Prédikáció - Passiói istentisztelet

„Átkarolva szent keresztfádat

Bánat tölti el szívemet.

Ó, mert tudom, ha lelkem fáradt,

Nyugalmat csak nála lelek.

Te vagy az irgalom egyedül,

ki a bűnbánón megkönyörül,

Én Uram Jézus.”

/Evangélikus Énekeskönyv 207. ének 2. versszaka/

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A fenti ének sorai a golgotai jelenetet juttatják eszembe. De nem úgy, mint ahogy a Bibliában olvassuk, nem úgy hogy azok a korabeli emberek állnak ott, hanem jelen időben, úgy, hogy nem ők, hanem én, mi állunk ott. A mai golgotai kereszt tövében.

            Érthetetlen ez a szenvedés és kínhalál. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Próbálták már szépirodalmi művekben leírni, hogy mi történt ott. Próbálták orvosilag levezetni az események sorát, sokan filmeken jelenítik meg ezt a szenvedést, de ezek csak külső megközelítések, a felszínt mutatják be.      

            Ahhoz, hogy valóban megérezzük az események súlyát, úgy vélem, hittel, szívben kell átélni ezeket az eseményeket. Úgy vélem ez nem megy akarattal, nem megy erővel, hanem sokkal inkább a hívő életünk előre meg nem tervezhető helyzetei juttathatnak ilyen közel az Úr Jézushoz.

            A fenti énekben is a keserű, megfáradt lélek roskad le Ura keresztjéhez. Megfáradt és keserű lélek, ó de sokszor tapasztalni ezt! Az élet csapásai, elrontott döntéseink, a bűnök borzalmas gyümölcsei ezek. Az életet megrontó ördögi hatalom és a végesség garázdálkodása Istentől kapott életünkben.

És olyan sokan nem is tudják igazán mi a baj, nem is tudják, hol keressék lelkük orvosságát. Keresik munkában, italban, kapcsolatokban, közönyösségben, de nincsen sehol. És olyan sokan vesznek el saját kilátástalanságuk vak sötétjében. És aki így távozik az élők sorából, azon bizony kárba vész Krisztus kereszthalála.

 Hiszen az Ő keresztje, az Ő szenvedése és halála egyedül értünk történt, nekünk készített drága ajándék. Luther Márton ezt írja: „Érettünk szenved. Szenvedése tehát nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát és Isten gyermekei lettünk.” 

Így van, Krisztus ezt értünk tette, értünk vállalta. Nem volt kiszolgáltatva az eseményeknek, nem győzedelmeskedett rajta a gonosz, nem veszítette el a csatát, hanem éppen hogy Ő diadalmaskodott. Hiszen ezzel a szörnyű szenvedéssel a mi szenvedésünket vállalta magára. Ezzel a kegyetlen halállal a mi örök halálunkat hordozta el. Mennyei Atyánk az Ő áldozatára tekint, és ezért tőlünk már nem vár áldozatot. Amit tőlünk vár, hogy letegyük bűneinket, higgyünk az ő nevében, és éljünk ebben a hitben.

Ehhez kapcsolódóan szintén reformátorunk írja, hogy az ember természetéből fakadóan sokszor felcseréli a dolgokat. Amikor örülnünk kéne, akkor sírunk, és mikor sírnunk kéne, akkor örülünk. „Mikor bűneink miatt sírnunk kellene – nevetünk, amikor pedig szívből ujjonganunk kellene, hogy Krisztus értünk meghalt, s nékünk örök életet szerzett – akkor sírunk.”

Bizony a keresztfához való járulásunk, Krisztushoz való tartozásunk változással fog járni az életünkben, ugyanis helyére kerülnek a dolgok. Krisztus közelében ugyanis a bűnökről kiderülnek, hogy bűnök és nem nevetség tárgyai. A rossz dolgokat nem látjuk többé jónak, nem takargatjuk többé, nem tagadjuk le, nem hencegünk velük. Helyre kerülhet az értékrendünk és végre jó útra, keskeny útra térhetünk.

Megrázó volt hallgatni egyszer kábítószeres fiatalok megtérésének, testi-lelki tisztulásuknak történetét. Elmondták, hogy ami korábban jó bulinak, és kellemesnek tűnt, az később rabságba döntötte őket, és az életük, egészségük is romokban hevert már. Amikor már sikeresen a gödör aljára csúsztak, akkor találkozhattak az Úrral, és kezdhettek vele egy új és tiszta életet.

Bár talán közöttünk nincs egyetlen kábítószerfüggő sem, de mégis, ilyen káros szenvedély nélkül is elérhetjük lelki-szellemi értelemben a gödör alját. Hiszen abba lecsúszni nagyon könnyű. Viszont kimászni, kikászálódni onnan már sokkal nehezebb. És ebben nyújt segítséget nekünk az Úr Jézus, hogy hagyjuk hátra azt a sötét vermet, ami eddig körülvett, ami nem vezetett sehova, kapaszkodjunk bele felénk nyújtott karjába, és engedjük, hogy felemeljen kegyelmes szeretete.  

Ha így tudjuk Őt követni, akkor a megváltás már ránk is érvényes, akkor már nem kell keresni életünkben a különböző istenpótlékokat, a boldogság hamis forrásait, hiszen Isten az életünkben képes betölteni minden hiányt. Benne teljesedhet ki az az életünk, amit az Úr elképzelt nekünk, és amire már a teremtés hajnalán azt mondta, hogy íme, igen jó. Bizony. Krisztus gyermekeiként jó lehet az életünk! 

Persze keresztyénekként sem kerülünk ki a világból, sajnos a hívő ember életében is előfordulnak viszontagságok, csapások és fájdalmak. De olyan jó, hogy az Ő követésében már van hova menekülnünk bánatunkkal, van menedékünk és kapaszkodónk. Ez a kapaszkodó, pedig, ahogy énekünk szövege is írja, Krisztus keresztje lehet. Az a hit és biztos tudat lehet a menedékünk, hogy Krisztus ennyire szeretett bennünket, ennyire szeretett engem is, hogy meghalt értem. Amikor még nem is tudtam róla, amikor nem is ismertem őt, nem is kértem tőle ezt. Ő már akkor megkönyörült, ő már akkor megváltott engem. Ez a hűséges, gondviselő  szeretet pedig átsegíthet a legsötétebb időkön is, a halál árnyékának völgyén is.

Felkeltette az érdeklődésemet ennek az éneknek a szerzője, Pusztay József. Életrajzából kiderül, hogy a múlt század elején, az 1900. évben született, és az ország dél-keleti szegletében, egy Orosháza melletti kis faluban, Gádoroson szolgált evangélikus lelkészként.   Gyülekezeti munkája mellett részt vett a közéletben is, művelt, tájékozott ember volt, több egyházi éneket is írt. A fenti éneke 1937-ben jelent meg először a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvben.

A sorokba és rímekbe szedett bizonyságtétel azonban nem csak holt betű volt számára, hanem életével is hirdette mindezt. A kis falusi gyülekezetben 13 évig élt és dolgozott, hogy az eklézsiát elfogadható állapotba hozza, mind dologi, mind lelki téren. Áldozatos szolgálatának csak az 1944 októberében előretörő szovjet csapatok vetettek véget. Megalkuvást nem ismerő, hitvalló egyházi személyként menekülnie kellett családjával együtt.

Pár hónap múlva végül mégis letartóztatták feleségével együtt és az Andrássy út 60.-ba vitték. Vallatások és kínzások után fogházba kerültek, ahol Pusztay József 1945. május 26-án meghalt. Ilyen üldöztetések és szenvedések alatt is megmaradt Krisztus hű tanítványának, aki ott volt vele élete minden viharában. Igazán tudta mit jelent fáradt lélekkel az Úrhoz hanyatlani, és tőle erőt kérni, erőt venni a folytatáshoz.

Krisztus eme győztes katonájának élete is példa lehet számunkra. Bár minket nem üldöz semmilyen politikai rendőrség hitünk miatt, de a minket körülvevő világ, a benne lévő kísértések és nyomorúságok minket is hasonlóképpen űznek, próbálnak utolérni és alaposan meggyötörni.

Ezek elől lehet menedékünk a kereszt. Ezektől védhet meg minket az Isten, aki erős várunk. Így lehet teljes biztonságunk életünk alakulása felől. Ne feledjük, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, ha támaszra van szükségünk, ha bűnbocsánatra vágyunk, vagy éppen csak egy jó szóra szomjazunk, mindig jöhetünk Krisztushoz és az Ő keresztjéhez. Ámen.   

    

Prédikáció - Böjt 5. vasárnap

Jn. 2,13-22

Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: „Milyen jelt mutatsz nekünk, amelynek alapján ezeket teszed?” Jézus így felelt nekik: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Ezt mondták rá a zsidók: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A szeretet botránya! Így is lehetne jellemezni a fenti történetet, ahol Jézus, tőle szokatlan módon nem szelíd szóval, nem egy jól irányzott példázattal, nem is csendes hátrálással reagál egy helyzetre, hanem szenvedélyesen, indulatosan, sőt talán haragosan is.

Mai feszültségekkel túl terhelt világunkban teljesen ismerős a helyzet. Mikor már régóta nyúznak, régóta gyötörnek valamivel, akkor egy idő után már nem bírjuk visszafojtani dühünket, és kitör belőlünk. Akár hangos szóval, akár ajtócsapkodással vagy esetleg földhöz vágott tányérokkal. Nehezen, sőt manapság egyre nehezebben viseljük a személyünket, a nyugalmunkat ért támadásokat, és ebből kifolyólag talán nem is olyan nehéz elfogadni Jézusnak ezt a viselkedését.  

De ha így értékeljük az eseményeket, ha pontos párhuzamot vonunk Jézus viselkedése és a mi dühkitöréseink között, akkor tévedünk. Az első jelentős eltérés, hogy itt nem Jézus személye ellen történt támadás. Itt nem Őt szidalmazták, nem követeltek tőle csodát, nem kárhozatták a törvény megszegése miatt. Itt a támadás az Atya Isten és az Ő háza ellen történt.

Tudjuk, hogy a zsidó vallás szerint az Istennek csak egy temploma lehet, ahol az áldozatbemutatás történik. Az összes többi épület csak az összegyülekezés helye, ezeket híjuk zsinagógának. A bibliai időben, tehát az Élő Isten hívei számára a jeruzsálemi templom volt a legszentebb hely. Ott érezhették meg leginkább az Úr közelségét és szentségét, kizárólag ott mutathattak be áldozatot az Úrnak, és így kizárólag ott nyerhették el bűneik bocsánatát. És most ebből a helyből, a templom egyik előcsarnokából közönséges piacot csináltak árusokkal, pénzváltókkal és alkudozással.

Bár a keresztyén vallásban már nem csak egy templomunk van, hanem szinte minden faluban található, mégis, ezek az épületek továbbra is megmaradtak az Atya Istennek szentelt épületeknek. Átérezzük és átéljük ezt, mikor belépünk, mikor megszólal a harang, felcsendül az orgonajáték, amikor elhangzik az alkalom elején: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében”.

De az istentisztelet végével sem szűnik meg az épület magasztos volta. Bár gyülekezet és ige nélkül látszólag csak kő, fa és üveg, mégsem csupán egy múzeum, vagy egy csarnok. Amikor a hittanosokkal meglátogatjuk, akkor is előtte megbeszéljük, hogy most Isten házába megyünk és itt nem lehet csak úgy rohangálni és kiabálni.

Szent hely, ahol illik annak megfelelő módon is viselkednünk. Az ajtón való belépéstől kezdve egészen a kilépésig. Bár életünk minden pillanata Isten jelenlétében történik, és minden lépésünket figyelemmel kíséri, a templomban talán mégis sokkal érezhetőbb, sokkal valóságosabb a közelsége. Vajon gondolunk-e erre, mikor a padban ülve pletykálással, a másik kritizálásával, vagy egyéb oda nem illő dolgokkal vagyunk elfoglalva?

A fenti eseménynek van egy másik fontos üzenete is. Jézus nem egy egyszeri, szokatlan dolgot tapasztalt meg, mikor az állatkereskedőkkel és a pénzváltókkal szembesült Atyja házában. Közeledett a zsidó húsvét, és az ország minden részéről, sőt a környező országokból is érkeztek a hívek, hogy hódoljanak Isten előtt és áldozatot mutassanak be. Persze, aki messziről jött, nem hozta el magával az áldozati állatot, hanem egyszerűbb volt ott helyben megvenni. Emiatt a kereskedők rendszeresen betelepültek a templom külső csarnokába, hiszen minél közelebb vannak a vevőkhöz, annál biztosabb, hogy azok majd náluk vásárolnak. Még akkor is bejött a számításuk, ha ott helyben picit magasabbak is voltak az árak, mint kinn a piacon. Így a szent helyből vásárcsarnok lett, a kultuszban pedig az anyagi hasznot látták.

            Téves és bűnös dolog volt ez, mégsem zavar senkit. A rengeteg hívő ember közül túlzottan senkit sem zavart, nem okozott közfelháborodást. Hiszen az erkölcsileg elítélhető oldala mellett praktikus és kényelmes is volt. És lám, ez legyőzött minden rosszallást. Kivéve Jézus rosszallását. Ő szót emelt az ellen, ami mellett mindenki más elment. Hasonló jelenetek viszont nem csak a jeruzsálemi templomban játszódnak le.

Sajnos sok ilyen dolog van a mi életünkben is. Bár nem teljesen tiszta, nem teljesen törvényes, nem igazán válik Isten dicsőségére, de hasznot hoz, vagy épp kényelmes, ezért mégis tovább folytatom. Mégsem mondok le arról az Isten előtt bűnös dolgomról, hanem inkább szemet hunyok a rossz volta felett.

Egyedül Jézus volt, aki nem ment el némán, esetleg csendben bosszankodva a probléma mellett, hanem felindultságában odacsapott. Most kicsit visszakanyarodnék a kezdő gondolatokhoz, hogy mennyiben hasonlít is ez a jelenet a mi kirohanásainkra. Az első különbség ugye az volt, hogy nem Jézus személyét érte támadás, hanem valami számára nagyon fontosat védelmezett. A másik különbség pedig itt jön: Jézusból nem a harag tört ki, nem az működött benne, mikor korbácsot fonva szétcsapott az árusok és pénzváltók között, hanem a féltő szeret, mely emésztette őt.

A szeretetnek mégis hogy lehet ilyen agresszív megnyilvánulása? Máskor olyan szépeken és békésen intézte Jézus az ügyeit. Egy példa jut eszembe: gondoljunk csak a szülőre, aki látja gyermekét kifutni az útra, pont a közeledő autó elé. Vajon ilyenkor nekiáll kiselőadást tartani a közlekedési balesetekről, vagy szépen megkérni a gyermeket, hogy álljon meg az út szélén? Dehogyis! Rákiabál, utána kap, erősen megragadja és visszarántja a járdára. Lehet, hogy indulatában még el is fenekeli, hogy ne tegyen többé ilyet. Az ilyen szülő agresszív? Vagy haragos? Nem, csupán féltőn szereti gyermekét.

Ez a szeretet mutatkozik meg a mi Urunk, Jézus Krisztusban is. Nem bosszús, csupán fáj neki, ha ennyire eltévesztjük a célt, fáj neki, ha ilyen nyilvánvaló bűnben élünk és még csak tudomást sem veszünk róla, hogy változnunk kéne. Az ő szeretete nem olyan, mint amit manapság próbálnak belénk nevelni: hogy mindenkit úgy kell szeretni, úgy kell elfogadni, ahogy van, bármit megtehet, mindenféle norma és szabály nélkül. Ez nem szeretet, csupán egy langyos elfogadás. És tudjuk jól, ez inkább káros, mint hasznos.

Jézus szeretete visszaránt a szakadék széléről, nem hagy leesni, nem hagyja, hogy véglegesen eltávolodjunk tőle. Nem akar a bűnben és a lelki halálban hagyni minket. Amíg csak lehet, igyekszik jó útra terelni minket, ha kell jó szóval, ha kell ostorral, ha kell, kereszttel.

És itt már nem csak arról a keresztről van szó, amelyet a mi vállunkra helyez, és nagy nehézségeket okoz nekünk. Itt már a golgotai keresztről is szó van, melyet Ő vett fel, és hordozott el mindnyájunk helyett. Az Istentől elszakadt embernek ugyanis ez volt, és mind a mai napig ez az esélye. Hogy Jézus keresztjénél végre visszataláljon Istenhez.

Nem véletlenül mondja az igében, hogy végső soron ő az igazi templom. Ő az a pont az ember életében, ahol mi legtisztábban és legvilágosabban megláthatjuk és megismerhetjük az Atya Istent.

Közeledik húsvét ünnepe, már csak két hét. Ne késlekedjünk hát, jöjjünk Jézushoz, az Ő templomába, hogy valóban az Atya Isten közelébe kerülhessünk, és egykor pedig az örök életbe. Ámen. 

Köszönjük Jézusunk, hogy Te minden eszközzel a mi javunkat munkálod. Add, hogy a szelíd szóban is és a fájó csapások alatt is érezzük és tudjuk, hogy Te velünk vagy, és nem hagysz el. Sőt, folyton a javunkat munkálod. Adj erőt, hogy sohase felejtsük el segítségül hívni a Te szent nevedet! Ámen.                 

Prédikáció - Böjt 3. vasárnap

Jn. 1,29

Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét! [ Ézs 53,4-7]

Jn. 1,30

Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőzött engem, mert előbb volt, mint én.

Jn. 1,31

Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt.”

Jn. 1,32

Így tett erről bizonyságot János: „Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta.

Jn. 1,33

Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.

Jn. 1,34

Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Meglátni valamit sokféle módon lehet. Van, amikor csak véletlenül pillantunk meg valamit. Éppen sietünk valahova vagy a buszon utazunk, és útközben egy pár pillanatra meglátunk valamit, elsuhanunk mellette, de aztán rögtön megyünk is tovább, nem állunk meg. Csak utána, mikor már messze járunk, kezdünk el rajta gondolkodni, hogy valójában mit is láttunk.

Van úgy is, hogy titokban lesünk meg valamit. Tudjuk, hogy itt egy érdekes dolog készül, mondjuk épp a szomszéd udvarán, vagy kinn az utcán, és meghúzódunk az ablak mellett, behúzva tartjuk a függönyt, és úgy próbálunk meg minél többet és minél jobban látni az adott eseményből. Minden pillanatot szemmel kísérünk, hogy majd minél részletesebben tudjuk azt elmesélni másoknak.

Felületes és alapos szemlélődés áll tehát itt egymás mellett. Amikor csak nézzük az előttünk lévő dolgot és amikor valóban látjuk is, sőt minden részlete érdekel. Annak idején Jézust is nagyon sokan megnézték maguknak. Tudjuk, hogy számos esetben, mikor egy vidéki kisvárosba, faluba látogatott el összecsődültek az emberek, hogy láthassák a hozzájuk érkezett hírességet. Sokan megnézték őt, de sokkal kevesebben voltak, akik valóban fel is ismerték, akik valóban meg is látták benne Isten Fiát.

De az észlelés nem a felismeréssel kezdődik. Az első lépés az, hogy egyáltalán észrevesszük-e, meglátjuk-e hogy valaki jön hozzánk? Fenti igénkben Keresztelő János már messziről észreveszi, hogy Jézus jön felé. Persze neki könnyű dolga volt. Kinn volt a pusztában, ahol nem volt mi lekösse a figyelmét. A füves síkságon és a kék égen kívül nem volt túl sok vizuális inger. És persze azért is könnyű dolga volt, mert Isten választott embereként, prófétaként legfőbb feladata ez volt: meglátni és másoknak is megmutatni a Messiást.

Ezzel szemben mi milyen helyzetben vagyunk? Pusztaság helyett a modern világ színes, csillogó, 3 dimenziós látványarzenálja vesz minket körül. Mindenhol színes képek, monitorok, feliratok kötik le a figyelmünket. Eszünkbe juthat az amerikai nagyváros képe, ahol a főutcán a házak falait és szinte minden szabad négyzetmétert hatalmas fényreklámok fednek le. A mi figyelmünk is ilyen. A körülöttünk lévő zajos világ próbálja azt minél jobban lefedni, olyannyira, hogy Krisztus közeledésére már fel sem figyelünk.

Ugyanilyen külső, leterhelő inger mindaz a rengeteg dolog, amivel foglalkozunk. A munkánk, a feladataik, a család eltartása, a háztartás, a kert, és ezek végeztével egy kis pihenés. Mindezek után hogy jutna időm még Istenre is? Mi nem próféták vagyunk, akiknek nincs más dolguk, mint az Úrra várni! Ez mind igaz. Mindezek ellenére azt gondolom, hogyha ezek dacára mégis sikerül időt áldozni az Úristenre, a hitem gyakorlására, akkor kincset lelhetek. Egy kis megállást, elcsendesedést, békességet – nem csak szimpla pihenéssel töltött időt, hanem üzenetet, lelki épülést, hitet és bíztatást a holnaphoz. És ehhez csak egy kis értő figyelemre van szükség.     

Keresztelő János tehát észreveszi, hogy valaki jön felé. De nem ismeretlen számára az érkező. Felismeri, hogy Jézus Krisztus érkezik hozzá. Felismeri, hogy Ő az Isten Báránya, aki a világ bűnét hordozza. Felismerte benne, mielőtt még munkáját elkezdte volna: még a csodák előtt, még a gyógyítások előtt, még a golgotai kereszt előtt. Az Úr elérkezett hozzá, és ő hitt benne.

Sajnos a mi életünkben legtöbbször ez nem megy ilyen egyszerűen. Az Úrnak sokszor kell hozzánk érkeznie, sokszor kell zörgetnie szívünk ajtaján. Nem mindegy mikor, és nem mindegy hogyan teszi ezt. Vannak igényeink, vannak elképzeléseink, hogy hogyan szólítson meg, hogyan segítsen az Úr, és ha nem úgy történik, akkor nem is figyelünk fel rá. Ebben az önhitt magatartásban viszont magunkra maradunk. A saját harsogó igényeink zaja elnyomja bennünk az Úr szelíd és halk hangját. Inkább visszahúzódik és csendben vár. Vár arra a pillanatra, amikor valóban szükségünk van rá. Nem más valakire, hanem egyedül rá. Erre pedig sajnos sokszor csak akkor nyílik mód, mikor már zátonyra futott az életünk.

Jó példa erre Ady Endre: Az Úr érkezése című verse.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Bizony, az Úrral való találkozás – annak ellenére, hogy csendben, és látványosság nélkül történik – ilyen nagyszerű, és átformáló erejű lehet. Talán még a mélyben vagyunk, de kiemel a gödör aljából, és talpra állít, és új erővel ruház fel. Ha el is vesztek már tervek, évek, emberek az életünkből, vele mindig lehet újat kezdeni. Akár kisgyermekként, akár felnőttként, akár idős emberként. És az Úrral való járásnak, a vele való indulásnak a jól látható jele, megpecsételése a keresztség, melyet ma is átélhettünk.

            Kétféle keresztségről beszél itt igénk. Először János keresztségéről, aki vízzel keresztelt. Ő Jézus előtt járt, és készítette számára az utat, felkészítette az embereket az Istenhez való megtérésre. Felszólított a bűnök megbánására és Isten keresésére. Ennek a tisztulni vágyásnak a látható jele volt a Jordán vizébe történő alámerítés. Ez a szertartás az ember szándékát és odaszánását szépen kifejezi, de a bűnbocsánatot és üdvösséget még nem ad. Ehhez a Krisztusi keresztsége van szükség, aki Szentlélekkel keresztel. Ez mit jelent?    

            Azt jelenti, hogy önmagában a saját elhatározásunk, illetve gyermekeknél a szülők elhatározása még nem üdvözít. Ez még csak annak a jele, hogy Isten már elhívott, már elvégezte a megváltást, már előre meghalt bűneinkért, mielőtt mi még ismertük volna.

Ha mindez csak tanítás marad, és nem lesz később személyes hitvallássá, akkor a látható jelként használt víz, és az elhangzott Ige még nem üdvözít.

Ez nem egy varázsige, melyet ha elmondunk, csupán önmagától működik. Ehhez az ember szívére, hitére is szükség van. A keresztség ugyanis csak a hívőknek van üdvösségére.

Éppen ezért szülők, nagyszülők: ne nyugodjatok meg, ha megkeresztelik a kisgyermeket, kis unokát. Nagyon jó, hogy megtörtént, de ez még csak az első lépés. Ahhoz, hogy Isten országának valódi tagja váljon belőle, ahhoz személyes hitre is szükség van. A hitébresztésben pedig mi is segíthetünk, mi is lehetünk útkészítők. Hogyan? Elsősorban türelemmel, és szelídséggel. Emellett pedig keresztyén életünk jó példájával, imádsággal, tanítással, az egyház segítségének igénybevételével. Egyszóval az Isten országába való gyengéd terelgetéssel.

Keresztelő János is hasonlóan tett. Először megkeresztelte a híveket, majd Krisztusra mutatott, a megváltás és örök élet szerzőjére, és hozzá irányította az Istent kereső, az üdvösségre vágyó embereket. „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.” – mondta János. Ő szemtanú volt, és amit látott, arról tanúskodott.

Mi Pál apostollal együtt ezt valljuk: „hitben járunk, nem látásban.” 2Kor 5,7. Sajnos mi már nem vagyunk Krisztus földi életének szemtanúi. De hitben ugyanolyan csodákat és áldásokat élhetünk át, mint a korabeli követői. Ezekről pedig nekünk is kötelességünk bizonyságot tenni. Bár mi nem vagyunk pusztába küldött próféták, de ide a világba elhívott tanítványok vagyunk.

Testvéreim! Mire indít tehát a mai napon minket Isten Igéje? Ha még nem vettétek észre, hogy jön felétek az Úr, akkor „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” Lukács 21,28. Ha pedig már tudjátok, hogy Krisztus a Ti Megváltótok is, Testvéreim, akkor tegyetek bizonyságot szeretetéről, hogy az ismertté legyen az egész világ előtt. Ámen.   

Köszönjük Urunk, hogy Te különféle irányjelzéseket adsz elénk, hogy merre vezet az út országodba. Add, hogy ezek a jelek és üzenetek ne kerüljék el figyelmünket, hanem szolgáljanak útmutatóul életünk során. Adj erőt és bátorságot ahhoz is, hogy másokat is hozzád hívhassunk. Jézusért kérünk! Ámen. 

Prédikáció - Böjt 2. vasárnap

Mt. 20,20

Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit.

Mt. 20,21

Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” Ő így felelt: „Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.”

Mt. 20,22

Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: „Ki tudjuk.”

Mt. 20,23

Erre ő ezt mondta nekik: „Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.”

Mt. 20,24

Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre.

Mt. 20,25

De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.

Mt. 20,26

De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok,

Mt. 20,27

és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.

Mt. 20,28

Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A böjti utunk második állomásához, a második vasárnaphoz érkeztünk, mely úgy állítja elénk Jézus Krisztust, mint az Atya Isten szolgáját. Hiszen Ő annak ellenére, hogy Úr és Király, hogy az élő Isten Fia, telve hatalommal és dicsőséggel, mégis szegénységben és egyszerűségben jött el közénk.

Elsősorban nem uralkodni akar rajtunk, nem parancsolgatni, és lábai alá vetni minket. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni nekünk. Már az is hatalmas szolgálat volt részéről, hogy megüresítette magát, és emberré lett. Kézzelfoghatóvá vált, az emberek a közelében lehettek, beszélhettek vele és közelről láthatták a csodáit. A korabeli szemtanúk pedig az evangéliumok által megörökítették számunkra ezt a drága tapasztalatukat.

De Krisztus részéről ez még nem volt elég, hiszen ebben az életben vállalta a szenvedést és a halált is, azért, hogy bűneink büntetéséért elszenvedje helyettünk. Teste értünk adatott és vére értünk ontatott bűneink bocsánatára és üdvösségünkre. Mindezt a hatalmas áldozattal járó szolgálatot végezte értünk, melynek motivációja értünk való szeretete volt.

Ilyen alázatos és csodálatos Urunk van. Aki legkiszolgáltatottabb voltában is valóságos Úr maradt. Mai igénk arról szól, hogy a tanítványok hogyan is élték meg ezt a helyzetet, hogy Mesterük egyszerre Úr és szolga.

A tanítványok már jó ideje követték Jézust és már a hit lángja is kezdett éledezni bennük. Zebedeus fiai bölcsen ismerték fel, hogy bár itt a földön szegénység és alávetettség a sorsuk, majd annakidején eljön a krisztusi ország, ahol fordul a kocka, és az elsőkből utolsók lehetnek. Ott majd méltó helyre, a királyi trónra kerül Mesterük, és elvileg – a kor szokásaihoz híven – lesz mellette két szabad hely, melyet elfoglalva rang szerint a másodikak lehettek volna ebben a királyságban. Ezt a két helyet akarták gyorsan, már jó előre lefoglalni, és ehhez még a kedves Mamát is segítségül hívták, aki féltő szeretetével kiállt gyermekeiért.

Ezeknek a tanítványoknak volt már egy jó helyük – Krisztus közelében lehettek –, de még jobbat akartak. Többet és jobbat szerettek volna maguknak. Talán nem hatalomvágyból, talán tényleg csak a hűségük és buzgóságuk vezette őket, de mégis feljebb akartak kerülni.

Sajnálattal szoktam tapasztalni, mikor egyes emberek szintén az Isten országában, illetve az egyházban akarnak nevet szerezni önmaguknak, itt akarnak karriert csinálni. Szeretnék ismertté tenni nevüket és tevékenységüket, hogy felnézzenek rájuk és megbecsüljék őket. Jézus erre ezt mondja: „De közöttetek ne így legyen”.

Persze az egyházon kívül ez jól működik. Jézus is tud a „népek fejedelmei”-ről és a „nagyok”-ról. Mindenki szeretne úr lenni, mindenki szeretne felülemelkedni. Többet elérni, mint a szülei, többet megadni a gyermekeinek, mint amit ő kapott. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha tudnánk ebben a törekvésben, hogy hol a határ. De sajnos sokan nem tudják, és kizárólagos szenvedélyükké válik a hajtás és a felemelkedés.

Elég ha csak a médiára gondolunk, ahol szintén mindenki híres akar lenni, mindenki pénzre és hírnévre sóvárog, mindegy, hogy milyen áron. A felemelkedés ezen modern útjának végtermékei a (túl) sokat emlegetett celebek. Magyarul ez a szó egyszerűen azt jelenti, hogy ünnepelt híresség. Ezek a személyek általában nem tudásuk, vagy értékes képességeik révén érik el ezt a pozíciót, csupán a média által róluk kialakított és sokszor bemutatott kép miatt. Jézus erre ezt mondja: „De közöttetek ne így legyen”.

Lassan oda jutunk, hogy mindenki úr és király akar lenni, és már egy szolga sem marad. Illetve egy mégis. Weöres Sándor így ír erről:

Én is világot hódítani jöttem,

s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,

vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni,

ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Tekintsünk ismét igénkre. Isten országában tehát ez a dolog is fordítva működik, mint amit megszoktunk. Jézus nem kiskirályokat, és nem celebeket szeretne nevelni belőlünk, akik emberileg nézve talán hatalmasok. Zebedeus fiai, akár a szenvedések kelyhét is vállalták volna Jézussal, csak hogy diadalmaskodjanak. Viszont Krisztus nem szeretné, ha az övéi egymást lefölözve akarjanak még előrébb, még feljebb jutni. A hívő életben ez nem működik. Itt az önös érdekek görcsös erőltetése helyett Jézus Krisztus az önzetlen szolgálatra buzdít.

Igénk megfontolandó tanítást ad a mai választással kapcsolatban is. Hiszen az egyházban való bármilyen tisztség viselése, presbiternek, esperesnek, püspöknek lenni, Jézus szerint nem hatalmat jelent, hanem szolgálatot. Az tölti be helyesen, aki így éli meg feladatát, aki nem önmagát látja ezáltal fontosabbnak, hanem inkább a rábízottak érdekét. Egy ilyen rang, vagy kinevezés ne feledtesse el velünk, hogy valójában Mennyei Urunk rabszolgái vagyunk, erre hivattunk el. És ennél nem is kell több.

Hiszen, ha már az Úr közelében lehetek, akár csak utolsó rabszolgaként is, akkor már fölösleges annál többet, jobbat kívánnom. Ha a hit és az Üdvözítő Krisztus a miénk, többre már nincs szükségünk lelkiekben, az üdvösséggel minden lelki kincs és rang a miénk lett. Elég, ha azt megtartjuk, és naponta kegyelemből élünk. Ha Krisztus közelében van az életünk, akkor már így is ott vagyunk mellette, az ő királyságában, jobb és bal keze felől. Mindaz, amire itt még vágyunk, az már a megváltás által rég a miénk.

A legfőbb uralkodást és a hatalmaskodást pedig inkább hagyjuk meg az Atya Istennek. Mi csak maradjunk hűségesek mindvégig, sokszor ez is elég nehéz harccal jár. Ő meg majd eldönti, hogy annakidején mennyei dicsőségben majd ki hova üljön.

Itt a földön pedig addig is egymásra bízott minket az Úr. Nem egymásnak alá- vagy fölérendelve, hanem egymás mellé, testvérként. Nem egymás legyőzése, hanem egymás hordozása, segítése a cél. Hiszen még maga Krisztus sem azért jött, hogy hatalmaskodjon, hanem hogy nekünk szolgáljon. „Jézus, aki Fiú, mégis szolgál, hogy mi, Isten szolgái fiak lehessünk.”  Áldott legyen az Úr neve. Ámen

Urunk, Te nem koronát, hanem keresztet hordoztál miértünk. Add, hogy mi is letehessük végre koronánkat és felvehessük Veled együtt keresztünket. Segíts, hogy megértsük, a keskeny út nem a dicsőség és hatalom útja, hanem az alázaté és a szolgálaté. Add Urunk, hogy így, a Te tanításod alapján akarjunk nagyok és elsők lenni! Ámen.    

   

Prédikáció - Böjt 1. vasárnapja

Mt. 16,21

Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.

Mt. 16,22

Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”

Mt. 16,23

Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.”

Mt. 16,24

Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.

Mt. 16,25

Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.

Mt. 16,26

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?

Mt. 16,27

Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A régmúlt időkben, ha valaki hintóval hajtatott el valahova, akkor beült hátra a kényelmes ülésre, és onnan utasította a kocsist, hogy hova menjen, merre forduljon. Manapság hasonló helyzet a taxiban fordul elő, mikor az utas beszáll az autóba, és bár csak utas, mégis ő mondja meg a vezetőnek, hogy merre menjen, merre induljon el. Persze ezek különleges esetek, hiszen a hétköznapi, megszokott életben ez épp fordítva történik. Az utas az alárendelt, a sofőr pedig a vezető.

            Fenti igénkben Péter ezt a két szerepet keveri össze, és meggondolatlanságával, gyorsbeszédűségével megint kellemetlen helyzetbe hozza magát. Jézusnak ugyanis már közeledik az utolsó órája, és előre közli tanítványaival, hogy mi fog történni vele. Elsorolja, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Pontosan megjövendöli, hogy mi mindenen kell majd átmennie.

Bár első hallásra, és első olvasatra valóban úgy tűnik, hogy azt sorolja el itt Jézus, hogy mi miden fog vele történni, de valójában nem így van. Valójában azt mondja el, hogy mi mindent fog elvégezni! Hiszen ismerve Krisztus váltságművét, tudjuk jól, hogy ő a passió eseményeinek nem volt kiszolgáltatva. Nem akarata ellenére történt vele mindez, hanem ez volt a terve. Ezeket kellett elvégeznie, ezekben kellett részt vennie, hogy sikerüljön az emberiség megváltása és bevégezze küldetését. Nem véletlenül mondja később utolsó szavaként: Elvégeztetett!        

            És Péter Krisztusnak ezekre a határozott elképzeléseire és szándékára mondja azt, hogy Uram, ez nem történhet meg. Ellent mondott ezzel Isten tervének, és útját akarta állni. Épen ezért jönnek a kemény szavak az Úrtól: távozz tőlem Sátán, botránkoztatsz engem. Az Úr Jézusnak azóta is nagyon sok terve és határozott elképzelése van. Már nem önmagával kapcsolatban, hanem sokkal inkább velünk, a mi életünkkel kapcsolatban.

            Velünk kapcsolatban is tudja azt, hogy mit akar elvégezni, hogy milyen próbák elé állít, milyen változásokat szeretne elérni bennünk, hogy mit akar elvenni, és mit akar nekünk adni. Viszont a péteri ellenkezés lelke is tovább él bennünk, hiszen számos esetben ezek ellen a tervek ellen mi is kézzel-lábbal hadakozunk.

Hiszen az Úr elképzelései az életünkre első ránézésre sokszor nem túl kényelmesek nekünk, nem tűnnek fájdalommentesnek, vagy épp nem ígérkeznek jó befektetésnek. Legalábbis az emberi gondolkodás szerint.

Pedig Isten határozottan változásokat szeretne látni az életünkben. A hívő ember a tanítványságot, a Krisztus követést nem csak ruhaként ölti magára. Nem egy olyan külsődleges magatartásforma, melyet magunkra öltünk, mint egy ruhát. Felvesszük, megmutatjuk magunkat benne, majd kibújunk belőle. Ez így csak a kegyesség álarca lenne. Az Úristen valódi, tartós és belső változásokat akar elérni bennünk. Mint amikor egy autóban kicserélik a motort. Lehet, hogy első ránézésre ugyanolyan marad, mint eddig volt, de mikor elindul, kiderül, hogy itt komoly változások történtek. Csendesebb lett, jobban gyorsul és sokkal kevesebb a fogyasztása. Alapvető, belső változások. Ezeket szeretné elérni bennünk is az Úr Szentlelke erejével. Nem ruhacserét, hanem motorcserét.

Mert lehet gyűjteni és halmozni a külsődleges díszeket és kincseket. Lehet építeni az emberi, világi gondolkodás szerinti életmódot. De mit ér mindez, ha nincs mögötte belső tartalom?

A hívő ember életének az a legdrágább belső tartalma, hogy többé nem önmagát követi – hiszen azt sem tudja, hova megy –, hanem az Úr Jézus nyomába lép, aki jól ismeri a célt. És ezen az úton pedig időnként Mesterünkkel együtt vállaljuk a kereszthordozást. Vállaljuk az isteni tervekben való részvételt, még ha szenvedni is kell értük.

Persze ez a követés nem kötelező. Lehet tartogatni az életünket saját magunk számára. Építhetjük csupán emberi gondolkodás szerint is életünket. Ismerjük az evangéliumból a gazdag és Lázár történetét. Ott is milyen sokra ment kincseivel és magának megtartott életével az a szegény gazdag. Életében látszólag megvolt mindene, halálában annak is örült volna, ha valaki csak azzal enyhíti kárhozatbeli szenvedéseit, hogy megnedvesíti kiszáradt ajkait.

Önmagam hordozása vagy a kereszthordozás? Mindkét út lehetséges és elérhető számunkra. Csak ezek nem ugyanoda vezetnek.

A fenti igében Jézus Krisztus a szenvedések útja előtt áll. Neki is megadatott a választási lehetőség, hogy merre indul el. Ő Jeruzsálembe indult és vállalta az Isteni terveket. Vállalta a kereszthordozást, mert tudta, hogy ez a megváltás útja, ez vezet üdvösségre az egész világ üdvösségére.

Nekünk is megvan a választási lehetőségünk, hogy merre indulunk. Még időnk is van eldönteni. A most kezdődő böjti idő erre teljesen alkalmas. A húsvét felé vezető úton is dönthetünk még Krisztus mellett, az Isteni gondolkodás szerint, vagy maradhatunk az emberies világnézet mellett.

De Igénk utolsó versét se feledjük el: „Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” A választás szabad, de a számadás a végén kötelező. Szabadon pakolhatunk a polcokról a bevásárló kocsinkba, de a végén a pénztárnál mindazt majd ki is kell fizetni. Vajon elég lesz hozzá a magunk vagyona, vagy inkább már most kérjük Krisztust, hogy váltsa meg mindazt számunkra? 

Döntsünk hát jól! Ámen.

Köszönjük Istenünk, hogy Te Jézus Krisztusban megmutattad a kereszt útját. Azt az utat, amely bár nehéz és sokszor kényelmetlen, mégiscsak jóra, üdvösségre vezet. Bocsásd meg nekünk, ha akaratod ellen harcolunk. Az akadékoskodás helyett inkább taníts minket is kereszthordozásra. Segíts, hogy valóban követőid lehessünk és bűneink terhétől megszabadulva megváltozott életű, megváltott gyermekeid lehessünk, akik végül Szent Fiad váltsága árán üdvösségre juthatunk- Ámen.  

        

Prédikáció - Ötvened vasárnapja

Péld. 3,5

Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!

Péld. 3,6

Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.

Péld. 3,7

Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat!

Péld. 3,8

Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. [Péld 4,22]

Péld. 3,9

Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, [Mal 3,10]

Péld. 3,10

akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. [2Kor 9,8]

Péld. 3,11

Az ÚR intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld!

Péld. 3,12

Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nem tudom a testvérek közül hányan ismerik a GPS rendszert, melyet manapság gyakran használnak az autókban navigációhoz. Ez a berendezés egy apró számítógép, ami ki tudja számítani, hogy éppen most hol tartózkodunk az autóval, ismeri a térképet is, és kis képernyőn mutatja, hogyha el akarjuk érni a célunkat, akkor most merre is menjünk. Mutatja, sőt akár hangosan be is mondja, hogy most előre 200 métert, most fordulj jobbra, stb. Még arra is figyel, hogyha túl gyorsan hajtunk, vagy letérünk az útvonalról. Ennek a berendezésnek a segítségével a sofőrnek nem is kell ismernie pontosan az úti célt, elég ha engedelmeskedik ennek a navigációs berendezésnek.

            Felolvasott igénk első versei is, mintha egy isteni navigációs rendszer utasításai lennének: „Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az URat, és kerüld a rosszat!”. Sokan úgy érzik, hogy milyen jó lenne az élethez egy használati útmutató, hogy hogyan is kellene csinálni, hogy merre is kellene menni. De sajnos nincsen. Hát dehogy nincsen. Isten és az Ő igéje az életünk legjobb útmutatója. Hiszen Ő egyengeti számunkra az utat, és vezet bennünket. Istennél van egy nagyon jó navigációs rendszer, ami elvezet minket a teljes életre és majd az üdvösségre. Ő tudja az utat, és el is kalauzol minket oda.

Ehhez a vezetéshez azonban egy nagy áldozatra van szükség részünkről: az hogy ne a magunk eszére támaszkodjunk. Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolkodjunk, ne hozzunk döntéseket, hanem azt, hogy az isteni sugallat és vezetés hangját ne bírálják felül saját ötleteink. Talán sokszor érezzük úgy, hogy most oda kéne mennem bocsánatot kérni, vagy most nem kéne megbántani a másikat, de valahogy mégsem megy, a magam eszére hallgatok, és már kész is a baj, vagy tovább fokozódik a meglévő.

Ezzel ellentétben az Úristen azt szeretné, ha nem fokozódnának tovább életünk feszültségei. Nem mélyülnének a szakadékok, és nem követnék egymást a zsákutcák. Egyengetni szeretné utunkat, átsegíteni az élet sokszor harcos nehézségein.

Talán éreztük már úgy nehéz pillanatainkban, hogy milyen nehéz és rossz az életünk, milyen jó lenne inkább befejezni azt. Az Úr Jézus ehelyett inkább azt tanácsolja, hogy kezdj újat. Ne dobd el, ne utáld meg magadat és az egész életet, hanem inkább kezdj újra Jézussal. Mert vele jobb lesz, könnyebb lesz és végül boldog lesz. Már nem leszel egyedül a kereszteződésekben, a járatlan, ismeretlen utakon, hanem ott lesz a Mennyei Naivgátor, aki segít eligazodni, megmondja merre menj, melyik lesz a jó út.

És mindennek mi lesz az eredménye? Igénk ezt mondja: „Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.”. Helyre áll lelki békénk, erősek és kiegyensúlyozottak leszünk. Ha testünkben nem is leszünk újra húszévesek, mégis Isten áldása és ereje átjárja testünk-lelkünk.

            De Igénk második üzenete így szól: „Tiszteld az URat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.”. Az isteni vezetés alatt élő emberről beszél az Ige. Aki már megtapasztalta, hogy élete, és mindene Isten kezében van. Arról a hívőről szól, aki már tudja, hogy mindene, amije csak van, így a vagyona és pénze is Istennek az ajándéka. Ő teszi lehetővé, ha lehet dolgoznunk, ha van munkahelyünk, Ő tart meg erőben, egészségben, és tőle kérjük a mindennapi kenyerünket is, melyet talán mindenki meg is kap. És bizony, akiben már megtörtént ez a felismerés, annak nem jelent kellemetlen áldozatot Istent és az Ő ügyét vagyonából is tisztelnie. Visszaforgatni Isten ügyébe valamennyit abból, amit magam is Tőle kaptam ajándékba.

            Azt hiszem ez a tanítás se régen, se ma nem emészthető meg könnyen sokaknak. Hiszen úgy gondoljuk, hogy legfőképp a vagyonunktól, a pénzünktől függ az életünk. De hol van ilyenkor a bizodalmas hitünk? Nem Istentől kéne elsősorban függeni az életünknek? Erre talán azt mondják sokan, hogy lehetek én ennyire hívő, de hittel nem tudom kifizetni a tejet és a kenyeret a boltban. Ez így van. De a Szentírás azt mondja, hogy ha ilyen téren is nagyobb bizalommal és hűséggel lennénk az Úrhoz, akkor ezen a területeken is jelentős áldásokban részesülnénk. Magyarul minél többet adunk oda hittel az Úrnak, annál többet kapunk majd vissza. Ez nem szerencsejáték, ez nem tőzsde, hanem az Úr Isten gondviselő szeretete. Legalább egyszer mindenképpen próbáljuk ki!

            És végül a harmadik üzenet így szól. „Az ÚR intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az ÚR, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.”. Bizony talán ez sem olyan kedves és könnyű téma, éppen ezért jó, ha beszélünk róla. Bizony a hívő ember életében is vannak csapások és nehézségek. Bizony néha mi egészen másképp képzelnénk el életünk útját, de Navigátorunk valami sokkal rázósabb útra terel minket. Akadályokkal kell szembe néznünk, keresztet kell hordoznunk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy haragszik ránk az Isten és azért ver minket, hogy korábbi bűneinknek most ez a büntetése, ezt mérte ránk az Igaz Bíró.

            De a fenti Igénk alapján ez korántsem így van. Ugyanis azt olvassuk, hogy ezek a nehézségek és próbák az Úristen intései és dorgálásai. Nem haragból, hanem szeretetből. Elég ha csak arra gondolunk, hogy sokszor az ilyen testi-lelki terhek alatt erősödik meg imaéletünk és kapcsolatunk az Úrral. Ilyenkor élhetünk át csodás gyógyulásokat vagy szabadításokat. A bajok idején sokkal fogékonyabbak lehetünk Isten iránt. És sokszor egy egy átkozottnak tartott dolog áldásait csak később, utólag ismerjük fel. Egy példatörténet jut ezzel kapcsolatban eszembe.    

Egy hajótörés egyetlen túlélőjét, kimosta a víz egy lakatlan szigetre.
Lázasan imádkozott Istenhez, hogy szabadítsa meg őt, és minden nap nézte a horizontot, várva a segítséget, de semmi nem tűnt közeledni. Kimerülve, végül legjobb  megoldásként azt látta, ha épít egy kicsi kunyhót, ami védi valamennyire az időjárástól és még a dolgait is elraktározhatja benne. De egy napon, miután visszatért az élelem utáni kutatásból, látta, hogy a kis kunyhója kigyulladt és így mindene odalett, csak a füst maradt, ami szállt fel az égre!
Teljesen kábult lett a szomorúságtól és a haragtól ami benne tombolt!
" Istenem hogy tehetted ezt velem???" - és csak sírt!!
A következő nap, korán reggel egy hajó hangjára ébredt amely a sziget felé közeledett! A hajó megmenteni jött ezt az embert!
" Honnan tudták, hogy itt vagyok?"  Kérdezte a kimerült ember a megmentőitől.
" Mi csak a füstjeleket láttuk" feleltek.

Nekünk is könnyű elkedvtelenedni és teljesen megutálni a helyzetünket, amikor a dolgok rosszul mennek. De nem kellene elveszíteni a hitünket, mert Isten végzi a munkát az életünkben, még a fájdalmak és a szenvedés között is. Emlékezz legközelebb amikor a kis kunyhód földig ég, hogy az talán csak az a füst jel lesz ami Isten kegyelmet jelzi!

A mai napon tehát ezt a három dolgot szeretné a szívünkre helyezni az Úr igéje által: adjuk át életünk vezetését az Ő iránymutatásának, és bízzuk rá legkényesebb ügyeinket is. Ezek között bízzuk rá akár pénzügyeinket is, akár minden bajunkat is, hogy Ő ezeket is, és egész életünket megáldhassa, minket pedig hívő gyermekeivé formálhasson. Ámen

Köszönjük Urunk, hogy Te bíztatsz, nevelsz és intesz minket Igéddel. Add, hogy életünk minden területét át tudjuk adni neked. Hogy ne csak részben, hanem teljes egészében gyermekeid lehessünk, Te pedig teljes egészében Istenünk lehess. Köszönjük, hogy nem kárhoztatsz bennünket gyarlóságaink miatt, hanem újra és újra formálni akarsz. Add, hogy hittel fogadjuk mai üzenetedet is. Ámen.

Prédikáció - Hatvanad vasárnap

Zsolt. 95,1

Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt!

Zsolt. 95,2

Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval!

Zsolt. 95,3

Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött.

Zsolt. 95,4

Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi.

Zsolt. 95,5

Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta.

Zsolt. 95,6

Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!

Zsolt. 95,7

Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk. Most, amikor halljátok szavát,

Zsolt. 95,8

ne keményítsétek meg szíveteket, mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában,

Zsolt. 95,9

ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet.

Zsolt. 95,10

Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat.

Zsolt. 95,11

Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az én generációm, és a fiatalabb korosztályok már csak a történelemkönyvekből és az idősek visszaemlékezéseiből ismerjük a rendszerváltozás előtti régi időket. Akkoriban még gyakoriak voltak különböző nagy kommunista ünnepeken a tömeges felvonulások, ahol a politikusok beszédei mellett sokszor közösen énekelt dalok, lelkes indulók is elhangoztak. Talán egyik-másik szövege, dallama még ott cseng a fülünkben. Ezek a dalok a rendszer, a párt és az állam vezetőinek éltetésére szolgáltak, melyek vég nélkül dicsérték, szinte bálványozták a címzetteket. Bár ezen indulók tartalma fényévekre volt az igazságtól, mégis muszáj volt énekelni azokat minden párttagnak.

            Mai igénk kezdő sorai is egy indulóhoz hasonlítanak. „Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött.” Mint ismeretes, a Bibliában olvasható zsoltároknak eredetileg dallama is volt, és nem csak felolvasták ezeket a szövegeket, hanem elénekelték őket. Például egy-egy zarándoklat idején, mikor az ország egyik sarkából indultak el Jeruzsálembe, a templomhoz a hívek, akkor is ezek a dalok csendültek fel. Lám-lám nem csak az istentagadó, elnyomó diktatúráknak szólhat az induló, hanem Istenünknek az Úrnak is. És ez az induló mennyivel másabb, szebb és tisztább. Isten népéhez szól és közben az Urat dicsőíti. Ezt nem azért énekli a hívő ember, mert kényszerítik, hanem azért mert a szívéből jön. Nem ideológiáknak akar megfelelni, mikor ezt mondja: „nagy Isten az Úr”, hanem valóban így is gondolja, és hitünk szerint így is van.

            Nagy Isten az Úr, szabadító kősziklánk. Az ókori ember még nem ismerte az űrutazást, nem ismerte közelebbről a bolygókat, de még csak az óceánokat sem szelte át, és magas hegyek tetejére is csak ritkán jutott fel. Nem csoda, hogy Isten, mint a legnagyobbat egy kősziklához hasonlítja, aminél nagyobb, erősebb és méltóságteljesebb dolog nem jutott eszébe a természetből. Egy olyan hatalmas hegy, amit sem elmozdítani, sem lebontani, sem meghódítani nem lehet. Csak alázattal a közelében lenni vagy egyszerűen kikerülni.

            Istenünk a világ ura, az emberek és minden létező teremtője. A legnagyobb és legerősebb hatalom ebben a világban. Ebből a pozícióból nem lehet elmozdítani, nem lehet őt legyőzni vagy meghódítani. Ez nem megy sem az embernek, sem az Isten ellenes szellemi hatalmaknak sem. Amit tehetnek, hogy kikerülik, hogy nem foglalkoznak vele, hogy megpróbálják letagadni a létezését. Letagadni Istent, hitet, feltámadást és üdvösséget. Egy régi példatörténet jutott eszembe ezzel kapcsolatban:

Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy ,,kis hívő'', a másik egy ,,kis hitetlen''. A hitetlen azt kérdezi:

- Te hiszel a születés utáni életben?

- Hát persze. - mondja a kis hívő. - Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!

- Képtelenség! - mondja a hitetlen. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?

- Pillanatnyilag még nem tudom, - mondja a kis hívő - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkon fogunk járni!

- Ez  lehetetlen! - mondja a hitetlen - Ez túl fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges másmilyen élet a születés után!

- Hát persze, hogy lehetséges, csak minden egy kicsit másként fog kinézni. -mondja a kis hívő.

- Sohasem fog működni! - véli a kis hitetlen. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

- Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, - mondja a kis hívő - de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!

- Anya?! Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis hitetlen.

- Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívő.

Mire a kis hitetlen:

- Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

A kis hívő elgondolkozik egy pillanatra.

- Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogat minket! - mondja aztán halkan. - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!

Bizony hatalmas és szerető Urunk van, aki körülvesz bennünket, véd, oltalmaz, táplál, egykor pedig örök életre vezet. Már ha mi is kis hívőkké tudunk válni, nem pedig hitetlenekké.

Bár az Ige szerint Isten a kőszikla, sokszor mi emberek is próbálunk hasonlóan kemények lenni. Egyrészt próbálunk külsőleg sziklaszilárdnak mutatkozni, amikor az mutatjuk, hogy minket semmilyen megrázkódtatás nem tud megtántorítani. Amikor dacosan nézünk szembe az élet kihívásaival és inkább belepusztulunk, de nem mutatjuk gyengeségünket. Közben pedig lehet, hogy belül sírunk és semmi másra nem vágyunk csak egy kis megnyugvásra és békére.

A másik eset, amikor belülről, lelkileg keményítjük meg magunkat. Amikor nem csak megjátsszuk a keménységet, hanem valóban érzéketlenné válunk. A szív keménységéről beszél a zsoltáros. Arról a kemény szívről, ami ellenáll a jó szónak, ellenáll Istennek és nem hajlandó békességre térni. Aki konokul harcol a Szentlélek munkája ellen, nehogy véletlenül megszólítsa az Ige, valamit megértsen belőle és nehogy véletlenül hívővé váljon.      

Pedig az Úr mindannyiunknak jó utat szeretne mutatni, azért, hogy a nyugalom helyére, a számunkra megígért országba juthassunk. De csak akkor tudunk erre a jó útra térni, ha hallgattunk a Jó Pásztor szavára. Ha valóban kezébe tesszük életünket és a továbbiakban Őt követjük.

Így is lehet, hogy hosszú és nehéz vándorlás vár ránk, de a cél már korántsem bizonytalan, hanem biztos és értékes. A pásztor pedig mindvégig velünk lesz és vigyáz ránk. Induljunk hát el a keskeny úton, és éneklejük az Úrnak szóló indulót!   

„Jöjjetek, örvendezzünk az ÚR előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! Mert nagy Isten az ÚR, nagy király minden isten fölött.”

Ámen

Köszönjük Urunk, hogy Igéd szavát követve soha nem tévedünk el az életben. Ha rád merjük bízni életünket, akkor már jó helyen vagyunk, és nem kell félteni sorsunkat. Add Uram, hogy tudjunk ma melletted dönteni, aki Urunk és Megváltónk vagy. Segíts, hogy ma, mikor halljuk szavad, ne keményítsük meg a szívünket. Ámen.