nem is lehet megmagyarázni vagy felfogni. De éppen ezért mondja Pál, hogy ez csak azokra igaz, akik szeretik Istent és nála keresik a választ. Akik szeretnék megismerni az Ő szempontját is. Uram, hogyha valóban olyan jó vagy, és annyira szeretsz, akkor kérlek, mutasd meg az átélt mélység értelmét és célját. Testvérek, hiszem azt, hogy egy ilyen, őszinte, személyes imádság nem marad válasz nélkül, és a kellő időben megérkezik rá a felelet.

Amíg pedig ez megérkezik, addig továbbra is szól hozzánk a feltámadás és az örök élet reménysége, mely túlmutat itteni kérdéseinken és, ami végső és biztos célként állandóan a szemünk előtt lehet, és bátoríthat. Hogy nem a temető, hogy nem a sír a végső állomás. Hogy nem csak ebből a pár évtizedből áll az életünk. Krisztus egyszer már eljött és bizonyságot tett minderről. 

 De egyszer majd ígérete szerint eljön újra, mint dicsőséges Messiás és elhozza az új eget és új földet. Elérkezünk akkor az Isten országának dicsőségébe, ahol örök élet és üdvösség vár az ÚR megváltott gyermekeire. Ahol nem lesz már könny, szenvedés, sem bűn, sem elmúlás. Mert Krisztus, a Szent Bárány feláldoztatott és vérével megváltotta ezt a világot. A halált legyőzte, és ez a győzelem egykor ki fog teljesedni úgy, hogy mindenki számára nyilvánvaló lesz. A fájdalom, a gyász és minden, ami rossz volt, akkor majd lezárul és el fog múlni. Helyre áll az Isten és ember eredeti szeretetkapcsolata és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28 alapján). 

Addig is pedig a nehézségek közepette is kérjük az Úr megtartó erejét, hogy hűségesek maradhassunk Hozzá és nyájának tagjaiként bizalommal követhessük Őt, bármerre is vezessen utunk. Ámen. 

Prédikáció - Reformáció ünnepén

Lk. 12,1

Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól.

Lk. 12,2

Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.

Lk. 12,3

Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.

Lk. 12,4

Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.

Lk. 12,5

Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.”

Lk. 12,6

„Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten.

Lk. 12,7

Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” [Lk 21,18]

Lk. 12,8

„Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,9

Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,10

Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

„A pénzemet én máma mind elmulatom…” – énekli Kabos Gyula a régi slágerben. Bizony, akinek van mit a tejbe aprítani, van bőségesen vagyona, kincse, az bátran megválogathatja, hogy mit is kezd vele. Megtartja magának, feléli, eltékozolja, vagy esetleg megosztja másokkal is.

            A mai napon felolvasott igénk is a kincsről beszél, de nem arról, ami a zsebünkben, vagy a bankszámlánkon van, hanem ami a szívünkben lakozik. Ezt nem mi gyűjtöttük és nem mi dolgoztunk meg érte, hanem ajándékba kaptuk. Nem másról van szó, mint a Krisztus-hit felbecsülhetetlen értékű kincséről. 

            Ahogy a vagyonnal is, úgy a hittel is sokféle módon élhetünk. Eszembe jut ezen a ponton az az ember, aki megnyeri a lottó fődíját, mondjuk egy milliárd forintot. Rengeteg pénz, mesés vagyon, mindenki irigyli és szívesen lenne a helyében. Mégis senki sem ismeri a kilétét, hiszen a hirtelen jött szerencse és öröm hamar félelembe és titkolózásba fordul. Jajj, csak senki meg ne tudja, milyen gazdaggá lettem, még a végén bajom származhat belőle.

            Azt hiszem valami ilyesmit éltek át a tanítványok, és sokszor mi is ebbe az állapotba sodródunk. Krisztusban csodás gazdagság, drága ajándék lett a miénk: a megváltás és az új élet. Olyan bámulatos és boldogító esemény, melyről vétek hallgatni.

Hiszen felszabadultunk bűneink láncaitól, lerakhattuk régi, istentelen életünket Krisztus keresztjénél és Benne új életet kaptunk. Végtelen szeretetéből és kegyelméből megváltott és megmentett minket. Határtalan boldogság és öröm, ha ezt valaki személyesen átélheti. Hasonló erejű ahhoz az örömhöz, amit virágvasárnap éltek át Krisztus akkori követői, mikor a Messiás megérkezett közéjük, és ők fennhangon, kiáltozva dicsérték az Urat. Maga Jézus mondta róluk: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19,40).

            Ezek után elképzelhetetlen, hogy mi mégis sokszor képesek vagyunk mélyen hallgatni, eltitkolni kincsünket és sokszor valóban csak fülbe súgva beszélni hitünkről és Krisztusunkról. Jézus tanítványai kicsiny ellenzékként, erőtlen emberekként indultak, de a Szentlélektől megerősítve és Isten oltalmától övezve lánglelkű apostolokként hirdették pünkösd után az evangéliumot. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha továbbra is hallgatnak, és nem hirdetik a feltámadás örömhírét szerte a világon!

            A Szentlélek természetesen nem csak az első pünkösdkor működött közre emberek és az egyház életében, hanem azóta is folyamatosan. Így volt ez Luther Mártonnal is, aki szintén részesedhetett az evangélium felszabadító kincsében: kegyelemből van üdvösségünk, hit által. Ezt a boldog felismerést pedig nem tudta magában tartani, főleg úgy, hogy látta maga körül, hogy az akkori egyház mennyire mást hirdet az embereknek. Látta Róma és a pápaság megannyi eltévelyedését, és hogy a korabeli vallásos hagyományok és szertartásos cselekmények inkább szolgálják az egyház népének megfélemlítését és kihasználását, mintsem az igazi hit ébresztését és az üdvösség útjának megismertetését.

Mindezek ellenére, higgyék el a Testvérek, nem kevés bátorság kellett ahhoz a jámbor szerzetesnek, hogy 1517. október 31-én kiszögezze 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem csak kéz alatt osztogatott titkos röpirat volt ez, hanem valóságos kiáltvány. Nem a templom belsejében, vagy valami megszentelt és eldugott zugban helyzete el tételeit, hanem egy nyilvános, jól látható helyen.

Nem is egy csendes, átlagos szürke őszi napra időzítette tervét, hanem számolt azzal, hogy másnap, mindenszentek ünnepén sokan meglátogatják majd a templomot. Bár voltak előzetesen félelmei és aggályai, hitének bizonyossága és az Istentől kapott indítatása erősebbek voltak. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha reformátorunk akkor megfutamodik a bizonyságtétel küldetése elől!

Krisztus követőit, az egyházat és magát a protestáns felekezeteket is rengeteg üldöztetés és baj érte a történelem során. Felidézhetjük itt akár az apostolok szörnyű kivégzéseit, akár a Római Birodalom keresztyénüldözését, akár az ellenreformáció gyakran véres csatáit. Mind arról tanúskodnak, hogy Krisztus követőire veszély leselkedik ebben az Istentől elfordult világban. Luther Márton is felismeri ezt e fenyegetettséget, de Krisztus fényében egész más megvilágításba kerül számára mindez. Jól ismert himnuszunkban mi is vele együtt valljuk: „Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!”.

Valóban így van ez. Aki a Krisztus-kincsre egyszer már igazán rátalált azt többé hiába rémiszti akár „e világ minden ördöge” is. Ő akkor sem ijed meg, hanem bátran kiáll és küzd hitéért, Isten országának rendíthetetlen építéséért, az evangélium terjesztéséért. Az igében is ezt a biztatást olvassuk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” (Lukács 12,4). Van hatalmuk támadni és bántani bennünket, de csak egy bizonyos határig.

A gonosz erői legfeljebb az életét olthatják ki Isten gyermekeinek, de azon túl semmi hatalmuk nincs. És mi, keresztyének mennyivel nagyobb távlatot kaptunk az Úrtól a földi életen túl: örök, mennyei távlatot.

Mindezen felül pedig azt is mondja az Ige, hogy nem csak ebben a legvégső bajban van velünk Isten védelmező szeretete, hanem életünk minden napján, hitünk minden egyes harcában. Mindannyian nagyon értékesek vagyunk Isten számára, hiszen Érted is, és Értem is, személy szerint mindannyiunkért elküldte Szent Fiát és feláldozta Őt, hogy nekünk életünk és üdvösségünk legyen általa. Atyaként pedig nem csak megmenti, hanem meg is tartja gyermekeit. Nem csak múló éveinkre, nem csak harcos hétköznapjainkra, hanem még hajunk minden egyes szálára is odafigyel. Érthetetlen és hatalmas, védelmező szeretet!

Mindezek után gondoljunk csak bele, hogy minket milyen félelmetes és nagy erők tartanak vissza a bátor bizonyságtételtől és a Krisztus-hitünk hétköznapi, nyilvános felvállalásától? Talán kinevetnek, talán bolondnak tartanak, talán egy társaságból kiközösítenek, talán durván megbántanak.

Hát nem sokkal több fenyegetéssel kellett szembenézniük a régi korok sokkal bátrabb bizonyságtevőinek? Hát nem sokkal becsesebb az a kincs, amit Krisztusban kaphattunk és továbbadhatunk, mint azok a dolgok, amiket ezekkel a bátor hitvallásokkal esetleg elveszíthetünk?

Lássuk már be végre: nem az a veszélyes, ha a hitetlen emberek megvetnek minket hitünkért, hanem az, ha a némák és közömbösek maradunk velük szemben.

Ezen a ponton nagyon keményen figyelmeztet minket Krisztus: „Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. (Lukács 12,8-9). Magatartásunknak tehát következménye van. A Krisztus-kincsben ugyanis nem csak ajándékot, hanem felelősséget is kaptunk. A továbbadás és a hirdetés komoly felelősségét.

Nyílván a másik oldalon, az üzenet befogadásának felelőssége már nem a miénk. De erre is ad iránymutatást igénk, mely szintén kettős: biztatás és figyelmeztetés. „Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”. Lehet, hogy Krisztus első hallásra elutasítják, káromolják e világ fiai. De ez még nem adhat nekünk alapot arra, hogy feladjuk az értük folytatott harcot. Hiszen Krisztus maga mondja, hogy bár szidalmaznak, mégis megbocsátok nekik. Ugyanúgy, ahogy még a kereszten is értünk, bűnösökért könyörgött. Viszont figyelmeztet, hogy itt is van egy határ. Ha már felismertük Krisztust, ha már a Szentlélek munkája megváltoztatta életünket és részesültünk a hit ajándékában, és mindezek után, mégis tudatosan ellen fordulunk, akkor már nem lehet rajtunk segíteni.

 Nem azért mert Isten nem tudna megbocsátani, hanem mert ezzel mi magunk mondunk nemet a bocsánat lehetőségére és az egész üdvösségre. Természetesen ennek megítélése alapvetően nem a mi feladatunk, ez már Krisztus fennhatósága. A mi megbízatásunk a bátor bizonyságtételre szól.   

Ebben a küldetésben még egy veszélyes tévútra hívja fel Jézus a figyelmet. Amikor nem félve és csendesen suttogjuk a kiáltani való jó hírt, hanem a másik végletbe esünk, és képmutatóan, a lelkiség álarcába bújva, de valójában meggyőződés nélkül állunk elő az evangéliummal. Ezt a hozzáállást kovászhoz hasonlítja az Úr, ami talán a nagy egészhez mérve kicsi, és jelentéktelennek tűnik, mégis hivalkodásával és hiteltelenségével képes mindent elrontani. Az evangélium követségében élve és járva biztos alapra van szükségünk, mert mint látjuk, hamar harci helyzetbe kerülhetünk. Ehhez nem elég valami szerepjátszás, vagy színészkedés, mert ezzel végül Krisztus ügyét járatjuk le. Nem véletlenül mondja Pál apostol is: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11).

Egyedül ezen az alapon állva és rajta, benne tájékozódva kaphatunk olyan helyes szemléletmódot és megfelelő késztetést, amivel hitvalló keresztyénekként élhetünk e világban úgy, hogy ne legyünk se képmutatóak, se megfélemlített némák. Adja meg mindehhez az erőt a Szentlélek Úr Isten! Ámen.         

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap

1Kor. 12,12-27

Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Hétköznapjainkat egyre jobban átszövi a technika. Televízió, mobiltelefon, számítógép, digitális fényképezőgép – csak néhány olyan berendezés, amelyekkel egyre többet találkozunk, minket is körülvesznek, és amik már a felnövekvő generációk életének szerves részévé váltak.

Egy-egy ilyen berendezés bár ránézésre talán nem tűnik túl bonyolultnak, hiszen viszonylag könnyű a használata, mégis valójában igen komoly és szövevényes rendszerek működnek a háttérben. Mikrochipek, bonyolult áramkörök, és számos más apró berendezés szállítja az adatokat, és végzik összehangolt munkájukat annak érdekében, hogy a felhasználó kifogástalanul elégedett legyen a működéssel.

Mégis, a legjobb rendszerben is bármikor bekövetkezhet egy-egy hiba. Amikor a számos alkatrészből akár egy is felmondja a szolgálatot. Jobb esetben ettől még, ha hibásan is, de működik a rendszer, de rosszabb esetben az egész struktúra összeomlik. Egy-egy ilyen rendszerben nincsenek felesleges alkatrészek és alkotóelemek. Mindegyik szükséges egy adott funkció vagy feladat elvégzéséhez és összességében a helyes működéshez.

Felolvasott igénk hasonló rendszerként mutatja be Krisztus egyházát is. Pál apostol nem egy gépezet hoz példaként, hanem egy másik, szintén bonyolult rendszert, az emberi testet. Testünk, bár nem gépezet, mégis sok apró és finoman hangolt rész együttes és összehangolt működése révén valósul meg minden lépésünk, minden mozdulatunk, a legapróbb életfunkciók is.

Pál apostol első és legfontosabb állítása Krisztus egyházával kapcsolatban, hogy bár sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, és nem ritkán igen különbözőek, mégis Krisztusban eggyé leszünk és benne immár egy test tagjaivá válunk.

Egység, közösség, együttműködés. Életünknek sokszor nehezen megélt területei ezek. Főleg ma, amikor a társadalom, az emberi közösségek, sőt a családok széthullásának idején élünk. Amikor mindenki inkább foglalkozik a saját dolgával, a saját érdekeivel, a saját boldogulásával, mintsem a másikéval, vagy netán közös célok megvalósításával.

Eszembe jut itt Jézus példázata, ahol a népét egy nyájhoz hasonlítja. A juhok esetében, amikor jön az éhes farkas, és elkezdi hajtani a nyájat, akkor is az a cél, hogy egyet leszakítson a tömegből, és azt már könnyű elkapni és leteríteni. A kísértőnek is sokkal könnyebb dolga van, ha nem egy közösséget, hanem csak egy-egy személyt kíván behálózni. Egyedül sokkal könnyebb prédája vagyunk a gonosznak, míg a közösségnek megtartó ereje van. És nem csak a bűnnek, kísértésnek való ellenállásra igaz ez, hanem az élet minden kihívására, nehézségére. Egyedül hamar elbukunk, de a közösség, ha jól működik, akkor segít és megtart.  

Gyülekezeti életünknek és létünknek elsődleges célja az evangélium hirdetése és Isten országának építése. De ennek szerves része az is, hogy ebben az atomizálódó, egyénekre morzsolódó világunkban megpróbáljuk újra egymás felé fordítani az embereket és belőlük, velük közösséget alkotni.

Egymás felé fordítani és nem egymás ellen. Ennek a törekvésnek egy szép liturgikus gesztusa az úrvacsorai istentiszteleten az Istentől kapott békesség továbbadása, az egymással való megbékélés és szeretetteljes köszöntés. Amikor pár perce egymás felé fordulunk, a másik szemébe nézünk és reménység szerint mindenkinek őszintén mondjuk: legyen köztünk békesség. Ne féljünk, ne idegenkedjünk hát ettől a gesztustól, hanem inkább gyakoroljuk minél gyakrabban. Akár istentiszteleten kívül is, akár otthon is, akár egy-egy haragosunkkal is.

Ezen kívül persze nem csak ilyen gesztus értékű odafordulásban kellene kimerülnie a testvéri közösség megélésének a gyülekezetben, hanem valódi, a gyakorlati életben is megmutatkozó jelekben. Amikor mind itt a templomban, sokkal inkább pedig a hétköznapokban tényleg testvérünkként tekintünk a másik emberre. Amikor igyekszünk mindenkit fontosnak tartani, főleg azokat, akiket mások nem igazán tartanak annak. Igyekszünk szeretettel fordulni a többiek felé, főleg azok felé, akikhez kevesen fordulnak szeretettel. Hogy valóban gondunk legyen egymásra.

Bár Krisztusban élünk, mégiscsak emberek vagyunk, és mint olyanok gyarlók és bűnösök. És valljuk be, igen nehezen megy a gyakorlatban az ilyen ideális közösség megélése. Nehézség ez azért is, mert igen mások vagyunk. Különböző háttérrel, különböző személyiséggel, különböző érzékenységgel. És bizony sokszor nehezen találjuk a közös hangot, a közös nevezőt. Megesik, hogy összeveszünk, megesik, hogy megsértődünk, megesik, hogy békétlenség támad.

Ez sajnos természetes velejárója minden emberi közösségnek. De azt hiszem, hogy számunkra, keresztyén testvérek számára ezek a konfliktusok lehetőségként is szolgálhatnak. Lehetőségként a bizonyságtételre Krisztus szeretetéről és bűnbocsánatáról. Ugyanis azzal lehetünk mások mint bármilyen más hétköznapi közösség, azzal lehetünk só és világosság ebben a világban, ha ezzel a Krisztustól kapott szeretettel és megbocsátással tudjuk kezelni konfliktusainkat. Amikor a körülöttünk lévő világ azt várná, hogy majd az egyházban is veszekedés és viszálykodás lesz, ezzel is rontva saját hitelét. És mi mégis meg tudjuk találni a megbékélés és megbocsátás útját. Hogy valóban egy egészséges és egységes Krisztus testben, egészséges tagokként tudjunk egymás mellett élni.      

Ehhez kapcsolódik igénk másik, fontos üzente is. Mégpedig az, hogy egy Krisztusban élő, jól működő közösségben mindenki számít. Ahogy a testünknek is sok különböző szerepet betöltő, eltérő rendeltetésű tagja van, mégsem tudnánk jó szívvel egyik tagunkra sem azt mondani, hogy erre már nincs szükségem és könnyű szívvel megválok tőled. Ugyanúgy szükségünk van a kezünkre, a lábunkra, a szemünkre, a vesénkre, és minden egyes külső és belső szervünkre.

A Krisztus testben is, a gyülekezetben is így kellene működnie. Hogy ha valaki nincs itt, az hiányzik. Ha valakit régóta nem láttunk, annak utána megyünk, megkeressük, és éreztetjük vele, hogy rá is szükség van. Lehet, hogy épp betegség miatt nincs köztünk, lehet, hogy egy kis bíztatásra, hívásra van szüksége, lehet, hogy egy jó szóra. Ha pedig itt van valaki, akkor örülünk neki, és szívesen fogadjuk. Erről szól az példatörténet is, aminek a főszereplője egy kis csavar.

A kis csavar egy volt a sok százezer közül. Két vaslemezt szorított egymáshoz a hatalmas hajón. Egy nap megszólalt:

- Elég kényelmetlen helyem van itt. Egy kicsit kinyújtózom, nekem is jár egy kis pihenés!

A környező csavarok kétségbeesetten üvöltöttek rá, amikor meghallották, hogy lazítani akar kicsit.

- Megőrültél kiscsavar? Ha elengeded a két vaslemezt, mi kettészakadunk!

A vasgerendák nem hittek a fülüknek:

- El ne engedjétek a lemezeket, mert akkor megingunk mi is!

Szélvészként terjedt el a hír az egész hajón: A kiscsavar forgat valamit a fejében! Mindenki megijedt. A hatalmas hajótest még a gondolattól is remegni kezdett: a kiscsavar kieshet a lyukból? A vékony és vastag vaslemezek, a hajóbordák, a vasgerendák üzenetet küldtek a kiscsavarnak:

- Nagyon kérünk, légy szíves és maradj nyugodtan! Ha te lazítasz, veszélybe kerül az egész hajó, egyikünk sem fogja elérni a kikötőt! Ne tedd ezt velünk!

Ez hízelgett a kiscsavar büszkeségének. Eddig eszébe sem jutott, hogy ő mennyire fontos a többiek számára. Visszaüzente:

- Na jól van, maradok, ahol vagyok!  

De jó lenne, ha mi is így tudnánk élni itt együtt, az egyház hajójában, hogy mindannyian nélkülözhetetlen és fontos alkotóelemei vagyunk a nagy egésznek. Ne felejtsük: Krisztus, aki a fej, mindannyiunkra így tekint. Most már rajtunk van a sor, hogy mi is így tekintsünk egymásra.

            Pál apostol ezt írja: „És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

            Az Egyház Ura és Gyülekeztünk Feje adjon mindannyiunknak ilyen testvér szívet, egyetértést és róla bizonyságot tevő békességet. Ámen

Urunk, Istenünk! Oly sokszor megítél minket a Te Igéd. Elmondod számunkra újra és újra, hogy milyennek szeretnél látni bennünket, hogyan lenne jó élnünk, de mi folyton elbukunk ennek megvalósításában. Kérünk ma ismét, küldd el Szentlelkedet hozzánk, és add, hogy a ma hallott ige üzenete ne csak egy mulandó szép beszéd legyen, amit ma meghallgatunk, de holnap már elfelejtünk, hanem valóban életté váljon számunkra, és megteremje bennünk gyümölcseit. Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap

Mt. 6,1

„Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.

Mt. 6,2

Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

Mt. 6,3

Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb,

Mt. 6,4

hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.”

Mt. 6,5

„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

Mt. 6,6

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egy belvárosi utcán vagy bevásárlóközpontban végig sétálva minden oldalról kirakatok vesznek minket körül, ahol különböző üzletek mutatják be és kínálják színes-szép portékáikat. Itt egy cipőbolt, ott egy ékszerész, amott egy ruhaüzlet aktuális kínálatát láthatjuk az üveg mögött. Mindenhol a legszebbet, a legjobbat mutatják be, hogy felkeltsék a vevők érdeklődését, hogy lenyűgözzék őket, és végül is minél többeket becsalogassanak a boltba.

            Vannak viszont dolgok, amiket nem szokás, nem illik a kirakatba tenni. Aminek semmi keresnivalója ott. Ilyen például a kegyességünk is, hitünk gyakorlása, amiről Jézus így beszél: „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok”. Képzeljünk csak el, akár a mi templomunkat is, itt a falu közepén, úgy, hogy nem vastag, kőből épült falai lennének, hanem körben átlátszó üvegfalak. Bár nem titkolunk semmit, nincs is semmi takargatnivalónk idebenn, mégis igen furcsa lenne így átélni egy hagyományos istentiszteletet. Érezzük, mindez nem a kirakatba való.

Életünk nagy részben megfelelési kényszernek vagyunk kitéve. Iskolában, munkahelyen, családban, a közösségben, akár néha a gyülekezetben is úgy érezzük, hogy meg kell felelnünk bizonyos elvárásoknak, és teljesítenünk kell, nehogy kinézzenek minket, nehogy rosszabbak legyünk az átlagosnál. Ilyen környezetben könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy hitünket, kegyességünket is így éljük meg, hogy valami nagyot, vagy jelentőset kell teljesítenem ahhoz, hogy ne legyek rosszabb, mint a többi hívő. Valamit le kell tennem az asztalra, hogy Isten még jobban elfogadjon, hogy szeressen, és megáldja életemet.

Jézus a fenti igénkben az adakozásról és az imádkozásról beszél, két olyan területről, ami könnyen áldozatul eshet ennek a vallási megfelelni akarásnak. Ennek fényében vizsgáljuk meg mi is ezt a két részét hitéletünknek.

Az adakozásról: sokszor úgy érezzük, hogy a mai, nehézkes anyagi helyzetünkben, a sokat szajkózott válságos időkben jól meg kell gondolnunk, hogy mire is adunk ki pénzt. Hiszen jönnek a számlák, jön a fűtési időszak, és a boltba is el kell menni bevásárolni. Ezek között a körülmények között kiadásaink egyik legnehezebb része az adakozás. Mondhatni egy non-profit kiadás, amikor a pénzünkért igazából nem kapunk semmi kézzel foghatót. Nincs belőle semmi hasznunk.

Éppen ezért néha elkap a vágy, hogy legalább annyi hasznom legyen belőle, hogy a többi ember jól látva kegyes adakozásomat, megbecsüljön és felnézzen rám. Ennek a figyelemfelhívásnak egészen különböző eszközei lehetnek, ha nem is a kürtöltetés, de mondjuk apró cselek, vagy véletlen elszólások, és máris kiderült, milyen sokat adakoztam, és a másik ember már tátja is a száját, és mondja tovább a szomszédjának. Én pedig nagyon elégedett vagyok magammal!

Eszembe jut az evangéliumból annak az özvegyasszonynak a története, aki valószínűleg egy teljesen átlagos személy volt a nagy jeruzsálemi gyülekezetben. Körülötte jöttek-mentek a gazdagabb emberek, akik elhozták értékes, drága felajánlásaikat a templom, illetve az Isten ügyének javára. Ebben a díszes társaságban egy szegényes, szürke nénike teljesen jelentéktelen. Mégis őt emelte ki Jézus, mégis ezt a jelentéktelen idős asszony emlékezete maradt fenn már több mint kétezer éve.

Miért is? Mert őt nem érdekelte, hogy látja-e valaki, nem arra törekedett, hogy minél fényesebb, látványosabb ajándékot hozzon. Csupán a szíve szerint cselekedett. Volt összesen két fillérje – egy két napi megélhetést biztosító összeg – és ezt csendben és alázatosan odaadta Isten ügyére. Ennek az adománynak sokkal nagyobb volt az értéke, hiszen aktuálisan ez volt minden vagyona, mégsem akart feltűnést kelteni. Hiszen ő nem az emberek megbecsülését akarta megvenni, nem is az Isten szeretetét kiérdemelni, egyszerűen csak hitből és hálából adakozott Mindenható Urának, aki a így is – szegényen és özvegyen is megtartja és kegyelmesen hordozza.    

Jó lenne nekünk is ezt a lelkületet magunkévá tenni. Egyrészt azt, hogy merjünk bátran és jókedvvel adakozni az Isten ügyének - hisz Ő már annyi mindennel megáldotta életünket, amit pénzen nem is lehet mérni. Másrészt, hogy mindezt ne azért tegyük, hogy az embereket lenyűgözzük, hogy ezzel akarjuk kicsikarni Isten nagyobb szeretetét, hanem valóban Isten iránti hálás szívvel.

A másik terület az imádság, amiről Jézus úgy beszél, hogy sokan, mint portékát kiteszik a kirakatba. De örülnék neki, ha itt a faluban is az lenne a legnagyobb probléma, hogy mindenki lépten-nyomon az utcán megállva fennhangon imádkozna!

Jézus idejében viszont tényleg sokan estek ebbe a csapdába. Az akkori vallásos előírás szerint a nap folyamán három óránként jött el az ima ideje. Bizony sok ember úgy időzítette a dolgait, hogy az imaidő pont kinn az utcán érje. És hát akkor már nem volt idő hazarohanni – ott és akkor  - a főutcán, vagy épp a piactéren - kellett elmondania az őszinte és szívből jövő hálaadását. Véletlenül pont úgy alakult, hogy mindenki felfigyelt rá, és bizony rácsodálkozott, hogy milyen áldott életű istenfélő ember is ez.

Jézus ezzel a gyakorlattal szemben ezt mondja: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál”. Valóban így van. Fohászunknak az a lényege, hogy mások megcsodálják és becsüljenek érte. Ha erre figyelünk, nem is értjük mit jelent imádkozni. Azt jelenti, hogy megszólítsuk Mennyei Atyánkat és személyes kapcsolatba lépjünk vele. Ez történhet egyénileg, vagy egy imádkozó testvéri közösségben. De semmiképpen sem a kirakatban, ahol nem a bizonyságtétel, hanem csupán a magamutogatás a cél.

Mostanság, sajnos attól félek, hogy nem az a baj, hogy a kirakatban imádkoznánk, hanem inkább az, hogy nem élünk igazán ezzel a drága és páratlan lehetőséggel. Azzal, hogy közvetlenül, minden nehézség és akadályoztatás nélkül megszólíthatjuk Istenünket. Hálát adhatunk neki, megvallhatjuk bűneinket és elétárhatjuk kéréseinket, szívünk legbensőbb vágyát is. Bátorítok hát mindenkit, hogy minél többen, minél többet és minél őszintébben imádkozzunk. Akár együtt, testvéri közösségben, akár egyedül az otthoni csendességben, a belső szobában.

Kegyességünk, hitünk gyakorlatában azt a legfontosabb tisztázni, hogy az kinek is szól, miről is szól. Az Istennel való kapcsolatom ápolásáról vagy az emberek megbecsülésének kereséséről? Mert az Istennel való személyes, bensőséges kapcsolatom az valóban a belső szoba magányára tartozik, és nem a kirakat üvegfala mögé.

És ne féljünk attól, hogy mindez a zárt ajtó mögött folyó, bensőséges kapcsolat, a hálából hozott áldozatok, adományok és őszinte imádságok mind eredménytelenek lennétek. Hiszen az Úr mindent nagyon jól lát ezekből. Tudja mit tettünk, miért tettük és milyen lelkülettel. Az emberek csodálatát pedig nem ezek a kirakati cselekmények fogják meghozni, hanem mindaz a változás, amit az Úrral kialakult és elmélyült kapcsolat eredményez majd az életünkben.

És milyen jó, hogy ekkor már elsősorban nem minket fognak csodálni, hanem rajtunk keresztül az ÚrIstent, hogy mi mindenre képes szeretete és hatalma. Ekkor már nem a mi cselekedeteink vannak a kirakatban, hanem a Megváltás és az Új Élet! Így lehetünk szavak nélkül is bizonyságtevők, igazán hitelesek az emberek előtt, és kedvesek Isten előtt. Ámen.

Köszönjük Urunk, hogy Te folyton formálsz bennünket. Kiigazítod a hibáinkat és figyelmeztetsz tévedéseinkre. Add Urunk, hogy mindezt jó szívvel fogadjuk Tőled, és ne harcoljunk tovább szavad ellen. Add, hogy a kirakatból kilépve inkább Benned legyen elrejtve életünk és kegyességünk. Hiszen csak a Benned mélyen gyökerező és Igédből táplálkozó hit az, ami megtermi a Lélek gyümölcseit, ami mások javára is lehet. Nem a lenyűgözésükre, hanem megtérésükre és üdvösségükre. Segíts Urunk, hogy szerény és alázatos szolgáid lehessünk. Ámen.       

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap

Máté 6,19-21

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el.Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egy jól ismert, sokat hallott ige mindig érdekes kihívást jelent az igehirdetőnek, hogy erről mi újat lehet még mondani. De ha belegondolunk, a Biblia sem akar folyton újabb és újabb tanításokkal előállni, hanem sokszor a már korábban ismert dolgokat akarja újra és újra elmélyíteni és megerősíteni bennünk. Hiszen hitünk terén bizony sokszor feledékenyek vagyunk. Halljuk az Úr szép és megfontolandó üzenetét, egyetértünk vele, meg is fogadjuk azt, de aztán hosszabb-rövidebb idő múlva elmúlik a hatása, és életünk visszatér a korábbi, óemberi kerékvágásba. Ezért kell a régi, jól ismert üzeneteket, igéket is újra és újra elismételni, és a szívünkben forgatni azokat. Maga az Úr is erre bíztat minket, 5 Mózes 6,6-7-ben így olvassuk: „Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!”

Engedjék meg a Testvérek, hogy ma a felolvasott igénk végéről kezdjem az igehirdetést! „Ott lesz a szíved is” – mondja Jézus a megelőző sorok zárószavaiként.  Azért is fontos innen kezdeni, mert a körülöttünk lévő világ is innen próbál sokszor támadni minket. A szívünk felől. Egyre többször érezzük azt, hogy a valódi, mély érzéseket és érzelmeket el akarják tőlünk venni, ki akarják azokat üresíteni. Legjobb példa erre az egyre több olyan televíziós műsor, ahol egy valóság show keretében keresnek emberek magunknak párt, vagy éppen házastársat. A kamerák előtt megélt, sokszor talán előre megrendezett jelenteket, azokat a pillanatokat, ami normál esetben teljesen magánügy lenne, két ember legbensőségesebb világa, ezeket tálalják fel nekünk az esti főműsor időben, vacsora mellé. Ismerkedésből, szerelemből, kapcsolatból tévé show lesz, a hűség, a türelem, az elkötelezés, a másik fél tisztelete, az áldozatkézség pedig kiszorul a hétköznapokból és sajnos az életünkből is. Így formálja a világ a szív dolgait egy felhígított, komolytalan dologgá, az érzelmeket pedig minél felületesebbé.

De nem csak a szerelem érzésével van így, hanem minden komoly és mély érzéssel, érzelemmel is. Inkább legyen valami jópofa, megdöbbentő, vagy ijesztő, ez az eladható. De egy igaz és szép dolog már nem kifizetődő. És próbálják belénk sulykolni, hogy ezekre már nem is lennénk kíváncsiak. Pedig dehogynem! Azt hiszem, mindenkit felüdítene, ha többet hallhatnánk igaz és szép dolgokról abból a számtalan információforrásból, mellyel naponta bombáznak minket. De nem lehet, mert a világnak a szívünk gyengítése a célja.

Mert ha sikerül felhígítani az érzéseinket, akkor bár nem lesz üresség a lelkünkben, de mégsem kell attól félni, hogy valami többre kezdenénk el vágyakozni a kézzel fogható, materiális dolgoknál. Olyan ez, mint amikor étkezés helyett valaki jól teleissza magát vízzel. Bár a hasa teli lesz, és nem érez éhséget, de valójában nem evett semmit.   

Azért fontos az állandó telítettség érzés ezekkel a felhígított, de valójában üres tartalmakkal, mert az emberben, mint teremtményben alapvetően ott van a Teremtő után, az Isten utáni vágy. Viszont ez az elemi vágy csak akkor tud a felszínre törni, ha valami hiány, vagy az üresség érzése éri utol nem éri szívünket. Amikor érezzük, hogy valami nincs a helyén, valami nem a miénk, valami még hiányzik az életünkből.

Ha a világ szívünket felhígító és látszatteljességet adó munkálkodása mégis csődöt mondana, és feltörne bennünk a lelki éhség, még akkor sincs minden veszve. Ennek a hiányérzetnek a betöltésére ugyanis az emberiség története óta mindig is megvolt kecsegtető tüneti kezelése: a földi javak gyűjtése. Amikor a lelkünkben tátongó űrt anyagi javakkal igyekszünk betölteni.

Régen még a jószágokban és a földben mérték a gazdagságot, ma a bankszámla egyenlegünk árulkodik erről. Az eszközök változnak, de a lényeg ugyanaz: az ember a hiányérzetét gyakran a vagyonán keresztül kívánja betölteni, lelki éhségét a szerzés és a birtoklás felett érzett örömén igyekszik csillapítani.

Ezáltal aztán egy egyirányú utcába lép be az ember. Mert mindig lesz még mit megszerezni, mindig lesz olyan dolog, ami nem az enyém, ami szebb, és jobb, és újabb, mint ami nekem van. És a bankszámla sem írja ki, hogy megtelt, több pénzre nincs szükséged. Sőt, legtöbben inkább fordítva élik meg: felkorbácsolt igényei és vágyaik betöltése során sosincs elég pénzük, adósságba keverednek, és az azonnal betöltendő vágyak, és a gyorsan elvert pénz után az életfogytig tartó hitelek rabjaivá válnak.

És ezek mind-mind csak egyre jobban eltávolítnak Istentől és taszítanak az örömtelenség, az elveszettség és a kilátástalanság mélységébe.

A probléma, a fennálló kísértés veszélye, ez a süllyesztő évezredek óta ugyanúgy tátong, és sajnos sokan belezuhannak. De éppen ezért szól hozzánk évezredek óta ugyanaz a figyelmeztetés: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön (…), hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben (…). Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”.

            Két üzenet áll ma előttünk. Először is, hogy nagyon vigyázz a szívedre. Ne hagyd, hogy az uralkodó korszellem, és a hétköznapjainkat átszövő média teljesen felhígítsa érzéseidet, érzelmeidet. Ne hagyd magadat megetetni mindenféle színes, szagos, de végül is felszínes lélek-töltelékkel, amivel ideig-óráig ki lehet húzni, de csak még jobban megéhezel tőle.

És figyelj jól, hogy lelked tátongó éhségét mivel töltöd meg. Hiszen a földi javak szakadatlan gyűjtése tévút, és nem vezet sehová. Nem arról beszél az Ige, hogy ne legyen pénzed, javaid, vagyonod. Csak tudd jól, hogy hol a határ és tudd jól, hogy mindezek mellett mi a lényeg. Mert minden kincsünk és értékünk, ami itt van körülöttünk, most jó és kellemes, de alá van vetve az elmúlásnak. A moly és a rozsda megemészti, a tolvajok ellopják, és nem marad utána semmi. Éppen ezért nem szabad ilyen múló dolgokba vetni életünk reménységét és célját.

Ehelyett egy sokkal jobb és teljesebb reménység és cél adatott nekünk, mégpedig a Krisztusban adatott új élet és örök üdvösség. Nyílván ez az út nem olyan fényes, csillogó, de mégis sokkal tartalmasabb és mélyebb, mint amit a világ kínál.

A bűnbocsánattal igazi felüdülést és valóban új kezdetet, új életet kaphatunk. Isten Igéje értékes tartalommal tölti fel szívünket, átformálja gondolkodásunkat és megalapozza értékrendünket. Követése pedig teljes, szép életre vezet el, melynek távlata nem csak a földiekre szól, hanem az örök életre szóló reménységet ajándékoz.      

Jézus mondja: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. Hol van a kincsed? Ámen

Urunk Istenünk, segíts, hogy felismerhessük életünkben, hogy mi az igazán fontos. Segíts, hogy megláthassuk mennyi az elég a szerzésben és a birtoklásban. Add, hogy szívünket Szentlelked töltse meg kincsekkel, és őrizze meg azt minden időben. Tarts meg minket Urunk, míg eljön országod! Jézus Krisztusért kérünk. Ámen. 

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap

Zsolt. 32,1

Dávid tanítókölteménye. Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.

Zsolt. 32,2

Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.

Zsolt. 32,3

Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett.

Zsolt. 32,4

Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.)

Zsolt. 32,5

Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. (Szela.)

Zsolt. 32,6

Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt.

Zsolt. 32,7

Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. (Szela.)

Zsolt. 32,8

Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.

Zsolt. 32,9

Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Régebben barátaimmal többször is mentünk olyan többnapos túrákra, ahol a szállásunk egy-egy erdőben felvert sátor volt, és a több napra való összes felszerelést a hátunkon cipeltük hatalmas túrahátizsákokban. Nap végére már igen fáradtan és keservesen róttuk az ösvényeket, és mindenki áhítozva várta a pihenőt, mikor végre letehettük a hatalmas csomagot, és terhünktől megszabadulva könnyedén fellélegezhettünk.

           Ehhez nagyon hasonló élménye az emberi szívnek, mikor régóta hordozott bűnterhétől szabadulhat meg. Amikor egy titkolt, vagy épp nyilvánvaló, de mindenképpen nyomasztó, nehezen viselt csomagot vehet le a válláról. Erről a megszabadulásról szól felolvasott igénk.

A felirat szerint Dávid király zsoltára. Dávid életből jól ismert történet a Betsabéval történt afférja. Egy férjezett asszonyt kívánt meg, házasságtörést követett el vele, és mivel ezt a bűnt nem tudta eltussolni, még nagyobb bűnbe keveredett, megölette az asszony vétlen férjét, majd az özvegy a király felesége lett.

És bár Dávid Istenfélő, jó király volt, ezt a vétkét mégis tovább hordozta, és jó ideig nem akart szembenézni vele, inkább elásta lelkiismerete legmélyére, és élt tovább, mintha mindez teljesen helyénvaló lett volna.

Sokszor teszünk mi is hasonló módon. Mikor valamit rosszul csinálunk, Isten törvénye ellen teszünk, és utána talán szégyenből, talán egyszerű nemtörődömségből, de nem kezdünk vele semmit. Ilyenkor könnyen elnémítjuk lelkiismeretünk figyelmeztető szavát, és próbáljuk a történteket elfelejteni.

A teher, ez a süllyesztőbe dobott bűn, azonban nem tűnik el. Inkább egy olyan ételhez lesz hasonló, amit betettünk a hűtőbe, valahova jó hátra a polcon, és elfeledkezünk róla. Attól az még ott lesz, és bár egy ideig egyáltalán nem zavaró, viszont nemsokára elkezd megromlani, megbüdösödni és csak egyre rosszabb lesz a helyzet, egészen addig, míg ki nem takarítjuk onnan.

Így lesznek egyre jobban lélekkárosítóak is ezek a takargatott, meg nem vallott bűnök is az életünkben. Amit még magunkhoz szorítunk és nem akarunk letenni Krisztus keresztjéhez. Talán észre sem vesszük, de fokról fokra növekednek fel, és betegítik meg először lelki életünket, majd következő lépésben a testünket is.

Ma már az orvostudomány is tud a pszichés, lelki eredetű testi bajokról, az úgynevezett pszichoszomatikus betegségekről. Amikor egy-egy betegség forrása valamilyen lelki hatás következménye. Ilyen például a neurotikus fáradtság is, amikor minden fizikai munka nélkül, valamilyen lelki, érzelmi okból kifolyólag érezzük magunkat gyengének és levertnek. Az ilyen erőtlenségen, az ilyen bajokon a gyógyszerek csak enyhíteni tudnak, tüneti kezelést adnak, de nem tudnak segíteni.            

Bár a zsoltár írója valószínűleg nem volt túl járatos az orvoslásban, de a bűn ilyen következményeit maga is felismerte. Így olvassuk: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben.”

Az idei nyáron kétszer is átélhettünk forró időszakokat, amikor a hőmérő higanyszála már 40 fok körül járt, és a televízióból, rádióból naponta hallottuk a hőségriadó ijesztő, hangulatkeltő kifejezését. Ha megriadni nem is riadtunk meg a hőségtől, de biztos mindannyian megéreztük, nehezen viseltük és ellankadtunk a déli hőségben. Ilyesmi ellankadást tapasztalt meg a zsoltáros is, aki hallgatott bűnéről, nem tagadta meg, hanem inkább együtt élt vele, és végül teljesen belebetegedett. 

Aztán, ha elhatalmasodik a baj, akkor megyünk az orvoshoz, kapkodjuk a gyógyszereket, vagy valami káros szenvedéllyel próbáljuk csillapítani a fájdalmat. Csak Isten gyógyszerét hagyjuk figyelmen kívül, ami nem más, mint a bűnök bocsánata.

Eszembe jut a vérfolyásos asszony története az evangéliumból. Ez az asszony is már hosszú évek óta hordozta testi betegségét, mindenfelé gyógymódot kipróbált, valószínűleg sok energiát és pénzt is ölt bele, de semmi sem segített. Utolsó reménye Jézus maradt, és ezt mondta magában: „Ha csak megérinthetem ruháját, meggyógyulok.” (Máté 9,21). Hittel odaférkőzött hozzá, megérintette és valóban meggyógyult. Elmúlt mindaz a baj, amin se emberek, sem orvostudomány nem tudott segíteni.

Ugyanígy működik a sokszor már a testet is megbetegítő bűnnel is az életünkben. Ebből ember nem tud meggyógyítani, emberi szó nem tud feloldozni. Aki egyedül el tudja venni a bűnöket az életünkből az Jézus Krisztus.

Ő halt meg értünk, Ő szenvedte el bűneink büntetését, és Ő tudja egyedül hatalommal mondani: „Ember, megbocsáttattak a te bűneid.” (Lukács 5,20). Ez a kegyelem tudta felszabadítani Dávidot is szörnyű bűnei terhe alól. És ez a krisztusi bocsánat segíthet a mi bűnöktől megbetegített életünkön is.

És mindezeken felül a megbocsátás után már nem maradunk magunkra! Ugyanis Krisztus velünk lesz Szentlelkének megelevenítő vezetésével és bölcsességével. Szavával tanácsolni fog utunkon, hogy mi a helyes irány és hogyan lehet kikerülni az újabb elesést.

Ezt a csodás folyamatot átélve, a saját bőrén tapasztalva. az ember nem tud mit szólni, csupán a hála szavát zengi szíve, ajka. Ugyanebben a szellemben szól hozzánk Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm című verse is.

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van, 
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat, 
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozom senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Ámen

Köszönjük Istenünk, hogy Te minden vétkünket megbocsátod, Jézus Krisztus érdeméért. Adj erőt, hogy őszinte imádságunkban ne mentegessük magukat, ne takargassuk a szennyest, hanem valljuk be bűneinket, és kérjük rá a Te bocsánatodat és gyógyításodat, ami több, mint fájdalomcsillapítás, több, mint tüneti kezelés. A Te bocsánatod maga az élet! Segíts minket erre az új életre! Ámen.