Presbiteri ülés áhítata 2011.09.12.

Zsolt. 25,1-7

URam, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim! Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled! Utaidat, URam, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem. Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy jöhetünk hozzád lélekben és imádságban. Elérhető vagy és szólhatunk hozzád. Add Urunk, hogy ma is a Te jelenlétedben, Igéd fényében lehessünk együtt, egymás testvéreiként, a közös célt munkálva. Mely közös cél nem csupán gyülekeztünk külső épülése, hanem elsősorban Megváltó Urunk evangéliumának hirdetése minél változatosabb és hatásosabb formában.

            Légy velünk Istenünk, most mikor szent szavadra figyelünk, és utána az egész este folyamán. Ámen.

URam, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg

(Zsolt 25,1-2)

Az Istenben való bizalom, a benne található békesség gondolata nyomán egy kikötő képe jutott eszembe. Egy olyan nyugodt kikötőé, ahol a nyílt vízről, a hullámok és a széllökések elől menedéket lehet keresni. Amikor már elfáradt a legénység, amikor már fogytán vannak a készletek, amikor pihenőre, megállásra van szükség, a dokk felé kell kormányozni a hajót, és ott vár a pihenés és a feltöltődés.


            Így van ez lelki életünkkel is. Nap mint nap kinn vagyunk a nyílt vízen, az élet tengerén. Egyszer szépen fut a hajónk, leküzdünk minden akadályt és érezzük, hogy közeledünk a kitűzött célunk felé. Máskor pedig csak küszködünk. Szembeszél fúj, csapkodnak a hullámok, minden körülmény ellenünkre van, és egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre.

            De akár szépen hasítjuk a hullámokat, akár átcsapnak már a fejünk fölött, sose feledkezzünk el a biztos, védett kikötőről, Isten kegyelméről és békességéről. Talán nem jut rá elég figyelmünk, és türelmünk. Talán sokszor elhaladunk mellette, és az ellenkező irányba forgatjuk a kormányt.

Mégis, Ő folyton vár ránk, még ma is türelmesen vár ránk. Ma is kínálja szeretetét és életmentő, életújító kegyelmét nekünk. Nála kipakolhatjuk a felesleges terheinket, megszabadulhatunk mindattól, ami vétkes és bűnös az életünkben.

Isten Jézusért megbocsátja a bűnöket, a múltbelieket és a jelen idejűeket egyaránt. Begyógyítja a szív sajgó sebeit és új életre, új útra indít. Olyan útra, melyen már Ő vezet a jó cél felé. Személyünk formálódásán, életünk megszentelődésén át egészen hitünk beteljesedéséig, az örök életre.

Ezen az úton segítsen minket továbbra is a mi Mennyei Szerető Atyánk! Ámen.     

Imádkozzunk!

Gondviselő Istenünk! Mivé lennénk nélküled? Csak hánykódó, pusztulásra ítélt, reménytelen hajótöröttek a tajtékzó tenger közepén.

Hála Neked Istenünk, hogy nem hagytál magunkra! Céltalan hánykódás helyett utat mutatsz nekünk életünkben, pusztulás helyett az élet ígéretét adod nekünk és a reménytelenség helyett az a Benned megalapozott reménység lehet a miénk, amit Igédben is olvastunk, Hogy Te szabadító Isten vagy, senki nem szégyenül meg, aki Benned bízik.

            Add Urunk, hogy Igéd minden szava jó földbe hulljon! Jézus Krisztusért kérünk. Ámen!

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap

 Ézsaiás 54,7-10

"Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó URad. 

Mert úgy teszek, mint Nóé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő URad."

                                                                                                                            

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Milyen rövidke idő egy szempillantás? Mégis mennyi minden történhet ennyi idő alatt! Egy szempillantás alatt lehet szerelembe esni, meghozni döntéseket, vagy épp nagy felismeréseket tenni. Más esetben, mikor szülőként vagy nagyszülőként épp csak egy pillanatra nem figyelünk oda az önfeledten játszadozó gyermekre, hamar megtörténik a baj, és már csak a felszakadó sírás hangjára érünk oda.

            Szemfüles kutatók megállapították, hogy egy szempillantás ideje nagyjából 6 század másodperc. Ilyen röpke az a pillanat, amíg nem figyelünk oda a körülöttünk lévő világra, amíg lehunyjuk a szemünket, majd újra felnyitjuk. Milyen aprócska, elenyésző idő ez mondjuk egy nap 24 órájához képest, vagy egész életünkhöz képest!

            Isten arról beszél Ézsaiás könyvében, hogy „egy rövid szempillantásra elhagytalak”. Azt hiszem ebből a félmondatból leginkább az utolsó szó az, ami legjobban megüti a fülünket: elhagytalak. Isten elhagyott? Hát hogy történhetett meg mindez? A szerető, teremtő Isten, hogy tehet ilyet? Ez botrányos. Most igazán csalódtam benne.

            Talán nehezebben vesszük észre a mondatban az időhatározót, hogy ez az elhagyatott állapot csak egy rövid ideig tartott. Ha belegondolunk, hogy az Úr egész életünkben velünk van, sőt öröktől fogva gondja van és gondja lesz ránk, akkor rájövünk, hogy valóban milyen elenyésző is az a bizonyos „rövid szempillantásnyi” idő.

            Különben érdekes ez az elhagyottság miatti felháborodás tőlünk, bűnös emberektől, akik oly sokszor nyögünk Isten nehezen cipelt igájától. Akik oly gyakran szeretnénk kibújni a szent élet és a szeretet kettős parancsának jármából. Egy kicsit szabadabban, lelkiismeret-furdalás nélkül élni. Akár csak egy napot korlátok és 10 parancsolat nélkül élni. Azt hiszem sokunk fejében megfordultak már ilyen gondolatok.

Aztán adódnak olyan helyzetek, mikor Isten meghallgatja ezeket a ki nem mondott imákat, és ha annyira vágyunk rá, magunkra hagy egy időre. Akkor menj saját utadon, és élj, ahogy gondolod. Persze nem vet el magától, és nem kerül hallótávolságon kívül. De mindenkinek megadja a lehetőséget nélküle élni. Veszélyes ez a szabadságjog, sokan nem is tudnak vele jól élni, és tékozló gyermekként már soha nem találják meg az atyai házba visszavezető utat.

Sokan életük nehéz, megrendítő szakaszaiban is úgy gondolkodnak, hogy elhagyta őket az Isten. Amikor betegség, gyász, a megélhetés nehézségei vagy más kétségbeejtő események szakadnak ránk elemi erővel, könnyen jutunk arra az álláspontra, hogy elfordult tőlünk az Isten, vagy talán nem is létezik. Nem egy ember hitét törték már derékba az élet ilyen viszontagságai.

De vajon az, hogy véget értek a jó napok, vajon az, hogy megpróbáltatások közé vagy épp a halál árnyékának völgyébe jutottunk, feltétlenül azt jelenti, hogy elhagyott az Isten? Ha már nem áld és nem kedveskedik, akkor már bizonyosan nem is törődik velünk az Isten? 

Eszembe jut ezen a ponton az Ószövetség egyik legjobban megpróbált alakja, Jób, aki a veszteségei hallatán, a legnagyobb sokk idején is ezt tudta mondani: „az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”! Tudta, hogy még mindig vele van az Isten és bár szörnyen fájt neki minden veszteség, mégis tudta, hogy nincs egyedül fájdalmában.

Eszembe jut Dániel esete is, akit hite miatt éjszaka az oroszlánok vermébe dobtak, hogy ott érje el a vég. De ő nem esett kétségbe, mert tudta, hogy bárhogy alakuljon is a sorsa, vele van az Isten. Végül aztán eljött a hajnal, nem történt semmi baja, és épségben emelték ki onnan.

Az Úristen ezekben az elkeserítő, szívszorító helyzetekben is velünk van, és nem marad el tőlünk. Ilyenkor is jól hallja imádságainkat, látja bizonytalanságainkat, és velünk van, mikor az aggódás erőt vesz rajtunk.

Viszont egy dolgot érdemes tisztázni: Istennek ez a jelenléte életünkben nem magától értetődő vagy elvárható. Nem kérhetjük ezt rajta számon. Hiszen vizsgáljuk csak meg szívünket: nap mint nap vétkezünk, és szomorítjuk meg újra és újra Teremtőnket. Lehet, hogy ezek legtöbbje csak aprónak, elenyészőnek tűnik, de mégiscsak elválasztanak Istentől. Ahogy az előbb tárgyaltuk: egy szempillantás is milyen röpke kis ideig tart, szinte észre sem vesszük, de gondolnánk, hogy egy nap alatt, több mint 35 ezer is összegyűlik belőle?

Ugyanígy van a vétkeinkkel is, melyek sokszor ugyanígy észrevétlenül összegyűlnek életünkben. Az Úristen pedig nem lehet közösségben a bűnnel.

Noé idejében is így volt. Azt írja a Biblia, hogy a gonoszság elhatalmasodott a földön (1Móz 6,5). Biztos ez az állapot is csak valami „kis” bűnnel kezdődött, majd egyre gyűltek és gyűltek. Végül ezt a gonoszságot már nem tűrhette tovább az Úr, és kemény kézzel rendet tett a világban, hogy a gonoszság helyett ismét az igazság uralkodjék.

Az özönvíz történetéről olvasva beláthatjuk, hogy a bűn nem játék. Nem lehet következmények nélkül halmozni és bűnbocsánat nélkül élni a végsőkig. Egyszer majd szembesülnünk kell tetteink, életünk következményeivel, legkésőbb majd Isten színe előtt.

De tudjuk jól, hogy Noé után sem lett jobbá az emberiség, és újra csak elhatalmasodott a földön a bűn és a hitetlenség. De Isten megesküdött, hogy többé nem pusztítja el a bűneivel együtt a bűnös embert is. Valamit viszont ki kellett találni erre az áldatlan állapotra. Próbálta jó szóval, választott emberei által, a körülmények alakulásával, de semmi nem volt elég hatásos. Végül tudjuk jól, hogy mi lett az egyedüli, hatásos megoldás. A Zsidó levél első verseiben így olvasunk erről: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk”.

Az Atya végső megoldásként tehát a saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el, azért legyőzze a bennünk munkálkodó bűnöket és kísértéseket, hogy megtérjünk gonoszságunkból és valóban tiszták és szentek legyünk általa. Nem magunktól, hanem Jézus Krisztus váltsága által, aki önmagát adta értünk, váltságunkért.

A golgotai keresztfán volt egy felirat, melyet Poncius Pilátus írt rá: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ha maga az Isten készítette volna a feliratot, akár a felolvasott igénk egyik versét írhatta volna rá: „Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Noé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé.”.

Jézus halálának és feltámadásának tehát többek között ez az üzenete: Isten Jézusért már nem haragszik ránk! Ha Jézusban már megbántuk és letettük minden vétkünket, ha elfogadtuk a Megváltás ajándékát, akkor már nincs miért félni Istentől, hiszen Ő Jó Atyaként várja magához megfáradt, hazavágyó gyermekeit.

Sőt nem csak magához fogad, hanem ezen felül örök hűségéről is biztosít minket. Emberi kapcsolatainkban talán sokszor félünk, vagy épp szenvedünk a hűtlenségtől, de az Úr tűzön-vízen át ragaszkodik az övéihez. Ebben a kapcsolatban legfeljebb mi válhatunk hűtlenné, ő sosem.

Velünk volt és velünk lesz minden időben. Akkor is, amikor az áldások, a jó napok köszöntenek ránk, és akkor is, mikor a „nem szeretem” idők jönnek. Még egy hatalmas hegy is hamarabb eltűnik a föld színéről, mintsem hogy Isten elhagyjon minket.

Merjünk hát bátran hozzá megtérni, vagy épp visszatérni. Bízzuk rá bátran életünket, terheinket és kérdéseinket. Mert Ő egy hatalmas, csodás, szerető Úr, aki nem hagyja magára az övéit.

Múlt héten Jeremiás próféta szavain keresztül szólt hozzánk Isten igéje. Ma is az ő gondolataival szeretném befejezni: „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” JSir. 3,22-26. Ámen  

                              

Imádság

Urunk, Istenünk! Köszönjük mérhetetlen hűségedet, hogy ennyire ragaszkodsz hozzánk. Nem tudjuk felfogni nagy szeretetedet. Segíts minket, hogy soha ne akarjunk nélküled élni, hanem mi is ragaszkodhassunk hozzád életünk minden pillanatában, az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.

Prédikáció - Nagyvelegi táborzáró istentisztelet

Kedves Barátaim, és Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai napon már hatodik napja vagyunk együtt, itt Nagyvelegen. Persze van, aki később jött, vagy hamarabb hazament, de mégis a legtöbben már napok óta távol vagyunk az otthonunktól. Attól a jól megszokott családi fészektől, amit ki-ki nagyon jól ismer, és talán szeret. A megszokott ház vagy lakás, ahol van egy saját zuga, az a hely, ahol valóban otthon lehet, önmaga lehet. Ahova meg lehet érkezni majd ma, és ahol nyugodtan ki lehet majd pihenni a hét kellemes fáradalmait.

Reggel azt kértem Tőletek, hogy mindenki hozzon egy olyan tárgyat, amit ide elhozott, és az otthonára emlékezteti. Egy kispárna, egy könyv, stb. Hordozzuk magunkkal ezeket, hogy az idegen, távoli helyen legyen valami szokásos, ismert dolog, ami segít, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Aztán majd nemsokára hazajutunk a megszokott környezetbe, ez a kis tárgy is visszakerül a helyére, és jó lesz így egy kicsit megnyugodni, otthon maradni. Ehhez kapcsolódik az az Ige is, amit a mai alkalomra választottam

János evangéliumából a 15. fejezet 9. versét: Jézus mondja: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.” A megmaradni szó azt jelenti, hogy otthon lenni Isten szeretetében. Megérkezni és megmaradni nála.

Egész életünkben, de főleg ezekben a fiatal években nagyon sok út és utazás vár ránk. Nemcsak fizikai, de lelki értelemben is. Rengeteg lehetőség, melyek közül nem győzünk választani. Rengeteg érzés, élmény tapasztalat, melyek közül bár nem mindegyik kellemes, de mégis, egyikről sem akarunk lemaradni. Sokszor olyan az életünk, mint egy nagy pályaudvar, ahonnan folyton indulnak vonatok, és nekünk mindegyiket el kell érnünk. Aztán egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy nyughatatlanul megyünk ide-oda, csapongunk, de valahogy mégsem találjuk a helyünket.

            Manapság már mindenkinek van lakcímkártyája, amin település, utca, házszám szerint fel van tüntetve, hogy hol is lakunk. A személyhez tartozik egy hajlék, van tető a fejünk felett. Eddig rendben is van, de vajon szíved ugyanilyen kártyájára mi van írva? Cím ismeretlen? Hajléktalan lenne a lélek? Nincs hova tartoznia? Ez tarthatatlan állapot!

            És ilyenkor vágyódni kezdesz. Vágyódni oltalom, békesség és biztonság iránt. Vágyódni lelki otthonod irányába, Isten közelébe. Szeretnél már megmaradni benne. Felemeled a tekinteted és elkezded talán először, talán sokadszorra keresni Istent. Hívni Őt, kutatni Őt, várni rá. Szeretnéd áttörni a sötét fellegeket. Hátrahagyni a tévutakat, melyeken folyton eltévedtél. A zsákutcákat, melyek vonzóan indultak, de kiderült, hogy nem vezetnek sehová. Elfordulni a bizonytalantól a bizonyos felé, egyenesen a világmindenség legbiztonságosabb helyére, Isten szeretetébe. Bízom benne, hogy számodra is ez a tábor ennek az első találkozásnak vagy újra találkozásnak az alakalma lehetett Istennel és az Ő szeretetével.

Most pedig a tábor utolsó igéjében arra kér Téged, hogy maradj meg ebben a szeretetben. Attól, hogy véget ér a tábor, attól hogy egy évre ismét hátrahagyjuk Nagyveleget, még Jézus Krisztust nem kell hátrahagynunk! Maradj meg az Ő közelében holnap is, jövő héten is és minden időben.

            Nyílván ezen a héten ez nem volt nehéz feladat, mikor sok fiatal volt együtt, jókat énekeltünk, hallgattuk az áhítatokat, játszottunk. Ilyenkor könnyen elérnek az Isten közeli érzések. De elkerülhetetlen, hogy holnapra mindez az érzés csupán emlékké váljon. Ha ez az érzés jelentené a megmaradást Jézus szeretetében, akkor egész évben itt kéne lennünk.

De tudod, az a jó, hogy ez a megmaradás nem az érzéseiden múlik, hanem a kapcsolaton. Nem kell ahhoz folyton egy kellemes légkör, egy emelkedett hangulat, vagy jó kis gitáros énekek és jó fej emberek ahhoz, hogy megmaradj Istenben. A megmaradás a hit cselekedete. Hogy szeretnék, hogy akarok Isten közelében maradni. Ehhez pedig a kapcsolat fenntartására van szükség.

Pár évvel ezelőtt a régi szép időkben még itt a kastélyban és környékén nem volt térerő, és aki mobilon akart telefonálni, annak fel kellett menni a dombra, a kukoricaföldekre, ott volt az a hely, ahol beszélni lehetett az otthoniakkal. Még jó, hogy Isten szeretete nem ilyen. Nem kell keresni az egyetlen helyet, hiszen mindenhol, mindenkor utolérhető. Leginkább arra van szükség, hogy időt szánj rá. Beszélgessetek rendszeresen. Imádságban mond el neki, mi van a szívedben, és igéjében keresd a válaszát. Nem csak közösségben lehet tartani áhítatot, hanem a szobádban az ágy szélén ülve, bármilyen más, nyugodt helyen. A lényeg, hogy keresd az Ő közelségét.

És hidd el, nem fog elfutni előled, hanem tárt karokkal vár téged, mint szülő a gyermekét. Várja, hogy mikor jutsz végre eszébe, mikor kezded el keresni, és szeretné, hogy megmaradj nála, hiszen itt van az otthonod.

Krisztusban Isten már nem csupán a Mindenség Ura, egy távoli, ismeretlen erő lesz, hanem valóban a mi Atyánk, ahogy azt a jól ismert imádságban is oly sokszor elmondjuk, és talán bele sem gondolunk, hogy mit jelent ez. Isten, a mi Atyánk: azt jelenti, hogy Nála, az Ő családjában Jézus által helyed van, még hozzá igen jó hely.

Lelked valódi otthona vár rád, ahova megérkezhetsz, és ahol megpihenhetsz. Kipihenheted a múlt fáradalmait, leteheted bűneidet, könnyíthetsz lelked terhén. Krisztus váltsága által új élet kezdődhet számodra. A sok vándorlás és keresés után végre megérkezhetsz abba a békességbe, amelyet otthonodnak szánt Teremtő Istened.

Jézus mondja: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.”

            Ámen

Imádkozzunk!

     

     

Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap

Lk. 3,7-14

A sokaságnak tehát, amely kiment hozzá, hogy megkeresztelje, ezt mondta: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne kezdjétek azt mondogatni magatokban: Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” A sokaság pedig megkérdezte tőle: „Akkor hát mit tegyünk?”  János így válaszolt nekik: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.” Vámszedők is mentek hozzá, hogy keresztelje meg őket. Ezek szintén megkérdezték tőle: „Mester, mit tegyünk?”  Nekik ezt mondta: „Semmivel se hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték tőle a katonák is: „Mi pedig mit tegyünk?” Nekik viszont ezt felelte: „Senkit ne bántalmazzatok, meg ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.”

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Hétköznapi életünkben is gyakran előforduló dilemma hogy a minőségre vagy a mennyiségre törekedjünk? Alapvető különbség van a két hozzáállás között, és a gyakorlatban nem könnyű eldöntetni, melyiket pártoljuk. Vajon a sokaságot vagy a kiválóságot kellene jobban értékelni? Vajon a modern gyáripar tömegtermelési hozamát tartsuk jónak, vagy a kézműves lassú, de precíz munkáját? Az egyik gyors és látványos eredményeket hoz, a másik minőségit, egyedit produkál. Ha a sok ugyanolyanból egy elvész, nem gond, van helyette megannyi másik. Ha a pár egyedi közül egy elvész, az végleg hiányozni fog.

            Jézus elveszett juhról szóló tanítására gondolva könnyű megválaszolni a kérdést. Ő elsősorban nem a mennyiségre törekedett. Nem csak a sokaságot nézte. Sőt neki az egy elveszett többet ért, mint az a 99, akik már a helyükön vannak. Jézust sosem vonzotta a nagy tömeg. Gyakran inkább kisebb körben vagy négyszemközt beszélt az emberekkel. Az evangéliumokból is kiderül, milyen gyakoriak és főleg, milyen hatásosak voltak ezek az alkalmak.

Ehhez mérten kezelte a tömeget is. Soha sem töltötte el a büszkeség, hogy milyen sokan hallgatják és követik őt. Még számára is nehéz volt olyan gyülekezetet gyűjteni, ahol mindenki egy akarattal egy hittel, teljes odaadással lett volna jelen. Annál is inkább, mivel ismerte a szívüket, és titkon nagyon jól tudta, hogy ki az, aki csak a látványosság, vagy az időtöltés miatt van ott, és ki az, aki valóban Istent keresi.

21. századunk fontos kérdése adataink védelme. Olyan sok információt tárolnak rólunk különböző intézmények és hivatalok, hogy már szinte tényleg csak a szív belső gondolata marad titokban a nagyvilág számára. Viszont ezt az utolsó, rejtett üzenetet az Úristen elől nem tudjuk eltitkolni. Ő a többi adat mellett még ezt is tudja rólunk. Sőt igazából csak ez érdekli, az összes többi másodlagos. Ismeri a szívünket, ismeri a hitünket, és keresztyén elkötelezettségünket. Tudja azt, hogy a gyülekezetből ki jött el ma csak megszokásból, hogy ki unatkozik itt a templompadban egy órát, és ki az, aki valóban hittel és figyelemmel van jelen.

Keresztelő János Jézus előtt járt, sokszor úgy olvasunk róla, mint Krisztus útkészítőjéről. Tanításával és keresztelési gyakorlatával, a megtérésre hívással fel akarta készíteni az embereket az eljövendő Messiás és az evangélium befogadására. Újszerű volt a tanítása és újszerű volt a módszere. Tudjuk, hogy teveszőrből készült a papi ruhája és Jordán folyó melletti pusztaság a temploma.

Ez a szokatlan, új próféta divatba jött, sokan gyűltek köré, de Jézushoz hasonlóan őt sem nyűgözte le a tömeg. Helyette inkább ki akarta szűrni a homokszemek közül az aranyszemeket. A lézengők és nézelődők közül ki akarta szűrni az igazi hívőket, az őszinte keresőket. Ezért is köszönti őket ilyen udvariasan. A „kedves testvéreim” helyett „viperák fajzataként”.

Aki csak ideje kellemes eltöltése miatt, vallási megszokásból, vagy más felületes indokból érkezett hozzá, az ennél a kezdő mondatnál jó eséllyel felkelt és hazament. Aki viszont Isten igéjének tükrében már belátta magáról, hogy bűnös és megváltásra szorul, az megérti és viseli a kemény szavakat. Bűnös emberként, ugyanis valóban csupán viperák fajzata vagyunk, az ősi kígyó, a kísértő által megrontott életű emberek, akik önmagunk nem tudunk szabadulni ebből az állapotból.

Krisztus nélkül az Istentől való elválasztottságban és a halál állapotában vagyunk. Krisztus nélkül semmi közünk nem lehet a mennyországhoz, nemhogy még teljes jogú polgárai legyünk! Ebben a talán kényelmes, de igazából halálos állapotban bizony az eljövendő ítéletet az eljövendő haragként fogjuk megélni. Az Istent nem ismerő világ éppen ezért fél a világvégétől, mert abban csak pusztulást és a saját vesztét látja.

Viszont Krisztus gyermekeiként részesülhetünk a megváltásban. Az ő drága vére és kereszten szerzett áldozata felemel minket a végesség porából és a mennyei örökségre vezet. Viperák fajzataiból magtalált juhokká leszünk, akiért a Jó Pásztor maga megy el, maga emeli fel és viszi haza.   

 Ehhez a csodálatos ajándék kiérdemléséhez nem tudunk elég jók lenni. Régen, kis koromban mikulás és karácsony előtt mindig azt mondták a felnőttek, hogy jónak kell lenni, hogy szép ajándékot kaphassunk. Persze egy gyerek nem tud mindig jó lenni, sosem ment tökéletesen. És éppen ezért volt meglepő és örömteli, hogy mégis pompás meglepetések vártak az ünnepek idején. Érdemtelenül. És így van ez Krisztus ajándékával, a megváltással is, melyet nem tudnánk mi magunk kiérdemelni. Nem is a mi érdemeinkért kapjuk, hanem egyedül Krisztus érdeméért.

Viszont ha már részesültünk benne, akkor feladatunk, hogy ehhez méltóan is éljünk. A középiskolásoknál figyelhető meg, milyen büszkén hordják szalagavató után az iskola címerével ellátott szalagjukat. Hordják kabáton vagy táskán és ezzel jelzik, hogy ők melyik iskolához is tartoznak, és idén már végzősök. Ehhez mérten pedig felelősséget is viselnek, hogy ehhez a ranghoz méltón viselkedjenek.

Így van ez velünk keresztyénekkel is, akik nem egy iskola szalagját, de Krisztus vérét viseljük magunkon. Ezzel azonban nem csak mennyei kiváltság jár, hanem földi felelősség is. Erről mondja Keresztelő János, hogy teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket. Ez lenne a feladatunk, hogy hitünk fénye átszűrődjék hétköznapi életünk sokszor oly vastag függönyén. Ahogy múlt vasárnapi igénkben hallottuk, hogy a lámpásnak nem az edény alatt, nem is az ágy alatt, hanem magasan, a lámpatartón van a helye.

Hitünk célja nem csak önmagunk üdvössége, hanem a mások felé való szolgálat, szeretet és megbocsátás is. Olyan jó lenne, ha elsősorban nem mi magunk hangoztatnánk magunkról, hogy keresztyének, Krisztus követők vagyunk, hanem ezt mások látnák meg, és mások hangoztatnák. Nem a mi dicsőségünkre, hanem Isten dicsőségére.

Keresztelő János tehát erre figyelmeztet, és nem éppen türelmesen. Azt mondja, hogy a fejsze már ott van a terméketlen fák gyökerén. Már csak egy jó erős lendítés hiányzik, és a fát kivágják. Ma itt kegyelmi időben élünk. Abban az időben, mikor MÉG van idő megtérésre, van idő gyümölcstermésre, van idő rendezni az életünket. Most még van idő, de nem tudjuk meddig.

Most még lehet Istenhez kiáltani, ez biztos. Ne bízzunk hát semmi a véletlenre, hanem még ma hívjuk segítségül az Úr nevét, és kezdjük el a gyümölcstermést, nehogy holnap már késő legyen. Ámen.  

Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy Te türelmes Jó Atyánk vagy, aki még vársz ránk, várod, hogy minél többen megtérjünk Hozzád. Kérünk küldd el hozzánk Szent Lelkedet, és formáld át szívünket, hogy engedelmes és hívő gyermekeid lehessünk, akik nem csak maguknak élnek, hanem megtermik szereteted gyümölcseit. Ámen. 

Prédikáció - Pünkösd hétfő

Zsolt. 51,12

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! [Ez 36,26-27]

Zsolt. 51,13

Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!

Zsolt. 51,14

Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen,

Zsolt. 51,15

hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A tegnapi napon arról hallhattunk a felolvasott igénkben, hogy milyen is az, amikor az Úr váratlanul kitölti Szentlelkét az emberekre. Milyen az, amikor ajándékával nagyon gazdaggá tesz minket. Amit viszont ajándékba kapunk, azt egyszer el is vehetik tőlünk. Most ezzel a szomorú esettel van dolgunk felolvasott igénkben.

            A zsoltár felirata szerint Dávid imádságát olvassuk az 51. zsoltárban, aki igen negy bűnbe esett. Betsabé iránt támadt vonzódása először házasságtörésbe, majd hazugságba, végül pedig gyilkosságba torkollott. Isten választott embere rövid idő leforgása alatt ilyen nagy mélységbe jutott. Annyira elfordult az isteni erkölcsösségtől, hogy tetteinek gyalázatos voltát magától nem is ismerte fel, hanem Nátán prófétának kellett a lelkére beszélnie, hogy belássa, milyen rosszul is cselekedett. Ennek a keserű felismerésnek és a bűnbánó vezeklésnek szavait olvashatjuk igénkben.

            Isten Szentlelke szentségéből fakadóan nem férhet össze a bűnnel. Ha elfordulunk Istentől bizony a Szentlélek is eltávozik tőlünk és magunkra maradunk. Isten jótetszéséről tanúskodik, mikor az istentisztelet végén az ároni áldás így szól hozzánk: fordítsa feléd orcáját az Úr. Bűnbeesés idején pont az ellenkezőjét élhetjük át, mintha az Úr inkább elfordítaná tekintetét róluk.

            Éppen ezért szól a bűnbánó könyörgés szava, hogy fordulj újra felém Istenem és áraszd ki rám újra lelkedet. Hiszen Isten Lelke nélkül oda a tiszta szív, amely szelíd és alázatos tud maradni. Elfogy a lelkierő is, ami megtart a kísértések és nehézségek között. Lélek nélkül visszaesünk a régi élet rabságába és csak siratni tudjuk megváltott életünk szabadságát. És akik számára korábban példák voltunk, akikhez az Úr küldött minket szolgálattal, bizonyságtétellel, azoknak most csalódást okozunk.

            A régi mondás szerint csak akkor ismerjük fel valaminek az értékét, ha már elveszítettük. Így van ez a Szentlélek drága kincsével is. Igénkből is láthatjuk, mennyi értéktől fosszuk meg magunkat, ha bűneinkkel elutasítjuk magunktól a Pártfogót.

            De éppen ezért kaptuk ma meggondolásra ezt az Igét, hogy ne kelljen mindezt átélnünk. A Lélek kitöltésének ünnepén épp arról bizonyosodhatunk meg, hogy miért jó hűséges, hívő életet élnünk, hogy mindezt a hatalmas veszteséget ne kelljen átélnünk, hanem helyette felismerjük hívő életünk gazdagságát, és ebben igyekezzünk megmaradni.

            Ebben segítsen meg minket most és mindenkor az Úr. Ámen.

Mindenható Istenünk! Olyan jó, hogy Te nem taszítod el a tékozló fiút, hanem magadhoz öleled. Mi is sokszor eltékozoljuk kegyelmedet és Szentlelkedet, melyet nyújtasz számunkra. Bocsásd meg, hogy sokszor nem látjuk, milyen gazdagságot kaptunk Tőled, és csak későn vesszük észre, milyen szegények is vagyunk nélküled.

Kérünk, add nekünk újra Lelkedet, hogy benne megerősödve és vidámságot nyerve, élhessünk boldog hívő életet a Te tetszésedre és a többi ember javára egyaránt. Ámen.          

Prédikáció - Pünkösd vasárnap

4Móz. 11,24-29

Mózes kiment és elbeszélte a népnek az ÚR szavait, majd összegyűjtött hetven férfit a nép vénei közül, és a sátor köré állította őket. Az ÚR pedig leszállt felhőben, és beszélt hozzá. Majd elvett abból a lélekből, amely Mózesben volt, és annak a hetven vénnek adta. Amikor a lélek rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak, de máskor nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiknek Eldád, a másiknak Médád volt a neve. Rajtuk is megnyugodott a lélek, mert ők is az összeírottak között voltak. De ők nem mentek ki a sátorhoz, hanem a táborban prófétáltak. Egy szolga meg elfutott és jelentette Mózesnek, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. Akkor megszólalt Józsué, Nún fia, aki ifjúkorától fogva Mózes szolgája volt, és ezt mondta: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik! De Mózes ezt mondta neki: Miért vagy ilyen féltékeny? Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna, és nekik is adná lelkét az ÚR!

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Azt hiszem az egyházban sosem vagyunk könnyű helyzetben, mikor pünkösd ünnepén a Szentlélek kerül a figyelem középpontjába. Tudjuk jól, hogy a Szentháromság Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből áll. Ebből a hármasból egyértelműen Jézus személye áll hozzánk legközelebb. Ő az, aki emberré lett, olyanná lett, mint egy közülünk. Látható, hallható és érzékelhető volt. Földi munkásságáról és életéről sokat és viszonylag részletesen olvashatunk a Bibliából. A művészet is bátran és gyakorta ábrázolja őt, úgy ahogyan különböző korok és művészek elképzelik. De mindenképpen van róla egy konkrét képünk.

Az Atya Istennel kapcsolatban már nehezebb a dolgunk, hiszen Őt soha senki nem látta teljes valójában. Elképzelni sem tudjuk, milyen lehet. Az Atyai képpel jól összeegyeztethető egy mennyei fehérszakállas öregember képe, de ez csak sekélyes emberi találgatás. Az Atyát inkább tettei és kijelentett igéi alapján tudjuk legjobban megismerni. Azzal, hogyan is bánt gyermekeivel. Erről olvashatunk a Biblia összes könyvében és ezt láthatjuk meg az egyház történetében is. Megtartó, gondviselő, de igazságos Atya Ő.

Ilyen téren legnehezebb dolgunk a Szentlélekkel van, aki az Atyának és a Fiúnak a lelke. Egy emberileg megfoghatatlan, leírhatatlan fogalom, amit olykor egy alárendelt mennyei erőként, olykor önálló Isteni személyként azonosítunk. Összegezve úgy fogalmazhatjuk meg, hogy amikor megérezzük a bensőnkben Isten valóságos jelenlétét, átéljük erejét és hatalmát, akkor bizonyosan a Lélek munkáját élhetjük át.

Ennek megértésben segítségünkre lehet, ha megvizsgáljuk az eredeti nyelven írodott bibliai kifejezéseket. Ugyanis igen beszédes a Szentlélek megnevezésére használatos két szentírási fogalom: az Ószövetségben a „ruah” és az Újszövetségben a „pneuma”. A két idegen szónak megegyező a jelentése, magyarra lefordítva egyrészt szelet jelent, másrészt pedig leheletet.

A szél hasonlata valóban nagyon találó az Isten Lelkére. Erre mutat rá János ev. 3,8 is: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy”.  Valóban így tapasztaljuk meg Isten Lelkének munkálkodását. Nem tudjuk alapvetően befolyásolni, szabályozni, vagy bármi módon előidézni azt. Néha jön, közöttünk van, és olyan jó megtapasztalni jelenlétét, aztán már repül is tovább. Erről a drága, de tünékeny csodáról számol be Ady Endre is Az Éjszakai Isten című versében:

„Az Istenem, tréfás Istenem,
Vajon miért csak éji árnyék?
Fény-nyomában szívesen járnék.
Velem van, de csak éjszakán.”

         Az említett szavak másik jelentése pedig a lehelet, ami ennek a Lélek-szélnek a forrását jelöli meg. Hiszen az időjárásban tapasztalható légmozgásnak nincs kézzelfogható kiindulási pontja, csupán a légnyomáskülönbségekből jön létre. De az ÚR Lelkének kiindulópontja, forrása maga az Isten. Ő árasztja ki benne erejét. Nekünk talán ötletszerűnek, véletlenszerűnek tűnhet, de valójában igen tudatosan, célzottan és jól tervezetten történik mindez.       

            Így volt ez pünkösdkor az apostolokkal is, akik jó időben, jó helyen, de teljesen váratlanul kapták a Lelket, ami által olyan érthetően és hatásosan prédikáltak, hogy azáltal rengeteg embert nyertek meg Krisztus ügyének.

            A felolvasott ószövetségi igében is hasonló történik. Mózes vezette Isten népét, akiknek már nagyon elegük volt a pusztából, a mannából, a hosszú utazásból. Csüggedtek voltak és folyamatosan lázadtak, zúgolódtak Isten terve ellen. Mózes már nem tudta egymaga csitítani és bíztatni őket, segítségre volt szüksége. És ebben a helyzetben érkezett el hozzájuk is az Úr Lélek fuvallata, és a bibliai tanúságtétel szerint hetven fő részesült abban a mennyei erőben, ami korábban csak vezetőjükben volt meg. Mindez pedig azért történt, hogy minél többen tudják a népet vigasztalni, bátorítani és békességre vezetni.

            Váratlan volt, de igen hatásos. Ha megengedik, egy negatív példával élve olyan, mint egy mai célkövető rakéta, amit a céltól esetleg több ezer kilométerre indítanak el, és a levegőből, minden előjel nélkül, és szinte centiméterre pontosan csap le a kijelölt pontra. Pozitív értelemben így működik az Úr Lelke is, ami szintén így csap le, de nem rombol, hanem épít. Új életet és erőt ad annak, akihez küldték.

            Így érkezhet el a mi életünkbe is. Amikor egy-egy nagy felismerés támad bennünk. Egy régóta templombajáró fiatalember mesélte el, hogy megszokásból eljárt az istentiszteletekre, aztán egyszer csak hirtelen, szívéig hatolóan megérezte, hogy itt valaki nagyon szereti őt.

            Ehhez viszont kell az embernek is egyfajta nyitottsága. Ha nem is egyből hite, de legalább egy érdeklődése. Hogy keresse az életében a válaszokat, hogy nyitott legyen a külső megszólítás felé. Aztán a többit majd elvégzi a Szentlélek. Vigyázzunk, hogy az élet viszontagságai között is megmaradjon ez a nyitottságunk, nehogy épp fájdalmaink és közönyünk, melyektől szabadulni vágynánk, válasszanak el minket a gyógyulás forrásától. 

Továbbmenve, az ószövetségi történet második felében azt látjuk, hogy bár mindenki ugyanabból az erőből kapott, mégsem ugyanúgy mutatkozik meg mind a hetven emberen. Ez abban mutatkozott meg, hogy volt, aki a Szent Sátornál hirdette az Igét, és volt aki az emberek között, benn a táborban. Más helyen, talán más módon, más stílusban tették mindezt. De lényeg ugyanaz volt. Persze az egységes dolgokat szerető, gyanakvó ember hangja egyből megszólal a fiatal Józsué szavain keresztül: tiltsd meg nekik! Hiszen biztos csak az a jó, ahogy mi engedelmeskedünk az Úrnak. Biztos csak a többségnek lehet igaza ebben a dologban, a többiek tévednek. De a korosabb és bölcsebb Mózes nyugalomra inti, és rámutat, hogy akik olyan különcnek tűnnek, ők is az Istentől kapott hivatásukat töltik be.

Láthatjuk tehát, hogy ahogyan a hit dolgaiban általában, úgy a Lélek munkáiban sem lehet általánosítani. Van akit így, van akit úgy szólít meg és vezet oda Istenhez és tőle kpaott küldetéséhez. Az utak különbözőek lehetnek, de a cél egy és ugyanaz: a Krisztusba vetett hitre ébredni, erről bizonyságot tenni másoknak és benne üdvösséget nyerni. Ez a tanítás talán segíthet nekünk elfogadni a Krisztusban hívők sokszínűségét, akár az egész keresztyénségre tekintve, akár csupán saját gyülekezetünkre.   

            Mindezek után mire is jutottunk? Talán a Szentlélek itt a földi életünkben sosem lesz teljesen megismerhető. Talán csak a hasonlatok és a szimbólumok maradnak nekünk róla. Nincs rajta hatalmunk, csak könyöröghetünk érte. De az biztos, hogy hatására és áldásos munkájára mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy higgyünk, és szükség esetén megerősödjünk ebben a hitben.

Befejezésképpen mi sem tudunk hát mást kívánni, mint amit felolvasott igénk végén Mózes mondott: bárcsak az egész nép, minden ember megkapná a Szentlelket! Ámen.

Prédikáció - Húsvét utáni 6. vasárnap

Lk. 24,44-49

Majd így szólt hozzájuk: „Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt nekik: „Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.”

Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A régi jól ismert mondás szerint a jó bornak nem kell cégér. Ebből következik, hogy a kevésbé jónak pedig annál inkább szüksége van rá. A mai reklámok is ugyanezt az igazságot tükrözik. Minél inkább értelmetlen egy termék, minél kevésbé van rá szükségünk, annál inkább igyekeznek azt erőteljesen, hatásvadász módon hirdetni, minél többször reklámozni, és ha kell, ha nem eladni azt nekünk. Emiatt pedig sokan esnek abba a hiába, hogy számos haszontalan dologra áldoznak, az igazán fontosak és értékesek helyett. Ritkán viszont az is előfordul, hogy egy igazán jó dolog értékét nem vesszük észre, és afelől is győzködni kell minket. Ennek példája felolvasott igénk is.

            Lukács evangéliumának végén járunk, ahol Jézus húsvét után, már feltámadott Úrként jelenik meg tanítványainak, ellátogat hozzájuk és igyekszik meggyőzni őket halál feletti győzelméről. Mai szóval élve itt is egy reklámkampányról van szó, hiszen Jézus szeretné, ha hinnének benne és feltámadásában, és ebben a hitben megerősödve mennének el minden néphez. Ezt a kampányát azonban csak nehezen, lépésenként tudta elvégezni.

            Először arról kellett meggyőznie tanítványait, hogy Ő él. Már maga a feltámadás sem volt egy könnyű feladat, de talán ez még nehezebbnek ígérkezett.

Ugyanis a véges emberi felfogás nem tapasztalt még sohasem ilyet korábban, hogy aki elhunyt, az újra eleven és köztük van. Éppen ezért természetes emberi reakció volt az értetlenség, az ijedtség és a gyanakvás. Jézus azonban nagyon jól tud ezekről a gyengeségekről és ennek megfelelően kezelte a helyzetet. Megrendítő az a hűség és türelem, mellyel övéihez fordul. Először a sírhoz érkező asszonyokhoz, majd a két emmausi tanítványhoz, majd végül a megmaradt tizenegyhez.

            Ehhez a meggyőzéshez pedig minden esetben az ismert Bibliai részek magyarázatát használta fel. Igemagyarázatai pedig rávilágítottak a lényegre, és segítették a hit megszületését a szívekben. Ma sincs ez másképp. Tudjuk jól, hogy Isten ma is Igéjével szól hozzánk. Bár sajnos már nem maga Jézus fejtegeti számunkra az üzenetet, csupán gyarló emberi küldöttei, mégis megszólít minket is és győzködi, formálja szívünket a változás, a hit csodájának irányába.

Valóban csoda ez, melyet ember egymaga nem tud elvégezni. Nem lehet iskolában megtanulni, vagy könyvekből kiolvasni. A hit Isteni közreműködéssel keletkezik bennünk, a Szentlélek teremti azt. Még maguk az apostolok sem voltak képesek önmaguk hinni, és bízni abban amit láttak és átéltek. Pedig ők látták és átélték mindezt a csodát. Szükségük volt rá, hogy Krisztus megnyissa az értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és szükségük volt a hitet ébresztő Szentlélek kitöltésére is.

Hogyan magyarázta számukra Jézus az írásokat? Így olvassuk: „a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Többször és nyomatékosan elhangzik ebben a mondatban a kell szó. Ez a rövid kifejezés szigorú és kötelező érvényű. A köznapi beszédben akkor szoktuk használni, mikor már nem lehetőségről, nem szívességről beszélünk, hanem valami olyanról, ami feltétlenül szükséges.

A tanítványok és minden szemtanú, amikor látta és átélte a passió eseményeit, látta, hogy elfogják és megkínozzák Mestert, majd végül kivégzik és eltemetik, biztos nagyon összezavarodtak. Nem értették, hogyan is történhetett mindez, hiszen addig minden olyan szépen alakult. Bár voltak viták és súrlódások a farizeusokkal, mégsem kellett volna ilyen tragikus véget érnie a történetnek. A legtöbbek ajkán valószínűleg felhangzott az örök emberi kérdés: MIÉRT?

Ez az a kérdés, ami az emberiséget földi léte alatt végig elkíséri. Amikor kihívások, lesújtó és lehetetlen helyzetek elé állít minket életünk, akkor vagy Istennek, vagy csak magunknak, de mindnyájan felteszzük a kérdést: miért?

A tanítványok meg is kapják erre a választ. Ez a szenvedés és kín nem csak a véletlen, vagy valamiféle ködös sors, vagy a balszerencse véres játéka volt, hanem az Isteni végzés mozgatta az eseményeket. A Mennyei Atya mondta ki mindezekre az eseményekre azt, hogy kell.

Krisztusnak szenvednie kell, hogy fájdalmaival és halálával elhordozza a világ, minden ember bűnét és azok következményét. Meg kellett halnia, hogy utána legyőzve a halált feltámadjon és életével tegyen bizonyságot erről a diadalról. És miután így megszületett a Krisztusról szóló örömhír, az evangélium, azt hirdetni is kell minden népnek, hogy higgyenek benne, és megtérve aztán üdvözülhessenek.

Mindez tehát nem véletlenül alakult így. Mindez nem emberi terv volt, hanem az isteni végzés rendelte így, mert tudta, hogy ez a jó és üdvösséges.

Valami ilyesmi lehet a válasz az általunk feltett reménytelen miértekre is. Bár minden helyzet más és más, az biztos, hogy az Úristen nem kínozni akar bennünket, nem leli örömét abban, ha szenvedni látja gyermekeit. Viszont néha nehéz kihívások elé állít, amivel meg kell birkóznunk. Próbára teszi hitünket, kitartásunkat, bizalmunk szilárdságát.

A tanítványokat is igencsak próbára tette azzal, hogy át kellett élniük mindezeket a szívszorító eseményeket. De most itt van velük, vigasztalja őket és a lelkükre beszél. Sőt ennél többet is tesz: feladatot ad nekik. Ti vagytok erre a tanúk – mondja.

Kiálltátok tehát a próbát, most pedig az lesz a feladatotok, hogy tanúskodjatok minderről. Hogy beszámoljatok másoknak is mindarról, amit Veletek tett az Úr. És bizony ez örökérvényű küldetése Krisztus mindenkori követőinek. Hiszen a tizenkettővel együtt mi is először tanítványok, majd küldöttek, apostolok leszünk. Talán nem utazzuk be a világot, mint apostol, de megszólítjuk a szomszédot, a családtagot, egy jó barátot, és az élet dolgai, a hétköznapi események mellett, talán Isten csodálatos kegyelméről is be tudunk számolni.

Ebben a küldetésben pedig sem a korabeli, sem a modernkori apostolok nincsenek egyedül. Krisztus és Isten lelke, a Szentlélek a pártfogónk itt a földön minden napon. Tőle kapunk hitet az élethez, erőt a mindennapokhoz és szeretetet embertársaink, családunk iránt.

Adja Isten, hogy hűséges gyermekei lehessünk egész életünkben. Ámen.        

Köszönjük Istenünk, hogy Egyszülött Fiadat elküldted értünk a földre, hogy Megváltónk legyen. Láttuk nagy szeretetedet irántunk. Add, hogy ebben a szeretetben bízva tudjuk elfogadni isteni végzéseidet életünk felől, és fájó „miért” kérdéseinket Neked tegyük fel imádságainkban. Köszönjük Urunk, hogy Te velünk vagy ma is. Ámen.