Lk. 24,36-45
Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette. Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A tegnap felolvasott igénk folytatását hallhattuk ma, ahogy a mai ünnepnap is húsvét vasárnap továbbélése. A történet nem ért véget Péter csodálkozásánál. Ha Lukács evangéliumát tovább olvassuk, akkor az emmausi tanítványok jól ismert története következik a közvetlen folytatásban, akik mellé odaszegődik egy idegen, akiben csak később ismerik fel a feltámadott Jézust. Külsőre valamiben más lett, vagy talán a tanítványok bús-keserű lelkiállapota akadályozza meg őket abban, hogy meglássák, ami a szemük előtt van, a nyilvánvaló örömhírt. Ebbe a hibába mi is oly gyakran beleesünk. A közvetlen körülményeink, a pillanatnyi nehézségek oly könnyen elhomályosítják számunkra Isten jelenlétét, és gyengéd szeretetét, amely pedig pont a mélységből kivezető utat jelentené ilyenkor! Még jó, hogy Krisztusunk nem adja fel olyan könnyen.
Így tett az emmausi úton is. Elkezdte magyarázni az írásokat, melyek az Emberfia eljöveteléről és szükséges szenvedéséről szóltak már a próféták óta. A két bús atyafi pedig egyre csak hallgatta tanítását, és már kezdett újra izzani a szívük. A lepel viszont csak estére hullott le a szemükről, amikor is a kenyér megtöréséből felismerték a bölcs útitársban magát a Mestert. Az eseménynek erről a tetőpontjáról így olvasunk: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.”. A szemek megnyílása volt tehát a cél, az egyértelmű felismerés. Ezt akarta elérni Krisztus, hogy ezután már az asszonyokkal együtt ők is rohanhassanak a hitvallással a tanítványokhoz: az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ebben az esetben is, mint mindig csak annyit tett, amennyi épp szükséges, amennyi épp elég volt. Utána eltűnt, de innentől kezdve a tanítványoknak már újra volt céljuk, újra volt küldetésük.
Még akkor este rohantak vissza a tanítványokhoz. Megjegyzendő, hogy még mindig vasárnap volt. Reggel az asszonyok érkezetek győzködni őket, estére pedig ezek az elszéledt bárányok tértek vissza hozzájuk hírvivőként. Már ez is oly sok minden volt, amit az Úr megtett értük, de hogy végleg minden kétséget eloszlasson, végül Ő maga is megjelent nekik, ahogyan a felolvasott Igében is hallottuk. Feltámadott testében, melyen még megtalálhatóak voltak a nagypénteki sebek, tanúbizonyságul személyéről. Valóságos voltáról pedig a szemük láttára elfogyasztott étel árulkodott. Ezek után már nem maradt semmi ellenvetés, semmi kérdőjel, csak a csodálkozó és Isten Fia előtt alázattal leboruló hit.
Nagyon tanulságos Lukács híradása a feltámadásról, ugyanis azt látjuk benne, hogy igen nehezen ment ennek a csodás eseménynek közhírré tétele. Megkockáztatom, hogy talán Krisztusnak a halál legyőzése könnyebb feladat volt, mint azután a hitetlen, kételkedő emberi szívek meggyőzése. És azt gondolom, ez ma sincs másként. Mind a korabeli, mind a mai tanítványok hitéért sokat kell tennie Megváltó Urunknak, hogy ez a konok szív itt bennünk végre valóban hívővé váljon. Az asszonyok esetében szolgáit küldi, hogy adjanak hírt a Mesterről, az emmausi úton maga megy utána az elveszetteknek, a tanítványok számára pedig megjelenik és kinyilatkoztatja magát. Mindezt szeretetből, mindezt meggyőzésünkre, azért hogy higgyünk. Hányszor éltük már át mi is ezeket az isteni bizonyítékokat, melyek a hitünk felé tereltek?
Isten szó szerint harcol értünk. Megteremtett minket, de mi a bűn miatt messzire csatangoltunk és elszakadtunk Tőle. Ő pedig szeretne visszaterelni minket magához minden lehetséges és szükséges eszközzel. Szeretné fellobbantani bennünk a hit lángját, mely aztán felhevíti lelkünket és belülről indulva átformálja egész életünket. Így volt ez a megmaradt 11 tanítvánnyal is. Nem voltak ők sem jobbak, mint amilyenek mi vagyunk. Egyszerű, gyarló emberek voltak félelmekkel, bizalmatlansággal, önzéssel melyek sokszor elválasztották őket attól, hogy tisztán lássanak és megértsék Jézus tanítását. Mint a fenti történetből is kiderül, az ő hitük sem a saját teljesítményük volt, hanem Megváltónk munkálta ki bennük.
Mindezt pedig úgy tette, hogy az evangéliumokban megörökítve ez a harc a mi hitünk születését és erősödését is eredményezze. Egy hajdani lelkésztestvérem, id. Magassy Sándor egyenesen így fogalmaz: „Elsődlegesen nem is azoknak volt szükségük a jelenésre, akik közvetlen tanúkká lettek, hanem az összes többi későbbi nemzedéknek a világ végezetéig, hogy kétséget kizáró módon igazolható legyen a leírt bizonyságtétel hitele. Furcsa leírnom: a későbbi korok keresztyén emberének hitét a Jézus-kortársak makacs hitetlensége erősíti.”.
Tehát Feltámadott Urunk hírt ad magáról, követeket küld, sőt ő maga is megjelenik. Mindez talán már bőven elég lenne, de mint a túlaggódó szülő, inkább jóval többet tesz gyermekei biztonsága érdekében. "Ugyanis utolsó vonásként még egy lépést tesz a hit biztos felébresztéséhez: eddigi munkáját még azzal is megerősíti, hogy megmutatja: mindez valójában nem váratlanul, valami újdonságként történt, hanem az Írások szerint így kellett lennie. Megnyitotta előttük az Írás értelmét! Akárcsak az emmausi úton tette a kettővel, most a 11-gyel is! Ezért valljuk LUTHERrel: a Szentírásban az a fontos, ami Krisztusra mutat.
Azt is értésünkre adja Jézusnak ez a tette, hogy természetes értelmünk, amely más könyvek megértésére elegendő, nem elegendő a Szentírás megértésére. Ehhez felvilágosítás szükséges onnan felülről, az értelmezés a Szentlélek által (Káldi Biblia jegyzetei)
Jézus nyithatja meg csak a mi értelmünket is Szentlelke által arra, hogy megértsük a feltámadás titkát, hogy megértsük az Írások bizonyságtételét Róla. Hogy meg kellett halnia bűneink miatt, de fel is kellett támadnia üdvösségünk érdekében. Hogy hirdettetni kellett szerte a világon evangéliumát — hogy a nemzedékek sorában mi magunk is hitre juthassunk és e hitben örökéletünk legyen."
Adja Isten, hogy Krisztus megváltó és hitet ébresztő munkája ne vesszen kárba rajtunk! Ámen.
2012. április 9., hétfő
2012. április 8., vasárnap
Prédikáció - Húsvét vasárnap
Lk. 24,1-12
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza, hogyan beszélt nektek, amikor még Galileában volt: az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia.”
Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.
(Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.)
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nálam idősebb generációk még jól emlékezhetnek az 1988-as szöuli olimpiára, ahol a magyar csapat összesen 11 arany, 6 ezüst és 6 bronzérmet hozott haza. Itt történt az a máig emlékezetes csoda, amikor a mindössze 14 éves Egerszegi Krisztina hihetetlen teljesítményével 200 méteres hátúszásban az akkori olimpiai és Európa-csúcsot megdöntve aranyérmes lett.
Ekkor hangzott el Török László sportkommentátor szájából a szállóigévé vált mondat: „Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van.”
Ez a mondat jól jellemzi húsvéti ünnepünket is, melyen Jézus Krisztus feltámadása kerül a középpontba. Egy lehetetlen, egy hihetetlen esemény, mely mégiscsak valóság. Ilyen nincs, és mégis van!
A legtöbb csodálatos bibliai történetet olvasva sokszor irigységgel gondolunk a korabeli szereplőkre: nekik mennyivel könnyebb volt hinni Istenben, mennyivel könnyebb volt hinni Jézusban, hiszen ők közvetlen közelről lehettek részesei mindannak, amit mi, ma élők csak a Szentírás fekete-fehér betűiből tudunk kiolvasni. Ők láttak, és hittek, nekünk csupán a közvetlen látás nélküli hit marad.
Viszont ez a mai felolvasott történet éppen a szabályt erősítő kivétel, ugyanis azt olvassuk, hogy még a korabeli szereplők sem hitték el mindazt, amit láttak. Annyira képtelenség volt az egész. Érdekes, hogy az ő reakcióik nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy mi is sokszor reagálunk Jézus Krisztusra, és a feltámadás örömhírére.
Az alapszituáció ez volt: Jézus halott, nagypénteken a kereszten kilehelte lelkét, utána pedig a holtestet sírba tették. Kész. Az asszonyok a szombati nyugalomnap elmúltával pedig mentek ki a sírhoz, hogy illatszerekkel és balzsamokkal kezeljék a testet, az akkori szokásoknak megfelelően. A régi hagyományokat megtartva kimentek a temetőbe, meglátogatni és tiszteletüket tenni az elhunyt Jézusnál.
Fájó, de néha talán mi is így jövünk el ide a templomba. A hajdan volt Mester kriptájába érkezünk, mert ilyenkor így illik. És itt egy régen élt híres, kedves emberről beszél a lelkész, amit jó hallgatni, jó egy kicsit kikapcsolódni, de a mai életünkhöz, a mostani időkhöz, személyesen hozzám ennek semmi köze nincs.
Viszont a sírhoz érkező asszonyok szépen felépített elmélete megbukott az elhengerített kő, és az üres sír láttán. A halott nem volt a helyén, a sír üres volt. Ez persze zavarodottságot okozott számukra. Ugyanilyen zavart kelthet bennünk is, amikor a legnagyobb nyugalommal hallgatjuk az istentiszteletet, és hirtelen valami nem úgy történik, ahogy vártuk. A Szentírás alapján ugyanis azt halljuk, hogy Jézus bár meghalt, de feltámadt. Nem csak egy régen élt, híres ember, akinek az emlékét őrizgetjük, hanem úgy tanítanak róla, mint Isten Fiáról, aki bár halott volt, de feltámadt, és ma is él.
Ezt a megütközést csak tovább fokozza a kriptában tanyázó angyalok kérdése: „Mit keresitek a holtak között az élőt?”. Ez teljesen ellentmond mindannak, amit ők valóságnak gondoltak. Fontos, hogy ezt az üzenetet nem Jézus maga mondja nekik, hanem mások mondják ezt róla. Teljesen úgy, ahogy ma is találkozunk ezzel a hírrel. Nem jön el Jézus testben, fénylő alakként, hogy maga bizonygassa igazát, hanem inkább szóvivőkként küldi az Ő szolgáit, hogy tanúskodjanak róla. Esendő emberekre bízza a feltámadás Igéit. Nincs tudományos magyarázat, nincs kézzelfogható bizonyíték, csupán Isten írott és hirdetett Igéje.
Józanésszel belegondolva egy ilyen üzenet teljesen irracionális, teljesen lehetetlen dolog, üres fecsegés. Így reagáltak a tanítványok is a temetőből visszaérkező asszonyok beszámolója alapján. Ezek megbolondultak, biztos csak képzelődtek, biztos még nagyon korán volt és csak álmokat láttak. Régi és egyértelmű tapasztalatunk, hogy a halálon az élet nem tud győzedelmeskedni. Régi és vitathatatlan tapasztalatunk, hogy Jézus, bár lehet, hogy egyszer régen élt, de ma már mégsem meghatározó tényező. Inkább csak egy szép eszme.
És ezen a ponton kezdődik meg a Szentlélek munkája. Amikor a húsvétkor a feltámadás csodájáról tudósít minket. Jézus ugyanis nincs a hallottak között. Nincs a sírban, ahová próbálták Őt elzárni. Nincs a végső nyughelyén, ahová próbáltuk beskatulyázni. A halál valóságos, de mégsem a végső valóság. Jézus rácáfol korábbi határozott álláspontunkra. Őbenne és Őáltala ugyanis a halál sötétsége nem egy feneketlen szakadék, hanem egy völgy, melybe ugyan leszállunk, de utána felemelkedünk onnét.
Húsvét üzenete ebben áll: Krisztus legyőzte a halált és az élet diadalát hozta el. És akaratlanul is elkezdünk tűnődni, vajon tényleg igaz lehet? Mi van, ha eddig tévedésben éltem, és mégis csak van igazságtartalma ennek a régi bibliai történetnek. Mi van, ha Jézus nem csak a múlt egy nagy alakja, hanem benne van a jelenünkben és a jövőnkben is. Felmerül a kérdés, hogy talán benne, mégsem az elmúlásé az utolsó szó, hanem van tovább is.
Milyen lenne az életem, ha megpróbálnám mindezt elhinni? Ha az elmúlás, a lemondás, a reménytelenség helyett a reménységet, a bátorságot és az Életet választanám?
Az evangéliumi történetben Pétert is elkezdte furdalni a kíváncsiság. Bár először Ő is csak legyintett az asszonyok üres fecsegésére, belül mégiscsak megmozdult valami, mégiscsak erőt vett rajta a kíváncsiság és nem tudott nyugton ülni. Péter volt a tizenkettő közül a nagyszájú tanítvány, akinek mindig volt hozzáfűznivalója, aki mindig meg akarta magyarázni a történteket. Hasonlóan, ahogy sokszor mi is cselekszünk. A kíváncsiságtól hajtva tehát utána járt a történteknek, és elment a sírhoz, ami még mindig üres volt. A látottak nyomán pedig leesett az álla, és a csodálkozástól szóhoz sem jutott. Nem volt már magyarázat, nem volt már ellenvetés. Csak a csodás tények.
Vajon vagyunk-e mi is olyan kíváncsiak és bátrak, mint Péter volt? Érdekel-e minket húsvét üzenetének igazságtartalma, és merünk-e utánamenni, kérdezni és válaszokat keresni? Vajon az idei ünnepen rá tudunk-e csodálkozni mi is a feltámadás és új élet csodájára, és tudjuk-e hittel megvallani: Ilyen nincs. Ilyen nincs, és mégis van! Ámen
Feltámadott és Élő Urunk! Köszönjük Neked, hogy Te nem hagy minket békésen, hitetlenül, reménytelenül élni, hanem újra és újra felkelted kíváncsiságunkat és érdeklődésünket Igéd iránt, személyed iránt, az örök élet iránt. Kérünk Téged, hogy az idei ünnepen is izzítsd fel szívünket, és segíts, hogy halált győző, életet adó igazságod nyomába eredhessünk! Ámen.
2012. április 6., péntek
Prédikáció - Nagypéntek - passiói istentisztelet
1Pt. 1,18
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból,
1Pt. 1,19
hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Íme a számla! Életünk számlája. Bűneink számlája. Mindezt értünk kellett kifizetni, azért hogy ma itt lehessünk, azért hogy megmeneküljünk, azért, hogy örök kárhozat helyett örök üdvösség lehessen az osztályrészünk.
Tetszik vagy nem tetszik, de adósok vagyunk az Úr előtt. A megannyi mulasztásunk miatt, a megannyi szeretetlenség miatt, a megannyi kísértés miatt, melynek nem tudtunk ellenállni, és legfőképpen hitetlenségünk okán. Tartozásunk van Isten felé, melyet legkésőbb életünk végén ki kell egyenlíteni. Valakinek ezért fizetnie kell.
Ha egyedül kell odaállnunk Isten elé, vajon mit tudunk felmutatni a számonkérés idején? Hisz addigra minden evilági kincsünk odavész, semmi sem jön velünk a láthatókból a túlvilágra. Marad az ágról szakadt életünk, melynek tisztaságára és szentségére nem tudtunk vigyázni.
Hiába a megannyi jócselekedet, hiába a sok kedvesség, hiába vagyunk törvénytisztelők, hiába vagyunk vallásosak, ha nincs Krisztusba vetett mély hitünk.
Hiszen Isten színe előtt csupán a magunk erejéből, a magunk jóságából nem tudunk megfelelni. Nem tudjuk betartani maradéktalanul az ÚR parancsolatait, és nem tudjuk magunkat tisztára mosni velünk született gyarlóságainktól. Erre egyszerűen nem vagyunk képesek, önmagunkat nem tudjuk megváltani.
Éppen ezért jött el Jézus Krisztus. Ezért fizette ki helyettünk a tartozást, és itt ma a passió történetében láthatjuk magunk előtt a számlát, hogy tételesen mi mindent tett meg értünk, Megváltásunkért. Az emberek mocska és a világ szégyene lett a Mindenség Királya, hogy nekünk utat nyisson Isten csodálatos országába.
Nem a veszendő dolgok váltanak meg minket. Nem a felhalmozott kincsek, nem a felhalmozott kegyes cselekedeteink, hanem egyedül Jézus vére. Ő mossa le bűneink mocskát, és ad nekünk új életet.
Testvéreim! Ma, nagypéntek ünnepén Jézus értünk való szenvedésére gondolva tartsunk igaz és mély bűnbánatot. Jöjjük a golgotai kereszthez, és rakjuk le Királyunk lábai elé minden vétkünket, és régi életünket, hogy halála árán kiválthasson bennünket saját halálunkból, és Vele együtt új életre támadhassunk már itt földi utunkon, és egykor majd a Mennyek Országában. Ámen.
2012. április 3., kedd
Prédikáció - Nagyhéten
Ézs. 30,21
Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor jó idő van, és amikor épp nincs eltörve a lábam, nagyon szeretek az erdőben túrázni. Ilyenkor nagy segítségemre vannak a fákra, kövekre felfestett turista jelzések, melyek egyértelműen megmutatják az ösvényt, hogy merre kell menni, melyik a helyes út. Viszont ezek a jelzések olykor eltűnnek, és könnyen adódik olyan helyzet, mikor az utazó egy-egy kereszteződésnél elbizonytalanodik. Halad az addigi csapáson, de egyszer csak jön egy leágazás jobbra, vagy balra, ami csábító lehet, de nagy valószínűséggel tévútra vezet. Ilyenkor engedhetünk a bizonytalan kimenetelű kísértésnek, vagy az addigi úton maradva megkereshetjük a következő jelzést, ami biztosít afelől, hogy jó nyomon járunk.
Ehhez hasonló helyzet gyakran hitünkben is előáll. Amikor haladok életemben a hit útján, de valami miatt elbizonytalanodok. Kecsegtető és izgalmas ösvények kereszteződésébe érek, amik ismeretlenek, hívogatnak és csábítanak, csak éppen nem Isten szerint valóak. Döntéshelyzetek, krízishelyzetek idézhetnek elő ilyen kereszteződés-élményeket, mikor egy időre szem elől veszítjük utunk biztos turistajelzését, Isten Igéjét, és jön a bizonytalanság, rosszabb esetben a kétségbeesés, hogy most merre tovább, biztos jó úton haladtam eddig? Nem kéne váltani? És ilyenkor szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”.
Az elmúlt vasárnapon Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékeztünk. Ebben a helyzetben az ujjongó tömeg egy dicsőséges uralkodót, az új királyt várta, de helyette csak egy szamárcsikón ügető egyszerű és alázatos tanítót kaptak. Jézus valóban Király volt, de az Ő királysága nem erre a világra, hanem Isten Országára vonatkozott. Nem evilági dicsőséget és hatalmat keresett, hanem az Atya dicsőségét akarta munkálni, és elvégezni értünk, emberekért a megváltás művét. Izrael népének nagy részében volt egy váradalom, egy erős elképzelés a Messiásról, de az Élő Jézus, az Élő Ige, egészen más volt, mint ahogy elképzelték. Megjött a Messiás a maga módján, ellentétesen az elvárásaikkal. Erre ők elbizonytalanodtak, majd azt látjuk, hogy nagypéntekre teljesen ellen is fordultak. A hozsannázó tömeg péntekre már „Feszítsd meg!”-et kiáltozott.
Ez is jellemző tévút. Amikor Krisztus nem úgy jön el hozzánk, nem úgy cselekszik velünk, mint ahogy mi azt várnánk, szeretnénk tőle. Kérjük az áldást, és kapunk helyette átkot. Kérjük az ajándékot, és helyette csak a meglévő kincseinkből vesz el az Úr. Mikor kérjük Urunk irgalmát, és helyette csak Isten hát mögött érezzük magunkat. Ilyenkor mi is könnyen elbizonytalanodunk, vajon jól döntöttem, mikor elhatároztam, hogy Krisztus lábnyomába lépek életem minden napján? Nem lenne jobb dolgom a magam útján járva? Nem lenne kényelmesebb letérni erről a keskeny ösvényről egy szélesebbre? És ilyenkor ismét szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Hétköznapi hitéletünk teli van kísértésekkel, hogy lehetne másképp is, lehetne más merre is haladni. Könnyű lenne letérni az útról, és hátrahagyni mindent, hiszen nem vesznek körül kordonok, vagy betonfalak az Úrtól kapott keskeny ösvényen. Csak turistajelzések vannak, igék, ígéretek, megtapasztalások, s néha nagyobb csodák, melyek jelzik újból és újból jelzik: a lehető legjobb úton haladunk – Isten terve szerint, az Ő országa felé.
Nemsokára itt van nagypéntek feketébe öltözött ünnepe. Ha nehéz az utunk, ha könnyebbséggel kecsegtetnek a jobbra, balra vezető leágazások, akkor gondoljunk a Jézus útjára, a Via Dolorosán. Ott is sok elágazás volt, kitérhetett volna bármerre az út végén rá váró sorsa elől, de Ő is hallgatott Atyja szavára: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Jézus Atyja iránti hűségből és irántunk érzett szeretetből vállalta útját a jászoltól a Golgotáig. Vállalt és odaadott értünk mindent, hogy kiváltson minket a bűn és a halál feneketlen verméből. Ennek a szeretetnek a betetőzését élhetjük hát újra most a nagyhéten.
Amikor nehéz az út, amikor úgy csábítanak a leágazások és a sokkal szélesebb ösvények, akkor gondoljunk Urunk hűségére. Ő nem adta fel a legnehezebb pillanatokban sem, és minket is nap mint nap arra segít, hogy bírjuk tovább az utat, és küzdjünk a kísértések ellen, melyek eltérítenének követésétől. Jézus mondja: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Máté 10,22).
Ámen
Áldott légy, Urunk Jézusunk, hogy vállaltad értünk a szenvedést, és amikor elérkezett ideje, önként mentél a szent városba, kínos szenvedésed és halálod helyére. Add, hogy ne csak szánkkal magasztaljuk szereteted nagyságát, hanem keresztedet vállalva kövessünk téged. Ámen.
Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor jó idő van, és amikor épp nincs eltörve a lábam, nagyon szeretek az erdőben túrázni. Ilyenkor nagy segítségemre vannak a fákra, kövekre felfestett turista jelzések, melyek egyértelműen megmutatják az ösvényt, hogy merre kell menni, melyik a helyes út. Viszont ezek a jelzések olykor eltűnnek, és könnyen adódik olyan helyzet, mikor az utazó egy-egy kereszteződésnél elbizonytalanodik. Halad az addigi csapáson, de egyszer csak jön egy leágazás jobbra, vagy balra, ami csábító lehet, de nagy valószínűséggel tévútra vezet. Ilyenkor engedhetünk a bizonytalan kimenetelű kísértésnek, vagy az addigi úton maradva megkereshetjük a következő jelzést, ami biztosít afelől, hogy jó nyomon járunk.
Ehhez hasonló helyzet gyakran hitünkben is előáll. Amikor haladok életemben a hit útján, de valami miatt elbizonytalanodok. Kecsegtető és izgalmas ösvények kereszteződésébe érek, amik ismeretlenek, hívogatnak és csábítanak, csak éppen nem Isten szerint valóak. Döntéshelyzetek, krízishelyzetek idézhetnek elő ilyen kereszteződés-élményeket, mikor egy időre szem elől veszítjük utunk biztos turistajelzését, Isten Igéjét, és jön a bizonytalanság, rosszabb esetben a kétségbeesés, hogy most merre tovább, biztos jó úton haladtam eddig? Nem kéne váltani? És ilyenkor szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”.
Az elmúlt vasárnapon Krisztus jeruzsálemi bevonulására emlékeztünk. Ebben a helyzetben az ujjongó tömeg egy dicsőséges uralkodót, az új királyt várta, de helyette csak egy szamárcsikón ügető egyszerű és alázatos tanítót kaptak. Jézus valóban Király volt, de az Ő királysága nem erre a világra, hanem Isten Országára vonatkozott. Nem evilági dicsőséget és hatalmat keresett, hanem az Atya dicsőségét akarta munkálni, és elvégezni értünk, emberekért a megváltás művét. Izrael népének nagy részében volt egy váradalom, egy erős elképzelés a Messiásról, de az Élő Jézus, az Élő Ige, egészen más volt, mint ahogy elképzelték. Megjött a Messiás a maga módján, ellentétesen az elvárásaikkal. Erre ők elbizonytalanodtak, majd azt látjuk, hogy nagypéntekre teljesen ellen is fordultak. A hozsannázó tömeg péntekre már „Feszítsd meg!”-et kiáltozott.
Ez is jellemző tévút. Amikor Krisztus nem úgy jön el hozzánk, nem úgy cselekszik velünk, mint ahogy mi azt várnánk, szeretnénk tőle. Kérjük az áldást, és kapunk helyette átkot. Kérjük az ajándékot, és helyette csak a meglévő kincseinkből vesz el az Úr. Mikor kérjük Urunk irgalmát, és helyette csak Isten hát mögött érezzük magunkat. Ilyenkor mi is könnyen elbizonytalanodunk, vajon jól döntöttem, mikor elhatároztam, hogy Krisztus lábnyomába lépek életem minden napján? Nem lenne jobb dolgom a magam útján járva? Nem lenne kényelmesebb letérni erről a keskeny ösvényről egy szélesebbre? És ilyenkor ismét szól hozzánk Isten Igéje: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Hétköznapi hitéletünk teli van kísértésekkel, hogy lehetne másképp is, lehetne más merre is haladni. Könnyű lenne letérni az útról, és hátrahagyni mindent, hiszen nem vesznek körül kordonok, vagy betonfalak az Úrtól kapott keskeny ösvényen. Csak turistajelzések vannak, igék, ígéretek, megtapasztalások, s néha nagyobb csodák, melyek jelzik újból és újból jelzik: a lehető legjobb úton haladunk – Isten terve szerint, az Ő országa felé.
Nemsokára itt van nagypéntek feketébe öltözött ünnepe. Ha nehéz az utunk, ha könnyebbséggel kecsegtetnek a jobbra, balra vezető leágazások, akkor gondoljunk a Jézus útjára, a Via Dolorosán. Ott is sok elágazás volt, kitérhetett volna bármerre az út végén rá váró sorsa elől, de Ő is hallgatott Atyja szavára: „Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!”
Jézus Atyja iránti hűségből és irántunk érzett szeretetből vállalta útját a jászoltól a Golgotáig. Vállalt és odaadott értünk mindent, hogy kiváltson minket a bűn és a halál feneketlen verméből. Ennek a szeretetnek a betetőzését élhetjük hát újra most a nagyhéten.
Amikor nehéz az út, amikor úgy csábítanak a leágazások és a sokkal szélesebb ösvények, akkor gondoljunk Urunk hűségére. Ő nem adta fel a legnehezebb pillanatokban sem, és minket is nap mint nap arra segít, hogy bírjuk tovább az utat, és küzdjünk a kísértések ellen, melyek eltérítenének követésétől. Jézus mondja: „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Máté 10,22).
Ámen
Áldott légy, Urunk Jézusunk, hogy vállaltad értünk a szenvedést, és amikor elérkezett ideje, önként mentél a szent városba, kínos szenvedésed és halálod helyére. Add, hogy ne csak szánkkal magasztaljuk szereteted nagyságát, hanem keresztedet vállalva kövessünk téged. Ámen.
2012. április 1., vasárnap
Prédikáció - Virágvasárnapon
Zak. 9,9
Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.
Zak. 9,10
Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak. 9,11
A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Zak. 9,12
Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai napon elérkeztünk hosszú-hosszú böjti utunk célegyenesébe. Másfél hónappal ezelőtt, február 26-án kezdődött el ez húsvét váró, elcsendesedő, bűnbánati időszak. A csendes, de belül mégiscsak aktív várakozás ideje ez, mellyel a feltámadás-ünnepre készülünk. Jelentőssége megegyezik az ádventi időszakkal, mégis a kettő között nagy különbségeket látunk. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy míg az ádventi készülés idejét sokkal mélyebben és tudatosabban megéljük, addig a böjti idő sokkal felszínesebben telik és mindenféle meghatározó lelki mélység nélkül múlik el. Sőt, szinte az egész bűnbánó elcsendesedés csak egyetlen napra, nagypéntekre koncentrálódik.
Sajnálatos, hogy így van, hiszen az ádventi hónaphoz hasonlóan ezek a hetek is megannyi kinccsel tudnának minket megajándékozni, mellyel még közelebb kerülhetnék húsvét örömteli és csodálatos üzenetéhez.
Azt gondolom, hogy ádvent népszerűségében nagy szerepet játszanak egyebek mellett a hozzá kapcsolódó díszletek is. Ilyen kellék az ádventi koszorú, az ünnepélyes gyertyagyújtások, és ezen kívül a közelgő karácsony megannyi szépsége, hangulata is. A böjthöz viszont nincs semmi ilyen jellemző tartozék. Éppen azért is, mivel éppen hogy a díszes, csillogó, figyelmet lekötő díszletek megvonásáról szólna eredetileg. Amikor ezeket a megszokott, kézzel fogható, anyagi (materiális) dolgokat megvonom magamtól és helyettük, a hiányukon túllépve a lelki (spirituális) értékekre figyelek. Nem véletlen, hogy materiális világunk erre az időszakra nem tudott semmi eladható dolgot kitalálni, nem tudott belőle mindezidáig üzletet csinálni. Az egyetlen ötletük a testi böjtölés, egészséges étkezés jótékony hatásainak hangoztatása, de ebből aztán nem fog senki meggazdagodni. A nagy üzlet, a színes csecsebecsék meg maradnak húsvét napjaira.
A díszletekre, a kellékekre viszont gyakran szükségünk van. Minden egyes nagy eseménynek, ünnepnek az életünkben megvannak a maga elválaszthatatlan tartozékai, melyek segítenek számunkra jobban átélni mindazt, ami történik. Karácsonykor az üveggömbök, március 15-én a nemzeti színű kokárda, esküvő idején a hófehér menyasszonyi ruha vagy húsvétkor a piros tojás.
Ha a böjti időhöz valamilyen módon mégis szeretnénk díszletet csatolni, az leginkább a mai vasárnap kapcsán, virágvasárnapon lehetséges.
Ismerjük jól ennek a jeles napnak a történetét, melyet bekövetkezte előtt már évszázadokkal kinyilatkoztatott az Úr Zakariás próféta szavain keresztül. Isten megígérte ugyanis népének, hogy el fog érkezni hozzá a régen várt Messiás, a Szabadító, a Király, akinek a különös ismertető jele lesz, hogy szamárcsikón fog ülni. Ez a prófécia teljesedett be, azon a napon, mikor Jézus tanítványai körében bevonult Jeruzsálembe. Nem volt semmilyen különösebb szándékuk, nem akartak maguk előtt kürtöltetni, nem hívták meg előre az ünneplő tömeget, azok csak jöttek maguktól, dicsérettel és ujjongással fogadni érkező királyukat. A bibliai leírás szerint sokan tiszteletük jeléül felső, díszes ruhájukat terítették le a földre, mások pálmaágakkal integetve köszöntötték Jézust.
Szamár, ünneplő tömeg, pálmaágak – ezek a mai ünnepünk kellékei. De minden ilyen díszletnek megvan a maga jelentése, jelentőssége is. Vizsgáljuk meg ezeket kicsit közelebbről!
Egy fontos személy érkezésekor összegyűlő ünneplő tömeg képe ma sem ismeretlen számunkra. Egy ilyen eseményen ma a vörös szőnyeg és a vakuvillanások a megszokott részletek. Persze nyílván egy ilyen, sztárokat, celebeket éltető tömegnek semmi köze Istenhez vagy a hithez. Attól félek, hogy ennek a régi, jeruzsálemi tömeg többségére is valami hasonló lelkület volt jellemző. Sajnos az ott ujjongó sokaság nem egy hívő gyülekezet volt, hanem sokan csak az ünnepelt sztárt kívánták látni, aki betegeket gyógyít, enni ad a tömegnek, és talán Ő lesz az új király.
Voltak, akik valóban a Megváltót, Isten fiát várták Jézusban, de sokan csak nem akartak kimaradni egy ilyen nagy eseményből.
Mi vajon milyen lelkülettel veszünk részt az ünnepen? A Krisztust látó és Krisztust váró hit van-e bennünk, vagy csupán a húsvéti tömeggel tartunk a templomba, mert ilyenkor így szokás? Értjük-e, hogy ki és miért érkezik hozzánk húsvét közeledtével, vagy csak egy vallásos hagyományt elevenítünk fel? Bár jó az, ha sokan vagyunk együtt bármilyen ünnepen is, de Jézus nem a tömeget keresi, hanem a tömeg közepette a hívő embert. A szívünket keresi és vizsgálja a tömeges éljenzések között.
A következő és jellegzetes kellékei a mai ünnepnapnak a pálmaágak, melyek gyakran feltűnnek a Jézus-korabeli vallásos kultuszban, a templom, és a paloták díszítőelemeként, illetve a tisztelet kifejezőeszközeként is. A világi szimbolikában a gazdagság, győzelem, fény és alkotás jelképeként szerepel. Itt a dicsőséges bevonulás jelenetében mindenképpen az érkező magasztos voltát, és dicséretét hivatott kifejezni, aki megérdemli, hogy ilyen fenséges módon köszöntsék őt. Ezt igazolja a Dávid Fia megszólítás is, hogy a régen volt nagy királytól való származását emlegetik, aki ősi felmenője örökébe lép majd.
Jézusnak viszont erre a nagy felhajtásra, mely sokak számára inkább csak egy jó buli volt, mintsem Isten dicsérete, nem volt szüksége. Ő nem kívánta sztárként ünnepeltetni magát, hanem rá akart mutatni arra, akit valóban ünnepelni kell, Mennyei Atyánkra. Ebből adódóan minden kor keresztyénségének, így nekünk is át kell gondolnunk, át kell értékelnünk ünnepeinket. Valóban a Megváltóról szólnak, Isten dicsőségére történnek?
Vagy csak egy kellemes, meghitt összejövetelen vagyunk együtt szépen kiöltözve? Urunkat akarjuk tisztelni, vagy csak más emberek előtt akarjuk megmutatni magunkat, kegyességünket? Jézus mindannyiunkat igaz Istentiszteletre hív, ahol a templomok régi szép szimbolikája alapján a gyülekezet együtt tekint Krisztus keresztjére, és együtt járul az Úr megterített asztalához. Ahol nem a felhajtás a lényeg, hanem a belső indíttatás. Törekedjünk arra, hogy lehessen ilyen minden ünnepünk!
És végül ott van az önmagában szürke és jelentéktelen, de itt mégis a figyelem középpontjába kerülő szamár. A Közel-Keleten akkoriban a legolcsóbb és legmegbízhatóbb haszonállat volt – teljességgel hétköznapi jelenség. Mégis ez az állat vált hivatottá arra, hogy ennek a korántsem hétköznapi személynek, Jézus Krisztusnak a szolgálatába álljon.
Jézustól, mint bevonuló új Királytól elvárható lett volna, hogy egy szép paripán, vagy tevén, méltó módon érkezzék meg a pálmaágak és a tömeg sűrűjébe. Ő mégsem így tett, csupán egyszerű és alázatos módon, más uralkodók pompáját az alázatosságával megszégyenítve érkezett meg a városba.
Jól tükrözi mindez küldetését is. Ő nem mások elnyomásával és ártatlanok feláldozásával akarta megszerezni magának a dicsőséget, hanem az emberek szolgálatával és önmaga feláldozásával részesített minket saját dicsőségében. Teljesen ellentétes módon azzal, ahogy mi várnánk, de mégis, teljes harmóniában Isten tervével.
Krisztusnak pedig jó szokása azóta is így cselekedni velünk. Nem úgy, ahogy várnánk, sőt olykor teljesen eltérő módon, mégis Isten csodálatos tervét megvalósítva. A jeruzsálemi ünneplő tömeghez hasonlóan ilyenkor mi is választási helyzetbe kerülünk. Ők nagypéntekre egy gyűlölködő népséggé váltak, akiknek nem kellett Krisztus sajátos uralma és megváltása. Ma is és minden napon elénk is elénk kerül ugyanez a kérdés. Vajon nekünk kell-e Krisztus egyedi, és egyedül Üdvözítő uralma, vagy inkább vigyék el, vesszen el, és ne is lássuk többé?
Kell-e nekünk Krisztus? Úgy is, ha egészen másmilyen, mint ahogy mi elképzeljük? Úgyis, ha azt mondja, hogy bűnös vagy, és meg kell térned? Úgyis, ha csúfos kereszthalállal mutatja ki irántad végtelen szeretetét? Úgyis, ha új életre, Istennek átadott életre szeretne elhívni?
Szépek és fontosak mai vasárnapunk és a közelgő húsvét ünnepének díszletei, de mindezek között se veszítsük szem elől a főszereplőt, Jézus Krisztust, akit megváltásunkra, szabadításunkra küldött Mennyei Atyánk!
„Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsánna a magasságban.” Ámen
Urunk Jézus, arra kérünk tégy minket valódi, hívő gyermekeiddé. Segíts, hogy le tudjunk tenni életünket a kezedbe, és ne színből, hanem szívből és igazán kövessünk Téged! Kérünk Te szenteld meg közelgő húsvéti ünnepünket is. Ámen.
Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.
Zak. 9,10
Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak. 9,11
A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Zak. 9,12
Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai napon elérkeztünk hosszú-hosszú böjti utunk célegyenesébe. Másfél hónappal ezelőtt, február 26-án kezdődött el ez húsvét váró, elcsendesedő, bűnbánati időszak. A csendes, de belül mégiscsak aktív várakozás ideje ez, mellyel a feltámadás-ünnepre készülünk. Jelentőssége megegyezik az ádventi időszakkal, mégis a kettő között nagy különbségeket látunk. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy míg az ádventi készülés idejét sokkal mélyebben és tudatosabban megéljük, addig a böjti idő sokkal felszínesebben telik és mindenféle meghatározó lelki mélység nélkül múlik el. Sőt, szinte az egész bűnbánó elcsendesedés csak egyetlen napra, nagypéntekre koncentrálódik.
Sajnálatos, hogy így van, hiszen az ádventi hónaphoz hasonlóan ezek a hetek is megannyi kinccsel tudnának minket megajándékozni, mellyel még közelebb kerülhetnék húsvét örömteli és csodálatos üzenetéhez.
Azt gondolom, hogy ádvent népszerűségében nagy szerepet játszanak egyebek mellett a hozzá kapcsolódó díszletek is. Ilyen kellék az ádventi koszorú, az ünnepélyes gyertyagyújtások, és ezen kívül a közelgő karácsony megannyi szépsége, hangulata is. A böjthöz viszont nincs semmi ilyen jellemző tartozék. Éppen azért is, mivel éppen hogy a díszes, csillogó, figyelmet lekötő díszletek megvonásáról szólna eredetileg. Amikor ezeket a megszokott, kézzel fogható, anyagi (materiális) dolgokat megvonom magamtól és helyettük, a hiányukon túllépve a lelki (spirituális) értékekre figyelek. Nem véletlen, hogy materiális világunk erre az időszakra nem tudott semmi eladható dolgot kitalálni, nem tudott belőle mindezidáig üzletet csinálni. Az egyetlen ötletük a testi böjtölés, egészséges étkezés jótékony hatásainak hangoztatása, de ebből aztán nem fog senki meggazdagodni. A nagy üzlet, a színes csecsebecsék meg maradnak húsvét napjaira.
A díszletekre, a kellékekre viszont gyakran szükségünk van. Minden egyes nagy eseménynek, ünnepnek az életünkben megvannak a maga elválaszthatatlan tartozékai, melyek segítenek számunkra jobban átélni mindazt, ami történik. Karácsonykor az üveggömbök, március 15-én a nemzeti színű kokárda, esküvő idején a hófehér menyasszonyi ruha vagy húsvétkor a piros tojás.
Ha a böjti időhöz valamilyen módon mégis szeretnénk díszletet csatolni, az leginkább a mai vasárnap kapcsán, virágvasárnapon lehetséges.
Ismerjük jól ennek a jeles napnak a történetét, melyet bekövetkezte előtt már évszázadokkal kinyilatkoztatott az Úr Zakariás próféta szavain keresztül. Isten megígérte ugyanis népének, hogy el fog érkezni hozzá a régen várt Messiás, a Szabadító, a Király, akinek a különös ismertető jele lesz, hogy szamárcsikón fog ülni. Ez a prófécia teljesedett be, azon a napon, mikor Jézus tanítványai körében bevonult Jeruzsálembe. Nem volt semmilyen különösebb szándékuk, nem akartak maguk előtt kürtöltetni, nem hívták meg előre az ünneplő tömeget, azok csak jöttek maguktól, dicsérettel és ujjongással fogadni érkező királyukat. A bibliai leírás szerint sokan tiszteletük jeléül felső, díszes ruhájukat terítették le a földre, mások pálmaágakkal integetve köszöntötték Jézust.
Szamár, ünneplő tömeg, pálmaágak – ezek a mai ünnepünk kellékei. De minden ilyen díszletnek megvan a maga jelentése, jelentőssége is. Vizsgáljuk meg ezeket kicsit közelebbről!
Egy fontos személy érkezésekor összegyűlő ünneplő tömeg képe ma sem ismeretlen számunkra. Egy ilyen eseményen ma a vörös szőnyeg és a vakuvillanások a megszokott részletek. Persze nyílván egy ilyen, sztárokat, celebeket éltető tömegnek semmi köze Istenhez vagy a hithez. Attól félek, hogy ennek a régi, jeruzsálemi tömeg többségére is valami hasonló lelkület volt jellemző. Sajnos az ott ujjongó sokaság nem egy hívő gyülekezet volt, hanem sokan csak az ünnepelt sztárt kívánták látni, aki betegeket gyógyít, enni ad a tömegnek, és talán Ő lesz az új király.
Voltak, akik valóban a Megváltót, Isten fiát várták Jézusban, de sokan csak nem akartak kimaradni egy ilyen nagy eseményből.
Mi vajon milyen lelkülettel veszünk részt az ünnepen? A Krisztust látó és Krisztust váró hit van-e bennünk, vagy csupán a húsvéti tömeggel tartunk a templomba, mert ilyenkor így szokás? Értjük-e, hogy ki és miért érkezik hozzánk húsvét közeledtével, vagy csak egy vallásos hagyományt elevenítünk fel? Bár jó az, ha sokan vagyunk együtt bármilyen ünnepen is, de Jézus nem a tömeget keresi, hanem a tömeg közepette a hívő embert. A szívünket keresi és vizsgálja a tömeges éljenzések között.
A következő és jellegzetes kellékei a mai ünnepnapnak a pálmaágak, melyek gyakran feltűnnek a Jézus-korabeli vallásos kultuszban, a templom, és a paloták díszítőelemeként, illetve a tisztelet kifejezőeszközeként is. A világi szimbolikában a gazdagság, győzelem, fény és alkotás jelképeként szerepel. Itt a dicsőséges bevonulás jelenetében mindenképpen az érkező magasztos voltát, és dicséretét hivatott kifejezni, aki megérdemli, hogy ilyen fenséges módon köszöntsék őt. Ezt igazolja a Dávid Fia megszólítás is, hogy a régen volt nagy királytól való származását emlegetik, aki ősi felmenője örökébe lép majd.
Jézusnak viszont erre a nagy felhajtásra, mely sokak számára inkább csak egy jó buli volt, mintsem Isten dicsérete, nem volt szüksége. Ő nem kívánta sztárként ünnepeltetni magát, hanem rá akart mutatni arra, akit valóban ünnepelni kell, Mennyei Atyánkra. Ebből adódóan minden kor keresztyénségének, így nekünk is át kell gondolnunk, át kell értékelnünk ünnepeinket. Valóban a Megváltóról szólnak, Isten dicsőségére történnek?
Vagy csak egy kellemes, meghitt összejövetelen vagyunk együtt szépen kiöltözve? Urunkat akarjuk tisztelni, vagy csak más emberek előtt akarjuk megmutatni magunkat, kegyességünket? Jézus mindannyiunkat igaz Istentiszteletre hív, ahol a templomok régi szép szimbolikája alapján a gyülekezet együtt tekint Krisztus keresztjére, és együtt járul az Úr megterített asztalához. Ahol nem a felhajtás a lényeg, hanem a belső indíttatás. Törekedjünk arra, hogy lehessen ilyen minden ünnepünk!
És végül ott van az önmagában szürke és jelentéktelen, de itt mégis a figyelem középpontjába kerülő szamár. A Közel-Keleten akkoriban a legolcsóbb és legmegbízhatóbb haszonállat volt – teljességgel hétköznapi jelenség. Mégis ez az állat vált hivatottá arra, hogy ennek a korántsem hétköznapi személynek, Jézus Krisztusnak a szolgálatába álljon.
Jézustól, mint bevonuló új Királytól elvárható lett volna, hogy egy szép paripán, vagy tevén, méltó módon érkezzék meg a pálmaágak és a tömeg sűrűjébe. Ő mégsem így tett, csupán egyszerű és alázatos módon, más uralkodók pompáját az alázatosságával megszégyenítve érkezett meg a városba.
Jól tükrözi mindez küldetését is. Ő nem mások elnyomásával és ártatlanok feláldozásával akarta megszerezni magának a dicsőséget, hanem az emberek szolgálatával és önmaga feláldozásával részesített minket saját dicsőségében. Teljesen ellentétes módon azzal, ahogy mi várnánk, de mégis, teljes harmóniában Isten tervével.
Krisztusnak pedig jó szokása azóta is így cselekedni velünk. Nem úgy, ahogy várnánk, sőt olykor teljesen eltérő módon, mégis Isten csodálatos tervét megvalósítva. A jeruzsálemi ünneplő tömeghez hasonlóan ilyenkor mi is választási helyzetbe kerülünk. Ők nagypéntekre egy gyűlölködő népséggé váltak, akiknek nem kellett Krisztus sajátos uralma és megváltása. Ma is és minden napon elénk is elénk kerül ugyanez a kérdés. Vajon nekünk kell-e Krisztus egyedi, és egyedül Üdvözítő uralma, vagy inkább vigyék el, vesszen el, és ne is lássuk többé?
Kell-e nekünk Krisztus? Úgy is, ha egészen másmilyen, mint ahogy mi elképzeljük? Úgyis, ha azt mondja, hogy bűnös vagy, és meg kell térned? Úgyis, ha csúfos kereszthalállal mutatja ki irántad végtelen szeretetét? Úgyis, ha új életre, Istennek átadott életre szeretne elhívni?
Szépek és fontosak mai vasárnapunk és a közelgő húsvét ünnepének díszletei, de mindezek között se veszítsük szem elől a főszereplőt, Jézus Krisztust, akit megváltásunkra, szabadításunkra küldött Mennyei Atyánk!
„Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsánna a magasságban.” Ámen
Urunk Jézus, arra kérünk tégy minket valódi, hívő gyermekeiddé. Segíts, hogy le tudjunk tenni életünket a kezedbe, és ne színből, hanem szívből és igazán kövessünk Téged! Kérünk Te szenteld meg közelgő húsvéti ünnepünket is. Ámen.
2012. február 5., vasárnap
Prédikáció - Hetvened vasárnapja
Mt. 13,44
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
2012. január 22., vasárnap
Prédikáció - Vízkereszt utáni 3. vasárnap
Ézs. 61,1
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek
Ézs. 61,2
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs. 61,8
Mert én, az ÚR, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Bár ma már egyre jobban mennek ki a divatból a régi, klasszikus mesék, azért talán még mindannyian ismerünk emlékezetes mesehősöket. A kondás fiút, a király legkisebb fiát, a szegény szabólegényt, és még sorolhatnánk. Olyan elképzelt alakokat, akik legyőzték a sárkányt, túl jártak a boszorkány eszén, vagy éppen Lucifert sikerült becsapniuk. Akik megoldották a visszás helyzeteket, kiszabadították társaikat, a rossz elnyerte méltó büntetését, ő maga pedig a fele királysággal és a királylánnyal együtt boldogan élt, amíg meg nem halt. Olyan daliák, akik jöttek, láttak és győztek.
Annak idején Izraelben is valami hasonló módon képzelték el a Messiást, aki majd jön, lát, és minden ellenséget legyőz. Aki erős lesz és hatalmas, aki előtt mindenki meghátrál és térdet hajt. Abban a korban az ilyen Istentől rendelt hősöknek az Úrtól való felkenetés volt a különös ismertetőjegyük. Az, hogy közvetlenül tőle kapták küldetésüket. Az ószövetségi időben több ilyen személy is élt. Elsősorban a próféták és a nép vezetői, az istenfélő királyok. Ebben az igében valaki más mondja magáról: „felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek”. Mintha már valahol hallottuk volna ezt. Igen, de nem itt Ézsaiásnál, nem is az Ószövetségben. Egészen az evangéliumokig kell előrelapozunk. Lukácsnál olvassuk a következő történetet.
„Valaki felállt a názáreti zsinagógai istentiszteleten, hogy az Írásból olvasson. Szokás szerint így lehetett jelentkezni, ahogyan minden felnőtt férfinek joga van a Szentírást olvasni, és magyarázó megjegyzéseket fűzni hozzá. Így hát kezébe adták Ézsaiás könyvét. Kikereste és felolvasta a már hallott mondatokat: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18k.)
Összegöngyölítette a tekercset és odaadta a templomszolgának. Leült. Rajta csüngött ámulattal, várakozva mindenki szeme. Végül megszólalt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (21b.)
A hallgatóság pedig igen elcsodálkozott. Miről is van szó? Mit jelentenek az elhangzottak? Mi teljesedett be? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy ősi prófécia beteljesedését hirdeti?! Miért is pont ma teljesedne be? Nincs semmi jele annak, hogy pont ma köszöntött volna be az ÚR kegyelmének esztendeje! Egyáltalán ki ő ahhoz, hogy Isten küldöttjének nevezze magát?! Hiszen ő csak Jézus, a József fia! Ismerjük jól gyerekkora óta!” Ez a prófécia tehát Jézusra vonatkozott, és ennek igazát Ő maga nyilatkoztatta ki. Talán nem ilyen hőst képzeltek maguknak: nem volt se erős vitéz, nem voltak csatlósai, sem gazdagsága, csupán egy egyszerű ács még egyszerűbb fia volt. Hogy lenne Ő a mi hősünk?
És ezzel a hozzáállással ma is sokat találkozunk. Én egy komoly ember vagyok, komoly gondokkal, és kérdésekkel, nekem ne magyarázz ilyen Jézusos dolgokat. Egy tudományos alapokon nyugvó személyiségtréning, egy évezredes hagyományokkal rendelkező, egzotikus keleti vallás, vagy épp a saját józan belátásom sokkal többre vezet. És így lesz Jézusból sokszor ma is hős helyett, Megváltó helyett csupán az ács fia, egy régen volt bölcs, aki bár mondott szép dolgokat, de azért nem kell túl komolyan venni.
Pedig ez a prófécia igen fontos dolgokról beszél: örömhírről, bekötözésről, szabadulásról, kegyelemről. Csupa olyan dologról, amiből a legtöbbször hiányt szenvedünk, vagy csak nagyon erőtlen formában tapasztaljuk meg. Ha mindezt valaki tényleg meg tudná adni, az valóban mesés lenne. Jézus pedig állítja magáról, hogy Ő az a hős, aki képes erre. Ezt állította kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, és ezt állítja ma is. Sőt ennél többet is ad: Ő képes minket megváltani! Megbocsátja bűneinket és örök életre vezet. Csodálatos távlatok! Ennek az Úrnak, ennek a hősnek lehetünk mi a követői és követei ebben a világban.
De tudjátok Testvérek, mindezek az igék, és mindez a küldetés nem csupán Jézusra vonatkozik. Bár Ő tudja ezeket a legtökéletesebben megcselekedni, és Benne élve mi is átélhettük már mindezt, de a keresztyénségünk nem csupán erről szól. Krisztus ugyanis az igében említett teendőket: az örömhír továbbadását, a bátorítást, a kegyelem hirdetését és gyakorlását nekünk is feladatul adta.
Lehet, hogy csetlünk-botlunk hívő életünkben, és közel sem vagyunk olyan jók és tökéletesek, mint ahogy azt magunktól elvárnánk, ezeket akkor is küldetésként kaptuk. Urunk nem csak azért hívott el és szólított meg, hogy nekem magamnak boldogságom és üdvösségem legyen, hanem hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, hogy bekötözzem a megtört szíveket és szabadulást hirdessek a foglyoknak.
„Ez pedig nagy felelősséget helyez vállunkra. Nem élhetünk önmagunknak és nem élhetünk önmagunkban! Aki Krisztus testének tagja lett, a keresztyének közösségébe lépett, az mindig kap feladatot is. Ha erre gondolunk, bizony meg kell vallanunk bűneinket: hányszor nem teljesítettük megbízatásunkat.”
Hányszor törődök csak a magam bajával és hagyom figyelmen kívül a másik, Istent nem ismerő embert. „Az örömhír helyett én csak rossz híreket szállítok másokról, és csak arra tudok panaszkodni, hogy már megint felemelték az árakat; már megint baleset történt; aggodalmaskodom jövőm felől e bizonytalan időben. A bekötözés helyett csak újabb szíveket törtem össze felelőtlen ítélgetéseimmel, bántó szavaimmal. A szabadulás helyett csak erősítettem a rácsokat a börtönök ablakán, amikor segítő kezek után nyúlt valaki a bűn sötét cellájából — akár éhezőként enni kért, akár mert rabja lett az italnak, vagy valamilyen más szenvedélynek. Szabadság helyett csak súlyosabb rabságot, örömhír helyett csak súlyosabb szomorúságot, sebkötözés helyett csak sebek felfakasztását okoztam — a békéltetés szolgálata helyett békétlenséget szítottam. Mindezt azért, mert vétkes vagyok Krisztus egyházának tagjaként is.
LUTHER az egyház babiloni fogságáról beszélt saját korára tekintve, azt látva, mennyi visszaélés távolította el Krisztus testét az evangéliumtól.” Bár más értelemben, de mi is ilyen rabságban vagyunk, ha csak magunkkal törődünk, a magunk lelki jólétével és hitbeli előmenetelével, és közben a másokhoz szóló küldetésünket figyelmen kívül hagyjuk.
Nyílván ez a váltás, ez a mások felé fordulás és indulás nem megy magunktól. „Prófétai szóra van szükség, mert önerőből nem megy semmi! Emlékezzünk Urunk szavaira: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5.) Önerőből nem megy a megbékélés, önerőből nem megy a békéltetés szolgálata! Meg kell szabadulnunk ebből a mai babiloni fogságból, hogy végre együttes erővel, missziói lendülettel, felelősségünk tudatában a világ felé végezhessük a békéltetés szolgálatát.
Ahogyan Ézsaiás hirdette a Babilonban, fogságban élő népnek testük szabadulását, úgy hirdette Megváltónk is a lélek szabadulását, és így hirdetem most én is Isten Igéje alapján a magunkba zárkózástól való szabadulásunkat. Ahányan csak Isten népéhez tartozunk, ahányan csak megszabadultunk láncainktól és bűneinktől, meggyógyultunk sebeinkből, megvigasztalódtunk bánatunkból, mind köteles megbízásként örököltük Mennyei Békéltetőnk feladatát.
Ma egyikünk sem mehet úgy innen el, hogy ne venné vállára e hivatás terhét — legalábbis, akit az ÚR Lelke vezet. Légy idős vagy fiatal, gyenge vagy erős, vedd észre, hogy Isten megszabadított fogságodból, és már nem vagy önmagadba zárva. Ha pedig ebben az új életben akarsz járni, el kell indulnod a béke, megbékélés és a békéltetés rögös, keskeny, igencsak nehéz és sokszor keserves — de egyedül üdvözítő útján.
Magadnak is szükséges Krisztuskövetté lenned mind szeretteid körében, mind tágabb családodban, itt a gyülekezetedben, egyházadban, de éppúgy a településen és a körülötted lévő világban is. Úgy gondolom, ezeken a területeken mindannyian megtalálhatjuk békéltető szolgálatainkat.”
Ismerek egy kedves mesehőst! Jézus Krisztusnak hívják. Csak Ő pont nem egy kitalált személy, hanem élő és valóságos, aki most is köztünk van. Őt követve pedig mi is hősökké lehetünk mások számára. Az Ő követségében járva pedig ez a körülöttünk lévő, gyakran zord világ mesés valósággá változhat. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy sem Te sem Igéd nem egy kitalált mese, hanem igazság és valóság. Add Szentlelkedet, hogy ebben megerősödve léphessünk ki önmagunk árnyékából és indulhassunk el a többi ember felé, megosztva velük a Tőled kapott örömhírt, és gyakorolva feléjük a szeretet és a békesség küldetését. Ámen.
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek
Ézs. 61,2
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs. 61,8
Mert én, az ÚR, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Bár ma már egyre jobban mennek ki a divatból a régi, klasszikus mesék, azért talán még mindannyian ismerünk emlékezetes mesehősöket. A kondás fiút, a király legkisebb fiát, a szegény szabólegényt, és még sorolhatnánk. Olyan elképzelt alakokat, akik legyőzték a sárkányt, túl jártak a boszorkány eszén, vagy éppen Lucifert sikerült becsapniuk. Akik megoldották a visszás helyzeteket, kiszabadították társaikat, a rossz elnyerte méltó büntetését, ő maga pedig a fele királysággal és a királylánnyal együtt boldogan élt, amíg meg nem halt. Olyan daliák, akik jöttek, láttak és győztek.
Annak idején Izraelben is valami hasonló módon képzelték el a Messiást, aki majd jön, lát, és minden ellenséget legyőz. Aki erős lesz és hatalmas, aki előtt mindenki meghátrál és térdet hajt. Abban a korban az ilyen Istentől rendelt hősöknek az Úrtól való felkenetés volt a különös ismertetőjegyük. Az, hogy közvetlenül tőle kapták küldetésüket. Az ószövetségi időben több ilyen személy is élt. Elsősorban a próféták és a nép vezetői, az istenfélő királyok. Ebben az igében valaki más mondja magáról: „felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek”. Mintha már valahol hallottuk volna ezt. Igen, de nem itt Ézsaiásnál, nem is az Ószövetségben. Egészen az evangéliumokig kell előrelapozunk. Lukácsnál olvassuk a következő történetet.
„Valaki felállt a názáreti zsinagógai istentiszteleten, hogy az Írásból olvasson. Szokás szerint így lehetett jelentkezni, ahogyan minden felnőtt férfinek joga van a Szentírást olvasni, és magyarázó megjegyzéseket fűzni hozzá. Így hát kezébe adták Ézsaiás könyvét. Kikereste és felolvasta a már hallott mondatokat: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18k.)
Összegöngyölítette a tekercset és odaadta a templomszolgának. Leült. Rajta csüngött ámulattal, várakozva mindenki szeme. Végül megszólalt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (21b.)
A hallgatóság pedig igen elcsodálkozott. Miről is van szó? Mit jelentenek az elhangzottak? Mi teljesedett be? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy ősi prófécia beteljesedését hirdeti?! Miért is pont ma teljesedne be? Nincs semmi jele annak, hogy pont ma köszöntött volna be az ÚR kegyelmének esztendeje! Egyáltalán ki ő ahhoz, hogy Isten küldöttjének nevezze magát?! Hiszen ő csak Jézus, a József fia! Ismerjük jól gyerekkora óta!” Ez a prófécia tehát Jézusra vonatkozott, és ennek igazát Ő maga nyilatkoztatta ki. Talán nem ilyen hőst képzeltek maguknak: nem volt se erős vitéz, nem voltak csatlósai, sem gazdagsága, csupán egy egyszerű ács még egyszerűbb fia volt. Hogy lenne Ő a mi hősünk?
És ezzel a hozzáállással ma is sokat találkozunk. Én egy komoly ember vagyok, komoly gondokkal, és kérdésekkel, nekem ne magyarázz ilyen Jézusos dolgokat. Egy tudományos alapokon nyugvó személyiségtréning, egy évezredes hagyományokkal rendelkező, egzotikus keleti vallás, vagy épp a saját józan belátásom sokkal többre vezet. És így lesz Jézusból sokszor ma is hős helyett, Megváltó helyett csupán az ács fia, egy régen volt bölcs, aki bár mondott szép dolgokat, de azért nem kell túl komolyan venni.
Pedig ez a prófécia igen fontos dolgokról beszél: örömhírről, bekötözésről, szabadulásról, kegyelemről. Csupa olyan dologról, amiből a legtöbbször hiányt szenvedünk, vagy csak nagyon erőtlen formában tapasztaljuk meg. Ha mindezt valaki tényleg meg tudná adni, az valóban mesés lenne. Jézus pedig állítja magáról, hogy Ő az a hős, aki képes erre. Ezt állította kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, és ezt állítja ma is. Sőt ennél többet is ad: Ő képes minket megváltani! Megbocsátja bűneinket és örök életre vezet. Csodálatos távlatok! Ennek az Úrnak, ennek a hősnek lehetünk mi a követői és követei ebben a világban.
De tudjátok Testvérek, mindezek az igék, és mindez a küldetés nem csupán Jézusra vonatkozik. Bár Ő tudja ezeket a legtökéletesebben megcselekedni, és Benne élve mi is átélhettük már mindezt, de a keresztyénségünk nem csupán erről szól. Krisztus ugyanis az igében említett teendőket: az örömhír továbbadását, a bátorítást, a kegyelem hirdetését és gyakorlását nekünk is feladatul adta.
Lehet, hogy csetlünk-botlunk hívő életünkben, és közel sem vagyunk olyan jók és tökéletesek, mint ahogy azt magunktól elvárnánk, ezeket akkor is küldetésként kaptuk. Urunk nem csak azért hívott el és szólított meg, hogy nekem magamnak boldogságom és üdvösségem legyen, hanem hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, hogy bekötözzem a megtört szíveket és szabadulást hirdessek a foglyoknak.
„Ez pedig nagy felelősséget helyez vállunkra. Nem élhetünk önmagunknak és nem élhetünk önmagunkban! Aki Krisztus testének tagja lett, a keresztyének közösségébe lépett, az mindig kap feladatot is. Ha erre gondolunk, bizony meg kell vallanunk bűneinket: hányszor nem teljesítettük megbízatásunkat.”
Hányszor törődök csak a magam bajával és hagyom figyelmen kívül a másik, Istent nem ismerő embert. „Az örömhír helyett én csak rossz híreket szállítok másokról, és csak arra tudok panaszkodni, hogy már megint felemelték az árakat; már megint baleset történt; aggodalmaskodom jövőm felől e bizonytalan időben. A bekötözés helyett csak újabb szíveket törtem össze felelőtlen ítélgetéseimmel, bántó szavaimmal. A szabadulás helyett csak erősítettem a rácsokat a börtönök ablakán, amikor segítő kezek után nyúlt valaki a bűn sötét cellájából — akár éhezőként enni kért, akár mert rabja lett az italnak, vagy valamilyen más szenvedélynek. Szabadság helyett csak súlyosabb rabságot, örömhír helyett csak súlyosabb szomorúságot, sebkötözés helyett csak sebek felfakasztását okoztam — a békéltetés szolgálata helyett békétlenséget szítottam. Mindezt azért, mert vétkes vagyok Krisztus egyházának tagjaként is.
LUTHER az egyház babiloni fogságáról beszélt saját korára tekintve, azt látva, mennyi visszaélés távolította el Krisztus testét az evangéliumtól.” Bár más értelemben, de mi is ilyen rabságban vagyunk, ha csak magunkkal törődünk, a magunk lelki jólétével és hitbeli előmenetelével, és közben a másokhoz szóló küldetésünket figyelmen kívül hagyjuk.
Nyílván ez a váltás, ez a mások felé fordulás és indulás nem megy magunktól. „Prófétai szóra van szükség, mert önerőből nem megy semmi! Emlékezzünk Urunk szavaira: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5.) Önerőből nem megy a megbékélés, önerőből nem megy a békéltetés szolgálata! Meg kell szabadulnunk ebből a mai babiloni fogságból, hogy végre együttes erővel, missziói lendülettel, felelősségünk tudatában a világ felé végezhessük a békéltetés szolgálatát.
Ahogyan Ézsaiás hirdette a Babilonban, fogságban élő népnek testük szabadulását, úgy hirdette Megváltónk is a lélek szabadulását, és így hirdetem most én is Isten Igéje alapján a magunkba zárkózástól való szabadulásunkat. Ahányan csak Isten népéhez tartozunk, ahányan csak megszabadultunk láncainktól és bűneinktől, meggyógyultunk sebeinkből, megvigasztalódtunk bánatunkból, mind köteles megbízásként örököltük Mennyei Békéltetőnk feladatát.
Ma egyikünk sem mehet úgy innen el, hogy ne venné vállára e hivatás terhét — legalábbis, akit az ÚR Lelke vezet. Légy idős vagy fiatal, gyenge vagy erős, vedd észre, hogy Isten megszabadított fogságodból, és már nem vagy önmagadba zárva. Ha pedig ebben az új életben akarsz járni, el kell indulnod a béke, megbékélés és a békéltetés rögös, keskeny, igencsak nehéz és sokszor keserves — de egyedül üdvözítő útján.
Magadnak is szükséges Krisztuskövetté lenned mind szeretteid körében, mind tágabb családodban, itt a gyülekezetedben, egyházadban, de éppúgy a településen és a körülötted lévő világban is. Úgy gondolom, ezeken a területeken mindannyian megtalálhatjuk békéltető szolgálatainkat.”
Ismerek egy kedves mesehőst! Jézus Krisztusnak hívják. Csak Ő pont nem egy kitalált személy, hanem élő és valóságos, aki most is köztünk van. Őt követve pedig mi is hősökké lehetünk mások számára. Az Ő követségében járva pedig ez a körülöttünk lévő, gyakran zord világ mesés valósággá változhat. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy sem Te sem Igéd nem egy kitalált mese, hanem igazság és valóság. Add Szentlelkedet, hogy ebben megerősödve léphessünk ki önmagunk árnyékából és indulhassunk el a többi ember felé, megosztva velük a Tőled kapott örömhírt, és gyakorolva feléjük a szeretet és a békesség küldetését. Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)