Prédikáció - Húsvét hétfő

Zsolt. 116,8

Megmentettél engem a haláltól, szememet a könnyhullatástól, lábamat az elbukástól,

Zsolt. 116,9

az ÚR színe előtt járhatok az élők földjén.

Zsolt. 116,10

Hittem, ha így szólok is: Igen nyomorult vagyok!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Húsvét az életmentés ünnepe! Valóban így van, ha arra gondolunk, hogy Jézus Krisztus is kimenekült a halálból és életre támadt fel. Valóban így van, ha arra gondolunk, hogy Krisztusban mi is új életre támadhatunk, ahogy erről már tegnap is hallottunk.

A mai orvostudomány már olyan fejlett, hogy sokszor a halál közeli állapotból, sőt olykor a klinikai halál állapotából is vissza tudják hozni az embert az élők sorába. Ilyenkor valóban életmentésről beszél mindenki. De vajon ki gondolná azt komolyan, hogy itt a templomban, a hitünkben, illetve Isten közelében is életmentés történik? Valószínűleg nem sokan.

Pedig így van. Az evangélium üzenetével, Jézus Krisztus örömhírével igyekszünk életeket megmenteni a bűnöktől és a kárhozattól és helyette mindenkit az üdvösségre segíteni. De miért kell engem megmenteni? – kérdezheti a gyanútlan igehallgató. Mi velem a probléma? Mitől lennék én elveszett bűnös? Vagy ha az is lennék, miért kell erről beszélni ilyen szép ünnepen?

Sokan elítélik az egyházat és a lelkészeket, hogy a prédikációkban, tanításokban milyen gyakran bűnössé teszik a hallgatóságot, csak hogy azok szükségét érezzék a kegyelemnek. Pedig valójában nem mi tesszük az embert bűnössé, hanem ez az alaphelyzetünk, minden embernek. Ha nem is beszélnénk róla, akkor is Isten Igéjének tükrében egyértelműen kiderül, hogy így van, hiszen Istentől és az Ő szentségétől távolra kerültünk, és magunktól nem tudunk fedhetetlenek lenni. Hiába határoznánk el magunkban, hogy mostantól jók és szentek leszünk, mindig lesz valami, ami ebben meggátol.

Ha valódi változást szeretnénk, akkor szükséges az Isten előtti őszinte megállás. Ehhez pedig egyértelművé kell tenni a kiindulási pontot, hogy milyen ember is vagyok valójában. Vajon én is megváltásra szoruló ember vagyok? Vajon nekem is szükségem van bűnbocsánatra és kegyelemre? Többek között ezeknek a kérdéseknek a tisztázása miatt szerepel minden istentiszteletünk elején is bűnvallás és kegyelemhirdetés, hogy tudjam hol a helyem, tudjam én ki vagyok, és kicsoda számomra az Isten. Ebből a helyzetből lehet aztán továbblépni a hit útján.

Azt hiszem, mindenkinek javára válik ezen a téren az éleslátás. Hiszen gyakori ebben a témában a tévedés. Valaki azt hiszi, Ő majd megmondja Istennek, hogy hogyan cselekedjen. Valaki elvárja, hogy minden imakérése megvalósuljon. Valaki úgy érzi, szívességet tesz Istennek, hogy eljön a templomba. Valaki földi, vagy mennyei viszonzást vár hitéért és cselekedeteiért. Valaki maga szereti összeválogatni a számára kedves parancsolatokat. De ez így nem működik.

A fenti zsoltár szerzője is, talán fájdalmas módón, de megtette ezt a felismerést. Ő is nagy reményekkel és határtalan önbizalommal indult el az élet útján. Viszont önmaga vezetését követve csak könnyhullást, elbukást és lelkileg halálos mélységet ért el. Erre jutott el a maga esze szerint. És jajj de sokan szintén csak erre jutnak el évtizedes élettapasztalat, vagy sok iskola elvégzése után is.

Életmentés. Erről szól igénk és erről szól húsvét üzenete is. Nem az a sorsunk, hogy elvesszünk, nem az a sorsunk, hogy rossz és fájdalmas legyen az életünk, nem az a végzetünk, hogy a rossz győzedelmeskedjék rajtunk. Krisztus példája is ékesen mutatja, hogy az Úr Isten a legnyomorultabb helyzetből is képes felemelni, és képes új életet adni.

A feltámadás után valóban új élet kezdődött, de nem csak Jézus Krisztus számára, hanem Isten népe számára is. Egy alapvetően új kezdet, ahol már nem a végesség az úr, hanem a végtelen Isten hatalma.  A szenvedés és a feltámadás tehát értünk ment végbe. Hogy az elbukástól megmenekülve mi is higgyünk Istenben, és hitben élve az Ő színe előtt járhassunk egész életünkben. Húsvét tehát nem csak egy régi emlékünnep, hanem hatása és üzenete van. Üzenete a korabeli szereplők és üzenete a mi számunkra is.

Prédikáció - Húsvét vasárnap

118. Zsoltár 13-24

Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem. Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ujjongás és győzelem hangja zeng az igazak sátraiban: az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! Fölemelte jobbját az ÚR, az ÚR jobbja hatalmasan munkálkodik! Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az ÚR tetteit! Keményen megfeddett engem az ÚR, de nem adott át a halálnak. Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak! Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál. Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben. Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ószövetségi hálaadó zsoltár hangzik ma Isten újszövetségi népének legfontosabb keresztyén ünnepén. Hálaadás szava, hiszen ez a mostani ünnep hitünk legnagyobb örömünnepe.

Örömünk van, hiszen Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük. Azt, hogy az élet győzött a halál felett, és ez a győzelem nem csak Megváltó Urunké lesz, hanem mindenkié, aki Őt követi.

Az emberi ünnepeink sokszor nem tudnak igazán felhőtlenek lenni, hiszen mindig akad valami baj, ami be tudja azt árnyékolni. A mai boldog vasárnapon sem szabad elfelejteni, hogy ezt az örömünnepet meg kellett, hogy előzze a gyászos nagypéntek. Ma már fehér az oltárterítő, de pénteken még minden templomban fekete színű posztó jelezte a gyászt. Nincs feltámadás elhalálozás nélkül, bánat előzte meg mai örömünket is. Viszont ez a bánat szükséges volt, és már elmúlt. Nem kell, hogy beárnyékolja örömünket, sőt éppen, hogy megalapozza azt. Krisztus feltámadt, valóban feltámadt! Halleluja!            

            A fenti zsoltár szerzője is korábbi egy bánatára emlékezik vissza: „Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem.”. Mondhatná ezt egy futballista is, akit egy nehéz de végül mégiscsak nyertes meccs után kérdez a riporter. Nehéz volt a mérkőzés, de most mégis miénk a győzelem. De a zsoltár szerzője szinte biztos, hogy nem volt válogatott focista, csupán egy egyszerű hívő ember, akinek küzdelmes volt az élete. És az élet küzdelmeit, azt hiszem mindannyian ismerjük.

            Gondoljunk csak bele, ezen a héten is mennyi feladattal és munkával kellett megküzdenünk, hogy méltóképp várjuk a mai ünnepet. A munkahely és az iskola szokásos kihívásai mellett a kezdődő kerti munkák, a tavaszi nagytakarítás, a vendégvárás kedves-nehéz előkészületei is vártak ránk.

Persze ezek idővel elmúlnak, és visszatérnek a szokásos hétköznapok. De mennyi nehézség és gond van az életünkben, melyek nem múlnak el egyik napról a másikra. Az állandó küzdelmek és kudarcok közepette hányszor éreztük már, hogy elég ebből és inkább menekülnénk valahova messze. De nem lehet, mert dolgunk van, állásunk van, családunk van, számítanak ránk, és nincs mese, újra fel kell állni és küzdeni, hiszen holnap újra élni kell.    

            „Durván eltaszítottak, hogy elessem, de az ÚR megsegített engem.” Tudjuk, hogy sokaknak az élet, a megélhetés nehézségei között hitüket gyakorolni sem könnyű. A sok földi elfoglaltság mellett egyszerűen már nem jut idő és energia az égiekre tekinteni.

Annyi minden van „idelenn”, hogy az „odafönn valót” már elfelejtjük keresni. Milyen jó, hogy legalább még ezek a szép egyházi ünnepeink megmaradtak. Ilyenkor a legtöbb helyen megáll a munka, megáll a hajtás és valóban a család és a pihenés mellett az Úristenre is tudunk figyelni.

            Milyen jó, hogy húsvét van, milyen jó, hogy újra itt lehetünk az Úr házában, milyen jó, hogy kicsit megpihenhetünk és együtt ünnepelhetjük Urunk feltámadását. És milyen jó, hogy ez a feltámadás nemcsak az övé, hanem Vele együtt mi is feltámadunk. Nem csak halálunk után, nem csak majd egyszer valamikor a távoli jövőben, hanem akár itt ezen a mai ünnepen is.

Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Zaklatott világunkban folyton energiára, megújulásra vágyunk és keressük ennek legmegfelelőbb módját. Ismerjük már a testi, lelki felüdülés számos formáját. Egészséges ételeket, vitaminokat, wellness hétvégéket, gyógymasszázsokat. De amíg odabenn a szívünkben nincs meg az alapvető békesség, addig minden más próbálkozás csak mulandó örömöt ad. Erőre és győzelemre van szüksége mindenkinek, de vajon hol találhatunk rá?

Ez a zsoltárszerző egy őszinte ember volt, mondhatni, ami a szívén az a száján. És ennek az embernek valóban erő és győzelmi ének volt a bensőjében és ez fakadt ki belőle, ezt adta hírül mindenkinek.

Ma már olyan ritka az ujjongó ember, hogy inkább bolondnak vagy ittasnak tartjuk azt, aki így érez. Pedig milyen jó lenne ha végre mi is így örvendezhetnénk!

A zsoltáros ezt a felszabadultságot nem bolondságtól, nem bódultságtól kapta, hanem az Úristentől. Hiszen tőle felüdülést kaphatunk gondjainkból, feltámadást nyerhetünk eltaszított állapotunkból és erőt kapunk a folytatáshoz. Ez az erő pedig a búslakodó embert boldoggá, a megfáradtat erőssé, a közönyöst pedig élettelivé tudja tenni. Ennek az életadó isteni győzelemnek van ma az ünnepe!

            Mindezek alapján megérthetjük: nem véletlenül támadt fel az Úr Jézus! Megmutatta, hogy Ő erősebb minden emberi hatalomnál, sőt erősebb a halálnál is. Ő az élet Istene. Nála lerakhatjuk életünk terhét, elhagyatjuk bűneinket, és megtisztult lelkiismeretünk és új életünk lehet. Nem csak gondjainktól és terheinktől akar ugyanis megváltani, hanem minden bűnből és gyengeségből is. Tiszta és hívő életet akar nekünk ajándékozni, mely üdvösségre vezet. Ezt jelenti a mai feltámadás.

            Kívánom, hogy mindez ne csak egy ünnepi szép beszéd legyen a templomban, amit innen kilépve már el is felejtünk, hanem mindannyiunk életének részévé legyen. Akár már a mai napon is. Ámen.

Jézus Krisztus Urunk! Te haláloddal legyőzted a bűnt és feltámadásoddal legyőzted a halált is. Nincs már ellenség, nincs már veszély. Benned bízva ránk is öröm és boldogság várhat. Köszönjük, hogy ez nem csak üres ígéret, hanem a Téged követők életének valósága.

Segíts Istenünk, hogy Rád figyelve mi is megérthessük az üres sír üzenetét, és feltámadásodban mi is részesülhessünk. Ámen.          

Prédikáció - Passiói istentisztelet

„Átkarolva szent keresztfádat

Bánat tölti el szívemet.

Ó, mert tudom, ha lelkem fáradt,

Nyugalmat csak nála lelek.

Te vagy az irgalom egyedül,

ki a bűnbánón megkönyörül,

Én Uram Jézus.”

/Evangélikus Énekeskönyv 207. ének 2. versszaka/

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A fenti ének sorai a golgotai jelenetet juttatják eszembe. De nem úgy, mint ahogy a Bibliában olvassuk, nem úgy hogy azok a korabeli emberek állnak ott, hanem jelen időben, úgy, hogy nem ők, hanem én, mi állunk ott. A mai golgotai kereszt tövében.

            Érthetetlen ez a szenvedés és kínhalál. Egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Próbálták már szépirodalmi művekben leírni, hogy mi történt ott. Próbálták orvosilag levezetni az események sorát, sokan filmeken jelenítik meg ezt a szenvedést, de ezek csak külső megközelítések, a felszínt mutatják be.      

            Ahhoz, hogy valóban megérezzük az események súlyát, úgy vélem, hittel, szívben kell átélni ezeket az eseményeket. Úgy vélem ez nem megy akarattal, nem megy erővel, hanem sokkal inkább a hívő életünk előre meg nem tervezhető helyzetei juttathatnak ilyen közel az Úr Jézushoz.

            A fenti énekben is a keserű, megfáradt lélek roskad le Ura keresztjéhez. Megfáradt és keserű lélek, ó de sokszor tapasztalni ezt! Az élet csapásai, elrontott döntéseink, a bűnök borzalmas gyümölcsei ezek. Az életet megrontó ördögi hatalom és a végesség garázdálkodása Istentől kapott életünkben.

És olyan sokan nem is tudják igazán mi a baj, nem is tudják, hol keressék lelkük orvosságát. Keresik munkában, italban, kapcsolatokban, közönyösségben, de nincsen sehol. És olyan sokan vesznek el saját kilátástalanságuk vak sötétjében. És aki így távozik az élők sorából, azon bizony kárba vész Krisztus kereszthalála.

 Hiszen az Ő keresztje, az Ő szenvedése és halála egyedül értünk történt, nekünk készített drága ajándék. Luther Márton ezt írja: „Érettünk szenved. Szenvedése tehát nem arra való, hogy siránkozzunk rajta. Krisztus Urunk azt akarja, hogy örvendező hálával, hitvalló magasztalással köszönjük meg kegyelmét, hiszen benne megnyertük bűneink bocsánatát és Isten gyermekei lettünk.” 

Így van, Krisztus ezt értünk tette, értünk vállalta. Nem volt kiszolgáltatva az eseményeknek, nem győzedelmeskedett rajta a gonosz, nem veszítette el a csatát, hanem éppen hogy Ő diadalmaskodott. Hiszen ezzel a szörnyű szenvedéssel a mi szenvedésünket vállalta magára. Ezzel a kegyetlen halállal a mi örök halálunkat hordozta el. Mennyei Atyánk az Ő áldozatára tekint, és ezért tőlünk már nem vár áldozatot. Amit tőlünk vár, hogy letegyük bűneinket, higgyünk az ő nevében, és éljünk ebben a hitben.

Ehhez kapcsolódóan szintén reformátorunk írja, hogy az ember természetéből fakadóan sokszor felcseréli a dolgokat. Amikor örülnünk kéne, akkor sírunk, és mikor sírnunk kéne, akkor örülünk. „Mikor bűneink miatt sírnunk kellene – nevetünk, amikor pedig szívből ujjonganunk kellene, hogy Krisztus értünk meghalt, s nékünk örök életet szerzett – akkor sírunk.”

Bizony a keresztfához való járulásunk, Krisztushoz való tartozásunk változással fog járni az életünkben, ugyanis helyére kerülnek a dolgok. Krisztus közelében ugyanis a bűnökről kiderülnek, hogy bűnök és nem nevetség tárgyai. A rossz dolgokat nem látjuk többé jónak, nem takargatjuk többé, nem tagadjuk le, nem hencegünk velük. Helyre kerülhet az értékrendünk és végre jó útra, keskeny útra térhetünk.

Megrázó volt hallgatni egyszer kábítószeres fiatalok megtérésének, testi-lelki tisztulásuknak történetét. Elmondták, hogy ami korábban jó bulinak, és kellemesnek tűnt, az később rabságba döntötte őket, és az életük, egészségük is romokban hevert már. Amikor már sikeresen a gödör aljára csúsztak, akkor találkozhattak az Úrral, és kezdhettek vele egy új és tiszta életet.

Bár talán közöttünk nincs egyetlen kábítószerfüggő sem, de mégis, ilyen káros szenvedély nélkül is elérhetjük lelki-szellemi értelemben a gödör alját. Hiszen abba lecsúszni nagyon könnyű. Viszont kimászni, kikászálódni onnan már sokkal nehezebb. És ebben nyújt segítséget nekünk az Úr Jézus, hogy hagyjuk hátra azt a sötét vermet, ami eddig körülvett, ami nem vezetett sehova, kapaszkodjunk bele felénk nyújtott karjába, és engedjük, hogy felemeljen kegyelmes szeretete.  

Ha így tudjuk Őt követni, akkor a megváltás már ránk is érvényes, akkor már nem kell keresni életünkben a különböző istenpótlékokat, a boldogság hamis forrásait, hiszen Isten az életünkben képes betölteni minden hiányt. Benne teljesedhet ki az az életünk, amit az Úr elképzelt nekünk, és amire már a teremtés hajnalán azt mondta, hogy íme, igen jó. Bizony. Krisztus gyermekeiként jó lehet az életünk! 

Persze keresztyénekként sem kerülünk ki a világból, sajnos a hívő ember életében is előfordulnak viszontagságok, csapások és fájdalmak. De olyan jó, hogy az Ő követésében már van hova menekülnünk bánatunkkal, van menedékünk és kapaszkodónk. Ez a kapaszkodó, pedig, ahogy énekünk szövege is írja, Krisztus keresztje lehet. Az a hit és biztos tudat lehet a menedékünk, hogy Krisztus ennyire szeretett bennünket, ennyire szeretett engem is, hogy meghalt értem. Amikor még nem is tudtam róla, amikor nem is ismertem őt, nem is kértem tőle ezt. Ő már akkor megkönyörült, ő már akkor megváltott engem. Ez a hűséges, gondviselő  szeretet pedig átsegíthet a legsötétebb időkön is, a halál árnyékának völgyén is.

Felkeltette az érdeklődésemet ennek az éneknek a szerzője, Pusztay József. Életrajzából kiderül, hogy a múlt század elején, az 1900. évben született, és az ország dél-keleti szegletében, egy Orosháza melletti kis faluban, Gádoroson szolgált evangélikus lelkészként.   Gyülekezeti munkája mellett részt vett a közéletben is, művelt, tájékozott ember volt, több egyházi éneket is írt. A fenti éneke 1937-ben jelent meg először a Szarvasi Evangélikus Énekeskönyvben.

A sorokba és rímekbe szedett bizonyságtétel azonban nem csak holt betű volt számára, hanem életével is hirdette mindezt. A kis falusi gyülekezetben 13 évig élt és dolgozott, hogy az eklézsiát elfogadható állapotba hozza, mind dologi, mind lelki téren. Áldozatos szolgálatának csak az 1944 októberében előretörő szovjet csapatok vetettek véget. Megalkuvást nem ismerő, hitvalló egyházi személyként menekülnie kellett családjával együtt.

Pár hónap múlva végül mégis letartóztatták feleségével együtt és az Andrássy út 60.-ba vitték. Vallatások és kínzások után fogházba kerültek, ahol Pusztay József 1945. május 26-án meghalt. Ilyen üldöztetések és szenvedések alatt is megmaradt Krisztus hű tanítványának, aki ott volt vele élete minden viharában. Igazán tudta mit jelent fáradt lélekkel az Úrhoz hanyatlani, és tőle erőt kérni, erőt venni a folytatáshoz.

Krisztus eme győztes katonájának élete is példa lehet számunkra. Bár minket nem üldöz semmilyen politikai rendőrség hitünk miatt, de a minket körülvevő világ, a benne lévő kísértések és nyomorúságok minket is hasonlóképpen űznek, próbálnak utolérni és alaposan meggyötörni.

Ezek elől lehet menedékünk a kereszt. Ezektől védhet meg minket az Isten, aki erős várunk. Így lehet teljes biztonságunk életünk alakulása felől. Ne feledjük, ha összecsapnak fejünk felett a hullámok, ha támaszra van szükségünk, ha bűnbocsánatra vágyunk, vagy éppen csak egy jó szóra szomjazunk, mindig jöhetünk Krisztushoz és az Ő keresztjéhez. Ámen.   

    

Prédikáció - Böjt 5. vasárnap

Jn. 2,13-22

Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: „Milyen jelt mutatsz nekünk, amelynek alapján ezeket teszed?” Jézus így felelt nekik: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.” Ezt mondták rá a zsidók: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A szeretet botránya! Így is lehetne jellemezni a fenti történetet, ahol Jézus, tőle szokatlan módon nem szelíd szóval, nem egy jól irányzott példázattal, nem is csendes hátrálással reagál egy helyzetre, hanem szenvedélyesen, indulatosan, sőt talán haragosan is.

Mai feszültségekkel túl terhelt világunkban teljesen ismerős a helyzet. Mikor már régóta nyúznak, régóta gyötörnek valamivel, akkor egy idő után már nem bírjuk visszafojtani dühünket, és kitör belőlünk. Akár hangos szóval, akár ajtócsapkodással vagy esetleg földhöz vágott tányérokkal. Nehezen, sőt manapság egyre nehezebben viseljük a személyünket, a nyugalmunkat ért támadásokat, és ebből kifolyólag talán nem is olyan nehéz elfogadni Jézusnak ezt a viselkedését.  

De ha így értékeljük az eseményeket, ha pontos párhuzamot vonunk Jézus viselkedése és a mi dühkitöréseink között, akkor tévedünk. Az első jelentős eltérés, hogy itt nem Jézus személye ellen történt támadás. Itt nem Őt szidalmazták, nem követeltek tőle csodát, nem kárhozatták a törvény megszegése miatt. Itt a támadás az Atya Isten és az Ő háza ellen történt.

Tudjuk, hogy a zsidó vallás szerint az Istennek csak egy temploma lehet, ahol az áldozatbemutatás történik. Az összes többi épület csak az összegyülekezés helye, ezeket híjuk zsinagógának. A bibliai időben, tehát az Élő Isten hívei számára a jeruzsálemi templom volt a legszentebb hely. Ott érezhették meg leginkább az Úr közelségét és szentségét, kizárólag ott mutathattak be áldozatot az Úrnak, és így kizárólag ott nyerhették el bűneik bocsánatát. És most ebből a helyből, a templom egyik előcsarnokából közönséges piacot csináltak árusokkal, pénzváltókkal és alkudozással.

Bár a keresztyén vallásban már nem csak egy templomunk van, hanem szinte minden faluban található, mégis, ezek az épületek továbbra is megmaradtak az Atya Istennek szentelt épületeknek. Átérezzük és átéljük ezt, mikor belépünk, mikor megszólal a harang, felcsendül az orgonajáték, amikor elhangzik az alkalom elején: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében”.

De az istentisztelet végével sem szűnik meg az épület magasztos volta. Bár gyülekezet és ige nélkül látszólag csak kő, fa és üveg, mégsem csupán egy múzeum, vagy egy csarnok. Amikor a hittanosokkal meglátogatjuk, akkor is előtte megbeszéljük, hogy most Isten házába megyünk és itt nem lehet csak úgy rohangálni és kiabálni.

Szent hely, ahol illik annak megfelelő módon is viselkednünk. Az ajtón való belépéstől kezdve egészen a kilépésig. Bár életünk minden pillanata Isten jelenlétében történik, és minden lépésünket figyelemmel kíséri, a templomban talán mégis sokkal érezhetőbb, sokkal valóságosabb a közelsége. Vajon gondolunk-e erre, mikor a padban ülve pletykálással, a másik kritizálásával, vagy egyéb oda nem illő dolgokkal vagyunk elfoglalva?

A fenti eseménynek van egy másik fontos üzenete is. Jézus nem egy egyszeri, szokatlan dolgot tapasztalt meg, mikor az állatkereskedőkkel és a pénzváltókkal szembesült Atyja házában. Közeledett a zsidó húsvét, és az ország minden részéről, sőt a környező országokból is érkeztek a hívek, hogy hódoljanak Isten előtt és áldozatot mutassanak be. Persze, aki messziről jött, nem hozta el magával az áldozati állatot, hanem egyszerűbb volt ott helyben megvenni. Emiatt a kereskedők rendszeresen betelepültek a templom külső csarnokába, hiszen minél közelebb vannak a vevőkhöz, annál biztosabb, hogy azok majd náluk vásárolnak. Még akkor is bejött a számításuk, ha ott helyben picit magasabbak is voltak az árak, mint kinn a piacon. Így a szent helyből vásárcsarnok lett, a kultuszban pedig az anyagi hasznot látták.

            Téves és bűnös dolog volt ez, mégsem zavar senkit. A rengeteg hívő ember közül túlzottan senkit sem zavart, nem okozott közfelháborodást. Hiszen az erkölcsileg elítélhető oldala mellett praktikus és kényelmes is volt. És lám, ez legyőzött minden rosszallást. Kivéve Jézus rosszallását. Ő szót emelt az ellen, ami mellett mindenki más elment. Hasonló jelenetek viszont nem csak a jeruzsálemi templomban játszódnak le.

Sajnos sok ilyen dolog van a mi életünkben is. Bár nem teljesen tiszta, nem teljesen törvényes, nem igazán válik Isten dicsőségére, de hasznot hoz, vagy épp kényelmes, ezért mégis tovább folytatom. Mégsem mondok le arról az Isten előtt bűnös dolgomról, hanem inkább szemet hunyok a rossz volta felett.

Egyedül Jézus volt, aki nem ment el némán, esetleg csendben bosszankodva a probléma mellett, hanem felindultságában odacsapott. Most kicsit visszakanyarodnék a kezdő gondolatokhoz, hogy mennyiben hasonlít is ez a jelenet a mi kirohanásainkra. Az első különbség ugye az volt, hogy nem Jézus személyét érte támadás, hanem valami számára nagyon fontosat védelmezett. A másik különbség pedig itt jön: Jézusból nem a harag tört ki, nem az működött benne, mikor korbácsot fonva szétcsapott az árusok és pénzváltók között, hanem a féltő szeret, mely emésztette őt.

A szeretetnek mégis hogy lehet ilyen agresszív megnyilvánulása? Máskor olyan szépeken és békésen intézte Jézus az ügyeit. Egy példa jut eszembe: gondoljunk csak a szülőre, aki látja gyermekét kifutni az útra, pont a közeledő autó elé. Vajon ilyenkor nekiáll kiselőadást tartani a közlekedési balesetekről, vagy szépen megkérni a gyermeket, hogy álljon meg az út szélén? Dehogyis! Rákiabál, utána kap, erősen megragadja és visszarántja a járdára. Lehet, hogy indulatában még el is fenekeli, hogy ne tegyen többé ilyet. Az ilyen szülő agresszív? Vagy haragos? Nem, csupán féltőn szereti gyermekét.

Ez a szeretet mutatkozik meg a mi Urunk, Jézus Krisztusban is. Nem bosszús, csupán fáj neki, ha ennyire eltévesztjük a célt, fáj neki, ha ilyen nyilvánvaló bűnben élünk és még csak tudomást sem veszünk róla, hogy változnunk kéne. Az ő szeretete nem olyan, mint amit manapság próbálnak belénk nevelni: hogy mindenkit úgy kell szeretni, úgy kell elfogadni, ahogy van, bármit megtehet, mindenféle norma és szabály nélkül. Ez nem szeretet, csupán egy langyos elfogadás. És tudjuk jól, ez inkább káros, mint hasznos.

Jézus szeretete visszaránt a szakadék széléről, nem hagy leesni, nem hagyja, hogy véglegesen eltávolodjunk tőle. Nem akar a bűnben és a lelki halálban hagyni minket. Amíg csak lehet, igyekszik jó útra terelni minket, ha kell jó szóval, ha kell ostorral, ha kell, kereszttel.

És itt már nem csak arról a keresztről van szó, amelyet a mi vállunkra helyez, és nagy nehézségeket okoz nekünk. Itt már a golgotai keresztről is szó van, melyet Ő vett fel, és hordozott el mindnyájunk helyett. Az Istentől elszakadt embernek ugyanis ez volt, és mind a mai napig ez az esélye. Hogy Jézus keresztjénél végre visszataláljon Istenhez.

Nem véletlenül mondja az igében, hogy végső soron ő az igazi templom. Ő az a pont az ember életében, ahol mi legtisztábban és legvilágosabban megláthatjuk és megismerhetjük az Atya Istent.

Közeledik húsvét ünnepe, már csak két hét. Ne késlekedjünk hát, jöjjünk Jézushoz, az Ő templomába, hogy valóban az Atya Isten közelébe kerülhessünk, és egykor pedig az örök életbe. Ámen. 

Köszönjük Jézusunk, hogy Te minden eszközzel a mi javunkat munkálod. Add, hogy a szelíd szóban is és a fájó csapások alatt is érezzük és tudjuk, hogy Te velünk vagy, és nem hagysz el. Sőt, folyton a javunkat munkálod. Adj erőt, hogy sohase felejtsük el segítségül hívni a Te szent nevedet! Ámen.                 

Prédikáció - Böjt 3. vasárnap

Jn. 1,29

Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét! [ Ézs 53,4-7]

Jn. 1,30

Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőzött engem, mert előbb volt, mint én.

Jn. 1,31

Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt.”

Jn. 1,32

Így tett erről bizonyságot János: „Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta.

Jn. 1,33

Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.

Jn. 1,34

Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Meglátni valamit sokféle módon lehet. Van, amikor csak véletlenül pillantunk meg valamit. Éppen sietünk valahova vagy a buszon utazunk, és útközben egy pár pillanatra meglátunk valamit, elsuhanunk mellette, de aztán rögtön megyünk is tovább, nem állunk meg. Csak utána, mikor már messze járunk, kezdünk el rajta gondolkodni, hogy valójában mit is láttunk.

Van úgy is, hogy titokban lesünk meg valamit. Tudjuk, hogy itt egy érdekes dolog készül, mondjuk épp a szomszéd udvarán, vagy kinn az utcán, és meghúzódunk az ablak mellett, behúzva tartjuk a függönyt, és úgy próbálunk meg minél többet és minél jobban látni az adott eseményből. Minden pillanatot szemmel kísérünk, hogy majd minél részletesebben tudjuk azt elmesélni másoknak.

Felületes és alapos szemlélődés áll tehát itt egymás mellett. Amikor csak nézzük az előttünk lévő dolgot és amikor valóban látjuk is, sőt minden részlete érdekel. Annak idején Jézust is nagyon sokan megnézték maguknak. Tudjuk, hogy számos esetben, mikor egy vidéki kisvárosba, faluba látogatott el összecsődültek az emberek, hogy láthassák a hozzájuk érkezett hírességet. Sokan megnézték őt, de sokkal kevesebben voltak, akik valóban fel is ismerték, akik valóban meg is látták benne Isten Fiát.

De az észlelés nem a felismeréssel kezdődik. Az első lépés az, hogy egyáltalán észrevesszük-e, meglátjuk-e hogy valaki jön hozzánk? Fenti igénkben Keresztelő János már messziről észreveszi, hogy Jézus jön felé. Persze neki könnyű dolga volt. Kinn volt a pusztában, ahol nem volt mi lekösse a figyelmét. A füves síkságon és a kék égen kívül nem volt túl sok vizuális inger. És persze azért is könnyű dolga volt, mert Isten választott embereként, prófétaként legfőbb feladata ez volt: meglátni és másoknak is megmutatni a Messiást.

Ezzel szemben mi milyen helyzetben vagyunk? Pusztaság helyett a modern világ színes, csillogó, 3 dimenziós látványarzenálja vesz minket körül. Mindenhol színes képek, monitorok, feliratok kötik le a figyelmünket. Eszünkbe juthat az amerikai nagyváros képe, ahol a főutcán a házak falait és szinte minden szabad négyzetmétert hatalmas fényreklámok fednek le. A mi figyelmünk is ilyen. A körülöttünk lévő zajos világ próbálja azt minél jobban lefedni, olyannyira, hogy Krisztus közeledésére már fel sem figyelünk.

Ugyanilyen külső, leterhelő inger mindaz a rengeteg dolog, amivel foglalkozunk. A munkánk, a feladataik, a család eltartása, a háztartás, a kert, és ezek végeztével egy kis pihenés. Mindezek után hogy jutna időm még Istenre is? Mi nem próféták vagyunk, akiknek nincs más dolguk, mint az Úrra várni! Ez mind igaz. Mindezek ellenére azt gondolom, hogyha ezek dacára mégis sikerül időt áldozni az Úristenre, a hitem gyakorlására, akkor kincset lelhetek. Egy kis megállást, elcsendesedést, békességet – nem csak szimpla pihenéssel töltött időt, hanem üzenetet, lelki épülést, hitet és bíztatást a holnaphoz. És ehhez csak egy kis értő figyelemre van szükség.     

Keresztelő János tehát észreveszi, hogy valaki jön felé. De nem ismeretlen számára az érkező. Felismeri, hogy Jézus Krisztus érkezik hozzá. Felismeri, hogy Ő az Isten Báránya, aki a világ bűnét hordozza. Felismerte benne, mielőtt még munkáját elkezdte volna: még a csodák előtt, még a gyógyítások előtt, még a golgotai kereszt előtt. Az Úr elérkezett hozzá, és ő hitt benne.

Sajnos a mi életünkben legtöbbször ez nem megy ilyen egyszerűen. Az Úrnak sokszor kell hozzánk érkeznie, sokszor kell zörgetnie szívünk ajtaján. Nem mindegy mikor, és nem mindegy hogyan teszi ezt. Vannak igényeink, vannak elképzeléseink, hogy hogyan szólítson meg, hogyan segítsen az Úr, és ha nem úgy történik, akkor nem is figyelünk fel rá. Ebben az önhitt magatartásban viszont magunkra maradunk. A saját harsogó igényeink zaja elnyomja bennünk az Úr szelíd és halk hangját. Inkább visszahúzódik és csendben vár. Vár arra a pillanatra, amikor valóban szükségünk van rá. Nem más valakire, hanem egyedül rá. Erre pedig sajnos sokszor csak akkor nyílik mód, mikor már zátonyra futott az életünk.

Jó példa erre Ady Endre: Az Úr érkezése című verse.

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Bizony, az Úrral való találkozás – annak ellenére, hogy csendben, és látványosság nélkül történik – ilyen nagyszerű, és átformáló erejű lehet. Talán még a mélyben vagyunk, de kiemel a gödör aljából, és talpra állít, és új erővel ruház fel. Ha el is vesztek már tervek, évek, emberek az életünkből, vele mindig lehet újat kezdeni. Akár kisgyermekként, akár felnőttként, akár idős emberként. És az Úrral való járásnak, a vele való indulásnak a jól látható jele, megpecsételése a keresztség, melyet ma is átélhettünk.

            Kétféle keresztségről beszél itt igénk. Először János keresztségéről, aki vízzel keresztelt. Ő Jézus előtt járt, és készítette számára az utat, felkészítette az embereket az Istenhez való megtérésre. Felszólított a bűnök megbánására és Isten keresésére. Ennek a tisztulni vágyásnak a látható jele volt a Jordán vizébe történő alámerítés. Ez a szertartás az ember szándékát és odaszánását szépen kifejezi, de a bűnbocsánatot és üdvösséget még nem ad. Ehhez a Krisztusi keresztsége van szükség, aki Szentlélekkel keresztel. Ez mit jelent?    

            Azt jelenti, hogy önmagában a saját elhatározásunk, illetve gyermekeknél a szülők elhatározása még nem üdvözít. Ez még csak annak a jele, hogy Isten már elhívott, már elvégezte a megváltást, már előre meghalt bűneinkért, mielőtt mi még ismertük volna.

Ha mindez csak tanítás marad, és nem lesz később személyes hitvallássá, akkor a látható jelként használt víz, és az elhangzott Ige még nem üdvözít.

Ez nem egy varázsige, melyet ha elmondunk, csupán önmagától működik. Ehhez az ember szívére, hitére is szükség van. A keresztség ugyanis csak a hívőknek van üdvösségére.

Éppen ezért szülők, nagyszülők: ne nyugodjatok meg, ha megkeresztelik a kisgyermeket, kis unokát. Nagyon jó, hogy megtörtént, de ez még csak az első lépés. Ahhoz, hogy Isten országának valódi tagja váljon belőle, ahhoz személyes hitre is szükség van. A hitébresztésben pedig mi is segíthetünk, mi is lehetünk útkészítők. Hogyan? Elsősorban türelemmel, és szelídséggel. Emellett pedig keresztyén életünk jó példájával, imádsággal, tanítással, az egyház segítségének igénybevételével. Egyszóval az Isten országába való gyengéd terelgetéssel.

Keresztelő János is hasonlóan tett. Először megkeresztelte a híveket, majd Krisztusra mutatott, a megváltás és örök élet szerzőjére, és hozzá irányította az Istent kereső, az üdvösségre vágyó embereket. „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.” – mondta János. Ő szemtanú volt, és amit látott, arról tanúskodott.

Mi Pál apostollal együtt ezt valljuk: „hitben járunk, nem látásban.” 2Kor 5,7. Sajnos mi már nem vagyunk Krisztus földi életének szemtanúi. De hitben ugyanolyan csodákat és áldásokat élhetünk át, mint a korabeli követői. Ezekről pedig nekünk is kötelességünk bizonyságot tenni. Bár mi nem vagyunk pusztába küldött próféták, de ide a világba elhívott tanítványok vagyunk.

Testvéreim! Mire indít tehát a mai napon minket Isten Igéje? Ha még nem vettétek észre, hogy jön felétek az Úr, akkor „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” Lukács 21,28. Ha pedig már tudjátok, hogy Krisztus a Ti Megváltótok is, Testvéreim, akkor tegyetek bizonyságot szeretetéről, hogy az ismertté legyen az egész világ előtt. Ámen.   

Köszönjük Urunk, hogy Te különféle irányjelzéseket adsz elénk, hogy merre vezet az út országodba. Add, hogy ezek a jelek és üzenetek ne kerüljék el figyelmünket, hanem szolgáljanak útmutatóul életünk során. Adj erőt és bátorságot ahhoz is, hogy másokat is hozzád hívhassunk. Jézusért kérünk! Ámen. 

Prédikáció - Böjt 2. vasárnap

Mt. 20,20

Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit.

Mt. 20,21

Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” Ő így felelt: „Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.”

Mt. 20,22

Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: „Ki tudjuk.”

Mt. 20,23

Erre ő ezt mondta nekik: „Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.”

Mt. 20,24

Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre.

Mt. 20,25

De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.

Mt. 20,26

De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok,

Mt. 20,27

és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.

Mt. 20,28

Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A böjti utunk második állomásához, a második vasárnaphoz érkeztünk, mely úgy állítja elénk Jézus Krisztust, mint az Atya Isten szolgáját. Hiszen Ő annak ellenére, hogy Úr és Király, hogy az élő Isten Fia, telve hatalommal és dicsőséggel, mégis szegénységben és egyszerűségben jött el közénk.

Elsősorban nem uralkodni akar rajtunk, nem parancsolgatni, és lábai alá vetni minket. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni nekünk. Már az is hatalmas szolgálat volt részéről, hogy megüresítette magát, és emberré lett. Kézzelfoghatóvá vált, az emberek a közelében lehettek, beszélhettek vele és közelről láthatták a csodáit. A korabeli szemtanúk pedig az evangéliumok által megörökítették számunkra ezt a drága tapasztalatukat.

De Krisztus részéről ez még nem volt elég, hiszen ebben az életben vállalta a szenvedést és a halált is, azért, hogy bűneink büntetéséért elszenvedje helyettünk. Teste értünk adatott és vére értünk ontatott bűneink bocsánatára és üdvösségünkre. Mindezt a hatalmas áldozattal járó szolgálatot végezte értünk, melynek motivációja értünk való szeretete volt.

Ilyen alázatos és csodálatos Urunk van. Aki legkiszolgáltatottabb voltában is valóságos Úr maradt. Mai igénk arról szól, hogy a tanítványok hogyan is élték meg ezt a helyzetet, hogy Mesterük egyszerre Úr és szolga.

A tanítványok már jó ideje követték Jézust és már a hit lángja is kezdett éledezni bennük. Zebedeus fiai bölcsen ismerték fel, hogy bár itt a földön szegénység és alávetettség a sorsuk, majd annakidején eljön a krisztusi ország, ahol fordul a kocka, és az elsőkből utolsók lehetnek. Ott majd méltó helyre, a királyi trónra kerül Mesterük, és elvileg – a kor szokásaihoz híven – lesz mellette két szabad hely, melyet elfoglalva rang szerint a másodikak lehettek volna ebben a királyságban. Ezt a két helyet akarták gyorsan, már jó előre lefoglalni, és ehhez még a kedves Mamát is segítségül hívták, aki féltő szeretetével kiállt gyermekeiért.

Ezeknek a tanítványoknak volt már egy jó helyük – Krisztus közelében lehettek –, de még jobbat akartak. Többet és jobbat szerettek volna maguknak. Talán nem hatalomvágyból, talán tényleg csak a hűségük és buzgóságuk vezette őket, de mégis feljebb akartak kerülni.

Sajnálattal szoktam tapasztalni, mikor egyes emberek szintén az Isten országában, illetve az egyházban akarnak nevet szerezni önmaguknak, itt akarnak karriert csinálni. Szeretnék ismertté tenni nevüket és tevékenységüket, hogy felnézzenek rájuk és megbecsüljék őket. Jézus erre ezt mondja: „De közöttetek ne így legyen”.

Persze az egyházon kívül ez jól működik. Jézus is tud a „népek fejedelmei”-ről és a „nagyok”-ról. Mindenki szeretne úr lenni, mindenki szeretne felülemelkedni. Többet elérni, mint a szülei, többet megadni a gyermekeinek, mint amit ő kapott. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha tudnánk ebben a törekvésben, hogy hol a határ. De sajnos sokan nem tudják, és kizárólagos szenvedélyükké válik a hajtás és a felemelkedés.

Elég ha csak a médiára gondolunk, ahol szintén mindenki híres akar lenni, mindenki pénzre és hírnévre sóvárog, mindegy, hogy milyen áron. A felemelkedés ezen modern útjának végtermékei a (túl) sokat emlegetett celebek. Magyarul ez a szó egyszerűen azt jelenti, hogy ünnepelt híresség. Ezek a személyek általában nem tudásuk, vagy értékes képességeik révén érik el ezt a pozíciót, csupán a média által róluk kialakított és sokszor bemutatott kép miatt. Jézus erre ezt mondja: „De közöttetek ne így legyen”.

Lassan oda jutunk, hogy mindenki úr és király akar lenni, és már egy szolga sem marad. Illetve egy mégis. Weöres Sándor így ír erről:

Én is világot hódítani jöttem,

s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,

vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni,

ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Tekintsünk ismét igénkre. Isten országában tehát ez a dolog is fordítva működik, mint amit megszoktunk. Jézus nem kiskirályokat, és nem celebeket szeretne nevelni belőlünk, akik emberileg nézve talán hatalmasok. Zebedeus fiai, akár a szenvedések kelyhét is vállalták volna Jézussal, csak hogy diadalmaskodjanak. Viszont Krisztus nem szeretné, ha az övéi egymást lefölözve akarjanak még előrébb, még feljebb jutni. A hívő életben ez nem működik. Itt az önös érdekek görcsös erőltetése helyett Jézus Krisztus az önzetlen szolgálatra buzdít.

Igénk megfontolandó tanítást ad a mai választással kapcsolatban is. Hiszen az egyházban való bármilyen tisztség viselése, presbiternek, esperesnek, püspöknek lenni, Jézus szerint nem hatalmat jelent, hanem szolgálatot. Az tölti be helyesen, aki így éli meg feladatát, aki nem önmagát látja ezáltal fontosabbnak, hanem inkább a rábízottak érdekét. Egy ilyen rang, vagy kinevezés ne feledtesse el velünk, hogy valójában Mennyei Urunk rabszolgái vagyunk, erre hivattunk el. És ennél nem is kell több.

Hiszen, ha már az Úr közelében lehetek, akár csak utolsó rabszolgaként is, akkor már fölösleges annál többet, jobbat kívánnom. Ha a hit és az Üdvözítő Krisztus a miénk, többre már nincs szükségünk lelkiekben, az üdvösséggel minden lelki kincs és rang a miénk lett. Elég, ha azt megtartjuk, és naponta kegyelemből élünk. Ha Krisztus közelében van az életünk, akkor már így is ott vagyunk mellette, az ő királyságában, jobb és bal keze felől. Mindaz, amire itt még vágyunk, az már a megváltás által rég a miénk.

A legfőbb uralkodást és a hatalmaskodást pedig inkább hagyjuk meg az Atya Istennek. Mi csak maradjunk hűségesek mindvégig, sokszor ez is elég nehéz harccal jár. Ő meg majd eldönti, hogy annakidején mennyei dicsőségben majd ki hova üljön.

Itt a földön pedig addig is egymásra bízott minket az Úr. Nem egymásnak alá- vagy fölérendelve, hanem egymás mellé, testvérként. Nem egymás legyőzése, hanem egymás hordozása, segítése a cél. Hiszen még maga Krisztus sem azért jött, hogy hatalmaskodjon, hanem hogy nekünk szolgáljon. „Jézus, aki Fiú, mégis szolgál, hogy mi, Isten szolgái fiak lehessünk.”  Áldott legyen az Úr neve. Ámen

Urunk, Te nem koronát, hanem keresztet hordoztál miértünk. Add, hogy mi is letehessük végre koronánkat és felvehessük Veled együtt keresztünket. Segíts, hogy megértsük, a keskeny út nem a dicsőség és hatalom útja, hanem az alázaté és a szolgálaté. Add Urunk, hogy így, a Te tanításod alapján akarjunk nagyok és elsők lenni! Ámen.    

   

Prédikáció - Böjt 1. vasárnapja

Mt. 16,21

Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.

Mt. 16,22

Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”

Mt. 16,23

Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.”

Mt. 16,24

Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.

Mt. 16,25

Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.

Mt. 16,26

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?

Mt. 16,27

Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A régmúlt időkben, ha valaki hintóval hajtatott el valahova, akkor beült hátra a kényelmes ülésre, és onnan utasította a kocsist, hogy hova menjen, merre forduljon. Manapság hasonló helyzet a taxiban fordul elő, mikor az utas beszáll az autóba, és bár csak utas, mégis ő mondja meg a vezetőnek, hogy merre menjen, merre induljon el. Persze ezek különleges esetek, hiszen a hétköznapi, megszokott életben ez épp fordítva történik. Az utas az alárendelt, a sofőr pedig a vezető.

            Fenti igénkben Péter ezt a két szerepet keveri össze, és meggondolatlanságával, gyorsbeszédűségével megint kellemetlen helyzetbe hozza magát. Jézusnak ugyanis már közeledik az utolsó órája, és előre közli tanítványaival, hogy mi fog történni vele. Elsorolja, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Pontosan megjövendöli, hogy mi mindenen kell majd átmennie.

Bár első hallásra, és első olvasatra valóban úgy tűnik, hogy azt sorolja el itt Jézus, hogy mi miden fog vele történni, de valójában nem így van. Valójában azt mondja el, hogy mi mindent fog elvégezni! Hiszen ismerve Krisztus váltságművét, tudjuk jól, hogy ő a passió eseményeinek nem volt kiszolgáltatva. Nem akarata ellenére történt vele mindez, hanem ez volt a terve. Ezeket kellett elvégeznie, ezekben kellett részt vennie, hogy sikerüljön az emberiség megváltása és bevégezze küldetését. Nem véletlenül mondja később utolsó szavaként: Elvégeztetett!        

            És Péter Krisztusnak ezekre a határozott elképzeléseire és szándékára mondja azt, hogy Uram, ez nem történhet meg. Ellent mondott ezzel Isten tervének, és útját akarta állni. Épen ezért jönnek a kemény szavak az Úrtól: távozz tőlem Sátán, botránkoztatsz engem. Az Úr Jézusnak azóta is nagyon sok terve és határozott elképzelése van. Már nem önmagával kapcsolatban, hanem sokkal inkább velünk, a mi életünkkel kapcsolatban.

            Velünk kapcsolatban is tudja azt, hogy mit akar elvégezni, hogy milyen próbák elé állít, milyen változásokat szeretne elérni bennünk, hogy mit akar elvenni, és mit akar nekünk adni. Viszont a péteri ellenkezés lelke is tovább él bennünk, hiszen számos esetben ezek ellen a tervek ellen mi is kézzel-lábbal hadakozunk.

Hiszen az Úr elképzelései az életünkre első ránézésre sokszor nem túl kényelmesek nekünk, nem tűnnek fájdalommentesnek, vagy épp nem ígérkeznek jó befektetésnek. Legalábbis az emberi gondolkodás szerint.

Pedig Isten határozottan változásokat szeretne látni az életünkben. A hívő ember a tanítványságot, a Krisztus követést nem csak ruhaként ölti magára. Nem egy olyan külsődleges magatartásforma, melyet magunkra öltünk, mint egy ruhát. Felvesszük, megmutatjuk magunkat benne, majd kibújunk belőle. Ez így csak a kegyesség álarca lenne. Az Úristen valódi, tartós és belső változásokat akar elérni bennünk. Mint amikor egy autóban kicserélik a motort. Lehet, hogy első ránézésre ugyanolyan marad, mint eddig volt, de mikor elindul, kiderül, hogy itt komoly változások történtek. Csendesebb lett, jobban gyorsul és sokkal kevesebb a fogyasztása. Alapvető, belső változások. Ezeket szeretné elérni bennünk is az Úr Szentlelke erejével. Nem ruhacserét, hanem motorcserét.

Mert lehet gyűjteni és halmozni a külsődleges díszeket és kincseket. Lehet építeni az emberi, világi gondolkodás szerinti életmódot. De mit ér mindez, ha nincs mögötte belső tartalom?

A hívő ember életének az a legdrágább belső tartalma, hogy többé nem önmagát követi – hiszen azt sem tudja, hova megy –, hanem az Úr Jézus nyomába lép, aki jól ismeri a célt. És ezen az úton pedig időnként Mesterünkkel együtt vállaljuk a kereszthordozást. Vállaljuk az isteni tervekben való részvételt, még ha szenvedni is kell értük.

Persze ez a követés nem kötelező. Lehet tartogatni az életünket saját magunk számára. Építhetjük csupán emberi gondolkodás szerint is életünket. Ismerjük az evangéliumból a gazdag és Lázár történetét. Ott is milyen sokra ment kincseivel és magának megtartott életével az a szegény gazdag. Életében látszólag megvolt mindene, halálában annak is örült volna, ha valaki csak azzal enyhíti kárhozatbeli szenvedéseit, hogy megnedvesíti kiszáradt ajkait.

Önmagam hordozása vagy a kereszthordozás? Mindkét út lehetséges és elérhető számunkra. Csak ezek nem ugyanoda vezetnek.

A fenti igében Jézus Krisztus a szenvedések útja előtt áll. Neki is megadatott a választási lehetőség, hogy merre indul el. Ő Jeruzsálembe indult és vállalta az Isteni terveket. Vállalta a kereszthordozást, mert tudta, hogy ez a megváltás útja, ez vezet üdvösségre az egész világ üdvösségére.

Nekünk is megvan a választási lehetőségünk, hogy merre indulunk. Még időnk is van eldönteni. A most kezdődő böjti idő erre teljesen alkalmas. A húsvét felé vezető úton is dönthetünk még Krisztus mellett, az Isteni gondolkodás szerint, vagy maradhatunk az emberies világnézet mellett.

De Igénk utolsó versét se feledjük el: „Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.” A választás szabad, de a számadás a végén kötelező. Szabadon pakolhatunk a polcokról a bevásárló kocsinkba, de a végén a pénztárnál mindazt majd ki is kell fizetni. Vajon elég lesz hozzá a magunk vagyona, vagy inkább már most kérjük Krisztust, hogy váltsa meg mindazt számunkra? 

Döntsünk hát jól! Ámen.

Köszönjük Istenünk, hogy Te Jézus Krisztusban megmutattad a kereszt útját. Azt az utat, amely bár nehéz és sokszor kényelmetlen, mégiscsak jóra, üdvösségre vezet. Bocsásd meg nekünk, ha akaratod ellen harcolunk. Az akadékoskodás helyett inkább taníts minket is kereszthordozásra. Segíts, hogy valóban követőid lehessünk és bűneink terhétől megszabadulva megváltozott életű, megváltott gyermekeid lehessünk, akik végül Szent Fiad váltsága árán üdvösségre juthatunk- Ámen.