Zak. 9,9
Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.
Zak. 9,10
Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.
Zak. 9,11
A veled kötött szövetség véréért szabadon bocsátom foglyaidat a kútból, amelyben nincs víz.
Zak. 9,12
Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok! Még ma kijelentem: Kétszeres kárpótlást adok neked!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A mai napon elérkeztünk hosszú-hosszú böjti utunk célegyenesébe. Másfél hónappal ezelőtt, február 26-án kezdődött el ez húsvét váró, elcsendesedő, bűnbánati időszak. A csendes, de belül mégiscsak aktív várakozás ideje ez, mellyel a feltámadás-ünnepre készülünk. Jelentőssége megegyezik az ádventi időszakkal, mégis a kettő között nagy különbségeket látunk. Azt gondolom, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy míg az ádventi készülés idejét sokkal mélyebben és tudatosabban megéljük, addig a böjti idő sokkal felszínesebben telik és mindenféle meghatározó lelki mélység nélkül múlik el. Sőt, szinte az egész bűnbánó elcsendesedés csak egyetlen napra, nagypéntekre koncentrálódik.
Sajnálatos, hogy így van, hiszen az ádventi hónaphoz hasonlóan ezek a hetek is megannyi kinccsel tudnának minket megajándékozni, mellyel még közelebb kerülhetnék húsvét örömteli és csodálatos üzenetéhez.
Azt gondolom, hogy ádvent népszerűségében nagy szerepet játszanak egyebek mellett a hozzá kapcsolódó díszletek is. Ilyen kellék az ádventi koszorú, az ünnepélyes gyertyagyújtások, és ezen kívül a közelgő karácsony megannyi szépsége, hangulata is. A böjthöz viszont nincs semmi ilyen jellemző tartozék. Éppen azért is, mivel éppen hogy a díszes, csillogó, figyelmet lekötő díszletek megvonásáról szólna eredetileg. Amikor ezeket a megszokott, kézzel fogható, anyagi (materiális) dolgokat megvonom magamtól és helyettük, a hiányukon túllépve a lelki (spirituális) értékekre figyelek. Nem véletlen, hogy materiális világunk erre az időszakra nem tudott semmi eladható dolgot kitalálni, nem tudott belőle mindezidáig üzletet csinálni. Az egyetlen ötletük a testi böjtölés, egészséges étkezés jótékony hatásainak hangoztatása, de ebből aztán nem fog senki meggazdagodni. A nagy üzlet, a színes csecsebecsék meg maradnak húsvét napjaira.
A díszletekre, a kellékekre viszont gyakran szükségünk van. Minden egyes nagy eseménynek, ünnepnek az életünkben megvannak a maga elválaszthatatlan tartozékai, melyek segítenek számunkra jobban átélni mindazt, ami történik. Karácsonykor az üveggömbök, március 15-én a nemzeti színű kokárda, esküvő idején a hófehér menyasszonyi ruha vagy húsvétkor a piros tojás.
Ha a böjti időhöz valamilyen módon mégis szeretnénk díszletet csatolni, az leginkább a mai vasárnap kapcsán, virágvasárnapon lehetséges.
Ismerjük jól ennek a jeles napnak a történetét, melyet bekövetkezte előtt már évszázadokkal kinyilatkoztatott az Úr Zakariás próféta szavain keresztül. Isten megígérte ugyanis népének, hogy el fog érkezni hozzá a régen várt Messiás, a Szabadító, a Király, akinek a különös ismertető jele lesz, hogy szamárcsikón fog ülni. Ez a prófécia teljesedett be, azon a napon, mikor Jézus tanítványai körében bevonult Jeruzsálembe. Nem volt semmilyen különösebb szándékuk, nem akartak maguk előtt kürtöltetni, nem hívták meg előre az ünneplő tömeget, azok csak jöttek maguktól, dicsérettel és ujjongással fogadni érkező királyukat. A bibliai leírás szerint sokan tiszteletük jeléül felső, díszes ruhájukat terítették le a földre, mások pálmaágakkal integetve köszöntötték Jézust.
Szamár, ünneplő tömeg, pálmaágak – ezek a mai ünnepünk kellékei. De minden ilyen díszletnek megvan a maga jelentése, jelentőssége is. Vizsgáljuk meg ezeket kicsit közelebbről!
Egy fontos személy érkezésekor összegyűlő ünneplő tömeg képe ma sem ismeretlen számunkra. Egy ilyen eseményen ma a vörös szőnyeg és a vakuvillanások a megszokott részletek. Persze nyílván egy ilyen, sztárokat, celebeket éltető tömegnek semmi köze Istenhez vagy a hithez. Attól félek, hogy ennek a régi, jeruzsálemi tömeg többségére is valami hasonló lelkület volt jellemző. Sajnos az ott ujjongó sokaság nem egy hívő gyülekezet volt, hanem sokan csak az ünnepelt sztárt kívánták látni, aki betegeket gyógyít, enni ad a tömegnek, és talán Ő lesz az új király.
Voltak, akik valóban a Megváltót, Isten fiát várták Jézusban, de sokan csak nem akartak kimaradni egy ilyen nagy eseményből.
Mi vajon milyen lelkülettel veszünk részt az ünnepen? A Krisztust látó és Krisztust váró hit van-e bennünk, vagy csupán a húsvéti tömeggel tartunk a templomba, mert ilyenkor így szokás? Értjük-e, hogy ki és miért érkezik hozzánk húsvét közeledtével, vagy csak egy vallásos hagyományt elevenítünk fel? Bár jó az, ha sokan vagyunk együtt bármilyen ünnepen is, de Jézus nem a tömeget keresi, hanem a tömeg közepette a hívő embert. A szívünket keresi és vizsgálja a tömeges éljenzések között.
A következő és jellegzetes kellékei a mai ünnepnapnak a pálmaágak, melyek gyakran feltűnnek a Jézus-korabeli vallásos kultuszban, a templom, és a paloták díszítőelemeként, illetve a tisztelet kifejezőeszközeként is. A világi szimbolikában a gazdagság, győzelem, fény és alkotás jelképeként szerepel. Itt a dicsőséges bevonulás jelenetében mindenképpen az érkező magasztos voltát, és dicséretét hivatott kifejezni, aki megérdemli, hogy ilyen fenséges módon köszöntsék őt. Ezt igazolja a Dávid Fia megszólítás is, hogy a régen volt nagy királytól való származását emlegetik, aki ősi felmenője örökébe lép majd.
Jézusnak viszont erre a nagy felhajtásra, mely sokak számára inkább csak egy jó buli volt, mintsem Isten dicsérete, nem volt szüksége. Ő nem kívánta sztárként ünnepeltetni magát, hanem rá akart mutatni arra, akit valóban ünnepelni kell, Mennyei Atyánkra. Ebből adódóan minden kor keresztyénségének, így nekünk is át kell gondolnunk, át kell értékelnünk ünnepeinket. Valóban a Megváltóról szólnak, Isten dicsőségére történnek?
Vagy csak egy kellemes, meghitt összejövetelen vagyunk együtt szépen kiöltözve? Urunkat akarjuk tisztelni, vagy csak más emberek előtt akarjuk megmutatni magunkat, kegyességünket? Jézus mindannyiunkat igaz Istentiszteletre hív, ahol a templomok régi szép szimbolikája alapján a gyülekezet együtt tekint Krisztus keresztjére, és együtt járul az Úr megterített asztalához. Ahol nem a felhajtás a lényeg, hanem a belső indíttatás. Törekedjünk arra, hogy lehessen ilyen minden ünnepünk!
És végül ott van az önmagában szürke és jelentéktelen, de itt mégis a figyelem középpontjába kerülő szamár. A Közel-Keleten akkoriban a legolcsóbb és legmegbízhatóbb haszonállat volt – teljességgel hétköznapi jelenség. Mégis ez az állat vált hivatottá arra, hogy ennek a korántsem hétköznapi személynek, Jézus Krisztusnak a szolgálatába álljon.
Jézustól, mint bevonuló új Királytól elvárható lett volna, hogy egy szép paripán, vagy tevén, méltó módon érkezzék meg a pálmaágak és a tömeg sűrűjébe. Ő mégsem így tett, csupán egyszerű és alázatos módon, más uralkodók pompáját az alázatosságával megszégyenítve érkezett meg a városba.
Jól tükrözi mindez küldetését is. Ő nem mások elnyomásával és ártatlanok feláldozásával akarta megszerezni magának a dicsőséget, hanem az emberek szolgálatával és önmaga feláldozásával részesített minket saját dicsőségében. Teljesen ellentétes módon azzal, ahogy mi várnánk, de mégis, teljes harmóniában Isten tervével.
Krisztusnak pedig jó szokása azóta is így cselekedni velünk. Nem úgy, ahogy várnánk, sőt olykor teljesen eltérő módon, mégis Isten csodálatos tervét megvalósítva. A jeruzsálemi ünneplő tömeghez hasonlóan ilyenkor mi is választási helyzetbe kerülünk. Ők nagypéntekre egy gyűlölködő népséggé váltak, akiknek nem kellett Krisztus sajátos uralma és megváltása. Ma is és minden napon elénk is elénk kerül ugyanez a kérdés. Vajon nekünk kell-e Krisztus egyedi, és egyedül Üdvözítő uralma, vagy inkább vigyék el, vesszen el, és ne is lássuk többé?
Kell-e nekünk Krisztus? Úgy is, ha egészen másmilyen, mint ahogy mi elképzeljük? Úgyis, ha azt mondja, hogy bűnös vagy, és meg kell térned? Úgyis, ha csúfos kereszthalállal mutatja ki irántad végtelen szeretetét? Úgyis, ha új életre, Istennek átadott életre szeretne elhívni?
Szépek és fontosak mai vasárnapunk és a közelgő húsvét ünnepének díszletei, de mindezek között se veszítsük szem elől a főszereplőt, Jézus Krisztust, akit megváltásunkra, szabadításunkra küldött Mennyei Atyánk!
„Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jön. Hozsánna a magasságban.” Ámen
Urunk Jézus, arra kérünk tégy minket valódi, hívő gyermekeiddé. Segíts, hogy le tudjunk tenni életünket a kezedbe, és ne színből, hanem szívből és igazán kövessünk Téged! Kérünk Te szenteld meg közelgő húsvéti ünnepünket is. Ámen.
2012. április 1., vasárnap
2012. február 5., vasárnap
Prédikáció - Hetvened vasárnapja
Mt. 13,44
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” [Fil 3,7]
Mt. 13,45
„Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.
Mt. 13,46
Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nem tudom, hányan tudják a jelenlévők közül, hogy ezen a héten mennyi az Ötöslottó főnyereménye? Pontosan 1150 millió forint! Ez rengeteg pénz, egy hatalmas kincs, amit országszerte rengetegen keresnek és kutatnak. Ahhoz, hogy ezt valaki elérje, nem kell mást tennie, mint 90 számból pont az 5 nyerőszámot eltalálni. Ez bár nem hangzik olyan lehetetlennek, a matematikai esélye mégis elég kicsi, 1 a 44 millióhoz.
Körülbelül hasonló, vagy még kisebb az esélye annak, hogy valaki épp kapálgat kinn a földeken és egyszer csak egy elásott kincsesládára bukkan, mely csodás vagyont rejt magában. Manapság inkább régi, fel nem robbant bombákat, vagy elásott hulladékot találunk kincs gyanánt a földben. Kivételes szerencse kell hát hozzá. Ugyanez a helyzet az igazgyönggyel is. Ki gondolná, hogy egy ritka és igen értékes gyöngyszemet talál egy zsúfolt, poros, vidéki piaci forgatagban? Pedig a példázat két szereplőjére bizony rámosolygott a szerencse, és teljesen váratlanul hihetetlen kincsekre bukkantak. A történetüket olvasva persze irigykedhetünk rájuk, hogy milyen jó nekik. Velünk bezzeg sosem történik semmi hasonló.
Viszont nézzük csak meg alaposabban a két rövid történetet. Mindkettő egy példázat, amely arra hivatott, hogy egy hétköznapi életből vett történeten keresztül tanítson meg valami azon túlmutató, korántsem hétköznapi bölcsességet. Ez a két történet csak eszközül szolgálnak számunkra, hogy valami többről és nagyobb dologról tanítsanak minket. De mi lehet több egy láda kincsnél, vagy mi lehet jobb egy valódi igazgyöngynél? Jézus így kezdi a szavait: „hasonló a mennyek országa”.
Bizony a mennyek országáról, és ez által a Krisztusban fellelhető új életről beszélnek ezek a példázatok. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint a kincsre bukkanó földműves, vagy a gyöngyre bukkanó kereskedő. Aki a Krisztus-hitre talál, az olyan, mint akinek a lottón kihúzzák a számait. Váratlan meglepetés, hatalmas öröm és teljes életváltozás.
Testvéreim! Ezek alapján pedig bátran mondhatom, hogy mi is, akik már hitben élhetünk, Krisztus megváltott gyermekei lehetünk, elnyertük a főnyereményt! Hiszen van Megváltónk, van a bűneinkre bocsánat, van tiszta lap és új kezdet az életünkre, sőt földi időnk elmúltával örök üdvösség vár ránk a mennyek országában! Hatalmas és csodálatos nyeremény, valóban a fődíj, melynél minden más fakóbb és értéktelenebb.
A világmindenség Urának vagyunk a gyermekei, akit Atyánknak, Mennyei Édesapánknak szólíthatunk. Ő gyöngéd szeretettel visel rólunk gondot, a nehéz időkben hordoz, reményt ad és vigasztal, az áldások idején velünk együtt örül, és még hajunk számát is mind számon tartja. Annyira szeret bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk, akik annyi bűnben és gonoszságban éltünk, hogy megmentsen, megjobbítson és megszenteljen minket.
Mindez pedig csak úgy az ölünkbe hullott. Megbotlottunk benne, mint egy földből kikandikáló ládikóban, szembe jött velünk, mint egy váratlan gyöngyszem a piaci portékák között. Váratlan volt, de megváltoztatott mindent. Aki rátalál Krisztusra, annak megváltozik az értékrendje, a világszemlélete, az egész élete. Hasonlóan, ahogy Pál mondja a Filippi 3,14-ben: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”.
Ahogy a földműves is eladta mindenét, odaáldozta semmi kis vagyonát azért a mindenért; ahogy a kereskedő is megszabadult minden vagyonától, csak hogy a markában tarthassa azt a drága gyöngyöt, úgy kellene nekünk is mindent odaadni a Krisztus-kincsért. Letenni, azt aminek már semmi keresnivalója az életünkben, és átengedni magunkat teljesen Isten uralmának.
Hogy többé ne az én lelki szegénységem határozza meg az életemet, amitől eddig szabadulni akartam, hanem az Úr gazdagsága töltsön el. A lelkiismeret tisztasága, a nyugalom, a békesség, a reménység, a boldogság úgy hiszem mind-mind kincset érő dolgok az életünkben. Ezeket Tőle megkapjuk, de cserébe kér minden mást, ami ezek ellen van, ezeket gyengíti. Kéri cserébe a szeretetlenségünket, az önzésünket, a depressziónkat, a hazugságainkat, az erkölcstelenségünket, a hitetlenségünket – egyszóval a régi életünket.
Ezek mellett Krisztusban célt is kap az életünk. Nem csak egy rövid távú, múlandó perspektívát, hanem értékes és maradandó célt: az üdvösséget. Ennek megvalósulása, az Isten szeretetében való élet pedig már itt, a földi valóságban elkezdődhet. Hiszen aki egyszer kincset talál, az onnantól kezdve gazdaggá válik. Ránk is ugyanígy vár ez a lelki gazdagság az Úrral való életben. Hiszen ki más mondhatja el magáról, hogy soha nem kell kétségbeesnie, soha nem kerül reménytelen helyzetbe, nem fél a haláltól, nem fél a holnaptól, hiszen „ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31). Ez pedig nem csak egy mondás, hanem Isten igéje, ami valóban igaz.
Aki hirtelen meggazdagodik, annak megváltozik az élete. Aki megnyeri a lottót, azt mindenki irigyelni fogja, aki viszont megtalálja Krisztust, az bolondnak számít a többi ember előtt. Hiszen rövid időn belül igen nagy változás áll be az életébe: amit eddig a legtöbb emberhez hasonlóan látott, azt már másképpen látja.
Nem akar megtenni olyan dolgokat, amiket korábban bátran, gond nélkül megtett. Azért nem, mert ezeknél maradandóbb és nagyobb kincsre talált.
„A hívő élet nem vakbuzgó vallásosság, mert értelmes belátáson és valódi Istenismereten alapszik. Ennek a nyomán válik szabaddá az ember arra, hogy képes legyen szeretettel és megbocsátással fordulni a másik ember, akár az ellensége, haragosa felé is. Képes lesz mások szükségleteit észre venni, és hajlandó azokon enyhíteni. A Krisztushívő ember nem zárkózik el a világtól, sem az emberektől, csak a megtalált kincsének a birtokában él közöttük és szeretné azt másoknak is átadni. Az ilyen embernek az öröme nagyobb, mint amit a világ az élvezeteivel és a szórakozásaival adhat, ezért számára ez nem lemondás, hanem megszabadulás, emiatt nem érzi a világi, a régi szokások hiányát.
Az igazán hívő ember megtalálta Krisztust, aki egyedül elegendő minden emberi probléma és nyomorúság megoldására ebben az életben. Ő az, aki Isten népét kiszabadítja és kivezeti a bűn és a halál sötét völgyéből, Ő az, aki most is az orvosunk, a vigasztalónk, az egyedüli közbenjárónk (vö. 1Tim 2,5-6), akinek minden szava és ígérete meg áll akkor is, amikor ez a világ már sehol sem lesz. „Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak (Mt 24,35)”, - mondta Krisztus.”
Szinte mindenki vágyik a jólétre és a gazdagságra. Akinek viszont Krisztus és az evangélium gazdagsága nem elég, az még nem találta meg a kincset, sőt előfordulhat, hogy nem is jó helyen keresi.
Testvéreim! Ha még lelki szegénységben élünk, akkor kerekedjünk fel, és keressük állhatatosan ezt a legdrágább kincset. Ha pedig már meggazdagodhattunk általa, akkor nel együnk restek megosztani azt másokkal is. Ámen.
2012. január 22., vasárnap
Prédikáció - Vízkereszt utáni 3. vasárnap
Ézs. 61,1
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek
Ézs. 61,2
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs. 61,8
Mert én, az ÚR, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Bár ma már egyre jobban mennek ki a divatból a régi, klasszikus mesék, azért talán még mindannyian ismerünk emlékezetes mesehősöket. A kondás fiút, a király legkisebb fiát, a szegény szabólegényt, és még sorolhatnánk. Olyan elképzelt alakokat, akik legyőzték a sárkányt, túl jártak a boszorkány eszén, vagy éppen Lucifert sikerült becsapniuk. Akik megoldották a visszás helyzeteket, kiszabadították társaikat, a rossz elnyerte méltó büntetését, ő maga pedig a fele királysággal és a királylánnyal együtt boldogan élt, amíg meg nem halt. Olyan daliák, akik jöttek, láttak és győztek.
Annak idején Izraelben is valami hasonló módon képzelték el a Messiást, aki majd jön, lát, és minden ellenséget legyőz. Aki erős lesz és hatalmas, aki előtt mindenki meghátrál és térdet hajt. Abban a korban az ilyen Istentől rendelt hősöknek az Úrtól való felkenetés volt a különös ismertetőjegyük. Az, hogy közvetlenül tőle kapták küldetésüket. Az ószövetségi időben több ilyen személy is élt. Elsősorban a próféták és a nép vezetői, az istenfélő királyok. Ebben az igében valaki más mondja magáról: „felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek”. Mintha már valahol hallottuk volna ezt. Igen, de nem itt Ézsaiásnál, nem is az Ószövetségben. Egészen az evangéliumokig kell előrelapozunk. Lukácsnál olvassuk a következő történetet.
„Valaki felállt a názáreti zsinagógai istentiszteleten, hogy az Írásból olvasson. Szokás szerint így lehetett jelentkezni, ahogyan minden felnőtt férfinek joga van a Szentírást olvasni, és magyarázó megjegyzéseket fűzni hozzá. Így hát kezébe adták Ézsaiás könyvét. Kikereste és felolvasta a már hallott mondatokat: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18k.)
Összegöngyölítette a tekercset és odaadta a templomszolgának. Leült. Rajta csüngött ámulattal, várakozva mindenki szeme. Végül megszólalt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (21b.)
A hallgatóság pedig igen elcsodálkozott. Miről is van szó? Mit jelentenek az elhangzottak? Mi teljesedett be? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy ősi prófécia beteljesedését hirdeti?! Miért is pont ma teljesedne be? Nincs semmi jele annak, hogy pont ma köszöntött volna be az ÚR kegyelmének esztendeje! Egyáltalán ki ő ahhoz, hogy Isten küldöttjének nevezze magát?! Hiszen ő csak Jézus, a József fia! Ismerjük jól gyerekkora óta!” Ez a prófécia tehát Jézusra vonatkozott, és ennek igazát Ő maga nyilatkoztatta ki. Talán nem ilyen hőst képzeltek maguknak: nem volt se erős vitéz, nem voltak csatlósai, sem gazdagsága, csupán egy egyszerű ács még egyszerűbb fia volt. Hogy lenne Ő a mi hősünk?
És ezzel a hozzáállással ma is sokat találkozunk. Én egy komoly ember vagyok, komoly gondokkal, és kérdésekkel, nekem ne magyarázz ilyen Jézusos dolgokat. Egy tudományos alapokon nyugvó személyiségtréning, egy évezredes hagyományokkal rendelkező, egzotikus keleti vallás, vagy épp a saját józan belátásom sokkal többre vezet. És így lesz Jézusból sokszor ma is hős helyett, Megváltó helyett csupán az ács fia, egy régen volt bölcs, aki bár mondott szép dolgokat, de azért nem kell túl komolyan venni.
Pedig ez a prófécia igen fontos dolgokról beszél: örömhírről, bekötözésről, szabadulásról, kegyelemről. Csupa olyan dologról, amiből a legtöbbször hiányt szenvedünk, vagy csak nagyon erőtlen formában tapasztaljuk meg. Ha mindezt valaki tényleg meg tudná adni, az valóban mesés lenne. Jézus pedig állítja magáról, hogy Ő az a hős, aki képes erre. Ezt állította kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, és ezt állítja ma is. Sőt ennél többet is ad: Ő képes minket megváltani! Megbocsátja bűneinket és örök életre vezet. Csodálatos távlatok! Ennek az Úrnak, ennek a hősnek lehetünk mi a követői és követei ebben a világban.
De tudjátok Testvérek, mindezek az igék, és mindez a küldetés nem csupán Jézusra vonatkozik. Bár Ő tudja ezeket a legtökéletesebben megcselekedni, és Benne élve mi is átélhettük már mindezt, de a keresztyénségünk nem csupán erről szól. Krisztus ugyanis az igében említett teendőket: az örömhír továbbadását, a bátorítást, a kegyelem hirdetését és gyakorlását nekünk is feladatul adta.
Lehet, hogy csetlünk-botlunk hívő életünkben, és közel sem vagyunk olyan jók és tökéletesek, mint ahogy azt magunktól elvárnánk, ezeket akkor is küldetésként kaptuk. Urunk nem csak azért hívott el és szólított meg, hogy nekem magamnak boldogságom és üdvösségem legyen, hanem hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, hogy bekötözzem a megtört szíveket és szabadulást hirdessek a foglyoknak.
„Ez pedig nagy felelősséget helyez vállunkra. Nem élhetünk önmagunknak és nem élhetünk önmagunkban! Aki Krisztus testének tagja lett, a keresztyének közösségébe lépett, az mindig kap feladatot is. Ha erre gondolunk, bizony meg kell vallanunk bűneinket: hányszor nem teljesítettük megbízatásunkat.”
Hányszor törődök csak a magam bajával és hagyom figyelmen kívül a másik, Istent nem ismerő embert. „Az örömhír helyett én csak rossz híreket szállítok másokról, és csak arra tudok panaszkodni, hogy már megint felemelték az árakat; már megint baleset történt; aggodalmaskodom jövőm felől e bizonytalan időben. A bekötözés helyett csak újabb szíveket törtem össze felelőtlen ítélgetéseimmel, bántó szavaimmal. A szabadulás helyett csak erősítettem a rácsokat a börtönök ablakán, amikor segítő kezek után nyúlt valaki a bűn sötét cellájából — akár éhezőként enni kért, akár mert rabja lett az italnak, vagy valamilyen más szenvedélynek. Szabadság helyett csak súlyosabb rabságot, örömhír helyett csak súlyosabb szomorúságot, sebkötözés helyett csak sebek felfakasztását okoztam — a békéltetés szolgálata helyett békétlenséget szítottam. Mindezt azért, mert vétkes vagyok Krisztus egyházának tagjaként is.
LUTHER az egyház babiloni fogságáról beszélt saját korára tekintve, azt látva, mennyi visszaélés távolította el Krisztus testét az evangéliumtól.” Bár más értelemben, de mi is ilyen rabságban vagyunk, ha csak magunkkal törődünk, a magunk lelki jólétével és hitbeli előmenetelével, és közben a másokhoz szóló küldetésünket figyelmen kívül hagyjuk.
Nyílván ez a váltás, ez a mások felé fordulás és indulás nem megy magunktól. „Prófétai szóra van szükség, mert önerőből nem megy semmi! Emlékezzünk Urunk szavaira: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5.) Önerőből nem megy a megbékélés, önerőből nem megy a békéltetés szolgálata! Meg kell szabadulnunk ebből a mai babiloni fogságból, hogy végre együttes erővel, missziói lendülettel, felelősségünk tudatában a világ felé végezhessük a békéltetés szolgálatát.
Ahogyan Ézsaiás hirdette a Babilonban, fogságban élő népnek testük szabadulását, úgy hirdette Megváltónk is a lélek szabadulását, és így hirdetem most én is Isten Igéje alapján a magunkba zárkózástól való szabadulásunkat. Ahányan csak Isten népéhez tartozunk, ahányan csak megszabadultunk láncainktól és bűneinktől, meggyógyultunk sebeinkből, megvigasztalódtunk bánatunkból, mind köteles megbízásként örököltük Mennyei Békéltetőnk feladatát.
Ma egyikünk sem mehet úgy innen el, hogy ne venné vállára e hivatás terhét — legalábbis, akit az ÚR Lelke vezet. Légy idős vagy fiatal, gyenge vagy erős, vedd észre, hogy Isten megszabadított fogságodból, és már nem vagy önmagadba zárva. Ha pedig ebben az új életben akarsz járni, el kell indulnod a béke, megbékélés és a békéltetés rögös, keskeny, igencsak nehéz és sokszor keserves — de egyedül üdvözítő útján.
Magadnak is szükséges Krisztuskövetté lenned mind szeretteid körében, mind tágabb családodban, itt a gyülekezetedben, egyházadban, de éppúgy a településen és a körülötted lévő világban is. Úgy gondolom, ezeken a területeken mindannyian megtalálhatjuk békéltető szolgálatainkat.”
Ismerek egy kedves mesehőst! Jézus Krisztusnak hívják. Csak Ő pont nem egy kitalált személy, hanem élő és valóságos, aki most is köztünk van. Őt követve pedig mi is hősökké lehetünk mások számára. Az Ő követségében járva pedig ez a körülöttünk lévő, gyakran zord világ mesés valósággá változhat. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy sem Te sem Igéd nem egy kitalált mese, hanem igazság és valóság. Add Szentlelkedet, hogy ebben megerősödve léphessünk ki önmagunk árnyékából és indulhassunk el a többi ember felé, megosztva velük a Tőled kapott örömhírt, és gyakorolva feléjük a szeretet és a békesség küldetését. Ámen.
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek
Ézs. 61,2
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs. 61,8
Mert én, az ÚR, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Bár ma már egyre jobban mennek ki a divatból a régi, klasszikus mesék, azért talán még mindannyian ismerünk emlékezetes mesehősöket. A kondás fiút, a király legkisebb fiát, a szegény szabólegényt, és még sorolhatnánk. Olyan elképzelt alakokat, akik legyőzték a sárkányt, túl jártak a boszorkány eszén, vagy éppen Lucifert sikerült becsapniuk. Akik megoldották a visszás helyzeteket, kiszabadították társaikat, a rossz elnyerte méltó büntetését, ő maga pedig a fele királysággal és a királylánnyal együtt boldogan élt, amíg meg nem halt. Olyan daliák, akik jöttek, láttak és győztek.
Annak idején Izraelben is valami hasonló módon képzelték el a Messiást, aki majd jön, lát, és minden ellenséget legyőz. Aki erős lesz és hatalmas, aki előtt mindenki meghátrál és térdet hajt. Abban a korban az ilyen Istentől rendelt hősöknek az Úrtól való felkenetés volt a különös ismertetőjegyük. Az, hogy közvetlenül tőle kapták küldetésüket. Az ószövetségi időben több ilyen személy is élt. Elsősorban a próféták és a nép vezetői, az istenfélő királyok. Ebben az igében valaki más mondja magáról: „felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek”. Mintha már valahol hallottuk volna ezt. Igen, de nem itt Ézsaiásnál, nem is az Ószövetségben. Egészen az evangéliumokig kell előrelapozunk. Lukácsnál olvassuk a következő történetet.
„Valaki felállt a názáreti zsinagógai istentiszteleten, hogy az Írásból olvasson. Szokás szerint így lehetett jelentkezni, ahogyan minden felnőtt férfinek joga van a Szentírást olvasni, és magyarázó megjegyzéseket fűzni hozzá. Így hát kezébe adták Ézsaiás könyvét. Kikereste és felolvasta a már hallott mondatokat: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18k.)
Összegöngyölítette a tekercset és odaadta a templomszolgának. Leült. Rajta csüngött ámulattal, várakozva mindenki szeme. Végül megszólalt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (21b.)
A hallgatóság pedig igen elcsodálkozott. Miről is van szó? Mit jelentenek az elhangzottak? Mi teljesedett be? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy ősi prófécia beteljesedését hirdeti?! Miért is pont ma teljesedne be? Nincs semmi jele annak, hogy pont ma köszöntött volna be az ÚR kegyelmének esztendeje! Egyáltalán ki ő ahhoz, hogy Isten küldöttjének nevezze magát?! Hiszen ő csak Jézus, a József fia! Ismerjük jól gyerekkora óta!” Ez a prófécia tehát Jézusra vonatkozott, és ennek igazát Ő maga nyilatkoztatta ki. Talán nem ilyen hőst képzeltek maguknak: nem volt se erős vitéz, nem voltak csatlósai, sem gazdagsága, csupán egy egyszerű ács még egyszerűbb fia volt. Hogy lenne Ő a mi hősünk?
És ezzel a hozzáállással ma is sokat találkozunk. Én egy komoly ember vagyok, komoly gondokkal, és kérdésekkel, nekem ne magyarázz ilyen Jézusos dolgokat. Egy tudományos alapokon nyugvó személyiségtréning, egy évezredes hagyományokkal rendelkező, egzotikus keleti vallás, vagy épp a saját józan belátásom sokkal többre vezet. És így lesz Jézusból sokszor ma is hős helyett, Megváltó helyett csupán az ács fia, egy régen volt bölcs, aki bár mondott szép dolgokat, de azért nem kell túl komolyan venni.
Pedig ez a prófécia igen fontos dolgokról beszél: örömhírről, bekötözésről, szabadulásról, kegyelemről. Csupa olyan dologról, amiből a legtöbbször hiányt szenvedünk, vagy csak nagyon erőtlen formában tapasztaljuk meg. Ha mindezt valaki tényleg meg tudná adni, az valóban mesés lenne. Jézus pedig állítja magáról, hogy Ő az a hős, aki képes erre. Ezt állította kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, és ezt állítja ma is. Sőt ennél többet is ad: Ő képes minket megváltani! Megbocsátja bűneinket és örök életre vezet. Csodálatos távlatok! Ennek az Úrnak, ennek a hősnek lehetünk mi a követői és követei ebben a világban.
De tudjátok Testvérek, mindezek az igék, és mindez a küldetés nem csupán Jézusra vonatkozik. Bár Ő tudja ezeket a legtökéletesebben megcselekedni, és Benne élve mi is átélhettük már mindezt, de a keresztyénségünk nem csupán erről szól. Krisztus ugyanis az igében említett teendőket: az örömhír továbbadását, a bátorítást, a kegyelem hirdetését és gyakorlását nekünk is feladatul adta.
Lehet, hogy csetlünk-botlunk hívő életünkben, és közel sem vagyunk olyan jók és tökéletesek, mint ahogy azt magunktól elvárnánk, ezeket akkor is küldetésként kaptuk. Urunk nem csak azért hívott el és szólított meg, hogy nekem magamnak boldogságom és üdvösségem legyen, hanem hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, hogy bekötözzem a megtört szíveket és szabadulást hirdessek a foglyoknak.
„Ez pedig nagy felelősséget helyez vállunkra. Nem élhetünk önmagunknak és nem élhetünk önmagunkban! Aki Krisztus testének tagja lett, a keresztyének közösségébe lépett, az mindig kap feladatot is. Ha erre gondolunk, bizony meg kell vallanunk bűneinket: hányszor nem teljesítettük megbízatásunkat.”
Hányszor törődök csak a magam bajával és hagyom figyelmen kívül a másik, Istent nem ismerő embert. „Az örömhír helyett én csak rossz híreket szállítok másokról, és csak arra tudok panaszkodni, hogy már megint felemelték az árakat; már megint baleset történt; aggodalmaskodom jövőm felől e bizonytalan időben. A bekötözés helyett csak újabb szíveket törtem össze felelőtlen ítélgetéseimmel, bántó szavaimmal. A szabadulás helyett csak erősítettem a rácsokat a börtönök ablakán, amikor segítő kezek után nyúlt valaki a bűn sötét cellájából — akár éhezőként enni kért, akár mert rabja lett az italnak, vagy valamilyen más szenvedélynek. Szabadság helyett csak súlyosabb rabságot, örömhír helyett csak súlyosabb szomorúságot, sebkötözés helyett csak sebek felfakasztását okoztam — a békéltetés szolgálata helyett békétlenséget szítottam. Mindezt azért, mert vétkes vagyok Krisztus egyházának tagjaként is.
LUTHER az egyház babiloni fogságáról beszélt saját korára tekintve, azt látva, mennyi visszaélés távolította el Krisztus testét az evangéliumtól.” Bár más értelemben, de mi is ilyen rabságban vagyunk, ha csak magunkkal törődünk, a magunk lelki jólétével és hitbeli előmenetelével, és közben a másokhoz szóló küldetésünket figyelmen kívül hagyjuk.
Nyílván ez a váltás, ez a mások felé fordulás és indulás nem megy magunktól. „Prófétai szóra van szükség, mert önerőből nem megy semmi! Emlékezzünk Urunk szavaira: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5.) Önerőből nem megy a megbékélés, önerőből nem megy a békéltetés szolgálata! Meg kell szabadulnunk ebből a mai babiloni fogságból, hogy végre együttes erővel, missziói lendülettel, felelősségünk tudatában a világ felé végezhessük a békéltetés szolgálatát.
Ahogyan Ézsaiás hirdette a Babilonban, fogságban élő népnek testük szabadulását, úgy hirdette Megváltónk is a lélek szabadulását, és így hirdetem most én is Isten Igéje alapján a magunkba zárkózástól való szabadulásunkat. Ahányan csak Isten népéhez tartozunk, ahányan csak megszabadultunk láncainktól és bűneinktől, meggyógyultunk sebeinkből, megvigasztalódtunk bánatunkból, mind köteles megbízásként örököltük Mennyei Békéltetőnk feladatát.
Ma egyikünk sem mehet úgy innen el, hogy ne venné vállára e hivatás terhét — legalábbis, akit az ÚR Lelke vezet. Légy idős vagy fiatal, gyenge vagy erős, vedd észre, hogy Isten megszabadított fogságodból, és már nem vagy önmagadba zárva. Ha pedig ebben az új életben akarsz járni, el kell indulnod a béke, megbékélés és a békéltetés rögös, keskeny, igencsak nehéz és sokszor keserves — de egyedül üdvözítő útján.
Magadnak is szükséges Krisztuskövetté lenned mind szeretteid körében, mind tágabb családodban, itt a gyülekezetedben, egyházadban, de éppúgy a településen és a körülötted lévő világban is. Úgy gondolom, ezeken a területeken mindannyian megtalálhatjuk békéltető szolgálatainkat.”
Ismerek egy kedves mesehőst! Jézus Krisztusnak hívják. Csak Ő pont nem egy kitalált személy, hanem élő és valóságos, aki most is köztünk van. Őt követve pedig mi is hősökké lehetünk mások számára. Az Ő követségében járva pedig ez a körülöttünk lévő, gyakran zord világ mesés valósággá változhat. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy sem Te sem Igéd nem egy kitalált mese, hanem igazság és valóság. Add Szentlelkedet, hogy ebben megerősödve léphessünk ki önmagunk árnyékából és indulhassunk el a többi ember felé, megosztva velük a Tőled kapott örömhírt, és gyakorolva feléjük a szeretet és a békesség küldetését. Ámen.
2012. január 21., szombat
Prédikáció - Ökumenikus imahét, Súr
1Sám. 2,1
Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az ÚRban, visszaadta erőmet az ÚR. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. [Lk 1,46-55]
1Sám. 2,2
Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. [2Sám 22,32; Zsolt 18,32]
1Sám. 2,3
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1Sám. 2,4
A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.
1Sám. 2,5
A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
1Sám. 2,6
Az ÚR megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. [5Móz 32,39]
1Sám. 2,7
Az ÚR tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. [Zsolt 75,8]
1Sám. 2,8
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az ÚRéi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. [Zsolt 113,7-8]
1Sám. 2,9
Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. [Zsolt 33,16]
1Sám. 2,10
Összetörnek, akik az ÚRral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyszer élt egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Hiába próbálkoztak a férjével éveken át, hiába sírt át éjszakákat, csak nem sikerült teherbe esnie. Már a családjából is elkezdték gúnyolni és lenézni emiatt, ami csak még tovább rontott a helyzetén. Csak a férje tartott ki mellette. Végső elkeseredésében aztán egy nap elment a templomba és ott sírva, teljesen összetörve imádkozott Istenhez. Olyan mélyen átélte fohászát, hogy a pap azt hitte, hogy ittas és magán kívül van. Pedig teljesen magánál volt, csak szívvel-lélekkel kérlelte Istent, hogy szánja meg. Még egy olyan fogadalmat is tett, hogy ha kaphat egy gyermeket, akkor majd az Úr szolgálatába fogja állítani. Szívből jövő imája nem maradt válasz nélkül, a család nagy örömére nemsokára kisfia született. Anyja nem felejtette el ígéretét és rövid idő múlva ismét elment a szentélybe, hogy odaszánja gyermekét az Úr szolgálatára.
Ez a történet akár ma is, közöttünk is lejátszódhatna. Ugyanúgy, ahogy néhány ezer évvel ezelőtt is lezajlott Izraelben. Az asszonyt akkor Annának, a gyermekét pedig Sámuelnek hívták. Felolvasott igénk pedig az ígéret beteljesülése után, a szívből felhangzó hálaéneket örökíti meg.
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentírásban olvasott történeteket régi szép mesékként kezeljük, amik lehet, hogy igazak, lehet, hogy valóban meg is történtek egyszer, de azok az idők elmúltak. Szép és látványos csodák, gyógyulások, imameghallgatások, Isten emberekhez közellévő szeretete, de mindez csupán emlék. Ma már más időket élünk, sokkal felvilágosultabb a világunk, és benne mi magunk is. Megvan a józan eszünk, valamicskét tanultunk is hozzá, a tudomány is napról napra fejlődik, valahogy csak megoldjuk a problémáinkat. Amit pedig ezekkel nem tudunk megoldani, az úgy is marad, abba jobb beletörődnünk.
Vajon miért akarjuk olyan gyakran Isten hatalmát és erejét a Szentírásba temetni? Miért gondoljuk azt, hogy ma már másképp működnek a dolgok? Lehet, hogy a környező világ valóban rengeteget változott a bibliai idők óta, viszont Istenünk ugyanaz maradt. Lehet, hogy a mi módszereink a problémamegoldásban sokat változtak, de Ő maga és módszerei azóta is változatlanok. Akár hisszük, akár nem.
Madách is úgy írta le Istent, az Ember tragédiájának elején, mint aki az idők kezdete után magára hagyta a világot: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen”. Sokszor talán mi is így indulunk neki az életnek: a világra jöttünk, kaptunk egy lehetőséget, és innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Innentől rajtunk áll, hogyan használjuk fel kapott éveinket. Megyünk a magunk feje után, amerre látunk. Vagy elindulunk például a szüleink által kitaposott ösvényen. Vagy olyan utakon, melyek épp megtetszenek, melyeken sokan mások is járnak, amelyek valami gyorsan elérhető, kellemes céllal kecsegtetnek. Mások is ezen járnak, nem lehet az olyan rossz. És elindulunk életünk útján, úgy érzésre, a saját ötleteink és értékrendszerünk mentén, valahová.
Keressük az életcélunkat. Elgondolkodtató eredménnyel szembesültem, mikor az internetes keresőbe beírtam ezt a fogalmat: életcél. Volt ott szó karrierről, önmegvalósításról, egészségről, sőt, külföldi utazási ajánlatokról is. Valóban rengeteg cél és lehetőség áll előttünk, de vajon el tudjuk-e érni ezeket, és egyáltalán jók-e ezek a célok, vagy csak elveszünk a rengeteg lehetőség között? Ahogy az ókori római filozófus, Seneca mondta: „ha az ember nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, nincs szél, mely jó lenne számára”. Sok ilyen esetet látunk, mikor emberek addig-addig válogatnak a rengeteg életcél közül, míg végleg cél tévesztve érkeznek el utolsó órájukhoz.
Előbb-utóbb szinte mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem tudom, merre menjek. Mint amikor egy idegen városban eltévedünk, és kérdezősködni kezdünk. Életünkben is elérkezik az a pont, amikor útmutatásra, útbaigazításra van szükségem. Hiszen már annyi utat kipróbáltam, és egy sem hozott megoldást.
Az igében szereplő édesanya, Anna is elérte ezt a pontot, mikor már végleg kétségbe esett, ahol már nem volt több ötlete, és senki emberfia nem tudott rajta segíteni. Ekkor kérte végre az Úr segítségét és útmutatását.
Hozzá hasonlóan a mi számunkra is nyitva áll a lehetőség, hogy útbaigazítást kérjünk életünkre nézve, ha úgy érezzük, eltévedtünk. Nem kell továbbra is öntudatosan menni az ismeretlen úton a magabiztosság álarca mögé bújva, hanem nyugodtan meg lehet állni és lehet kérdezni. „Uram, merre tovább? Eltévedtem, kérlek, mutasd meg a helyes irányt!”
Jézus nem véletlenül mondta magáról, hogy „én vagyok a Jó Pásztor” (János 10,11). Hiszen Ő jó útra vezet minket, ami egy jó cél felé visz. Ehhez viszont először el kell hagynunk régi utunkat. Le kell tenni mindazt, ami visszatart az új úttól, mindazt, ami téves cél, téves megvalósítás volt. Hagyjuk hátra bűneinket, melyek csak eltérítenek Jézus követésétől és annyi fájdalmat okoznak nekünk vagy épp másoknak. És a régi vargabetűk helyett egyenes utat kapunk. Nyíltan és őszintén járhatunk rajta mindenféle stiklik és szégyenkezés nélkül. Hiszen Isten megbocsát nekünk Krisztusért, és új kezdetet, új életet ad.
Ahogy tegnap is hallhattuk, ennek a hétnek az átformálás a témája. Nyílván nem egy divatos alakformálásról, hanem életünk formálásáról szól ez. Ahogyan Jézus teremető erejével újat alkot belőlünk vezetése által. Jól mutatja a különbséget Péter apostol is, mikor ezt mondja: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”.
Amikor már nem csak úgy bóklászunk, poroszkálunk életutunkon, hanem céltudatosan haladunk Isten tervében. Nap mint nap kérjük vezetését, és vesszük áldásait.
Ennek az életnek, ennek az új útnak pedig szerves része lehet a hálaadás az Úrnak. Az a szívből jövő öröm és dicséret, melyet Anna is megtapasztalhatott, mihelyst jó útra terelődött az élete. Ez nem csak egy régi mese, nem csak egy igen távoli történet. Hiszen valósággá lehet bármelyikünk életében.
Neked ki az útmutatód? Neked ki a pásztorod?
Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az ÚRban, visszaadta erőmet az ÚR. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. [Lk 1,46-55]
1Sám. 2,2
Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. [2Sám 22,32; Zsolt 18,32]
1Sám. 2,3
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1Sám. 2,4
A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.
1Sám. 2,5
A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
1Sám. 2,6
Az ÚR megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. [5Móz 32,39]
1Sám. 2,7
Az ÚR tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. [Zsolt 75,8]
1Sám. 2,8
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az ÚRéi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. [Zsolt 113,7-8]
1Sám. 2,9
Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. [Zsolt 33,16]
1Sám. 2,10
Összetörnek, akik az ÚRral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyszer élt egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Hiába próbálkoztak a férjével éveken át, hiába sírt át éjszakákat, csak nem sikerült teherbe esnie. Már a családjából is elkezdték gúnyolni és lenézni emiatt, ami csak még tovább rontott a helyzetén. Csak a férje tartott ki mellette. Végső elkeseredésében aztán egy nap elment a templomba és ott sírva, teljesen összetörve imádkozott Istenhez. Olyan mélyen átélte fohászát, hogy a pap azt hitte, hogy ittas és magán kívül van. Pedig teljesen magánál volt, csak szívvel-lélekkel kérlelte Istent, hogy szánja meg. Még egy olyan fogadalmat is tett, hogy ha kaphat egy gyermeket, akkor majd az Úr szolgálatába fogja állítani. Szívből jövő imája nem maradt válasz nélkül, a család nagy örömére nemsokára kisfia született. Anyja nem felejtette el ígéretét és rövid idő múlva ismét elment a szentélybe, hogy odaszánja gyermekét az Úr szolgálatára.
Ez a történet akár ma is, közöttünk is lejátszódhatna. Ugyanúgy, ahogy néhány ezer évvel ezelőtt is lezajlott Izraelben. Az asszonyt akkor Annának, a gyermekét pedig Sámuelnek hívták. Felolvasott igénk pedig az ígéret beteljesülése után, a szívből felhangzó hálaéneket örökíti meg.
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentírásban olvasott történeteket régi szép mesékként kezeljük, amik lehet, hogy igazak, lehet, hogy valóban meg is történtek egyszer, de azok az idők elmúltak. Szép és látványos csodák, gyógyulások, imameghallgatások, Isten emberekhez közellévő szeretete, de mindez csupán emlék. Ma már más időket élünk, sokkal felvilágosultabb a világunk, és benne mi magunk is. Megvan a józan eszünk, valamicskét tanultunk is hozzá, a tudomány is napról napra fejlődik, valahogy csak megoldjuk a problémáinkat. Amit pedig ezekkel nem tudunk megoldani, az úgy is marad, abba jobb beletörődnünk.
Vajon miért akarjuk olyan gyakran Isten hatalmát és erejét a Szentírásba temetni? Miért gondoljuk azt, hogy ma már másképp működnek a dolgok? Lehet, hogy a környező világ valóban rengeteget változott a bibliai idők óta, viszont Istenünk ugyanaz maradt. Lehet, hogy a mi módszereink a problémamegoldásban sokat változtak, de Ő maga és módszerei azóta is változatlanok. Akár hisszük, akár nem.
Madách is úgy írta le Istent, az Ember tragédiájának elején, mint aki az idők kezdete után magára hagyta a világot: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen”. Sokszor talán mi is így indulunk neki az életnek: a világra jöttünk, kaptunk egy lehetőséget, és innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Innentől rajtunk áll, hogyan használjuk fel kapott éveinket. Megyünk a magunk feje után, amerre látunk. Vagy elindulunk például a szüleink által kitaposott ösvényen. Vagy olyan utakon, melyek épp megtetszenek, melyeken sokan mások is járnak, amelyek valami gyorsan elérhető, kellemes céllal kecsegtetnek. Mások is ezen járnak, nem lehet az olyan rossz. És elindulunk életünk útján, úgy érzésre, a saját ötleteink és értékrendszerünk mentén, valahová.
Keressük az életcélunkat. Elgondolkodtató eredménnyel szembesültem, mikor az internetes keresőbe beírtam ezt a fogalmat: életcél. Volt ott szó karrierről, önmegvalósításról, egészségről, sőt, külföldi utazási ajánlatokról is. Valóban rengeteg cél és lehetőség áll előttünk, de vajon el tudjuk-e érni ezeket, és egyáltalán jók-e ezek a célok, vagy csak elveszünk a rengeteg lehetőség között? Ahogy az ókori római filozófus, Seneca mondta: „ha az ember nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, nincs szél, mely jó lenne számára”. Sok ilyen esetet látunk, mikor emberek addig-addig válogatnak a rengeteg életcél közül, míg végleg cél tévesztve érkeznek el utolsó órájukhoz.
Előbb-utóbb szinte mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem tudom, merre menjek. Mint amikor egy idegen városban eltévedünk, és kérdezősködni kezdünk. Életünkben is elérkezik az a pont, amikor útmutatásra, útbaigazításra van szükségem. Hiszen már annyi utat kipróbáltam, és egy sem hozott megoldást.
Az igében szereplő édesanya, Anna is elérte ezt a pontot, mikor már végleg kétségbe esett, ahol már nem volt több ötlete, és senki emberfia nem tudott rajta segíteni. Ekkor kérte végre az Úr segítségét és útmutatását.
Hozzá hasonlóan a mi számunkra is nyitva áll a lehetőség, hogy útbaigazítást kérjünk életünkre nézve, ha úgy érezzük, eltévedtünk. Nem kell továbbra is öntudatosan menni az ismeretlen úton a magabiztosság álarca mögé bújva, hanem nyugodtan meg lehet állni és lehet kérdezni. „Uram, merre tovább? Eltévedtem, kérlek, mutasd meg a helyes irányt!”
Jézus nem véletlenül mondta magáról, hogy „én vagyok a Jó Pásztor” (János 10,11). Hiszen Ő jó útra vezet minket, ami egy jó cél felé visz. Ehhez viszont először el kell hagynunk régi utunkat. Le kell tenni mindazt, ami visszatart az új úttól, mindazt, ami téves cél, téves megvalósítás volt. Hagyjuk hátra bűneinket, melyek csak eltérítenek Jézus követésétől és annyi fájdalmat okoznak nekünk vagy épp másoknak. És a régi vargabetűk helyett egyenes utat kapunk. Nyíltan és őszintén járhatunk rajta mindenféle stiklik és szégyenkezés nélkül. Hiszen Isten megbocsát nekünk Krisztusért, és új kezdetet, új életet ad.
Ahogy tegnap is hallhattuk, ennek a hétnek az átformálás a témája. Nyílván nem egy divatos alakformálásról, hanem életünk formálásáról szól ez. Ahogyan Jézus teremető erejével újat alkot belőlünk vezetése által. Jól mutatja a különbséget Péter apostol is, mikor ezt mondja: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”.
Amikor már nem csak úgy bóklászunk, poroszkálunk életutunkon, hanem céltudatosan haladunk Isten tervében. Nap mint nap kérjük vezetését, és vesszük áldásait.
Ennek az életnek, ennek az új útnak pedig szerves része lehet a hálaadás az Úrnak. Az a szívből jövő öröm és dicséret, melyet Anna is megtapasztalhatott, mihelyst jó útra terelődött az élete. Ez nem csak egy régi mese, nem csak egy igen távoli történet. Hiszen valósággá lehet bármelyikünk életében.
Neked ki az útmutatód? Neked ki a pásztorod?
2012. január 17., kedd
Prédikáció - Ökumenikus imahét Pusztavám, Mór, Ácsteszér
Lk. 24,25
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.
A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.
Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
Ámen.
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.
A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.
Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
Ámen.
2012. január 12., csütörtök
Prédikáció - LMK ülés, Január, Súr
Ézs. 49,13
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nagyon kínos érzés elfelejteni valamit. Egy el nem végzett feladat, egy el nem mondott gondolat, egy teljesítetlenül maradt ígéret, egy asztalon maradt tárgy, amire itt és most lenne szükség. Ilyenkor jön az aggódás, a kapkodás, a fejvakarás, hogy hogyan is oldjuk meg a helyzetet enélkül.
Ennél még kínosabb, amikor valakiről, egy másik emberről, netalán egy szerettünkről feledkezünk meg. Egy távoli rokon, egy régi, szeretett ismerős, egy magányos gyülekezeti tag, egy szülő, egy gyermek. Egyenként mind nagyon fontosak, és alapvetően számon tartjuk őket, mégis a napok egymásutánjában, a futószalagon érkező feladatokat végezve olykor megesik, hogy valaki észrevétlenül mégis a feledés homályába kerül.
Egy kulcsért vissza lehet szaladni, egy otthagyott könyvet kölcsön lehet mástól kérni, egy autót másnap is le lehet mosni, de sok elmulasztott személyes pillanatot már nem lehet visszahozni. Amikor az ünnep napjai voltak, amikor támaszra lett volna szükség, amikor könnyet kellett volna törölni, vagy éppen csak szólni egy jó, egy emberi szót. Amikor a megérkezés, vagy épp a búcsú pillanatai következtek el. Utólag még lehet próbálni pótolni ezeket, de sokszor már visszahozhatatlanok.
Mindezeken elmélkedve rájövünk, mekkora ajándék az, hogy velünk ellentétben Isten egyáltalán nem feledékeny. Számára nincs elszalasztott lehetőség, elmulasztott ígéret, elkésett pillanat. Bár hajlamosak vagyunk ezt gondolni, ahogy Izrael népe is tette, ahogy erről Igénkben is olvashatunk. Hajlamosak vagyunk kínunkban magunkhoz hasonlítani az Urat, akinek a sok teendője közepette kimentünk a fejéből.
Mindez talán abból fakad, hogy a legtöbb esetben nem értjük, mi miért történik velünk. Általában csak magunkra és a földi körülményekre tekintünk, és nem számolunk Isten vezetésével és erejével. Eszembe jut az elmúlt vasárnap textusa, ahol ugyanez volt a helyzet: a Kánaán földjére behatoló kémek jelentették a félelmetes ellenséget, de közben elfelejtkeztek az Úr erős karjáról, amely elhozta őket idáig, és megígérte, hogy nekik adja azt a földet.
Elfeledkeztek Istenükről, s csak a föléjük tornyosuló, legyőzhetetlen akadályra tekintettek. S ilyenkor a saját feledékenységünket, a saját hitünk, Istenbe vetett bizalmunk gyengeségét vetítjük ki az Úrra, hogy Ő már biztos nincs velünk.
Hát hogyan is feledkezhetne meg népéről a mi szerető Mennyei Atyánk! Az ószövetségi időkben esküvel kötelezte el magát választottai iránt, az újszövetségben pedig Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy Megváltónkká legyen. Krisztusban nem csak az emlékezetébe, hanem egyenesen a tenyerébe vésett be minket az Úr. Jézus vére árán váltott meg minket, amely felejthetetlen és kitörölhetetlen áldozat.
Kerülhetünk akármilyen súlyos helyzetbe, a mélység nem tud elég mély lenni, a sötétség nem tud elég sötét lenni ahhoz, hogy kitöröljön minket Isten emlékezetéből. Még akkor is igaz ez, ha mindenki más elhagy, ha mindenki más el is feledkezik rólunk. Erről a tragikus, emberi elhagyatottságról szól Gyökössy Bandi bácsi lelkészi szolgálatából való visszaemlékezése is.
Elkésett BUÉK
Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt, idős női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját. Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok.
Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés? Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni. Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül - , csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünk, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem. Talán most is. Azoknak, akiknek nem integettem vissza.
Ézs. 49,15-16
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Ámen
Mindenható Istenünk és Atyánk! Köszönjük Neked, hogy Te valóban soha nem felejtkezel el rólunk, hanem velünk vagy és hordozol bennünket kegyelmesen. Köszönjük Krisztus drága áldozatát is, ami a legnehezebb időkben is egyértelmű jele irántunk való szeretetednek. Add Urunk Szent Lelked erejét, hogy mi se feledkezzünk meg Rólad, hogy Te szüntelenül mellettünk vagy, és segíts, hogy a Tőled tanult hűséggel tudjuk hordozni mindazokat a testvéreinket, akiket gondviselő szereteteddel ránk bíztál. Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nagyon kínos érzés elfelejteni valamit. Egy el nem végzett feladat, egy el nem mondott gondolat, egy teljesítetlenül maradt ígéret, egy asztalon maradt tárgy, amire itt és most lenne szükség. Ilyenkor jön az aggódás, a kapkodás, a fejvakarás, hogy hogyan is oldjuk meg a helyzetet enélkül.
Ennél még kínosabb, amikor valakiről, egy másik emberről, netalán egy szerettünkről feledkezünk meg. Egy távoli rokon, egy régi, szeretett ismerős, egy magányos gyülekezeti tag, egy szülő, egy gyermek. Egyenként mind nagyon fontosak, és alapvetően számon tartjuk őket, mégis a napok egymásutánjában, a futószalagon érkező feladatokat végezve olykor megesik, hogy valaki észrevétlenül mégis a feledés homályába kerül.
Egy kulcsért vissza lehet szaladni, egy otthagyott könyvet kölcsön lehet mástól kérni, egy autót másnap is le lehet mosni, de sok elmulasztott személyes pillanatot már nem lehet visszahozni. Amikor az ünnep napjai voltak, amikor támaszra lett volna szükség, amikor könnyet kellett volna törölni, vagy éppen csak szólni egy jó, egy emberi szót. Amikor a megérkezés, vagy épp a búcsú pillanatai következtek el. Utólag még lehet próbálni pótolni ezeket, de sokszor már visszahozhatatlanok.
Mindezeken elmélkedve rájövünk, mekkora ajándék az, hogy velünk ellentétben Isten egyáltalán nem feledékeny. Számára nincs elszalasztott lehetőség, elmulasztott ígéret, elkésett pillanat. Bár hajlamosak vagyunk ezt gondolni, ahogy Izrael népe is tette, ahogy erről Igénkben is olvashatunk. Hajlamosak vagyunk kínunkban magunkhoz hasonlítani az Urat, akinek a sok teendője közepette kimentünk a fejéből.
Mindez talán abból fakad, hogy a legtöbb esetben nem értjük, mi miért történik velünk. Általában csak magunkra és a földi körülményekre tekintünk, és nem számolunk Isten vezetésével és erejével. Eszembe jut az elmúlt vasárnap textusa, ahol ugyanez volt a helyzet: a Kánaán földjére behatoló kémek jelentették a félelmetes ellenséget, de közben elfelejtkeztek az Úr erős karjáról, amely elhozta őket idáig, és megígérte, hogy nekik adja azt a földet.
Elfeledkeztek Istenükről, s csak a föléjük tornyosuló, legyőzhetetlen akadályra tekintettek. S ilyenkor a saját feledékenységünket, a saját hitünk, Istenbe vetett bizalmunk gyengeségét vetítjük ki az Úrra, hogy Ő már biztos nincs velünk.
Hát hogyan is feledkezhetne meg népéről a mi szerető Mennyei Atyánk! Az ószövetségi időkben esküvel kötelezte el magát választottai iránt, az újszövetségben pedig Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy Megváltónkká legyen. Krisztusban nem csak az emlékezetébe, hanem egyenesen a tenyerébe vésett be minket az Úr. Jézus vére árán váltott meg minket, amely felejthetetlen és kitörölhetetlen áldozat.
Kerülhetünk akármilyen súlyos helyzetbe, a mélység nem tud elég mély lenni, a sötétség nem tud elég sötét lenni ahhoz, hogy kitöröljön minket Isten emlékezetéből. Még akkor is igaz ez, ha mindenki más elhagy, ha mindenki más el is feledkezik rólunk. Erről a tragikus, emberi elhagyatottságról szól Gyökössy Bandi bácsi lelkészi szolgálatából való visszaemlékezése is.
Elkésett BUÉK
Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt, idős női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját. Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok.
Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés? Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni. Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül - , csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünk, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem. Talán most is. Azoknak, akiknek nem integettem vissza.
Ézs. 49,15-16
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Ámen
Mindenható Istenünk és Atyánk! Köszönjük Neked, hogy Te valóban soha nem felejtkezel el rólunk, hanem velünk vagy és hordozol bennünket kegyelmesen. Köszönjük Krisztus drága áldozatát is, ami a legnehezebb időkben is egyértelmű jele irántunk való szeretetednek. Add Urunk Szent Lelked erejét, hogy mi se feledkezzünk meg Rólad, hogy Te szüntelenül mellettünk vagy, és segíts, hogy a Tőled tanult hűséggel tudjuk hordozni mindazokat a testvéreinket, akiket gondviselő szereteteddel ránk bíztál. Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.
2012. január 6., péntek
Prédikáció - Vízkereszt ünnepén
Ézs. 42,5
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Ámen.
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)