Prédikáció - Vízkereszt ünnepén

Ézs. 42,5
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.


Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.

Ámen.

Prédikáció - Óév este

Zsid. 13,8
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Változatlanság. Egy igen ritka fogalom mai életünkben. Az elmúlt pár napban is mennyi minden történt velünk, mennyi minden változott. Ádvent végével beköszöntött karácsony ünnepe, majd el is telt hirtelen. Vendégségek, istentiszteletetk, ünnepek, meglepetések, csendes, meghitt percek váltották egymást, majd az ünnepek közötti napok következtek, ami kinek pihenéssel, kinek további ünnepléssel, kinek munkával telt. És most egy újebb jeles nap, szilveszter köszöntött ránk.

Mennyire igaz ugyanez a változatosság, ha nem is csak az elmúlt napokra, hanem a mgaunk mögött hagyott évre tekintünk vissza! Nem véltlenül emlékezünk meg óév estéjén az elmúlt év keresztelőire, esküvőire, temetéseire. Talán ezekben a szeretteinkről, rólunk szóló eseményekben éljük meg legmélyebben az idő múlását. Amikor a gyermekünk, aki még tegnap az udvaron játszott és szaladgált a pajtársaival, idén már örök hűséget fogadott élete párjának. Az a csöppség, akit még pár éve a karjainkban tartottunk, idén már a saját gyermekével járult a keresztelőkúthoz. És az a kedves házastárs, szülő vagy nagyszülő, akinek jelenléte állandóságot és biztonságot nyújtott a hétköznapokban, idén eltávozott és már csak az emléke él velünk. Mérföldkövek, melyek a gyorsan és alattomosan múló időről tesznek számunkra tanúbizonyságot. Egy-egy állomás, ahol elidőzve kicsit eltűnődhetünk mindarról, ami eddig történt, és ami ezután vár majd ránk.
Úgy gondolom, az év vége, az év utolsó napja is alkalmas lehet erre a megállásra, elcsendesedésre és számvetésre. Mi minden történt, mi minden változott, és mi az, ami állandó maradt. Milyen örömöket élhettem át és milyen bánatok értek utol. Mindennek az áttekintésére pedig úgy gondolom a legjobb a belső szoba nyugalma, Isten színe előtt, imádságos szívvel.
Régi mondás, hogy induljunk a kályhától. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy keressük meg a kiindulási pontot, ami a változatlanságot jelenti életünkben. Amihez tudjuk viszonyítani az összes többi eseményt és fejleményt.
A körülöttünk lévő világból származó kiindulási pontok ideig-óráig lehetnek ilyen biztos alapok, de sajnos be kell látnunk, hogy ezek közül igazából semmi sem tud teljesen változatlan maradni. Szeretteinkkel való kapcsolatunk, házunk, vagyonunk, egészségünk, családtagjaink jelenléte – egyik sem maradandó, előbb-utóbb bekövetkezik a változás, a romlás, vagy épp az elmúlás.
Mai igénk ennek az életnek egyedüli maradandó pontjára világít rá, ami örök és változatlan, hiszen nem evilágból való, de mégis eljött közénk. Az örök és állandó a véges és változékony világba érkezett, hogy biztos szikla legyen a bizonytalan homokfövenyen. Jézus Krisztusól beszél az Ige, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad.
Ebben a tekintetben benne nincs múlt, jelen és jövőidő. Nem formálódik, nem változik meg. Amit kijelentett Igéjében, az úgy is marad, az üzenete örök. Amit ígért a korabeli tanítványoknak, azt ígéri nekünk is. Ahogyan őket szerette, úgy szeret azóta minden nemzedéket, úgy szeret bennünket is. Megváltása azóta is folyamatosan érvényes.
Éppen emiatt az változatlanság miatt lehet Ő a kályha, lehet Ő életünk alapja és kiindulópontja, ahova mindig vissza lehet térni, át lehet melengetni az élet zord fagyosságában áthűlt szívünket és újult erővel lehet továbbindulni.
Tovább indulni. Na de merre is vezet tovább az utunk? Mi vár ránk holnap? Mi mindent tartogat vajon a következő esztendő? És vajon hol leszünk egy év múlva? Rengeteg kérdés és rengeteg bizonytalanság vesz minket körül ilyenkor. És a válaszokat nem tudjuk.
Pedig mennyire szeretnénk előre látni az eljövendőt, tudni azt, hogy mi következik az életünkben. Tervezni és felkészülni.
Mindez nem adatik meg nekünk, pár dolog lehet csak bizonyos, a többi még a jövő általunk kiszámíthatatlan homályában lakozik. De aggodalmainkra és a bizonytalantól való félelmeinkre igénk utolsó versében kapunk útmutatást: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük”.
Nincs itt maradandó városunk, hiszen még ha egyetlen településen éljük is le életünket, ez akkor is csak átmeneti szállásunk. Hát még azok számára, akik netán többször is költöznek, egyik városból vagy faluból a másikba! Mert tanulni mentek, mert házasságot kötöttek, mert munkahelyt találtak, mert jobb életre vágytak.
Földi életünk alatt megélhetünk hát sok költözést, és életünk végén pedig biztosan el kell költöznünk innen. Költözik most tőlünk 2011 is. Sokan elköltöztek az év során, egyszer ránk is sor kerül ― ki tudja mikor, akár még az év visszalevő néhány órájában is megtörténhet! Hiszen nincs maradandó lakhelyünk ezen a világon. Az igazság az, hogy a hívő embernek nem is kell.
A bibliai Ábrahám is egész életében jövevény volt, vándorolt különböző helyszínekre. Viszont jól tudta, hogy Isten ígérete nemcsak arra vonatkozik, hogy utódaié lesz az a föld, az egész ország majdan, hanem azt is tudta, hogy még ennél is nagyszerűbb országot ígért Isten mindazoknak, akik követik az ő hitét. Mi mindannyian Isten Országának meghívottjai vagyunk.
Azért szólít meg most is az Örökkévaló, a mindörökké változatlan Krisztus, hogy Vele járjuk utunkat már itt, és tekintetünket szegezzük az eljövendőre, mert egyedül Nála van maradandó városunk.
Jönnek-mennek az évek szoros egymásutánban, elrepülnek felettünk, mint egy pillanat, annyi minden alakul és változik, de „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (8.) Ő jön velünk 2012-ben is, és minden napon hogy életünk továbbra is az eljövendő maradandó városunk felé, Isten országa felé irányuljon. Ámen.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 22., Örök élet vasárnap

Mal. 3,22
Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben!
Mal. 3,23
Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja.
Mal. 3,24
Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Legtöbbször bele sem gondolunk, hogy egy-egy tettünknek, kimondott vagy leírt szavunknak később milyen következményei lehetnek.
Lehet, hogy egy ártatlannak tűnő megjegyzésünk később valakinek nagy bánatot fog okozni. Lehet, hogy egy pillanatnyi rossz döntésünk évekig meghatározza életünket.
De mindez igaz természetesen a jó helyzetekre is. Ezt leginkább az Úr csodás vezetése alatt tapasztalhatjuk meg. Sokszor nem értjük és nem látjuk értelmét mindazoknak a viszontagságoknak, melyek velünk történnek. Adott helyzetben nem látjuk egy-egy esemény célját. Viszont az Úr mindezeket legtöbbször egy nagyobb és távolabbi jó cél érdekében hajtja végre.
A hegymászás példája jut eszembe. Amikor irgalmatlan nehéz ösvényeken és meredek emelkedőkön vezet az utunk. Ott helyben nem látjuk semmi okát, hogy miért is folytassuk az utat, de jobb esetben nem adjuk fel, és valamiért mégis tovább megyünk, talán dacból, talán kíváncsiságból. Utunk végén aztán, a hegy csúcsán pedig ott vár minket az áhított cél, a gyönyörű, lélegzetelállító kilátás. Ott, akkor megértjük, hogy mire volt jó az a sok, kimerítő mászás és szenvedés. Megértjük, hogy minden egyes nehézkes lépés ide vezetett fel. És hirtelen minden értelmet nyer és minden a helyére kerül.
Valahogy így lehetett Malakiás próféta is könyvének megírásával. Valahol a messzi Jeruzsálemben, valamikor 2500 évvel ezelőtt Isten elhívta ennek az igen csak kellemetlen üzenetnek a továbbítására, mely zömében Isten fenyegető ítéletét tartalmazza. Nem tudta, hogy hogyan fog erre reagálni Izrael népe, és neki magának mi lesz a sorsa.
Azt sem tudta, hogy ezek a próféciák egykor bekerülnek majd az Bibliába. Arról sem volt fogalma, hogy fenti szavai lesznek a Szentírásban az Ószövetség utolsó szavai. És azt álmában sem gondolta volna, hogy az általa közvetített üzenetről 2011-ben, ezen a szószéken fognak prédikálni.
Milyen hihetetlenek, teret és időt átfogóak Isten útjai! Valóban sokkal magasabbak és nagyszerűbbek, mint ahogy az ember azt képzelné! Mindez – úgy vélem – arra sarkall minket, hogy még bátrabban tudjuk Isten vezetését követni, és valóban rábízni egész életünket, annak minden területét. Hiszen Ő mindent tervszerűen a jó irányba terel, ha hagyjuk magunkat általa terelni.
A mai vasárnapon Örökélet vasárnapjához érkeztünk el, mely liturgikus évünk utolsó vasárnapja. Mához egy hétre ádvent kezdődik, az új Krisztus-év első mérföldköve. Ezen a mai napon nem véletlenül szól hozzánk az Ige nagy tervekről, múlt, jelen és jövő összefüggéséről. Az örök élet az a végső cél, az a hegycsúcs, ahová Isten megváltott gyermekeiként mindannyian tartunk. Mind a múltunkban, mind a jelenünkben felfedezhetjük azokat a mozzanatokat, melyek által az Úr ebbe az irányba igazította lépteinket.
Felolvasott igénkben a próféta az Ószövetség népéhez ószövetségi módon szól. Mózes alakját idézi fel, aki a zsidó nép számára a szabadulás és Isten szövetségkötésnek szinonimája. És felidézi Illés próféta alakját is, aki a bálványimádás egyik legsötétebb korszakában mentette át a szövetséges népet és személye méltán emelkedett ki az üdvtörténetben és emlékezete nemzedékről nemzedékre elevenen élt a szívekben. Visszatérését mindig várta a nép, különösen nehéz időkben. Ezen váradalom beteljesüléséről prófétál Malakiás.
Ez a pár vers tehát beszél egyrészt a múltról, a kiindulási alapról. Isten Igéje ezen a mai vasárnapon, az örökélet témája kapcsán először is arra emlékeztet minket, hogy egykor honnan is indultunk. Hogy is tapasztaltuk meg az Élő Isten szeretetét Jézus Krisztus személyén keresztül. Egyesek talán évtizedekkel ezelőtt, mások talán csak pár hónapja. Valakit hirtelen villámcsapásként ért el és változtatott meg a megváltás örömhíre, valakinek évekbe telt vagy telik a formálódás. Mégis, az üdvösségünkre gondolva először is erre az első lépcsőfokra emlékezzünk vissza, ki-ki a maga életében. Honnan is jöttem, honnan is indultam el az Úr keskeny ösvényén.
És persze azt is érdemes tisztázni, hogy valóban elindultam-e már az Úr útján, vagy még csak kereső vagyok. Ismerem-e Jézust, mint személyes Megváltómat, hiszem-e szívem mélyéből, hogy kereszten szerzett áldozata értem is történt, vagy csak tudok mindezekről szívbéli érintettség nélkül. Összefoglalva tehát az örök élet felé szükség van az indulásra, és olykor az indulás felidézésére.
Az ilyen múltidézésnek pedig nem csak egyszerű nosztalgiázás a célja, hanem a jelen hitünkben való megerősödés, eltévelyedés, elgyengülés, fásultság esetén. Hogy mindaz, amit már korábban kaphattunk az Úrtól, ne vesszen kárba, ne is stagnáljon, hanem tudjunk növekedni és előre jutni hitünkben.
A visszatekintés mellett pedig fontos figyelnünk az eljövendő, előttünk álló időkre is, melyről Isten ígérete tanúskodik nekünk. Ezen a téren arról beszél az ige, hogy az Úr napja jön, az ítélet elkerülhetetlen, de mindez nem kell, hogy feltétlenül félelemmel töltsön el minket. Hiszen szerető Mennyei Atyánk azt üzeni számunkra, hogy ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megtérjünk. Mindent megtesz azért, hogy az a nap ne fenyegetés, hanem örömünk beteljesedése legyen.
Elküldi Illést, aki az Ő prófétája, és az istentelen világba, az istentelen szívekbe kérlelhetetlenül belekiáltja az evangélium üzenetét. Ha Bibliánkban Malakiás könyve után párat lapozunk, ennek az ígéretnek a beteljesedését látjuk, amikor is eljön Keresztelő János, aki megtérésre hívó szavával felkészíti a szíveket Jézus eljövetelére és befogadására.
Pál apostol azt mondja Róma 10,17-ben: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által”. Ez alapján hiszem azt, hogy a mi személyes életünkbe is elküldi az Úr a magunk Illéseit, Keresztelő Jánosait, azokat az embereket, akik nekünk az evangélium üzenetét tolmácsolják, és a kegyelem eszközeiként segítenek Krisztushoz találni, illetve Benne megmaradni.
Mert a végső cél ez: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”. Milyen jó is lenne, ha a fiatal generációk megtalálhatnák apáik, nagyapáik ősi hitét, ami talán sok családban már feledésbe merült, és ami a régi időkben is évtizedeken keresztül megtartó erő volt számukra. És milyen jó lenne, ha a gyermekkoruktól hitben növekvő gyermekek és fiatalok hite és élete példa lehetne az istentagadó, egyházellenes időkben felnőtt szülök számára, hogy lehet másképp élni, van értelme hitben élni.
Mindez pedig arról szól, hogy végül Krisztussal egybeforrva, az Ő kegyelméből egyenes és biztos utunk lehessen az örök életbe, hogy a végső nap ne a rettenet, hanem az üdvösség napja lehessen mindannyiunk számára. Ámen.
Urunk, hálát adunk neked az egyházi esztendő utolsó vasárnapján a
gyülekezet közösségéért és a csendért, amelyben kerestél és megszólítottál minket. vidd véghez bennünk újjáteremtő munkádat, és tégy minket olyan néppé, amely élő reménységgel szolgál téged. ámen.

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap

Zsolt. 103,6
Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR.
Zsolt. 103,7
Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.
Zsolt. 103,8
Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.
Zsolt. 103,9
Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.
Zsolt. 103,10
Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.
Zsolt. 103,11
Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.
Zsolt. 103,12
Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.
Zsolt. 103,13
Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.
Zsolt. 103,14
Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon egyházi évünk finisébe érkeztünk, Szentháromság ünnepe utáni utolsó három hét következik. Néhány éve az utolsó három vasárnapot Ítélet, Reménység és Örökélet vasárnapjának nevezte el egyházunk utalva ezekkel a végidők témájára. Hiszen ilyenkor mind a személyes életünk mulandóságáról, mind pedig ennek a világnak a végéről egyaránt szólnak hozzánk a kijelölt igék.
Azt hiszem, gyakran megesik velünk, hogy valakit félreismerünk. Kapunk róla egy benyomást, alkotunk róla magunkban egy képet, és úgy gondoljuk, hogy akkor ez az ember valóban ilyen. Aztán amikor több időt, több figyelmet szentelünk rá, sokszor kiderül, hogy tévesen ítéltük meg, és valójában egészen másmilyen jellem.
Keresztyénekként Istent is szeretnénk minél jobban megismerni. Tanulmányozva az igét, imádkozva, hitben járva igyekszünk hozzá minél közelebb kerülni, minél több ismeretet és tapasztalatot gyűjteni és ezáltal is egyre jobban elmélyíteni Vele a kapcsolatunkat. Mégis úgy gondolom, hogy még egy ilyen mély és bensőséges kapcsolat esetén is gyakran hajlamosak vagyunk félreismerni az Urat. Amikor sokszor nem úgy cselekszik, ahogyan mi azt várnánk.
Nyílván ez egy nagyon emberközpontú megközelítés. Valójában inkább arról van szó, hogy teremtményekként élve itt a földön soha nem fogjuk tudni pontosan kiismerni Teremtő Urunkat. A világban élő emberekként egészen mások a mi szempontjaink és sokkal szűkebb annál a felfogóképességünk, mintsem hogy képesek legyünk teljesen kiismerni a Mindenható Istent. Ézsaiás 55,9-ben így olvassuk: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”.
Valóban ég és föld a különbség a két nézőpont között, és hiszem, hogy így van ez jól. Hiszen az Úr így sokkal jobb megoldásokat tud nekünk adni, mint amit mi el tudnánk képzelni, és továbbá lehetősége van rá, hogy bármikor meglepjen minket, olyan helyzetekkel és utakkal, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy részünk lesz benne.
Az emberi és az isteni nézőpont ilyen különbsége miatt az Úr ítéletét is könnyen félreérthetjük. A Szentírás alapján tudjuk jól, hogy életünk egykoron mérlegre kerül és Isten színe előtt kiderül, hogy örök létünk szempontjából mire volt jó mindaz, amit itt a földön elértünk. Azt gondolom, mindnyájan ismerjük a magunk legrosszabb oldalát. Amikor nem csak mondogatjuk, hogy milyen gyarlóak vagyunk, hanem amikor valóban úgy is élünk. Bűnösként.
Itt az istentiszteleten is minden héten, minden alkalommal muszáj bűnbánattal és a bűnbocsánatért való könyörgéssel kezdeni az Úrral töltött időt, mert az Ő közelségében újra és újra belátjuk, hogy ez megint nem jött össze. Már megint nem tudtam hűséges maradni Krisztushoz. Már megint tettem olyat, ami bántja a lelkiismeretemet. Már megint nem tudtam Isten szentéletű gyermeke lenni. És megint hallom a Tízparancsolatot és megint csak pipálom ki mindazokat az intéseket, melyek ellen vétkeztem. És akkor ezek után még a végidőkről is szólnak az igék, amikor eljön a számadás ideje? Ez teljesen kétségbeejtő helyzet!
Hiszen így, ezzel a folyton foltos lélekkel biztos nem fogok tudni megállni a tiszta és szent Isten színe előtt. Így biztos, hogy haragja és ítélete alá fogok esni.
Na és itt szól közbe Mennyei Atyánk, hogy már megint félreismertük Őt. Itt szól közbe a felolvasott 103. zsoltár bizonyságtétele: „Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.” (8-10. vers). Hát akkor hogy is van ez?
Úgy van ez, hogy az Úr nem a mi logikánk szerint gondolkodik. Sőt a mi logikánk szerint teljesen érthetetlen módon. Ugyanis adott itt a földön ez ember, aki bűnben született, elbukik a kísértésekben és nem tud nem vétkes lenni. Így természetesen nem méltó, sőt teljességgel alkalmatlan az üdvösségre, Isten szeretetére. És adott a mennyei dicsőségben az Isten, aki szent és semmi köze nincs a bűnhöz. Csak az maradhat meg a közelében, ami szintén makulátlan és teljesesen igaz. Na most ezek után egyszerű a képlet: a bűnös ember nem üdvözülhet, Isten haragja marad rajta és el kell pusztulnia. Ez így lenne ésszerű.
Csak ilyenkor nem számolunk az Úristen teljesen logikátlan irgalmával és Atyai szeretetével! Mert Ő nem azt mondja, hogy akkor vesszen el a bűnös ember, hanem, hogy akkor elküldöm a Fiamat, hogy mentse meg őket.
Odaadom Őt értük. Inkább szenvedjen Jézus, mintsem hogy mi örök kárhozatra ítéltessünk. És Krisztusra nézve pedig, az Ő áldozata miatt minden vétkünk eltöröltetik, minden megbánt bűnünk megbocsáttatik. Azt írja a zsoltáros: „Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.”.
Bizony ilyen irgalmas az ítélő Isten. Ö maga tesz mos meg minket és tesz tisztává, tesz alkalmassá, hogy megállhassunk az utolsó napon szent színe előtt. Hiszen gyermekeiként szeret minket, lehajolt hozzánk, mint apa a fiához, hogy gondunkat viselje és megoldja nekünk az üdvösség megoldhatatlan kérdését.
Mindezek után nekünk csak egy dolgunk maradt elfogadni mindezt a szeretetet és ezt a drága ajándékot. Hogy ne csak tudomásom legyen róla, hanem valóban befogadjam a szívembe és az evangélium az életem részévé legyen. Hogy megtérjek Mennyei Atyámhoz, aki már régóta ott áll az atyai ház kapujában, várja haza tékozló gyermekét, készen áll a díszes ruha, az ünnepi lakoma is. Ne késlekedjünk hát tovább, induljunk hazafelé, az Úr vár reánk. Ámen.

Prédikáció - Temetői istentisztelet 2011. november 1-én

Róm. 8,18

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

Ézs. 65,17

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Idén nyáron élhettem át először azt az élményt, hogy repülővel külföldre utazhattam. Érdekes volt megtapasztalni mindazokat a körülményeket, melyek ilyenkor körülveszik az embert. A repülés után talán a repülőtér adta számomra a legtöbb benyomást, ugyanis nagyon sajátos légköre van.

Mikor útnak indul valaki, főleg hosszú utak esetén, sokszor kikísérik családtagok vagy barátok. Együtt mennek be az előcsarnokba, még váltanak pár szót, majd eljön az idő, mikor el kell búcsúzni egymástól, és az utazónak be kell lépnie a terminál kapuján, ahová már nem kísérhetik a hozzátartozóik. Ő felül egy gépre, ami felszáll és elviszi messze idegenbe, szerettei pedig ott maradnak nélküle.

Mindez nagyon hasonló ahhoz, amit itt a temetőben élünk át, mikor elhunyt szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Ők belépnek egy kapun, ahová mi már nem kísérhetjük el őket. Ők elmennek, mi pedig itt maradunk hiányukkal és a végzetes veszteség fájdalmával. Ugyanis a repülőtérrel ellentétben ezen a helyen csak indulási oldal van, ide visszaérkezni már nem fog senki.

Ez a visszafordíthatatlan végesség pedig számunkra, búcsúzók és emlékezők számára mindig fájdalommal jár. Sokan ma is gyöngyöző könnycseppekkel és mardosó kérdésekkel a szívünkben járunk itt a sírok között: Miért vetted el Istenem? Miért pont őt? Miért ilyen hirtelen? De biztató válaszok helyett csak a temető csendes neszét hallhatjuk, a megnyugvást pedig nem leljük sehol.

Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.”. A mély gyász idején úgy érezhetjük magunkat, hogy a szenvedés most már állandósulni fog számunkra, hiszen a veszteség visszafordíthatatlan. Isten igéje ezzel szemben azt állítja, hogy a szenvedések csak a jelenre vonatkoznak és van belőlük kiút. Nem szükségszerű, hogy a fájdalom fallal lezárt zsákutcájában rostokoljunk, hiszen Istennel megtalálhatjuk belőle a kiutat, Ő át tud és át akar minket vezetni rajta. Az Úr segítségével a zsákutca sikátorrá válhat előttünk, ami bár továbbra is szűk, sötét, és ijesztő, mégis a végén ott van a kijárat, ami nyilvánvalóan elvezet minket valahova.

A jól ismert 23. zsoltár arról számol be, hogyha valóban az Úr az én pásztorom, akkor még a halál árnyékának völgyétől sem kell kétségbeesnem, mert ott is velem van Istenem és vezet engem. Innentől kezdve pedig a kulcsszó a követés. Vajon tudom-e továbbra is bizakodva, állhatatosan követni a Jó Pásztort, akiről magam is tudom, hogy milyen jó. Aki már olyan sokszor elvezetetett szép füves legelőkre és csendes vizekhez. Aki sohasem a káromat, hanem mindig csak a javamat akarta. Képes vagyok-e ebben a sötét völgyben is Istenre hagyatkozni, végtelen szeretetében bízni és továbbra is hittel követni őt? Követni akár könnyek között is?

 Ne feledjük, a vigasztalás és a felüdülés ígérete kétségtelen, és az Úrnál megtalálható. Sőt, mi több, nála még az is kiderülhet, hogy mindennek a nehéz krízisnek, a megjárt mélységeknek mi volt az értelme és célja. Hiszen az Ige azt mondja, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (Róma 8,28). Természetesen egy mély fájdalomról és veszteségről nehezen tudjuk elhinni, hogy bármilyen tekintetben is a javunkra szolgálna. Csupán emberileg ezt nem is lehet megmagyarázni vagy felfogni. De éppen ezért mondja Pál, hogy ez csak azokra igaz, akik szeretik Istent és nála keresik a választ. Akik szeretnék megismerni az Ő szempontját is. Uram, hogyha valóban olyan jó vagy, és annyira szeretsz, akkor kérlek, mutasd meg az átélt mélység értelmét és célját. Testvérek, hiszem azt, hogy egy ilyen, őszinte, személyes imádság nem marad válasz nélkül, és a kellő időben megérkezik rá a felelet.

Amíg pedig ez megérkezik, addig továbbra is szól hozzánk a feltámadás és az örök élet reménysége, mely túlmutat itteni kérdéseinken és, ami végső és biztos célként állandóan a szemünk előtt lehet, és bátoríthat. Hogy nem a temető, hogy nem a sír a végső állomás. Hogy nem csak ebből a pár évtizedből áll az életünk. Krisztus egyszer már eljött és bizonyságot tett minderről. 

 De egyszer majd ígérete szerint eljön újra, mint dicsőséges Messiás és elhozza az új eget és új földet. Elérkezünk akkor az Isten országának dicsőségébe, ahol örök élet és üdvösség vár az ÚR megváltott gyermekeire. Ahol nem lesz már könny, szenvedés, sem bűn, sem elmúlás. Mert Krisztus, a Szent Bárány feláldoztatott és vérével megváltotta ezt a világot. A halált legyőzte, és ez a győzelem egykor ki fog teljesedni úgy, hogy mindenki számára nyilvánvaló lesz. A fájdalom, a gyász és minden, ami rossz volt, akkor majd lezárul és el fog múlni. Helyre áll az Isten és ember eredeti szeretetkapcsolata és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28 alapján). 

Addig is pedig a nehézségek közepette is kérjük az Úr megtartó erejét, hogy hűségesek maradhassunk Hozzá és nyájának tagjaiként bizalommal követhessük Őt, bármerre is vezessen utunk. Ámen. 

Prédikáció - Reformáció ünnepén

Lk. 12,1

Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak tanítványaihoz: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól.

Lk. 12,2

Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.

Lk. 12,3

Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.

Lk. 12,4

Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.

Lk. 12,5

Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek.”

Lk. 12,6

„Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten.

Lk. 12,7

Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!” [Lk 21,18]

Lk. 12,8

„Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,9

Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.

Lk. 12,10

Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

„A pénzemet én máma mind elmulatom…” – énekli Kabos Gyula a régi slágerben. Bizony, akinek van mit a tejbe aprítani, van bőségesen vagyona, kincse, az bátran megválogathatja, hogy mit is kezd vele. Megtartja magának, feléli, eltékozolja, vagy esetleg megosztja másokkal is.

            A mai napon felolvasott igénk is a kincsről beszél, de nem arról, ami a zsebünkben, vagy a bankszámlánkon van, hanem ami a szívünkben lakozik. Ezt nem mi gyűjtöttük és nem mi dolgoztunk meg érte, hanem ajándékba kaptuk. Nem másról van szó, mint a Krisztus-hit felbecsülhetetlen értékű kincséről. 

            Ahogy a vagyonnal is, úgy a hittel is sokféle módon élhetünk. Eszembe jut ezen a ponton az az ember, aki megnyeri a lottó fődíját, mondjuk egy milliárd forintot. Rengeteg pénz, mesés vagyon, mindenki irigyli és szívesen lenne a helyében. Mégis senki sem ismeri a kilétét, hiszen a hirtelen jött szerencse és öröm hamar félelembe és titkolózásba fordul. Jajj, csak senki meg ne tudja, milyen gazdaggá lettem, még a végén bajom származhat belőle.

            Azt hiszem valami ilyesmit éltek át a tanítványok, és sokszor mi is ebbe az állapotba sodródunk. Krisztusban csodás gazdagság, drága ajándék lett a miénk: a megváltás és az új élet. Olyan bámulatos és boldogító esemény, melyről vétek hallgatni.

Hiszen felszabadultunk bűneink láncaitól, lerakhattuk régi, istentelen életünket Krisztus keresztjénél és Benne új életet kaptunk. Végtelen szeretetéből és kegyelméből megváltott és megmentett minket. Határtalan boldogság és öröm, ha ezt valaki személyesen átélheti. Hasonló erejű ahhoz az örömhöz, amit virágvasárnap éltek át Krisztus akkori követői, mikor a Messiás megérkezett közéjük, és ők fennhangon, kiáltozva dicsérték az Urat. Maga Jézus mondta róluk: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19,40).

            Ezek után elképzelhetetlen, hogy mi mégis sokszor képesek vagyunk mélyen hallgatni, eltitkolni kincsünket és sokszor valóban csak fülbe súgva beszélni hitünkről és Krisztusunkról. Jézus tanítványai kicsiny ellenzékként, erőtlen emberekként indultak, de a Szentlélektől megerősítve és Isten oltalmától övezve lánglelkű apostolokként hirdették pünkösd után az evangéliumot. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha továbbra is hallgatnak, és nem hirdetik a feltámadás örömhírét szerte a világon!

            A Szentlélek természetesen nem csak az első pünkösdkor működött közre emberek és az egyház életében, hanem azóta is folyamatosan. Így volt ez Luther Mártonnal is, aki szintén részesedhetett az evangélium felszabadító kincsében: kegyelemből van üdvösségünk, hit által. Ezt a boldog felismerést pedig nem tudta magában tartani, főleg úgy, hogy látta maga körül, hogy az akkori egyház mennyire mást hirdet az embereknek. Látta Róma és a pápaság megannyi eltévelyedését, és hogy a korabeli vallásos hagyományok és szertartásos cselekmények inkább szolgálják az egyház népének megfélemlítését és kihasználását, mintsem az igazi hit ébresztését és az üdvösség útjának megismertetését.

Mindezek ellenére, higgyék el a Testvérek, nem kevés bátorság kellett ahhoz a jámbor szerzetesnek, hogy 1517. október 31-én kiszögezze 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem csak kéz alatt osztogatott titkos röpirat volt ez, hanem valóságos kiáltvány. Nem a templom belsejében, vagy valami megszentelt és eldugott zugban helyzete el tételeit, hanem egy nyilvános, jól látható helyen.

Nem is egy csendes, átlagos szürke őszi napra időzítette tervét, hanem számolt azzal, hogy másnap, mindenszentek ünnepén sokan meglátogatják majd a templomot. Bár voltak előzetesen félelmei és aggályai, hitének bizonyossága és az Istentől kapott indítatása erősebbek voltak. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha reformátorunk akkor megfutamodik a bizonyságtétel küldetése elől!

Krisztus követőit, az egyházat és magát a protestáns felekezeteket is rengeteg üldöztetés és baj érte a történelem során. Felidézhetjük itt akár az apostolok szörnyű kivégzéseit, akár a Római Birodalom keresztyénüldözését, akár az ellenreformáció gyakran véres csatáit. Mind arról tanúskodnak, hogy Krisztus követőire veszély leselkedik ebben az Istentől elfordult világban. Luther Márton is felismeri ezt e fenyegetettséget, de Krisztus fényében egész más megvilágításba kerül számára mindez. Jól ismert himnuszunkban mi is vele együtt valljuk: „Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!”.

Valóban így van ez. Aki a Krisztus-kincsre egyszer már igazán rátalált azt többé hiába rémiszti akár „e világ minden ördöge” is. Ő akkor sem ijed meg, hanem bátran kiáll és küzd hitéért, Isten országának rendíthetetlen építéséért, az evangélium terjesztéséért. Az igében is ezt a biztatást olvassuk: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” (Lukács 12,4). Van hatalmuk támadni és bántani bennünket, de csak egy bizonyos határig.

A gonosz erői legfeljebb az életét olthatják ki Isten gyermekeinek, de azon túl semmi hatalmuk nincs. És mi, keresztyének mennyivel nagyobb távlatot kaptunk az Úrtól a földi életen túl: örök, mennyei távlatot.

Mindezen felül pedig azt is mondja az Ige, hogy nem csak ebben a legvégső bajban van velünk Isten védelmező szeretete, hanem életünk minden napján, hitünk minden egyes harcában. Mindannyian nagyon értékesek vagyunk Isten számára, hiszen Érted is, és Értem is, személy szerint mindannyiunkért elküldte Szent Fiát és feláldozta Őt, hogy nekünk életünk és üdvösségünk legyen általa. Atyaként pedig nem csak megmenti, hanem meg is tartja gyermekeit. Nem csak múló éveinkre, nem csak harcos hétköznapjainkra, hanem még hajunk minden egyes szálára is odafigyel. Érthetetlen és hatalmas, védelmező szeretet!

Mindezek után gondoljunk csak bele, hogy minket milyen félelmetes és nagy erők tartanak vissza a bátor bizonyságtételtől és a Krisztus-hitünk hétköznapi, nyilvános felvállalásától? Talán kinevetnek, talán bolondnak tartanak, talán egy társaságból kiközösítenek, talán durván megbántanak.

Hát nem sokkal több fenyegetéssel kellett szembenézniük a régi korok sokkal bátrabb bizonyságtevőinek? Hát nem sokkal becsesebb az a kincs, amit Krisztusban kaphattunk és továbbadhatunk, mint azok a dolgok, amiket ezekkel a bátor hitvallásokkal esetleg elveszíthetünk?

Lássuk már be végre: nem az a veszélyes, ha a hitetlen emberek megvetnek minket hitünkért, hanem az, ha a némák és közömbösek maradunk velük szemben.

Ezen a ponton nagyon keményen figyelmeztet minket Krisztus: „Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. (Lukács 12,8-9). Magatartásunknak tehát következménye van. A Krisztus-kincsben ugyanis nem csak ajándékot, hanem felelősséget is kaptunk. A továbbadás és a hirdetés komoly felelősségét.

Nyílván a másik oldalon, az üzenet befogadásának felelőssége már nem a miénk. De erre is ad iránymutatást igénk, mely szintén kettős: biztatás és figyelmeztetés. „Ha valaki az Emberfia ellen szól, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsáttatik meg.”. Lehet, hogy Krisztus első hallásra elutasítják, káromolják e világ fiai. De ez még nem adhat nekünk alapot arra, hogy feladjuk az értük folytatott harcot. Hiszen Krisztus maga mondja, hogy bár szidalmaznak, mégis megbocsátok nekik. Ugyanúgy, ahogy még a kereszten is értünk, bűnösökért könyörgött. Viszont figyelmeztet, hogy itt is van egy határ. Ha már felismertük Krisztust, ha már a Szentlélek munkája megváltoztatta életünket és részesültünk a hit ajándékában, és mindezek után, mégis tudatosan ellen fordulunk, akkor már nem lehet rajtunk segíteni.

 Nem azért mert Isten nem tudna megbocsátani, hanem mert ezzel mi magunk mondunk nemet a bocsánat lehetőségére és az egész üdvösségre. Természetesen ennek megítélése alapvetően nem a mi feladatunk, ez már Krisztus fennhatósága. A mi megbízatásunk a bátor bizonyságtételre szól.   

Ebben a küldetésben még egy veszélyes tévútra hívja fel Jézus a figyelmet. Amikor nem félve és csendesen suttogjuk a kiáltani való jó hírt, hanem a másik végletbe esünk, és képmutatóan, a lelkiség álarcába bújva, de valójában meggyőződés nélkül állunk elő az evangéliummal. Ezt a hozzáállást kovászhoz hasonlítja az Úr, ami talán a nagy egészhez mérve kicsi, és jelentéktelennek tűnik, mégis hivalkodásával és hiteltelenségével képes mindent elrontani. Az evangélium követségében élve és járva biztos alapra van szükségünk, mert mint látjuk, hamar harci helyzetbe kerülhetünk. Ehhez nem elég valami szerepjátszás, vagy színészkedés, mert ezzel végül Krisztus ügyét járatjuk le. Nem véletlenül mondja Pál apostol is: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11).

Egyedül ezen az alapon állva és rajta, benne tájékozódva kaphatunk olyan helyes szemléletmódot és megfelelő késztetést, amivel hitvalló keresztyénekként élhetünk e világban úgy, hogy ne legyünk se képmutatóak, se megfélemlített némák. Adja meg mindehhez az erőt a Szentlélek Úr Isten! Ámen.         

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap

1Kor. 12,12-27

Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Hétköznapjainkat egyre jobban átszövi a technika. Televízió, mobiltelefon, számítógép, digitális fényképezőgép – csak néhány olyan berendezés, amelyekkel egyre többet találkozunk, minket is körülvesznek, és amik már a felnövekvő generációk életének szerves részévé váltak.

Egy-egy ilyen berendezés bár ránézésre talán nem tűnik túl bonyolultnak, hiszen viszonylag könnyű a használata, mégis valójában igen komoly és szövevényes rendszerek működnek a háttérben. Mikrochipek, bonyolult áramkörök, és számos más apró berendezés szállítja az adatokat, és végzik összehangolt munkájukat annak érdekében, hogy a felhasználó kifogástalanul elégedett legyen a működéssel.

Mégis, a legjobb rendszerben is bármikor bekövetkezhet egy-egy hiba. Amikor a számos alkatrészből akár egy is felmondja a szolgálatot. Jobb esetben ettől még, ha hibásan is, de működik a rendszer, de rosszabb esetben az egész struktúra összeomlik. Egy-egy ilyen rendszerben nincsenek felesleges alkatrészek és alkotóelemek. Mindegyik szükséges egy adott funkció vagy feladat elvégzéséhez és összességében a helyes működéshez.

Felolvasott igénk hasonló rendszerként mutatja be Krisztus egyházát is. Pál apostol nem egy gépezet hoz példaként, hanem egy másik, szintén bonyolult rendszert, az emberi testet. Testünk, bár nem gépezet, mégis sok apró és finoman hangolt rész együttes és összehangolt működése révén valósul meg minden lépésünk, minden mozdulatunk, a legapróbb életfunkciók is.

Pál apostol első és legfontosabb állítása Krisztus egyházával kapcsolatban, hogy bár sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, és nem ritkán igen különbözőek, mégis Krisztusban eggyé leszünk és benne immár egy test tagjaivá válunk.

Egység, közösség, együttműködés. Életünknek sokszor nehezen megélt területei ezek. Főleg ma, amikor a társadalom, az emberi közösségek, sőt a családok széthullásának idején élünk. Amikor mindenki inkább foglalkozik a saját dolgával, a saját érdekeivel, a saját boldogulásával, mintsem a másikéval, vagy netán közös célok megvalósításával.

Eszembe jut itt Jézus példázata, ahol a népét egy nyájhoz hasonlítja. A juhok esetében, amikor jön az éhes farkas, és elkezdi hajtani a nyájat, akkor is az a cél, hogy egyet leszakítson a tömegből, és azt már könnyű elkapni és leteríteni. A kísértőnek is sokkal könnyebb dolga van, ha nem egy közösséget, hanem csak egy-egy személyt kíván behálózni. Egyedül sokkal könnyebb prédája vagyunk a gonosznak, míg a közösségnek megtartó ereje van. És nem csak a bűnnek, kísértésnek való ellenállásra igaz ez, hanem az élet minden kihívására, nehézségére. Egyedül hamar elbukunk, de a közösség, ha jól működik, akkor segít és megtart.  

Gyülekezeti életünknek és létünknek elsődleges célja az evangélium hirdetése és Isten országának építése. De ennek szerves része az is, hogy ebben az atomizálódó, egyénekre morzsolódó világunkban megpróbáljuk újra egymás felé fordítani az embereket és belőlük, velük közösséget alkotni.

Egymás felé fordítani és nem egymás ellen. Ennek a törekvésnek egy szép liturgikus gesztusa az úrvacsorai istentiszteleten az Istentől kapott békesség továbbadása, az egymással való megbékélés és szeretetteljes köszöntés. Amikor pár perce egymás felé fordulunk, a másik szemébe nézünk és reménység szerint mindenkinek őszintén mondjuk: legyen köztünk békesség. Ne féljünk, ne idegenkedjünk hát ettől a gesztustól, hanem inkább gyakoroljuk minél gyakrabban. Akár istentiszteleten kívül is, akár otthon is, akár egy-egy haragosunkkal is.

Ezen kívül persze nem csak ilyen gesztus értékű odafordulásban kellene kimerülnie a testvéri közösség megélésének a gyülekezetben, hanem valódi, a gyakorlati életben is megmutatkozó jelekben. Amikor mind itt a templomban, sokkal inkább pedig a hétköznapokban tényleg testvérünkként tekintünk a másik emberre. Amikor igyekszünk mindenkit fontosnak tartani, főleg azokat, akiket mások nem igazán tartanak annak. Igyekszünk szeretettel fordulni a többiek felé, főleg azok felé, akikhez kevesen fordulnak szeretettel. Hogy valóban gondunk legyen egymásra.

Bár Krisztusban élünk, mégiscsak emberek vagyunk, és mint olyanok gyarlók és bűnösök. És valljuk be, igen nehezen megy a gyakorlatban az ilyen ideális közösség megélése. Nehézség ez azért is, mert igen mások vagyunk. Különböző háttérrel, különböző személyiséggel, különböző érzékenységgel. És bizony sokszor nehezen találjuk a közös hangot, a közös nevezőt. Megesik, hogy összeveszünk, megesik, hogy megsértődünk, megesik, hogy békétlenség támad.

Ez sajnos természetes velejárója minden emberi közösségnek. De azt hiszem, hogy számunkra, keresztyén testvérek számára ezek a konfliktusok lehetőségként is szolgálhatnak. Lehetőségként a bizonyságtételre Krisztus szeretetéről és bűnbocsánatáról. Ugyanis azzal lehetünk mások mint bármilyen más hétköznapi közösség, azzal lehetünk só és világosság ebben a világban, ha ezzel a Krisztustól kapott szeretettel és megbocsátással tudjuk kezelni konfliktusainkat. Amikor a körülöttünk lévő világ azt várná, hogy majd az egyházban is veszekedés és viszálykodás lesz, ezzel is rontva saját hitelét. És mi mégis meg tudjuk találni a megbékélés és megbocsátás útját. Hogy valóban egy egészséges és egységes Krisztus testben, egészséges tagokként tudjunk egymás mellett élni.      

Ehhez kapcsolódik igénk másik, fontos üzente is. Mégpedig az, hogy egy Krisztusban élő, jól működő közösségben mindenki számít. Ahogy a testünknek is sok különböző szerepet betöltő, eltérő rendeltetésű tagja van, mégsem tudnánk jó szívvel egyik tagunkra sem azt mondani, hogy erre már nincs szükségem és könnyű szívvel megválok tőled. Ugyanúgy szükségünk van a kezünkre, a lábunkra, a szemünkre, a vesénkre, és minden egyes külső és belső szervünkre.

A Krisztus testben is, a gyülekezetben is így kellene működnie. Hogy ha valaki nincs itt, az hiányzik. Ha valakit régóta nem láttunk, annak utána megyünk, megkeressük, és éreztetjük vele, hogy rá is szükség van. Lehet, hogy épp betegség miatt nincs köztünk, lehet, hogy egy kis bíztatásra, hívásra van szüksége, lehet, hogy egy jó szóra. Ha pedig itt van valaki, akkor örülünk neki, és szívesen fogadjuk. Erről szól az példatörténet is, aminek a főszereplője egy kis csavar.

A kis csavar egy volt a sok százezer közül. Két vaslemezt szorított egymáshoz a hatalmas hajón. Egy nap megszólalt:

- Elég kényelmetlen helyem van itt. Egy kicsit kinyújtózom, nekem is jár egy kis pihenés!

A környező csavarok kétségbeesetten üvöltöttek rá, amikor meghallották, hogy lazítani akar kicsit.

- Megőrültél kiscsavar? Ha elengeded a két vaslemezt, mi kettészakadunk!

A vasgerendák nem hittek a fülüknek:

- El ne engedjétek a lemezeket, mert akkor megingunk mi is!

Szélvészként terjedt el a hír az egész hajón: A kiscsavar forgat valamit a fejében! Mindenki megijedt. A hatalmas hajótest még a gondolattól is remegni kezdett: a kiscsavar kieshet a lyukból? A vékony és vastag vaslemezek, a hajóbordák, a vasgerendák üzenetet küldtek a kiscsavarnak:

- Nagyon kérünk, légy szíves és maradj nyugodtan! Ha te lazítasz, veszélybe kerül az egész hajó, egyikünk sem fogja elérni a kikötőt! Ne tedd ezt velünk!

Ez hízelgett a kiscsavar büszkeségének. Eddig eszébe sem jutott, hogy ő mennyire fontos a többiek számára. Visszaüzente:

- Na jól van, maradok, ahol vagyok!  

De jó lenne, ha mi is így tudnánk élni itt együtt, az egyház hajójában, hogy mindannyian nélkülözhetetlen és fontos alkotóelemei vagyunk a nagy egésznek. Ne felejtsük: Krisztus, aki a fej, mindannyiunkra így tekint. Most már rajtunk van a sor, hogy mi is így tekintsünk egymásra.

            Pál apostol ezt írja: „És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

            Az Egyház Ura és Gyülekeztünk Feje adjon mindannyiunknak ilyen testvér szívet, egyetértést és róla bizonyságot tevő békességet. Ámen

Urunk, Istenünk! Oly sokszor megítél minket a Te Igéd. Elmondod számunkra újra és újra, hogy milyennek szeretnél látni bennünket, hogyan lenne jó élnünk, de mi folyton elbukunk ennek megvalósításában. Kérünk ma ismét, küldd el Szentlelkedet hozzánk, és add, hogy a ma hallott ige üzenete ne csak egy mulandó szép beszéd legyen, amit ma meghallgatunk, de holnap már elfelejtünk, hanem valóban életté váljon számunkra, és megteremje bennünk gyümölcseit. Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.