Prédikáció - Húsvét utáni 3. vasárnap

Mt. 18,11

(„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.) [ Lk 19,10]

Mt. 18,12

Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet?

Mt. 18,13

Ha azután megtalálja, bizony mondom néktek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el.

Mt. 18,14

Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.”

Keresztyén Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A Biblia első szavai ezek: Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. Egy szép világot teremtett, melyben minden jó volt és harmonikus. Ekkor még nem volt bűn, nem volt szegénység, éhezés, sőt nem volt halál és kárhozat sem. Ebben a tökéletes környezetbe helyezte bele Isten az embert, akivel szoros kapcsolata volt és valóban, úgy éltek, mint édesapa a gyermekeivel. Ebből a kiegyensúlyozott helyzetből indult ki az élet.

            A nyáj és a pásztor egymáshoz tartoztak, és minden rendben ment… egy ideig. A tökéletességnek aztán a szófogadatlan, a kísértésnek engedő ember vetett véget. Bűnével saját maga választotta el magát az Istentől, saját maga intézte el, hogy kiűzessék az Édenkertből, és a földi küzdelmes élet útjára lépjen.

Innentől kezdve a nyáj tagjai és a pásztor messzire kerültek egymástól. Az ember elbújt, majd eltávolodott Urától. Ebben a távolságban élünk mind a mai napig, a gyengeségek, bűnök és kísértések közepette. Hála Istennek nem ez az elválasztottság a sorsunk, van belőle kiút, vissza lehet térni az Atyai házhoz. Van, aki a távolság ellenére visszatalál Urához, de van, aki továbbra is ebben az elveszettségben él.

Gyerekként mindenki játszott bújócskát. Ebben a játékban az a lényeg, hogy minél ügyesebben elbújjunk, nehogy megtaláljanak.

Keressük a lehető legjobb kis zugot, ahol biztos nem keres senki és teljesen észrevétlenek maradhatunk a minket kereső játékos számára. Sokan sajnos az életben is ezt játsszák, és eredményesen rejtőznek el Isten szava, az Ő közelsége és szeretete elől. Nem véletlenül kerültek itt a templomban is lebontásra azok a régi széles oszlopok, nehogy valaki ott keressen menedéket Isten szavával szemben.  

Bár amíg csak a templom oszlopai mögé bújunk, addig nincs olyan nagy baj. De sajnos ennél sokkal leleményesebbek is tudunk lenni. Keresünk egy kifogásokból, közönyösségből, a megélhetés és a hétköznapok harcaiból épített sötét odút és oda szépen befészkeljük magunkat. Na itt találjon rám az Isten!

Az Úristen pedig benne van a játékba, és a keresésünkre indul. Teszi mindezt azért, mert számára ez nem is annyira játék, hanem annál sokkal komolyabb dolog, élet-halál kérdés. Örökélet-örökhalál kérdés. Ha a meglévő nyájból, a pásztor oltalma alól elkóborol egy magányos bárány, annak bizony veszélyben forog az élete.

Talán először jó dolognak tűnik a szabadság, a szabályok, erkölcsi törvények és a számonkérés nélküli élet, de ezzel a szabadságunkkal sokszor nem tudunk élni, és mindez átcsap szabadosságba. Olyan életfolytatásba, ami először talán nem árt senkinek, majd szépen lassan egyre több kárt okozok magamnak, majd a körülöttem élőknek is, és nincs gyógyulás, nincs békesség, nincs bűnök bocsánata.

Hasonlít ez ahhoz, mintha egy olyan hegyi kanyargós úton autóznánk, ahol hiányzik a szalagkorlát. Lehet, hogy az Úristen korlátokat, szabályokat ad az életünkbe, és ezekbe a korlátokba ütközni kellemetlen. De akár hisszük, akár nem, ezek a korlátok arra szolgálnak, hogy ne essünk le a szakadékba.

Mégis akadnak, akik kívül élnek ezeken a korlátokon, kívül élnek Isten szeretetén és kegyelmén, kívül élnek a gyülekezet közösségén. Az ilyen emberek után indul el a Jó Pásztor, hogy visszahívja, visszacsalogassa őket magához.

Érdekeses itt a számok aránya is. Ugyanis Jézus a példázatban 99 meglévőről és egy 1 elveszettről beszél. Félek tőle, hogy ez az arány már akkor sem fedte a valóságot, de ma még kevésbé. Jól jellemzi a helyzetet egy falusi plébános esete, aki megelégelte, hogy csak néhány ember jár a gyülekezetbe, és egy szép napon a következő üzenetet állt a templom ajtaján: Elmentem megkeresni a többi 99-et.

Bizony, minden korban, de manapság még inkább szükség van az elveszettek megkeresésére, az Isten népéhez való oda- vagy épp visszatalálásra. Ehhez persze több dologra is szükség van.

Az első, hogy legyen hova térni, hogy legyen valóban egy nyáj, ami várja és befogadja a kóborlókat. Mert nem elég csupán az Istennel való személyes kapcsolat, hanem hívő keresztyénként jó, ha egy közösséghez is tartozhatunk. Ehhez pedig a meglévő közösségünknek nyitottságra és befogadó késségre van szüksége.

Hogy aki betéved ebbe a kívülről egyre szebb és hívogatóbb templomba, az belül is egy kellemes, és hívogató légkört találjon, ahova szívesen jön máskor is. Olyan közösséget, ahol elfogadják akárhonnan is jött, akármilyen élete is volt korábban. Ahol elutasítás helyett elfogadást talál. Ahol valóban működik a jézusi szeretet és megbocsátás. Ezek megvalósításában pedig mindannyiunknak feladata és felelősége van.

A másik szükséges dolgunk pedig maga a megkeresés. Mert amíg Jézus közöttünk élt elvégezte maga ezt a küldetést. Elment mindenkihez, aki Isten nélkül élt, akinek lelki szüksége, nyomorúsága volt, akinek egy jó szó, bátorítás, vigasztalás hiányzott. Jézusnak azonban lejárt a földön töltött ideje, és ezt a küldetését mindenkori tanítványaira, miránk bízta. Ahogy egy lelkész mondta egyszer mi lettünk Jézus keze és lába. Az Ő példáját követve tőlünk várja, hogy emeljük a gyengét, bátorítsuk a szomorkodót, és menjünk és keressük az elveszettet.

És ehhez nem is kell kilométereket mennünk, elég ha csak körülnézünk saját családunkban, saját környezetünkben, a szomszédság, vagy a barátok körében. Mennyi ember, akinek még egyszer sem beszéltünk az ÚrIstenről. Mennyi ember, akinek még egyszer sem olvastunk fel a Bibliából. Mennyi ember, akit még egyszer sem hívtunk el a templomba. Mennyi ember, akiért még soha sem imádkoztuk. Azt hiszem magunkban átgondolva mindenki elég hosszú listát tud így összeállítani.

Azt várjuk, hogy minél többen legyünk a templomban? Azt várjuk, hogy minél többen higgyenek Istenben? Akkor tegyünk is érte! Hiszen a Jó Pásztor nyájának tagjaiként, az ő szeretett gyermekeiként tőlünk is ezt várja Urunk, hogy ki-ki a maga lehetőségei szerint váljék sóvá és világossággá ebben a világban.

Hogy mindazt a kegyelmet és szeretetet, melyet Jézus Krisztus megváltása által kaptunk, ne tartsuk meg csak magunknak, hanem tudjuk azt továbbadni minél több embernek. Hiszen Mennyei Atyánk nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen. Ő szeretne mindenkit megmenteni, mindenkit megtalálni és mindenkit magához vonni. Először itt a földi nyájába, majd pedig vele együtt az örök életbe. Ámen.

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Te folyton-folyvást keresel bennünket, hívogatsz minket, és ébreszted hitünket. Add nekünk, hogy felismerhessük benned Megváltónkat és életünk Urát, akiben teljes szívvel megbízhatunk. És ha ez már megtörtént, akkor pedig adj szolgáló szeretetre kész kezeket és lábakat, hogy mozdulhassunk az elveszettek felé, hogy szóval és tettel bizonyságot tegyünk rólad, és hívogassunk mindenkit a Te közeledbe. Mert tudjuk, hogy nálad vagyunk a legjobb helyen. Így áldd meg életünket és küldetésünket. Ámen.                        

Prédikáció - Húsvét utáni 2. vasárnap

Jn. 10,22

Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt.

Jn. 10,23

Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt.

Jn. 10,24

Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!”

Jn. 10,25

Jézus így válaszolt nekik: „Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem,

Jn. 10,26

de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.

Jn. 10,27

Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.

Jn. 10,28

Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. [Róm 8,34-39]

Jn. 10,29

Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.

Jn. 10,30

Én és az Atya egy vagyunk.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Biztosan sokan hallottak már a zsidó vallás hanukka ünnepéről. Ennek az ünnepnek a gyökere a Biblia két szövetsége közti időre nyúlik vissza. A Krisztus előtti 2. században Palesztinát a Szeleukida király, IV. Antiokhosz foglalta el és ott minden eszközzel próbálta kiíratni az egyistenhitet és helyette a görög istenek hitét akarta bevezetni. Ennek legékesebb példája volt, mikor a jeruzsálemi templomban Zeusz szobrot állított fel. A politikai és vallási elnyomást aztán megelégelte Palesztina népe és a Makkabeus család vezetésével sikeres felkelést indítottak a megszállók ellen. A diadal után megtisztították a szentélyt, és újra az Élő Istennek szentelték azt. Ezt az ünnepet mind a mai napig a keresztyén karácsonyhoz közeli időben, december közepén ünnepli meg a zsidó felekezet. Érdekesség, hogy erről az ünnepélyről csak ezen a helyen beszél a Biblia.

            Tehát már Jézus korában is megemlékeztek erről a nemzeti ünnepről, mely szorosan kötődött a valláshoz. Erre az ünnepre Jézus is ellátogatott Jeruzsálembe, és felment a templomba. Ezen a ponton szembetűnő az író megjegyzése, miszerint ekkor Jeruzsálemben tél volt. Bár ez a közbevetés valószínű csak a pontos időmegjelölés érdekében került lejegyzésre, mégis mintha mélyebb mondanivalója is lenne.

            Hiszen jól ismerjük a telet. Egyáltalán nem az élet és nem a megújulás időszaka. Éppen ellenkezőleg, hideg, begubózás és téli álom száll ilyenkor a világra. Valami ilyesmi jellemezte azokat az embereket is, akik Jézushoz mentek. Hiszen Őbenne Isten Fia, a Megváltó érkezett el hozzájuk, aki Isten országát hirdeti már puszta jelenlétével is. Ezt felismerve már ekkor is örömmel és pálmaágakkal kellett volna őt fogadni. De nem így történt, hiszen Jeruzsálemben tél volt. Jól jellemzi a helyzetet Vörösmarty Mihály közismert verssora: „Most tél van és csend és hó és halál.”

            Valóban így volt. Hiszen itt Jézus földi küldetésének már a végén járunk már, és ezalatt az idő alatt nagyon sok minden történt. Pont a János írása szerinti evangéliumban látjuk a leginkább, hogy Jézus csodái nem csupán látványosságok voltak, hanem jelek, melyek Messiási voltára és Isten dicsőségére mutattak rá. Sőt, minden csoda mellé járt egy tanítás is Isten országáról és a megtérés fontosságáról. Ezeknek a végére értünk, és eljött hát az utolsó tél Jézus földi életében. Már megmutatott minden jelet nekik, amire szükségük volt ahhoz, hogy higgyenek benne és végre megtérjenek az Úrhoz.

Erre föl ezek a megátalkodott írástudók még mindig az út elején járnak, és így fordulnak hozzá: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Aki hittel és figyelemmel elolvassa János evangéliumát csak eddig a pontig, az első tíz fejezetet, az már nem kérdez ilyet. Akik testközelből átélnek csak egyet is Jézus csodái közül, annak már nem lenne szabad ilyet kérnie Tőle. Pedig ilyenek vagyunk, sokszor a saját szemünknek sem hiszünk. Nemrég beszélgettem egy emberrel, aki azzal indított, hogy ő nem hívő ember. Aztán később elmondta, hogy milyen komoly betegségekből szabadította meg a „JóIsten”, milyen kockázatos helyzetekben tartotta meg a Gondviselés, de ő mégsem lett hívő. Hát mi kell még?

Jézus kortársaihoz képest mi sokkal többet tudunk és értünk az evangéliumból. Átlátjuk, hogy mit miért tett és hogy mit vállalt értünk. Látjuk a kereszthalál és a feltámadás célját és értelmét is. Sőt mi több minden évben megünnepeljük és újra átgondoljuk ezeket az eseményeket. És ezek után még mindig kételkedünk a hitünkben? Hát mi kell még?

Ennél többet is kaptunk, hiszen nem csak Szentírásunk van, nem csak a régi igékben szól hozzánk az Úr, hanem bizony vannak megtapasztalások, imameghallgatások, sőt kisebb-nagyobb csodák is életünk folyamán. Olyan helyzetek, amikor a vak is látja, hogy itt nem emberkéz és nem a véletlenek összjátéka hozták a megoldást, hanem Mennyei Atyánk közbeavatkozása. De sokszor még ez sem elég nekünk. Sokszor hajlamosak vagyunk mindent megtenni saját hitetlenségünk érdekében.

Attól félek, hogy valójában ezek az írástudók sem a hit útját keresték, hanem inkább további vádakat gyűjtöttek volna Jézus ellen. Kérdeznek, de a válaszra igazán már nem kíváncsiak. És hányan vannak ma is így: vádaskodnak Isten ellen, kérdőre vonják a hívőket, az egyházat Istenük felől, de a válaszra igazából már nem kíváncsiak.

Jézus válasza pedig leleplező. Egyrészt elmondja, hogy ő már mindent megtett azért, hogy higgyenek, addig szavai és cselekedetei mind arról tanúskodnak, hogy Ő a Krisztus, a megígért Megváltó. A bizonytalanság forrása tehát nem Ő, hanem az emberek kemény és hitetlen szíve. Ha jól szemügyre vesszük, ha a hitre nyitottan megvizsgáljuk mindazt, amit kaptunk az Úrtól, amit Ő tett és mondott nekünk, akkor már nem lenne több ilyen akadékoskodó kérdésünk.

Másrészt azt is elmondja, hogy ezeket a nyilvánvaló dolgokat azért nem akarják elhinni és befogadni, mert nem az Ő juhai közül valók. Hiszen a nyájban mindenki ismeri a Pásztora hangját. Tudják, kire kell hallgatni, kit kell követni. De a kérdezősködők, akadékoskodók nem ismerik a Jó Pásztort, és ezért hiába is tanítja őket, hiába is beszél a lelkükre, nem fogják őt követni.

Az elmúlt héten hallottunk a kőszív és a hússzív különbségéről. Itt is milyen jól látszik, hogy az Istent kerülő ember nehéz kőszívét nem lehet felemelni saját tehetetlensége miatt. Az bizony lenn marad a saját keserűségének vermében. Viszont, ha nem zárkózunk be Krisztus szavai és jelenléte elől, akkor a nehéz és kemény kőszív meglágyul, megelevenedik és élővé lesz.   

A Jó Pásztor juhai hallgatnak vezetőjük szavára és engedelmeskednek neki. Ebben a nyájban juh és Pásztor ismeri egymást és ragaszkodnak egymáshoz. Ebben a nyájban nem kérdés a követés sem, mindenki megy Krisztus után. És ez nem a birkaszellem miatt van így, hanem a jó legelő biztos ígérete miatt. Urunk az övéinek ugyanis gondját viseli. És mindezt nem távolról, nem valahonnan a felhők közül, hanem egészen közelről. Nem kevesebbet ígért, minthogy Ő velünk lesz minden napon a világ végezetéig.

Nagyon ragaszkodik hozzánk, és nagyon erősen tart minket kezében. Olyannyira, hogy azt mondja: „senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” Mi emberek nagyon ritkán éljük meg ezt az erős ragaszkodást egymás közt. Hiszen nagyon sok dolgot ki tudnak csalni kezeink közül. Ahogy a gyermek markából is ki lehet venni a legkedvesebb játékát, ha valami csábítót, színeset, vagy éppen ínycsiklandót nyújtunk helyette. Ehhez hasonló esetek sajnos felnőttkorban is megesnek.

De milyen jó, hogy Isten sokkal határozottabban szeret bennünket és sokkal erősebben tart. Ő maga miatt nem fog kiengedni kezei közül, onnan csak mi mászhatunk ki. Erőszakkal nem fog magánál tartani, ha mi ellenkezünk kegyelme iránt. De ez nagyon rossz irány, emlékezzünk csak Júdás esetére.

Sokkal jobb és boldogítóbb Krisztushoz találni, és nála megmaradni. Hiszen Ő a legjobb részt, az örök életet tartogatja számukra, amit sehol máshol nem találhatunk meg. Figyeljünk hát mindarra, amit Krisztus tett és mondott, amivel szívünket, életünket szólongatja, és lássuk be, hogy Ő már mindent megtett üdvösségünkre. És mindezek után jöjjünk midnyájan a Jó Pásztorhoz. Így legyen. Ámen.

Köszönjük Istenünk, hogy Te Krisztusban már valóban mindent elvégeztél üdvösségünkre. Már semmi másra nincs szükség, csak hogy mi hozzád jöjjünk. Sokszor ezt az utolsó lépést tesszük meg legnehezebben. Kérünk adj erőt és bátorságot, hogy merjünk hinni a Te szent nevedben.

            És kérünk, hogy csendesítsd el a békétlen és a kötekedő kérdések zaját környezetünkben. Adj mindenkinek a kőszív helyett hússzívet és a régi élet helyett, hívő, új életet. Ámen.                   

Prédikáció - Húsvét utáni 1. vasárnap

Ez. 11,19

Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, [Ez 36,26;  2Kor 3,3]

Ez. 11,20

hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. [Jer 7,23;  Ez 14,11]

Ez. 11,21

A szívről így szól az én Uram, az ÚR: Akiknek a szíve a förtelmes és utálatos bálványokat követte, azoknak a tetteit a fejükre olvasom!

Keresztyén gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A húsvét utáni első vasárnapon vagyunk ma együtt. Utunk ma a feltámadástól Urunk mennybemenetele, illetve a Szentlélek kitöltésének ünnepe felé indul. De vajon mit is éltünk át ez elmúlt hétvégén? Nagyhét ritka szép ünnepnapjait, melyek egy évben csak egyszer köszöntenek ránk. Az ujjongó tömeget virágvasárnap, az utolsó vacsora estéjét, nagypéntek tragikumát, a szombat csendjét és a harmadik nap hajnalának kitörő örömét, a feltámadás és az új élet csodáját.

            Mindezeknek még csak egy hete, de vajon mi maradt meg ezekből? Mi maradt meg húsvétból? Talán a hűtőben van még egy kis sonka, és pár főtt tojás. A lakásban is biztos kinn vannak még a nyuszis, hímes tojásos dekorációk. Ez szép és jó, de vajon a szívünkben mi maradt meg az ünnepről? Átéltük-e egyáltalán az ünnep csodáját? A készülődés és vendéglátás forgatagában vajon végbement a feltámadás számunkra is, vagy minden különösebb lelki élmény, békés megnyugvás nélkül, teljesen hatástalanul telt el fejünk fölött egy újabb húsvét?

            Miközben ezeken a kérdéseken gondolkodunk érdemes meghallgatni Túrmezei Erzsébet: Húsvét után című versét.

Húsvét után

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.

Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.

Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.

Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.

Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.

Húsvét előtt… kihamvadott remények.

Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”

Bús eltemetkezés az éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!

HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!

Húsvét után… futni a hírrel frissen!

Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!

Húsvét után… új cél és új sietség!

Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!

Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,

Akik még mindig húsvét előtt élnek.

Kedves Testvérem, nem tudom, hogy a fenti kérdésekre mi a Te válaszod. Nem tudom, hogy átélted-e az ünnep áldását, vagy elszalasztottad azt. De két dolgot biztosan tudok. Az egyik, hogy a naptárat sajnos már nem tudjuk visszalapozni, ami elmúlt nem tudjuk újra átélni. Viszont a másik biztos dolog, hogy az Úristen nem fogyott ki az igéből és áldásokból. Még ma is van szava, üzenete, sőt ígérete a számunkra. Még ma sincs késő hallgatni igéjét és átélni a megújulás, a lelki gyengeségből való feltámadás csodáját.

            Különösen is így van ez, ha arra a csodálatos ígéretre tekintünk, mellyel mai igénk kezdődik. „Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik”.

            Lám-lám, az Úristen már több ezer évvel ezelőtt beszélt a szívcseréről, a szívátültetésről – persze lelki értelemben. Érdekesség, hogy mindezt az ember csak a huszadik század második felében tudta orvosilag lemásolni. Az első ilyen transzplantációt 1967 decemberében hajtották végre egy Fokvárosi kórházban. Furcsa belegondolni, hogy az ember testének egyik legfontosabb szervét, a keringés motorját, ami nélkül nem működik az élet, kiveszik és kicserélik egy újra.

            Igénk szerint lelki értelemben is valami hasonló történik, amikor Isten az, aki a beavatkozást végzi. Viszont Ő nem csak egy szervet, nem csak izmokat és szöveteket cserél ki, hanem az egész életünket.

Mielőtt Isten gyermekeivé válnánk, a Biblia azt mondja, kőszívünk van. Egy kemény és áthatolhatatlan erődítmény. Persze ez nem azt jelenti, hogy az istentelen emberek mind gonoszok és szeretetlenek lennének. Lehet, hogy az emberek felé kedves, jószívű valakiről van szó. Lehet, hogy törvénytisztelő, bölcs és jellemes ember. Ez a keménység leginkább az Isten Szent Lelke iránti zárkózottságot jelenti. Hogy talán mindenki felé kedves és nyitott, kivéve Isten felé. Ebben a helyzetben pedig szükség van az intő figyelmeztetésre, hiszen így, csupán kedvességgel, emberszeretettel, törvénytisztelettel nem lehet üdvösségre jutni.

A fenti ige sem gonosztevőknek szólt, hanem csupa kedves, értékes embernek. Sőt, Ezékiel próféta vallásos emberekhez beszélt, olyanokhoz, akik a maguk módján voltak vallásosak. Betartották a korbeli vallásos előírásokat, jártak istentiszteletre, megtették, amit az akkori egyház elvárt tőlük, de a valódi, életformáló hit nem volt ott az életükben. Ott voltak Isten közelében, de valahogy mégsem nyílt meg igazán az életük Őfelé.

Szívbeli, alapvető lelki változásra volt szükség ezeknek az embereknek az életében, és bizony sok mai élet számára is. De sajnos kizárólag emberi szóval, neveléssel, iskolákkal, törvényekkel, karhatalommal és más egyéb emberi eszközökkel ezt nem lehet elérni. Ez olyan beavatkozás, amit igazán csak az Isten tud elvégezni bennünk.

De ő eltudja, sőt el is akarja végezni ezt. Meg szeretne minket újítani, meg szeretne minket erősíteni, és az élettelent, a vegetálót, élővé és elvenné szeretné változtatni. Azt szeretné, ha nem csak gyülekezeti tagok lennénk, akiknek a neve ott van a hivatali nyilvántartásban, hanem valóban Isten újjászületett gyermekeivé lennénk minél többen, akiknek a neve ott van az Élet Könyvében is. Persze a változáshoz, a megújuláshoz mindig idő kell. És néha csak lassan és nehezen zajlik le ez a folyamat, de Isten Igéje végül úgyis eléri a célját.

Iskolás koromban nagyon megdöbbentett, mikor arról tanultunk, hogy az ókori egyiptomiak hogyan hasították el azokat a hatalmas sziklatömböket, melyek a piramisépítéshez használtak. A kőtömbbe véstek egy kis nyílást, abba egy faéket ütöttek, majd egyszerűen locsolni kezdték. A víztől megduzzadt faék, bár kicsi volt, mégis olyan erőt fejtett ki, mellyel kettéhasította azt a rideg kőtömböt.

Valahogy így működik az életünkben Isten igéje is. Először talán csak egy jelentéktelen dolog, ami először nem is nagyon érdekel. Aztán később lassacskán felnövekedik bennünk, míg végül az egész régi életünket szétfeszíti, hogy helyet adjon az újnak. Annak az újnak, amit Jézus Krisztusban kaphatunk meg.

Érdekes párhuzam, hogy a földi szívátültetés is csak akkor lehetséges, csak úgy lehet megmenteni egy beteg ember életét, ha előtte egy egészséges ember meghal, akinek a szívét megkaphatja. A mi új életünk, új szívünk is csak Jézus Krisztus értünk történt áldozata révén lehetséges. Ő bár makulátlan szívvel, bűntelenül élt és szolgált közöttünk, mégis magára vállalta bűneink büntetését, és a keresztfán elszenvedte mindazt a kínt és megvetettséget, ami nekünk járt volna. Mindezt azért, hogy mi részesülhessünk az Atya Isten kegyelmében.

Mindezt azért, hogy a nehéz kőszívünk ne húzzon le minket az elveszettség és a végesség mélységébe, hanem helyette hús szívvel, élő hittel, Lélek által felemeltethessünk az Isten által számunkra rendelt életre, egykor pedig az örök üdvösségre.

Bár húsvét már elmúlt, de az Úr kegyelme megmaradt. Igéje még ma is szól és hív minket megtérésre, és lelki feltámadásra. Figyeljünk hát jól az Ő halk és szelíd hangjára. Ámen.  

Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Te minden ember életét, a mi életünket is ismered és számon tartod. Köszönjük, hogy Te nem akarod egyikünk vesztét sem, hanem hogy megtérjünk és éljünk általad. Lágyítsd meg szívünket, ébressz minket új életre, és erősítsd meg hitünket. Add, hogy ne szalasszuk el a kegyelmi időt, hiszen ma még lehet hozzád térni. Add meg, hogy mi a Te népeddé, Te pedig a mi Istenünkké legyél. Ámen. 

Prédikáció - Húsvét hétfő

Zsolt. 116,8

Megmentettél engem a haláltól, szememet a könnyhullatástól, lábamat az elbukástól,

Zsolt. 116,9

az ÚR színe előtt járhatok az élők földjén.

Zsolt. 116,10

Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Húsvét az életmentés ünnepe! Valóban így van, ha arra gondolunk, hogy Jézus Krisztus is kimenekült a halálból és életre támadt fel. Valóban így van, ha arra gondolunk, hogy Krisztusban mi is új életre támadhatunk, ahogy erről már tegnap is hallottunk.

A mai orvostudomány már olyan fejlett, hogy sokszor a halál közeli állapotból, sőt olykor a klinikai halál állapotából is vissza tudják hozni az embert az élők sorába. Ilyenkor valóban életmentésről beszél mindenki. De vajon ki gondolná azt komolyan, hogy itt a templomban, a hitünkben, illetve Isten közelében is életmentés történik? Valószínűleg nem sokan.

Pedig így van. Az evangélium üzenetével, Jézus Krisztus örömhírével igyekszünk életeket megmenteni a bűnöktől és a kárhozattól és helyette mindenkit az üdvösségre segíteni. De miért kell engem megmenteni? – kérdezheti a gyanútlan igehallgató. Mi velem a probléma? Mitől lennék én elveszett bűnös? Vagy ha az is lennék, miért kell erről beszélni ilyen szép ünnepen?

Sokan elítélik az egyházat és a lelkészeket, hogy a prédikációkban, tanításokban milyen gyakran bűnössé teszik a hallgatóságot, csak hogy azok szükségét érezzék a kegyelemnek. Pedig valójában nem mi tesszük az embert bűnössé, hanem ez az alaphelyzetünk, minden embernek. Ha nem is beszélnénk róla, akkor is Isten Igéjének tükrében egyértelműen kiderül, hogy így van, hiszen Istentől és az Ő szentségétől távolra kerültünk, és magunktól nem tudunk fedhetetlenek lenni. Hiába határoznánk el magunkban, hogy mostantól jók és szentek leszünk, mindig lesz valami, ami ebben meggátol.

Ha valódi változást szeretnénk, akkor szükséges az Isten előtti őszinte megállás. Ehhez pedig egyértelművé kell tenni a kiindulási pontot, hogy milyen ember is vagyok valójában. Vajon én is megváltásra szoruló ember vagyok? Vajon nekem is szükségem van bűnbocsánatra és kegyelemre? Többek között ezeknek a kérdéseknek a tisztázása miatt szerepel minden istentiszteletünk elején is bűnvallás és kegyelemhirdetés, hogy tudjam hol a helyem, tudjam én ki vagyok, és kicsoda számomra az Isten. Ebből a helyzetből lehet aztán továbblépni a hit útján.

Azt hiszem, mindenkinek javára válik ezen a téren az éleslátás. Hiszen gyakori ebben a témában a tévedés. Valaki azt hiszi, Ő majd megmondja Istennek, hogy hogyan cselekedjen. Valaki elvárja, hogy minden imakérése megvalósuljon. Valaki úgy érzi, szívességet tesz Istennek, hogy eljön a templomba. Valaki földi, vagy mennyei viszonzást vár hitéért és cselekedeteiért. Valaki maga szereti összeválogatni a számára kedves parancsolatokat. De ez így nem működik.

A fenti zsoltár szerzője is, talán fájdalmas módón, de megtette ezt a felismerést. Ő is nagy reményekkel és határtalan önbizalommal indult el az élet útján. Viszont önmaga vezetését követve csak könnyhullást, elbukást és lelkileg halálos mélységet ért el. Erre jutott el a maga esze szerint. És jajj de sokan szintén csak erre jutnak el évtizedes élettapasztalat, vagy sok iskola elvégzése után is.

Életmentés. Erről szól igénk és erről szól húsvét üzenete is. Nem az a sorsunk, hogy elvesszünk, nem az a sorsunk, hogy rossz és fájdalmas legyen az életünk, nem az a végzetünk, hogy a rossz győzedelmeskedjék rajtunk. Krisztus példája is ékesen mutatja, hogy az Úr Isten a legnyomorultabb helyzetből is képes felemelni, és képes új életet adni.

A feltámadás után valóban új élet kezdődött, de nem csak Jézus Krisztus számára, hanem Isten népe számára is. Egy alapvetően új kezdet, ahol már nem a végesség az úr, hanem a végtelen Isten hatalma.  A szenvedés és a feltámadás tehát értünk ment végbe. Hogy az elbukástól megmenekülve mi is higgyünk Istenben, és hitben élve az Ő színe előtt járhassunk egész életünkben. Húsvét tehát nem csak egy régi emlékünnep, hanem hatása és üzenete van. Üzenete a korabeli szereplők és üzenete a mi számunkra is.

Prédikáció - Húsvét vasárnap

118. Zsoltár 13-24

Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem. Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit! Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak. Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak! Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál. Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben. Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ószövetségi hálaadó zsoltár hangzik ma Isten újszövetségi népének legfontosabb keresztyén ünnepén. Hálaadás szava, hiszen ez a mostani ünnep hitünk legnagyobb örömünnepe.

Örömünk van, hiszen Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük. Azt, hogy az élet győzött a halál felett, és ez a győzelem nem csak Megváltó Urunké lesz, hanem mindenkié, aki Őt követi.

Az emberi ünnepeink sokszor nem tudnak igazán felhőtlenek lenni, hiszen mindig akad valami baj, ami be tudja azt árnyékolni. A mai boldog vasárnapon sem szabad elfelejteni, hogy ezt az örömünnepet meg kellett, hogy előzze a gyászos nagypéntek. Ma már fehér az oltárterítő, de pénteken még minden templomban fekete színű posztó jelezte a gyászt. Nincs feltámadás elhalálozás nélkül, bánat előzte meg mai örömünket is. Viszont ez a bánat szükséges volt, és már elmúlt. Nem kell, hogy beárnyékolja örömünket, sőt éppen, hogy megalapozza azt. Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Halleluja!            

            A fenti zsoltár szerzője is korábbi egy bánatára emlékezik vissza: „Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem.”. Mondhatná ezt egy futballista is, akit egy nehéz de végül mégiscsak nyertes meccs után kérdez a riporter. Nehéz volt a mérkőzés, de most mégis miénk a győzelem. De a zsoltár szerzője szinte biztos, hogy nem volt válogatott focista, csupán egy egyszerű hívő ember, akinek küzdelmes volt az élete. És az élet küzdelmeit, azt hiszem mindannyian ismerjük.

            Gondoljunk csak bele, ezen a héten is mennyi feladattal és munkával kellett megküzdenünk, hogy méltóképp várjuk a mai ünnepet. A munkahely és az iskola szokásos kihívásai mellett a kezdődő kerti munkák, a tavaszi nagytakarítás, a vendégvárás kedves-nehéz előkészületei is vártak ránk.

Persze ezek idővel elmúlnak, és visszatérnek a szokásos hétköznapok. De mennyi nehézség és gond van az életünkben, melyek nem múlnak el egyik napról a másikra. Az állandó küzdelmek és kudarcok közepette hányszor éreztük már, hogy elég ebből és inkább menekülnénk valahova messze. De nem lehet, mert dolgunk van, állásunk van, családunk van, számítanak ránk, és nincs mese, újra fel kell állni és küzdeni, hiszen holnap újra élni kell.    

            „Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem.” Tudjuk, hogy sokaknak az élet, a megélhetés nehézségei között hitüket gyakorolni sem könnyű. A sok földi elfoglaltság mellett egyszerűen már nem jut idő és energia az égiekre tekinteni.

Annyi minden van „idelenn”, hogy az „odafönn valót” már elfelejtjük keresni. Milyen jó, hogy legalább még ezek a szép egyházi ünnepeink megmaradtak. Ilyenkor a legtöbb helyen megáll a munka, megáll a hajtás és valóban a család és a pihenés mellett az Úristenre is tudunk figyelni.

            Milyen jó, hogy húsvét van, milyen jó, hogy újra itt lehetünk az Úr házában, milyen jó, hogy kicsit megpihenhetünk és együtt ünnepelhetjük Urunk feltámadását. És milyen jó, hogy ez a feltámadás nemcsak az övé, hanem Vele együtt mi is feltámadunk. Nem csak halálunk után, nem csak majd egyszer valamikor a távoli jövőben, hanem akár itt ezen a mai ünnepen is.

Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Zaklatott világunkban folyton energiára, megújulásra vágyunk és keressük ennek legmegfelelőbb módját. Ismerjük már a testi, lelki felüdülés számos formáját. Egészséges ételeket, vitaminokat, wellness hétvégéket, gyógymasszázsokat. De amíg odabenn a szívünkben nincs meg az alapvető békesség, addig minden más próbálkozás csak mulandó örömöt ad. Erőre és győzelemre van szüksége mindenkinek, de vajon hol találhatunk rá?

Ez a zsoltárszerző egy őszinte ember volt, mondhatni, ami a szívén az a száján. És ennek az embernek valóban erő és győzelmi ének volt a bensőjében és ez fakadt ki belőle, ezt adta hírül mindenkinek.

Ma már olyan ritka az ujjongó ember, hogy inkább bolondnak vagy ittasnak tartjuk azt, aki így érez. Pedig milyen jó lenne ha végre mi is így örvendezhetnénk!

A zsoltáros ezt a felszabadultságot nem bolondságtól, nem bódultságtól kapta, hanem az Úristentől. Hiszen tőle felüdülést kaphatunk gondjainkból, feltámadást nyerhetünk eltaszított állapotunkból és erőt kapunk a folytatáshoz. Ez az erő pedig a búslakodó embert boldoggá, a megfáradtat erőssé, a közönyöst pedig élettelivé tudja tenni. Ennek az életadó isteni győzelemnek van ma az ünnepe!

            Mindezek alapján megérthetjük: nem véletlenül támadt fel az Úr Jézus! Megmutatta, hogy Ő erősebb minden emberi hatalomnál, sőt erősebb a halálnál is. Ő az élet Istene. Nála lerakhatjuk életünk terhét, elhagyatjuk bűneinket, és megtisztult lelkiismeretünk és új életünk lehet. Nem csak gondjainktól és terheinktől akar ugyanis megváltani, hanem minden bűnből és gyengeségből is. Tiszta és hívő életet akar nekünk ajándékozni, mely üdvösségre vezet. Ezt jelenti a mai feltámadás.

            Kívánom, hogy mindez ne csak egy ünnepi szép beszéd legyen a templomban, amit innen kilépve már el is felejtünk, hanem mindannyiunk életének részévé legyen. Akár már a mai napon is. Ámen.

Jézus Krisztus Urunk! Te haláloddal legyőzted a bűnt és feltámadásoddal legyőzted a halált is. Nincs már ellenség, nincs már veszély. Benned bízva ránk is öröm és boldogság várhat. Köszönjük, hogy ez nem csak üres ígéret, hanem a Téged követők életének valósága.

Segíts Istenünk, hogy Rád figyelve mi is megérthessük az üres sír üzenetét, és feltámadásodban mi is részesülhessünk. Ámen.          

Prédikáció - Passiói istentisztelet

„Átkarolva szent keresztfádat

Bánat tölti el szívemet.

Ó, mert tudom, ha lelkem fáradt,

Nyugalmat csak nála lelek.

Te vagy az irgalom egyedül,

ki a bűnbánón megkönyörül,

Én Uram Jézus.”

/Evangélikus Énekeskönyv 207. ének 2. versszaka/

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A fenti ének sorai a golgotai jelenetet juttatják eszembe. De nem úgy, mint ahogy a Bibliában olvassuk, nem úgy hogy azok a korabeli emberek állnak ott, hanem jelen időben, úgy, hogy nem ők, hanem én, mi állunk ott. A mai golgotai kereszt tövében.

            Érthetetlen ez a szenvedés és kínhalál. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Próbálták már szépirodalmi művekben leírni, hogy mi történt ott. Próbálták orvosilag levezetni az események sorát, sokan filmeken jelenítik meg ezt a szenvedést, de ezek csak külső megközelítések, a felszínt mutatják be.      

            Ahhoz, hogy valóban megérezzük az események súlyát, úgy vélem, hittel, szívben kell átélni ezeket az eseményeket. Úgy vélem ez nem megy akarattal, nem megy erővel, hanem sokkal inkább a hívő életünk előre meg nem tervezhető helyzetei juttathatnak ilyen közel az Úr Jézushoz.

            A fenti énekben is a keserű, megfáradt lélek roskad le Ura keresztjéhez. Megfáradt és keserű lélek, ó de sokszor tapasztalni ezt! Az élet csapásai, elrontott döntéseink, a bűnök borzalmas gyümölcsei ezek. Az életet megrontó ördögi hatalom és a végesség garázdálkodása Istentől kapott életünkben.

És olyan sokan nem is tudják igazán mi a baj, nem is tudják, hol keressék lelkük orvosságát. Keresik munkában, italban, kapcsolatokban, közönyösségben, de nincsen sehol. És olyan sokan vesznek el saját kilátástalanságuk vak sötétjében. És aki így távozik az élők sorából, azon bizony kárba vész Krisztus kereszthalála.

 Hiszen az Ő keresztje, az Ő szenvedése és halála egyedül értünk történt, nekünk készített drága ajándék. Luther Márton ezt írja: „Érettünk szenved. Szenvedése tehát nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát és Isten gyermekei lettünk.” 

Így van, Krisztus ezt értünk tette, értünk vállalta. Nem volt kiszolgáltatva az eseményeknek, nem győzedelmeskedett rajta a gonosz, nem veszítette el a csatát, hanem éppen hogy Ő diadalmaskodott. Hiszen ezzel a szörnyű szenvedéssel a mi szenvedésünket vállalta magára. Ezzel a kegyetlen halállal a mi örök halálunkat hordozta el. Mennyei Atyánk az Ő áldozatára tekint, és ezért tőlünk már nem vár áldozatot. Amit tőlünk vár, hogy letegyük bűneinket, higgyünk az ő nevében, és éljünk ebben a hitben.

Ehhez kapcsolódóan szintén reformátorunk írja, hogy az ember természetéből fakadóan sokszor felcseréli a dolgokat. Amikor örülnünk kéne, akkor sírunk, és mikor sírnunk kéne, akkor örülünk. „Mikor bűneink miatt sírnunk kellene – nevetünk, amikor pedig szívből ujjonganunk kellene, hogy Krisztus értünk meghalt, s nékünk örök életet szerzett – akkor sírunk.”

Bizony a keresztfához való járulásunk, Krisztushoz való tartozásunk változással fog járni az életünkben, ugyanis helyére kerülnek a dolgok. Krisztus közelében ugyanis a bűnökről kiderülnek, hogy bűnök és nem nevetség tárgyai. A rossz dolgokat nem látjuk többé jónak, nem takargatjuk többé, nem tagadjuk le, nem hencegünk velük. Helyre kerülhet az értékrendünk és végre jó útra, keskeny útra térhetünk.

Megrázó volt hallgatni egyszer kábítószeres fiatalok megtérésének, testi-lelki tisztulásuknak történetét. Elmondták, hogy ami korábban jó bulinak, és kellemesnek tűnt, az később rabságba döntötte őket, és az életük, egészségük is romokban hevert már. Amikor már sikeresen a gödör aljára csúsztak, akkor találkozhattak az Úrral, és kezdhettek vele egy új és tiszta életet.

Bár talán közöttünk nincs egyetlen kábítószerfüggő sem, de mégis, ilyen káros szenvedély nélkül is elérhetjük lelki-szellemi értelemben a gödör alját. Hiszen abba lecsúszni nagyon könnyű. Viszont kimászni, kikászálódni onnan már sokkal nehezebb. És ebben nyújt segítséget nekünk az Úr Jézus, hogy hagyjuk hátra azt a sötét vermet, ami eddig körülvett, ami nem vezetett sehova, kapaszkodjunk bele felénk nyújtott karjába, és engedjük, hogy felemeljen kegyelmes szeretete.  

Ha így tudjuk Őt követni, akkor a megváltás már ránk is érvényes, akkor már nem kell keresni életünkben a különböző istenpótlékokat, a boldogság hamis forrásait, hiszen Isten az életünkben képes betölteni minden hiányt. Benne teljesedhet ki az az életünk, amit az Úr elképzelt nekünk, és amire már a teremtés hajnalán azt mondta, hogy íme, igen jó. Bizony. Krisztus gyermekeiként jó lehet az életünk! 

Persze keresztyénekként sem kerülünk ki a világból, sajnos a hívő ember életében is előfordulnak viszontagságok, csapások és fájdalmak. De olyan jó, hogy az Ő követésében már van hova menekülnünk bánatunkkal, van menedékünk és kapaszkodónk. Ez a kapaszkodó, pedig, ahogy énekünk szövege is írja, Krisztus keresztje lehet. Az a hit és biztos tudat lehet a menedékünk, hogy Krisztus ennyire szeretett bennünket, ennyire szeretett engem is, hogy meghalt értem. Amikor még nem is tudtam róla, amikor nem is ismertem őt, nem is kértem tőle ezt. Ő már akkor megkönyörült, ő már akkor megváltott engem. Ez a hűséges, gondviselő  szeretet pedig átsegíthet a legsötétebb időkön is, a halál árnyékának völgyén is.

Felkeltette az érdeklődésemet ennek az éneknek a szerzője, Pusztay József. Életrajzából kiderül, hogy a múlt század elején, az 1900. évben született, és az ország dél-keleti szegletében, egy Orosháza melletti kis faluban, Gádoroson szolgált evangélikus lelkészként.   Gyülekezeti munkája mellett részt vett a közéletben is, művelt, tájékozott ember volt, több egyházi éneket is írt. A fenti éneke 1937-ben jelent meg először a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvben.

A sorokba és rímekbe szedett bizonyságtétel azonban nem csak holt betű volt számára, hanem életével is hirdette mindezt. A kis falusi gyülekezetben 13 évig élt és dolgozott, hogy az eklézsiát elfogadható állapotba hozza, mind dologi, mind lelki téren. Áldozatos szolgálatának csak az 1944 októberében előretörő szovjet csapatok vetettek véget. Megalkuvást nem ismerő, hitvalló egyházi személyként menekülnie kellett családjával együtt.

Pár hónap múlva végül mégis letartóztatták feleségével együtt és az Andrássy út 60.-ba vitték. Vallatások és kínzások után fogházba kerültek, ahol Pusztay József 1945. május 26-án meghalt. Ilyen üldöztetések és szenvedések alatt is megmaradt Krisztus hű tanítványának, aki ott volt vele élete minden viharában. Igazán tudta mit jelent fáradt lélekkel az Úrhoz hanyatlani, és tőle erőt kérni, erőt venni a folytatáshoz.

Krisztus eme győztes katonájának élete is példa lehet számunkra. Bár minket nem üldöz semmilyen politikai rendőrség hitünk miatt, de a minket körülvevő világ, a benne lévő kísértések és nyomorúságok minket is hasonlóképpen űznek, próbálnak utolérni és alaposan meggyötörni.

Ezek elől lehet menedékünk a kereszt. Ezektől védhet meg minket az Isten, aki erős várunk. Így lehet teljes biztonságunk életünk alakulása felől. Ne feledjük, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, ha támaszra van szükségünk, ha bűnbocsánatra vágyunk, vagy éppen csak egy jó szóra szomjazunk, mindig jöhetünk Krisztushoz és az Ő keresztjéhez. Ámen.   

    

Prédikáció - Böjt 5. vasárnap

Jn. 2,13-22

Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: „Milyen jelt mutatsz nekünk, amelynek alapján ezeket teszed?” Jézus így felelt nekik: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Ezt mondták rá a zsidók: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A szeretet botránya! Így is lehetne jellemezni a fenti történetet, ahol Jézus, tőle szokatlan módon nem szelíd szóval, nem egy jól irányzott példázattal, nem is csendes hátrálással reagál egy helyzetre, hanem szenvedélyesen, indulatosan, sőt talán haragosan is.

Mai feszültségekkel túl terhelt világunkban teljesen ismerős a helyzet. Mikor már régóta nyúznak, régóta gyötörnek valamivel, akkor egy idő után már nem bírjuk visszafojtani dühünket, és kitör belőlünk. Akár hangos szóval, akár ajtócsapkodással vagy esetleg földhöz vágott tányérokkal. Nehezen, sőt manapság egyre nehezebben viseljük a személyünket, a nyugalmunkat ért támadásokat, és ebből kifolyólag talán nem is olyan nehéz elfogadni Jézusnak ezt a viselkedését.  

De ha így értékeljük az eseményeket, ha pontos párhuzamot vonunk Jézus viselkedése és a mi dühkitöréseink között, akkor tévedünk. Az első jelentős eltérés, hogy itt nem Jézus személye ellen történt támadás. Itt nem Őt szidalmazták, nem követeltek tőle csodát, nem kárhozatták a törvény megszegése miatt. Itt a támadás az Atya Isten és az Ő háza ellen történt.

Tudjuk, hogy a zsidó vallás szerint az Istennek csak egy temploma lehet, ahol az áldozatbemutatás történik. Az összes többi épület csak az összegyülekezés helye, ezeket híjuk zsinagógának. A bibliai időben, tehát az Élő Isten hívei számára a jeruzsálemi templom volt a legszentebb hely. Ott érezhették meg leginkább az Úr közelségét és szentségét, kizárólag ott mutathattak be áldozatot az Úrnak, és így kizárólag ott nyerhették el bűneik bocsánatát. És most ebből a helyből, a templom egyik előcsarnokából közönséges piacot csináltak árusokkal, pénzváltókkal és alkudozással.

Bár a keresztyén vallásban már nem csak egy templomunk van, hanem szinte minden faluban található, mégis, ezek az épületek továbbra is megmaradtak az Atya Istennek szentelt épületeknek. Átérezzük és átéljük ezt, mikor belépünk, mikor megszólal a harang, felcsendül az orgonajáték, amikor elhangzik az alkalom elején: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében”.

De az istentisztelet végével sem szűnik meg az épület magasztos volta. Bár gyülekezet és ige nélkül látszólag csak kő, fa és üveg, mégsem csupán egy múzeum, vagy egy csarnok. Amikor a hittanosokkal meglátogatjuk, akkor is előtte megbeszéljük, hogy most Isten házába megyünk és itt nem lehet csak úgy rohangálni és kiabálni.

Szent hely, ahol illik annak megfelelő módon is viselkednünk. Az ajtón való belépéstől kezdve egészen a kilépésig. Bár életünk minden pillanata Isten jelenlétében történik, és minden lépésünket figyelemmel kíséri, a templomban talán mégis sokkal érezhetőbb, sokkal valóságosabb a közelsége. Vajon gondolunk-e erre, mikor a padban ülve pletykálással, a másik kritizálásával, vagy egyéb oda nem illő dolgokkal vagyunk elfoglalva?

A fenti eseménynek van egy másik fontos üzenete is. Jézus nem egy egyszeri, szokatlan dolgot tapasztalt meg, mikor az állatkereskedőkkel és a pénzváltókkal szembesült Atyja házában. Közeledett a zsidó húsvét, és az ország minden részéről, sőt a környező országokból is érkeztek a hívek, hogy hódoljanak Isten előtt és áldozatot mutassanak be. Persze, aki messziről jött, nem hozta el magával az áldozati állatot, hanem egyszerűbb volt ott helyben megvenni. Emiatt a kereskedők rendszeresen betelepültek a templom külső csarnokába, hiszen minél közelebb vannak a vevőkhöz, annál biztosabb, hogy azok majd náluk vásárolnak. Még akkor is bejött a számításuk, ha ott helyben picit magasabbak is voltak az árak, mint kinn a piacon. Így a szent helyből vásárcsarnok lett, a kultuszban pedig az anyagi hasznot látták.

            Téves és bűnös dolog volt ez, mégsem zavar senkit. A rengeteg hívő ember közül túlzottan senkit sem zavart, nem okozott közfelháborodást. Hiszen az erkölcsileg elítélhető oldala mellett praktikus és kényelmes is volt. És lám, ez legyőzött minden rosszallást. Kivéve Jézus rosszallását. Ő szót emelt az ellen, ami mellett mindenki más elment. Hasonló jelenetek viszont nem csak a jeruzsálemi templomban játszódnak le.

Sajnos sok ilyen dolog van a mi életünkben is. Bár nem teljesen tiszta, nem teljesen törvényes, nem igazán válik Isten dicsőségére, de hasznot hoz, vagy épp kényelmes, ezért mégis tovább folytatom. Mégsem mondok le arról az Isten előtt bűnös dolgomról, hanem inkább szemet hunyok a rossz volta felett.

Egyedül Jézus volt, aki nem ment el némán, esetleg csendben bosszankodva a probléma mellett, hanem felindultságában odacsapott. Most kicsit visszakanyarodnék a kezdő gondolatokhoz, hogy mennyiben hasonlít is ez a jelenet a mi kirohanásainkra. Az első különbség ugye az volt, hogy nem Jézus személyét érte támadás, hanem valami számára nagyon fontosat védelmezett. A másik különbség pedig itt jön: Jézusból nem a harag tört ki, nem az működött benne, mikor korbácsot fonva szétcsapott az árusok és pénzváltók között, hanem a féltő szeret, mely emésztette őt.

A szeretetnek mégis hogy lehet ilyen agresszív megnyilvánulása? Máskor olyan szépeken és békésen intézte Jézus az ügyeit. Egy példa jut eszembe: gondoljunk csak a szülőre, aki látja gyermekét kifutni az útra, pont a közeledő autó elé. Vajon ilyenkor nekiáll kiselőadást tartani a közlekedési balesetekről, vagy szépen megkérni a gyermeket, hogy álljon meg az út szélén? Dehogyis! Rákiabál, utána kap, erősen megragadja és visszarántja a járdára. Lehet, hogy indulatában még el is fenekeli, hogy ne tegyen többé ilyet. Az ilyen szülő agresszív? Vagy haragos? Nem, csupán féltőn szereti gyermekét.

Ez a szeretet mutatkozik meg a mi Urunk, Jézus Krisztusban is. Nem bosszús, csupán fáj neki, ha ennyire eltévesztjük a célt, fáj neki, ha ilyen nyilvánvaló bűnben élünk és még csak tudomást sem veszünk róla, hogy változnunk kéne. Az ő szeretete nem olyan, mint amit manapság próbálnak belénk nevelni: hogy mindenkit úgy kell szeretni, úgy kell elfogadni, ahogy van, bármit megtehet, mindenféle norma és szabály nélkül. Ez nem szeretet, csupán egy langyos elfogadás. És tudjuk jól, ez inkább káros, mint hasznos.

Jézus szeretete visszaránt a szakadék széléről, nem hagy leesni, nem hagyja, hogy véglegesen eltávolodjunk tőle. Nem akar a bűnben és a lelki halálban hagyni minket. Amíg csak lehet, igyekszik jó útra terelni minket, ha kell jó szóval, ha kell ostorral, ha kell, kereszttel.

És itt már nem csak arról a keresztről van szó, amelyet a mi vállunkra helyez, és nagy nehézségeket okoz nekünk. Itt már a golgotai keresztről is szó van, melyet Ő vett fel, és hordozott el mindnyájunk helyett. Az Istentől elszakadt embernek ugyanis ez volt, és mind a mai napig ez az esélye. Hogy Jézus keresztjénél végre visszataláljon Istenhez.

Nem véletlenül mondja az igében, hogy végső soron ő az igazi templom. Ő az a pont az ember életében, ahol mi legtisztábban és legvilágosabban megláthatjuk és megismerhetjük az Atya Istent.

Közeledik húsvét ünnepe, már csak két hét. Ne késlekedjünk hát, jöjjünk Jézushoz, az Ő templomába, hogy valóban az Atya Isten közelébe kerülhessünk, és egykor pedig az örök életbe. Ámen. 

Köszönjük Jézusunk, hogy Te minden eszközzel a mi javunkat munkálod. Add, hogy a szelíd szóban is és a fájó csapások alatt is érezzük és tudjuk, hogy Te velünk vagy, és nem hagysz el. Sőt, folyton a javunkat munkálod. Adj erőt, hogy sohase felejtsük el segítségül hívni a Te szent nevedet! Ámen.